Folkszemle, 2010. április hozzászólás | továbbküldés | nyomtatás

Agócs Gergely

Ördöngös muzsikusok a Felföld hagyományos zenei kultúrájában *

Mint tudjuk, a népzenekutatás a folklorisztika és a zenetudomány határterülete. Ez a megállapítás nem egy önkényesen meghatározott kutatási program alapelveiből adódik, hanem a vizsgálat tárgyát képező anyag természetéből, legsajátabb adottságainak felismeréséből fakadó konklúzió. A hagyományos kultúra összetett rendszerében (a többiek mellett) a zenei jelenségek helyes értelmezése ugyanis csak úgy lehetséges, ha az elemzésükre a rendszer teljessége (vagy legalább annak kapcsolódó alrendszerei) ismeretének igényével vállalkozunk. A magyar népzenekutatás hivatásos, tudományos bázisának intézményi háttere a zenetudomány talaján bontakozott ki. A magyar zenefolklorisztika nagy úttörői maguk is zeneszerzők voltak, és bár etnomuzikológiai munkásságukat áthatja a néprajzi érdeklődés, mégis az általuk elindított kutatás főbb irányait hosszú évtizedekre a szűken értelmezett zenei jelenségek vizsgálata jelölte ki. A hivatásos népzenekutatók nagy többségének munkásságát így leginkább a népzenei dallamok rendszerezése, a típusvizsgálat, a dallamkincs egyes rétegeinek keletkezése, nemzetközi rokonsága és történeti szempontok szerint végzett elemzése, a variálódás és a díszítésmód kérdései, vagy éppen a komolyzenei művek népzenei témáinak forrás-kimutatásai határozták meg. Egyes kutatók azonban már a XX. század első felében egy megalapozott tudományos koncepció mentén haladva felismerték, hogy a zenefolklór jelenségeit a hagyományos kultúra egyéb területeihez hasonlóan egy szinkretikus tér részeként szükséges szemlélni, ezért a munkájukat (az etnomuzikológia jelentéstartalmának megfelelően) egy szélesebb kulturális összefüggésrendszer keretében igyekeztek megvalósítani. A magyar népzenekutatás ennek a komplex szemléletnek köszönhetően olyan időtálló teljesítményekkel gazdagodott, mint Lajtha László népzene-biológia elmélete,1 vagy Vargyas Lajos máig egyedülálló népzenei falumonográfiája, az Áj falu zenei élete.2 Ezek a tudományos teljesítmények, immár konkrét vizsgálatok eredményeinek erejével tudtak rámutatni arra, hogy a paraszttársadalomban a zene az esztétikai funkcióin túl olyan lélektani, identitás meghatározó, rituális, erotikus, didaktikus, stb. funkciókkal és jelentésekkel bír, amelyek vizsgálata a modern zenefolklorisztika számára megkerülhetetlen feladat. Ennek tudatában szükségesnek tartom körülhatárolni a hagyományos zenei kultúra fogalmát,3 ami nézetem szerint megadhatja a keretét a zene folklorisztikai, illetve etnográfiai szempontú, átfogó áttekintésének.4 Nyilvánvaló, hogy a nagy múltú, nemzetközi viszonylatban is jelentős eredményekkel büszkélkedő magyar népzenekutatás számára egyre sürgetőbb végrehajtani ezt a szemléletváltást, amely minden bizonnyal lehetőséget nyújthat olyan összefüggések felismerésére is, amelyek a zenefolklór szűken értelmezett zenei jelenségeinek elemzését és megértését is megkönnyíthetik. A hagyományos zenei kultúra funkcionális rendszeréhez tartozó folklórjelenségek többségének beható vizsgálatával ugyanakkor maga az etnográfia is mindmáig adós maradt. A zenészek az európai népek hiedelemrendszerében egy jól meghatározható mágikus specialistának, az ördöngös muzsikus alakjának szerepkörében is ismertek,5 a zene alapvető része több kalendáris és közösségi vagy egyéb, az emberélet fordulóihoz köthető szokásnak,6 és találkozhatunk vele a szövegfolklór egyes műfajainak témái között is.7 A hagyományos zenei kultúrának ezen kívül még számos olyan területe van, amelyek nem kerülhetik el a lelkiismeretes népzenekutató vagy folklorista figyelmét. A hangszeres zene, a muzsikálás társadalomnéprajzi vonatkozásai a zene megrendelőinek és szolgáltatóinak belső és kölcsönös viszonyrendszerében egyaránt vizsgálhatók,8 de jól körülhatárolhatók az éneklés lélektani, valamint társadalmi aspektusai is.9 Ha a zenefolklór és az egyéb folklórműfajok összefüggéseit vesszük számba, talán szükségtelen hangsúlyozni a zenei és a tánchagyomány széles körű kapcsolatrendszerének jelentőségét.10 A környező országok népzenekutatásához képest talán a legnagyobb lemaradás a magyar zenetudománynak és a tárgyi néprajz kutatásának határterületén, az etnoorganológia tárgykörében mutatkozik. Máig nem készült el egy használható, a szakma és a közönség igényeit egyaránt kielégítő magyar népi hangszerkatalógus,11 az egyes hangszerekről, hangszertípusokról született monografikus írások eredményeinek kiegészítése, illetve felülvizsgálata pedig az újonnan előkerült forrásanyagok tömkelegének terhe alatt várat magára.12

Jelen írásomban a fentebb jelzett kérdéskörök egyikével szeretnék bővebben is foglalkozni. A saját gyűjtéseimből származó, valamint az eddig publikált forrásanyag alapján13 megkísérlem áttekinteni és motívumcsoportokra, majd motívumokra felosztva rendszerezni a történeti Felföld magyarlakta tájegységein, azaz a magyar népzene északi dialektusterületén elterjedt, a tudós zenész alakjára, illetve a csodás tulajdonságokkal felruházott hangszerekre vonatkozó hiedelmeket. A legértékesebb, legtöbb adatot tartalmazó hiedelemtörténetek szövegeit a tanulmány végén, függelékben közlöm.

A muzsikálás, a hangszerek használatának és készítésének képessége az egész világon különleges társadalmi pozícióba helyezte azokat az embereket, akik zenészként tevékenykedtek. A zenészek a nagy civilizációs körzetekben, ezek populáris kultúrájában a közelmúltig általában a társadalom perifériáján helyezkedtek el. Gyakori, hogy a zeneszolgáltatás specialistái szubkulturális foglalkozási csoportokból, alacsonyabb kasztokból, nomád társadalmakból kiválva, illetve más, rendszerint kisebbségi etnikum tagjai közül kerültek ki.14 Az ilyen sorban élők számára a zenélés a kényelmesebb, könnyebb megélhetés mellett egyben a többségi társadalomba való integrálódás, a felemelkedés egyik lehetséges útját is jelentette. Nyilvánvaló, hogy a zenész feladatkör, különösen a zeneszolgáltatásra szakosodott specialista feladatköre a közösségek többi tagjaihoz képest mindenkor bizonyos többlettudást, átlagon felüli ismereteket igényelt. Mégpedig olyanokat, melyek létrejöttének folyamata a laikusok számára lényegében átláthatatlan, és általában nem vezethető le a többségi társadalom mindennapi életének szokványos cselekvéseiből. Ez lehet az egyik oka annak, hogy a természetfeletti képességekkel felruházott zenészek alakja mellé csak nagyon kevés példát tudnánk állítani más művészetek köréből. A tánc, a tárgyalkotó-díszítő művészet vagy a különböző költészeti műfajok, illetve ezek előadói az ókori mitológiában15 és a recens folklórban sem tudnak példát szolgáltatni olyan mágikus vonatkozású képzettársítások kialakulásához, mint amilyenek a tudós zenész alakjához fűződnek. A hangszerjáték többlettudása sokszor ámulatba ejtette a közönséget. A zeneszolgáltatók tehetsége és ügyessége nemegyszer túlmutatott az adott közösség racionális fogalmi keretein, képességeik „megmagyarázhatatlanoknak”, „felfoghatatlanoknak” bizonyultak. Az átláthatatlan dolgok pedig az emberi pszichében félelmet keltenek, aminek feloldásához szükségünk van elfogadható magyarázatokra. A lehetséges magyarázatok elfogadhatóságát (ilyen esetekben is) az adott közösség kulturális rendszerében kialakult gondolkodásmód, valamint az ebben testet öltő képzeteknek a reális ismeretanyaggal való összevetése határozza meg. Mindezek a körülmények a zenei virtuozitás megítélését a hagyományos kultúrában szocializálódott ember számára óhatatlanul a transzcendens értelmezés irányába terelik.16

A magyar néprajzi szakirodalomban a néphit hiedelemlényeivel foglalkozó összegző írások a tudós zenész alakját vagy egyáltalán nem, vagy csak érintőlegesen tárgyalják.17 A legtöbb ilyen adat nem is a hiedelemvilággal foglalkozó értekezésekben, hanem a dudazenéhez kapcsolódó írásokban található. Azokban a néphitet tárgyaló munkákban, melyek a zenére vagy a hangszerekre vonatkozó közléseket is tartalmaznak, a legtöbb adat szintén a dudához, illetve az ördöngös dudás alakjához fűződik. Néhány elszórt adat furulyára, illetve a tekerőre utal, és ilyen jellegű közlésekkel a magyar szakirodalomban a XIX. század közepétől rohamosan terjedő vonós hangszerekkel kapcsolatban is csak elvétve találkozhatunk.18 Ezért volt számomra izgalmas felfedezés, amikor a szlovákiai magyar falvakban végzett népzenei terepkutatás során - először csak a dallamkérdezés járulékos adataiként, majd egy idő után már tudatos rákérdezés útján - kezdtek szaporodni az ördöngös hegedűsökről, brácsásokról, cimbalmosokról szóló történetek. A dudásokhoz hasonlóan ezeknek a legendás, nagy tudású cigányzenészeknek az alakját, nevét is a túlvilági lényekkel való kapcsolat tartja oly színesen megrajzolt képekben az utódok emlékezetében, sőt, egyes esetekben az adatközlők saját magukról mint tudós zenészekről, vagy mint a hiedelemkörünket érintő történetek konkrét szereplőiről nyilatkoztak.

Mint látni fogjuk, ezekben a hiedelemmondákban (a néhány lényegesen eltérő vonás mellett) ugyanazoknak a toposzoknak, tudományszerzési eljárásoknak és motívumoknak a továbbélését láthatjuk, amelyeket a szakirodalom a korábbi nagy zenetörténeti korszaknak központi hangszeréről, a dudáról rögzített. Az adatgyűjtés során a tudatos rákérdezés a dudával kapcsolatban is olyan, eleddig feltáratlan motívumokat hozott napvilágra, melyek mutatják, milyen mélyen gyökerező, adott esetben egészen meglepő, távoli összefüggéseket mutató hiedelemkörrel állunk szemben.

Az, hogy a magyar folklorisztikai szakirodalomban a tudós zenész alakjával, illetve a mágikus specialisták e csoportjáról szóló írásokkal csak elvétve találkozhatunk, leginkább a kérdéskörre vonatkozó gyéren publikált, illetve alig feltárt forrásanyaggal magyarázható.

Az egyetlen elemző igényű tanulmányt, amely kimondottan a tudós zenész alakjával foglalkozik, Dömötör Tekla tette közzé 1968-ban. Ebben a szerző egy drávasztárai horvát dudás tanulás-történetét írja le, és más magyar adatokkal együtt összehasonlítja a skót, illetve ír hagyományban jelenlévő, ördöngös zenészekre vonatkozó hiedelemtörténetek anyagával. A közép-európai történeteket fő motívumaik szerint négy motívumcsoportra osztja fel:

1. A dudás természetfölötti lénytől tanulja a zenét.

2. A duda varázserejű, ördöngös. Magától is szól, ha a gazdája a szögre akasztja. Megállítja a szekeret, a hajót, stb.

3. Az eladott, vagy elajándékozott duda visszatér otthonába.

4. A dudást természetfeletti lények meghívják muzsikálni. Étellel, itallal jól tartják, feladata elvégzése után megajándékozzák. Reggelre kelve a becses ajándék értéktelenné változik: Ganajjá, kaviccsá, csonttá.” (Dömötör 1968: 339-346.)

Már ebből a felsorolásból is kitűnik, hogy az ördöngös zenészekről szóló történetek más mágikus specialistákról tudósító folklórszövegekkel is rokonságban állnak. A tudós zenészek attribútumai fellelhetők az általános boszorkányhit hiedelemmondáiban, de találkozhatunk velük a tudós pásztorokról, kocsisokról, ácsokról és molnárokról szóló szövegekben vagy akár a táltosokról és gyógyító emberekről beszámoló közlésekben is.

Nyilvánvaló tehát, hogy egy meglehetősen összetett és szerteágazó kapcsolatrendszerrel bíró hiedelemkörrel van dolgunk. A hiedelemmondákban a specialistáknak általában a hiedelemszerepeknek megfelelően eszményített, általánosított alakja tükröződik.19 A tudós zenész alakja, mint ilyen, rendkívül színesen, és ami nagyon fontos: többé-kevésbé egységes attribútumokkal, rá jellemző magatartással rajzolódik ki a közép-európai néphitben. Emellett viszont látnunk kell azt is, hogy a hiedelemtörténetek tudós zenészei vagy ezeknek csodás hangszerei a néphit más tudósaival, illetve ezeknek „kellékeivel” sokszor egészen közeli rokonságban állnak. Ahogyan a tudós pásztornak a botjában, az erdei betyároknak a szíjaikban van az „erejük” vagy ahogyan a tudós molnár távolról is elindítja a malmot, és az ördöngös kocsis mágikus tárgyai révén birtokolja a tudását, úgy elevenednek meg a zenészek varázserejű hangszerei is, de tudásuk, hatalmuk gyakorlása még egyéb mozzanataiban is párhuzamba állítható más mitikus lények hiedelemcselekményeivel.20

1. A varázserejű hangszer

A rendelkezésünkre álló hiedelemtörténetek legnagyobb hányada a magától megszólaló vagy más varázserővel rendelkező hangszerekről szól. E történetek mögött olyan archaikus hiedelemképzetek állnak, melyek szerint a hangszerben keletkező zenei hang kapcsolatba hozható az életjelként értelmezett emberi, illetve állathangokkal, tehát ugyanúgy „élet lakozik benne”. Az ilyen képzetek tükrében a hangszer élő, akár önállóan is cselekvő szubjektumként rajzolódik ki. Szembetűnő, hogy míg a recens folklórban ez a motívum nagyon elterjedt, (néhol a dudáról vagy a duda néhai használatáról már csak ez a hiedelem tanúskodik), addig a magyarországi boszorkányperek anyagában - annak ellenére, hogy dudával vagy más hangszerekkel kapcsolatos adatokkal több helyen is találkozhatunk - ez a motívum nem szerepel.21

A duda misztikus hiedelemszerepeinek kibontakozására e hangszer egyenesen predesztinálva van. Már maga a szerkezete, formája, állatot (és nem is akármilyet: kutyát, kecskét, kost) „megszemélyesítő” jellege is lehetőséget nyújt különleges képzettársításokra.22 A rendelkezésünkre álló források viszont arról tanúskodnak, hogy - bár ez a mozzanat kétségkívül szerepet játszik a tudós zenész hiedelemkör kialakulásában és továbbélésében - az élőlényre való asszociálás mellett még egy sor lélektani tényező befolyásolta az itt tárgyalt képzetek kialakulását. A néphittel átitatott társadalmi térben nem csak a dudának, hanem más hangszereknek is gyakran tulajdonítottak mágikus hatalmat. Mint látni fogjuk, az ördöngös prímásokról szóló hiedelemtörténetekben a hegedű csodás tulajdonságai az animizált párhuzam hiánya ellenére is kibontakoznak.

A varázserejű hangszernek tulajdonított, legáltalánosabb vonásnak tekinthetjük, hogy az - tulajdonosa parancsára, de akarata ellenére is - magától megszólal.23 Az ilyen hangszer egyes történetek szerint rendkívül súlyos,24 nem bírja el a szekér, vagy a legények nem bírják leakasztani a szögről. Az ördöngös dudásokról szóló hiedelemmondák gyakori motívuma, hogy hangszerük önállóan közlekedik: az elajándékozott, eladott vagy ellopott duda visszatér otthonába, az elvarázsolt duda eltűnik, és egy mágikus térben találnak rá,25 az elhajított duda visszamászik a gazdája vállára,26 vagy éppen magától megy a gazdája után,27 illetve a dudást cserbenhagyó hangszere egy mágikus helyre távozik.28 A tudós zenész hangszerének további érdekes tulajdonsága, hogy tettlegesen szembeszáll a gazdájával vagy az őt megérinteni próbálkozó idegenekkel szemben (ütlegel, pofon csap).29 Régi dudásokról szóló történetekben előfordul, hogy a duda emberi hangon megszólal,30 az ördöngös prímásokról szóló történeteknek viszont egyik leggyakoribb motívuma, hogy a hegedűnek kivételes, csodás hangja van: egyszerre szól mind a négy húr, illetve, amikor a prímás egyedül muzsikál, a hangszere úgy szól, hogy egy egész zenekar hallatszik.31 Valószínűleg a német nyelvterületről terjedt át a Felföldre a „hamelni patkányűző” mondai motívuma, melyben a furulya hangja elűzi a patkányokat.32 A nógrádi pásztorok körében egy érdekes, máig élő hiedelemmel találkoztam, mely szerint a dudát, mint az ördögtől védelmező kelléket a többi mágikus vonatkozású tárgy mellett (kolompok, fejsze, takarmány, karikás ostor) be kell tenni a karácsonyi asztal alá.33 A történeti Felföldön széles körben elterjedtek azok a hiedelemmondák is, melyekben a tudós zenész hangszere, illetve a túlvilági lényektől kapott hangszer táncra kényszerít, amíg muzsikálnak rajta, a mulatozók nem tudják abbahagyni a táncot.34

Az utóbbi két motívumhoz szeretnék néhány észrevételt is hozzáfűzni. 1992 júniusában megismerkedtem a régi nógrádi dudások egyik utolsó, nagy tudású képviselőjével, a tereskei Pál Istvánnal, aki - maga is tudós ember hírében áll -, nagyon értékes adatokkal segített a vizsgált kérdéskör alaposabb megismerésében. 1993 karácsonyán tereskei házában meglátogattuk Pál Istvánt. A gondosan megterített karácsonyi asztal alatt a takarmány és a különféle pásztorkellékek mellé be volt téve a duda és a furulya is. Az idős pásztor magyarázatként egy - a tudós zenész alakját vizsgáló szakirodalomban eddig nem közölt motívumot tartalmazó - hiedelemtörténetet fűzött az asztal kellékeihez. Eszerint a duda azért van a karácsonyi asztal alatt, hogy Szemez, az ördögnek, illetve Plútónak, a főördögnek a fia, amikor bejön a helyiségbe, ne tudjon felmenni az asztalra, ne tudja az asztalon lévő megszentelt dolgokat megrontani, hanem foglalja el magát a dudával, (hiszen az az ördög hangszere) és így vonja el a figyelmét a rontástól.35 Pócs Évának a karácsonyi asztal hiedelemkörével foglalkozó átfogó tanulmányában36 találkozunk ugyan a különböző természetfeletti lények karácsony éjjeli látogatásába vetett hittel, de a szerző ezt a motívumot csak másodlagos formában élőnek véli, s a dudáról vagy más hangszerről pedig nem esik szó. Pál István közlése szerint ez a gyakorlat korábban a szintén dudáló felmenői, valamint a környezetükben élő többi dudás pásztor körében általános volt.37 Számos hiedelemtörténet szól arról is, hogy az ördöngös muzsikus zenéjétől a táncra kerekedett emberek nem bírják abbahagyni a táncot, végkimerülésig, vagy egészen addig táncolnak, amíg bele nem halnak. (Valószínűleg egy ilyen motívumot dolgozott fel Arany János is az Ünneprontók című költeményében). Az extatikus táncolás motívuma jól ismert az európai folklórban, és minden bizonnyal kapcsolatban áll a boszorkánygyűléseken dorbézolók táncával is. A német Wütende Heer, Wilde Heer egy őrült, táncoló, zenélő, féktelen csapat, mely éjszakánként járja a vidéket, és távolról úgy hallatszik, mintha gyönyörű szép muzsikaszót árasztanának, közeledvén viszont a hang éktelen lármába csap át. A csapat tagjai nem élő emberek. Tanárul lehet őket választani, és aki ezektől tanult muzsikálni, az nagyon szépen zenél. Ahhoz, hogy a teljes képet lássuk, a táncolni kényszerítő hangszerek témakörében észre kell vennünk az európai népmeseanyaggal való szoros összefüggéseket is. Az AaTh 592 típusszám alatt jegyzett népmesei szüzsé, a „Szent Péter muzsikája” is a táncra kényszerítő hangszer motívumát tartalmazza,38 és nem lehet kizárni, hogy ez népmesei elemként jutott be az ördöngös muzsikusokról szóló hiedelemtörténetekbe is. A motívum eredetét kutatva egyes szerzők az extatikus táncolásban a táncos Artemisz és Dionüszosz kultuszának továbbélését látják (Pócs 1986: 20.), mások viszont e toposz előképeit Orfeusz és a szirének történetében vélik felfedezni.39

Úgy vélem, itt kell megemlíteni még néhány olyan hiedelmet is, melyek ugyan nem kapcsolódnak szorosan az ördöngös zenészek alakjához, de a hangszerek természetfeletti tulajdonságaira utalnak. Általánosan elterjedt képzet például, hogy a duda az ördög hangszere, de a hegedűvel kapcsolatban is akadnak ilyen adatok. Több Zólyom megyei szlovák népdalban van szó például a cigány hegedűjéről, mint az „ördög mesterségéről” (Horák-Plicka 1965: 329.). Szintén elterjedt az a történet, melyben a hazafelé tartó zenészek beesnek egy farkasverembe a farkas mellé, ahol hegedűjükkel vagy egyéb hangszereikkel megszelídítik, távol tartják maguktól a vadállatot.

2. A tudás megszerzése

Bár egyes hiedelemtörténetek a tudós muzsikusok esetében is beszámolnak előjelekről, születési rendellenességekről vagy betegségekről, amelyek a zenészeket mintegy predesztinálják a mágikus specialista szerepkörre, mégis a rendelkezésünkre álló felföldi magyar hiedelemtörténetek arról tanúskodnak, hogy a mi tudós zenészeink a varázserejű képességeiket sajátos, többnyire részletesen ecsetelt tudományszerzési szertartásokon nyerik el. A tudós zenész tanulásának motívumcsoportja, ennek attribútumai, illetve a tanulásról szóló hiedelemtörténetek jellemző szereplői más mágikus specialisták „tudásszerzési” gyakorlatainál is hasonlóan jelentkeznek. A tudásszerzés természetfeletti lények, és/vagy ördöngös muzsikus „tanítómesterek” segítségével történik. A természetfeletti tanító szerepébe szinte kizárólag az ördög mitikus alakja van belehelyezve. Ennél a motívumcsoportnál jelentkezik az oly sokszor idézett pokoljárás mozzanata is. De vegyük először is a tudományszerzés technikáját. A tudós zenész tudományát a keresztúton40 szerzi az ördögtől, aki ijesztő állatok képében,41 vagy a muzsikus felé száguldó vonat, autó képében,42 illetve darázs, bogár, hangya képében,43 jelenik meg. A muzsikus itt próbának van kitéve, melynek lényege, hogy nem szabad a vadállatoktól, illetve a helyzettől megijednie. A legtöbb ilyen történetben szerepel a „sérthetetlen tér” általában egy bűvös kör, amelyből a zenésznek nem szabad kilépnie, különben az ördögök megölik, szétszaggatják. Ha kiállta a próbát, megjelenik maga az ördög, illetve a „főördög” akivel közli, hogy meg akar tanulni muzsikálni, (itt természetesen kivételes zenészi képességek elnyeréséről van szó) illetve, hogy meg akarja szerezni a „tudományt”. Egyes történetekben egészen világos, hogy a zenész a lelkéért cserébe kapja meg a „tudományt”, és így az ördög szövetségesévé válik, de érdekes, hogy más esetekben (elsősorban a cigányzenészek közléseiben) az efféle lekötelezettség mozzanata hiányzik. 44

A tudományszerzéssel kapcsolatban meg kell itt említenem egy közkedvelt toposzt, mely szerint a dudás a pokolban tanulná a mesterségét. A folklorizmusban és a magas művészetek világában gyakran találkozhatunk egy ismert magyar dudanóta szövegével, mely a dudás pokoljárását idézi fel: 45

„Aki dudás akar lenni
Pokolra kell annak menni
Ott kell néki megtanulni
Hogyan kell a dudát fújni”

Az általam vizsgált hiedelemtörténetek anyagából és egyéb adatok, utalások halmazából viszont azt a következtetést kell levonnom, hogy egyelőre ez a népdalszöveg az egyetlen adatunk, mely arra utalna, hogy bizonyos hiedelemképzetek szerint a tudós zenészek a pokolban tanulják meg kivételes, csodás „mesterségüket”. A pokoljárást felidéző dudanóta egy másik szövegváltozatával kapcsolatban viszont sikerült rögzítenem egy történetet, mely az alábbi sorokat magyarázza:

„Aki dudás akar lenni
Pokolra kell annak menni
Ott vannak a férges kutyák
Abból lesznek a jó dudák.”

Egy a szöveg jelentéstartalmát magyarázó hiedelemmondát szintén a már említett Pál Istvántól gyűjtöttem. A történet szerint a dudás előtt, akinek nem igazán megy a dudálás, megjelenik az ördögkirály lánya, és elvezeti őt a pokolba, hogy ott ellophassák az ördögkirály fekete kutyáját, mivel az ennek a bőrével működő dudának csodálatosan szép hangja van.46 A fentieket összevetve tehát a kérdést a következőképpen kell feltenni: a tanulásról szóló szövegváltozat a tudós zenész „tudományszerzésének” pokolbéli lebonyolítását mint hiedelemelemet hordozza magában, avagy a hiedelemképzetektől függetlenül, szabad, lírai variálódásként jött létre a pokolban való tanulás motívuma? Eddigi adataink minden esetre az utóbbi esetet valószínűsítik.

3. A hangszerkészítés hiedelmei

Mikszáth Kálmán Lapaj, a híres dudás című novellájában egy egészen érdekes, valószínűleg folklór eredetű hiedelemtörténet rajzolódik ki. Ebben a tudós dudás hangszerének tömlője egy Luca éjszakáján talált fekete bárány bőréből készült, mely valójában egy elátkozott „tündér - királylány” volt. A téma szorosan kapcsolódik az imént tárgyalt „pokoljárás” történetéhez, közös motívumuk a természetfeletti eredetű állat bőrének felhasználása a duda készítéséhez. Ettől a bőrtől szól igazán szépen a hangszer, sőt, Mikszáthnál ez magyarázza a duda „varázslatos” mivoltát. Az állatok kivételességét már a fekete színük is jelzi. A rendelkezésünkre álló adatok alapján e motívumcsoportba két motívum sorolható. Az egyik szerint a varázserejű duda tömlője különleges, természetfeletti eredetű anyagból készül.47 Egy Manga János által közölt hiedelemtörténetben a duda sípjainak jó hangját is azzal biztosítják, hogy különleges anyagból készülnek: a sípok alapanyaga olyan nád, amely „még nem hallott kakasszót” (Manga 1939: 148.). Hasonló mágikus eljárással a vonós hangszerek körében is találkozunk. Egy idős bodrogközi muzsikus történetében az ördöngös prímás, hogy a hangszernek varázserőt biztosítson, kutyaszőlővel pirosra festette a hegedűjét.48 Hogy a hagyományőrző zenészek körében milyen élő lehetett a hangszerek hangjának mágikus befolyásolása, bizonyítja az az eset is, amikor Pál Istvánnal először próbáltunk együtt dudálni, az idős pásztor ezt csak úgy tartotta kivitelezhetőnek, miután az együtt szóló dudák számára készített két vadonatúj tömlőt, mégpedig „iker gedákból”. Pál István egyébként a furulyához való bodzafát is kizárólag a hold fogyó periódusában vágja ki, mondván, az ilyen alapanyagból készült hangszernek szebb, ércesebb hangja van.

4. A tudomány átadása, az ördögtől való megszabadulás

A tudós zenész egyes hiedelemtörténetek szerint nem tud meghalni, amíg nem adja át a tudását. Arra, hogy ez nemcsak a boszorkányok, vagy a tudós pásztor hiedelemkörében ismert elem, jó példaként szolgálhat egy gömöri cigányzenésznek, az alsókálosai Molnár László prímásnak az elbeszélése, melyben az „ördögprímás” nem tud meghalni, amíg át nem adja a tudományt. Az átadás aktusa itt a tudós zenész halálos ágyán, a tanítványával való kézfogásként van leírva.49 Más történetek tanúsága szerint, ha az ilyen ember mégis meghal anélkül, hogy a mágikus erejét átruházta volna egy másik emberre, az ördögök a halála után háborgatják a sírját, el akarják vinni a bőrét. Ezért még életében megbíz valakit, hogy a földi maradványait mentse meg az ördögök karmai közül.50 Az utóbbi két motívum valószínűleg az Európa- és Afrika-szerte elterjedt boszorkányhit egyes képzeteivel való kontamináció eredményeképpen jutott bele az ördöngös dudásról szóló hiedelemmondába.51 Más történetek arról szólnak, hogy a tudós zenész megkísérel megszabadulni a hangszerétől (elássa, eldobja), és ezáltal a tudománytól52 vagy az ördögöt beleparancsolja egy üvegbe, és ettől az üvegtől szabadul meg.53 A tudós zenészeknek általában meg van szabva, hogy meddig használhatják a mesterségüket, illetve előre tudják, hogy mikor fognak meghalni, ezért a tudomány átörökítése kézenfekvő törekvés. Az adatainkból ugyanis elég világosan kirajzolódik, hogy a „tudományt” semmi szín alatt nem szabad átvinni a túlvilágra, mert ez a tudós zenész túlvilági létére nézve szörnyű következményekkel járna.

5. A tudós zenész természetfeletti lényeknek muzsikál

Ebben a motívumcsoportban meg kell különböztetni a hiedelemtörténetek kétféle változatát. Az egyik változat szerint a zenészt „elragadják”, akarata ellenére magukkal viszik különféle (rendszerint női alakot öltő) természetfeletti lények egy meghatározott helyre (kastély, magas hegy, stb.), amely a „túlvilági szférában” van, ahol arra kényszerítik, hogy dorbézolásukhoz muzsikáljon.54 Más változatokban az elragadás motívuma kimarad, néha a zenészek saját bevallásuk szerint önként járnak el a boszorkánygyűlésekre vagy a tündérek mulatságaira muzsikálni (pl. a keresztútra).55 Ezek a hiedelemtörténetek általában szólnak arról is, hogy a természetfeletti lények a tudós zenészt megajándékozzák, kifizetik, de az értékes tárgyak az „evilági szférába” való visszatéréssel értéktelen kacatokká (ganéjjá, cserepekké, stb.) változnak,56 a duda helyett pedig egyes történetek szerint egy döglött kutya fekszik a dudás ölében.57 Egy Ipoly menti hiedelemtörténet szerint pedig az elragadott zenészt a „boszorkák” egy sállal és egy hegedűvel ajándékozzák meg. A hegedű megmarad, a sál viszont ló koponyává változik.58 A zenész a „túlvilági létutazás” után rendszerint egy más, ismeretlen helyen, gyakran egy fa (gyakran körtefa) tetején, fáradtan, összeverve ébred fel.59

6. A tudós zenész egyéb természetfeletti képességei

Az ördöngös muzsikusok alakjához a hiedelemtörténetekben sokszor hozzátartoznak olyan motívumok is, amelyek nem kapcsolhatók szorosan a virtuozitáshoz, vagy a zenélés „tudományához”, illetve a hangszer varázserejéhez. A hangszer sokszor csak az ördöngösség bizonyításához szolgáló eszköz, mint azokban a felvidéki történetekben, amelyekben az ördögprímás áthangolja (leereszti vagy éppen behangolja) a másik szobában lévő, vagy a falon függő hangszer húrjait, anélkül, hogy hozzányúlna.60 Más hiedelemtörténetekben a tudós muzsikus magánál tart egy mágikus tárgyat, emberi csontdarabot61 vagy üvegdarabot,62 melyen ha keresztültekint valakire (szintén zenészre), hangszerének húrjai elszakadoznak. Ez rendszerint a rivalizáló zenekar tagjai ellen irányul, akiket az ő saját bandája helyett fogadták meg muzsikálni. A bosszúállás egy másik módszerét láthatjuk abban az Ipoly menti történetben (itt a rontás már a meghívók ellen irányul), melyben a tudós prímás, mivel nem őt hívták meg falujabéli lakodalomba muzsikálni, megbabonázza a menyasszonyt, akinek a lakodalmi menetben kificamodik a lába.63 Ugyanebből a történetből kiderül, hogy az ördögprímás betegségküldéshez, rontáshoz is ért.64 Az ördöngös dudások pásztortudománya az esetek többségében együtt jár a zenéléshez kapcsolódó természetfeletti képességekkel. Ez nyilván arra utal, hogy a duda az utóbbi évszázadokban fokozatosan elvesztette korábbi jelentőségét, és a XIX. század végétől jobbára már csak a pásztorok kezén maradt fenn. Így természetes, hogy a duda fokozatos pásztorszimbólummá válásával párhuzamosan a tudós pásztor és a tudós zenész hiedelemkör elemei is sok esetben kontaminálódtak.

7. Szerek, jelek, segítők és egyéb, járulékos attribútumok, a varázslás eszközei

Látnunk kell, hogy a tudós zenész hiedelemkörében egy sor olyan jelenséggel is találkozunk, amelyek közvetlenül sem a zenélésre, sem az ördöngös muzsikusok egyéb mágikus képességeire nem utalnak, ugyanakkor fontos velejárói a hiedelemkörről alkotott képnek. A tudományszerzés szertartásához egy sor jellegzetes kellék, speciális eljárás is járul, mint a csipkevessző,65 a lucaszék,66 az „akasztott ember” kötele,67 vagy a fekete macska.68 Az ördöngös zenész alakját olyan jelek teszik karakteresebbé, mint hogy vörös ruhában jár,69 rendkívül apró termetű,70 vagy születési rendellenessége van: epilepsziás,71 foggal született,72 „nem nőttek meg a lábai”,73 „rövidke ujjai vannak”,74 stb. A csodás tulajdonságú hangszerek mellett a varázslás egyéb eszközei is elég változatosak lehetnek, ugyanakkor nagy területeket átívelő, érdekes egyezéseket is láthatunk. Ez utóbbira jó példa a hangszerek szalmaszállal,75 illetve nádszállal76 való megrontása. Érdekes motívumnak tartom ezekben a hiedelemtörténetekben a rontáshoz használt emberi csont,77 vagy különleges üveg78 jelentkezését, amelyen keresztül kell nézni, és a hangszerek elhangolódnak. Valószínűleg a lidérc-, illetve bózsik-képzetek analógiájára jött létre az ördöngös prímás segítőjeként a hóna alatt hordott fehéregérről szóló történet,79 de hasonló segítő lény elmosódott alakját láthatjuk abban a csallóközi hiedelemmondában is, amelyben a tudós muzsikust mindig egy vörös kutya kíséri.80 A tudós zenész hiedelemkörében az ördöggel cimborálók egyéb cselekményeivel, különc magatartásával is találkozhatunk. Ilyen az a mozzanat, amikor az ördögprímás nem tud megállni egy helyen, mindig vándorolnia kell, és a muzsikálás közben is minduntalan járkál a zenekar előtt.81 A tudós muzsikusok étkezési szokásaival kapcsolatban is egy sor mágikus cselekményre, misztikus magatartásra fény derül: soha nem esznek az asztalnál, mindig a küszöbön fogyasztják el az ebédjüket,82 az ételből az első falatot (ti. az ördögnek), a földre dobják, ami aztán onnan el is tűnik,83 vagy amikor az ördögprímást halva találják, a zsebei tele vannak kenyérrel.84 Az adatközlőim többször megfogalmazták, hogy az ilyen muzsikusok tisztátalanok, általában kerülik őket, félnek tőlük,85 és amikor meghalnak, a faluközösség nem hajlandó eltemetni őket a temetőben, hanem mint az öngyilkosok temetésénél, árokparton ássák meg a sírjukat.86

Összefoglalás

Amint a fentiekből is kitűnik, az ördöngös muzsikusok alakjáról szóló vélemények egy egész sor képességgel ruházzák fel a közösség számára felfoghatatlan, kivételes tudással rendelkező zenészeket. Ezek a hiedelemelemek nemcsak a néphit anyagában, a hiedelemtörténetben vannak jelen, nyomaikat megtaláljuk a népmesekincsben, a népdalokban, de a szólások87 és közmondások között is. A rendelkezésünkre álló adatok ismeretében meg kell állapítanunk, hogy a zenészektől gyűjtött hiedelemtörténetek konkrétumokat, pontos eljárásokat, tudományszerzési, rontási, rontás elhárítási vagy egyéb praktikákat tartalmaznak, szemben a „nem zenészek” történeteivel, melyekben sokkal általánosabb, homályosabb és egyben túlzásokkal, másodlagos misztifikációval tarkított kép rajzolódik ki a tudós zenész alakjáról. Észre kell vennünk továbbá azt is, hogy egyes kellékek (fekete kutya, csipkevessző, körtefa), illetve eljárások (meghatározott hangszerkészítési mód) e hiedelemkör állandóan visszatérő motívumaiként jelentkeznek. Fontos megállapítani, hogy míg egyes adatok arra utalnak, hogy az ördöngös dudások összejárnak, együtt mulatoznak, és szembeállásukról, vagy ártó szerepükről nem esik szó, addig a tudós cigányzenészekről szóló hiedelemtörténetekben a muzsikusok sokszor negatív szereppel vannak felruházva. Az ártás eközben irányulhat zenészkollégák ellen, de más, „kívülálló személyek” ellen is.

A felvidéki és erdélyi cigányzenészek között végzett gyűjtéseim azt bizonyítják, hogy a dudásokról szóló hiedelemtörténetek motívumainak nagy része megtalálható a vonószenekarokban, különféle hangszereken játszó tudós zenészeknél is. Az elragadás - túlvilági létutazás, a természetfeletti lényeknek való muzsikálás, a varázserejű hangszerek, a tudomány elsajátításának és átadásának, valamint az egyéb természetfeletti képességek motívumcsoportjában - tehát a felállított motívumcsoportok bármelyikében - egyaránt találhatunk közös vonásokat.

Fel kell figyelnünk arra, hogy míg a történeti Felföld tudós zenészei túlnyomórészt a keresztúton tanulják meg a „mesterségüket”, addig több erdélyi történetben ez a hely pince vagy barlang. Erdélyben a tudós zenészek megnevezése is más. Az ottani hiedelemtörténetek nem tudósokról, ördöngösökről beszélnek, hanem a „piritussa van” szókapcsolattal fejezik ki a muzsikusok rendkívüli képességeit, illetve a túlvilági lényekkel fennálló kapcsolatukat.88A cigány- és pásztorzenészek köréből származó adatok szórványossága arra mutat rá, hogy a vizsgált hiedelemkör behatárolásához még további kutatások szükségesek. A kérdéskör kutatása egy sor olyan problémát is felvet, amelyek a nyelvében asszimilálódott, tartósan letelepedett cigányság hiedelemvilága és a többségi társadalom néphite komparatív vizsgálatának irányába mutatnak, de ezen részletek kidolgozása minden bizonnyal már egy másik tanulmány témáját kell, hogy képezzék.


* Korábbi megjelenés: Gömörország, VI. évf., 2005/1.

1 Lásd Lajtha 1954; Vö. Lajtha 1992: 155-165.

2 Vargyas 1941; Vö. Vargyas 2000.

3 Erre már egy korábbi írásomban is kísérletet tettem lásd Agócs 2001.

4 Ennek létrejöttét legutóbb a MTA Népzenekutató Csoportja megalakulásának ötvenéves jubileumi ünnepségén Voigt Vilmos szorgalmazta. Látnunk kell, hogy egy ilyen nagyszabású vállalkozás alapjainak lerakásához már több kiváló publikáció is hozzájárult. Martin György, Manga János, Békefi Antal, Kallós Zoltán, Sárosi Bálint, Paksa Katalin, Pávai István, Halmos Béla, Juhász Zoltán, Berecz András és mások munkásságában gyakran találkozhatunk egy komplex, az etnográfiai összefüggésekre is odafigyelő látásmódnak az igényével.

5 A magyar folklorisztikai szakirodalomban eddig erről a hiedelemlényről nem született összegző, elemző igényű írás. Egy dél-dunántúli horvát ördöngös dudás történeteinek és néhány vonatkozó adat felhasználásával Dömötör Tekla megkísérelte motívumcsoportokra bontva elsősorban szövegfolklorisztikai szempontok szerint rendszerezni e témakör anyagát, de a megfelelő áttekintést az adatok kellő mennyiségének hiánya nem tette lehetővé. Lásd Dömötör 1968. Tari Lujza a Zene és hiedelem című írásában szintén nem nyújt a téma szerteágazó forrásanyagához képest kielégítő összegzést. Lásd Tari 1999. Ehhez a témakörhöz lásd még: Pávai 1994; Manga 1968.

6 Kodály Zoltán már 1916-ban felhívta a figyelmet arra, hogy pl. a karácsonyi énekekben fellelhető utalások a hangszerekre vagy (többször konkrét, nevesített) zenészekre a hangszeres muzsikának a téli ünnepkörben betöltött fontos szerepére utalhat. Kodály 1982. Továbbá lásd Manga 1942; 1968a; Putz 1942; G. Szabó 1991; Paksa 1969.

7 Lásd pl. Dömötör 1988; O. Nagy 1966; Bihari 1980. Az itt jelzett áttekintő munkák csak érintőlegesen foglalkoznak a tárgykörükben a zenéhez kapcsolódó szövegekkel. Egy találós kérdés-típus ugyanakkor konkrétan a hangszerrel kísért énekléshez kapcsolódik. Vö. Agócs 1999: 12.

8 Vö. Agócs 1998; 2001.

9 Lásd Berecz 1997.

10 A magyar etnomuzikológiában a zenei jelenségek táncszempontú vizsgálata viszont elsősorban az egyes néptánckutatók nevéhez fűződik. A magyar néptánckutatás talán az egyetlen olyan néprajzi tudományterület, amely kellő mértékben foglalkozik a tárgyához tartozó zenei jelenségek és a zene által meghatározott összefüggések vizsgálatával. Lásd pl. Martin 1965; 1967; 1968a; 1968b; 1976; 1980; 1982; 1983; Pesovár 1982.

11 Vö. Gojković1989; Elschek 1991; Leng 1958; 1967; Tiberiu 1956. Sárosi Bálint egyetemi jegyzete az egyetlen rendelkezésünkre álló magyar nyelvű, átfogó igényű áttekintés. Ennek korszerű helyettesítése a megjelenése óta felgyülemlett forrásanyag, valamint az azóta nagyot változott szakmai és közérdeklődés következtében egyre sürgetőbb feladat. Vö. Sárosi é. n. Ennél valamivel terjedelmesebb összefoglalást a német nyelvű változatban találhatunk. Lásd Sárosi 1967.

12 Vö. Dincsér 1939; 1943; Sárosi A legutóbbi ilyen irányú összegzés: Agócs (szerk.) 2001.

13 Az általam gyűjtött, ide vonatkozó hiedelemtörténetek egy részét e tanulmány függelékében közlöm, a már publikált szövegekre - az indokolt esetektől eltekintve - a továbbiakban jegyzetben utalok.

14 Gondoljunk itt csak a Közép- és Dél-Európa hagyományos hangszeres zenei kultúrájában meghatározó szerepet játszó pásztorokra, vagy említhetnénk pl. a kelet-európai zsidó muzsikusokat, az észak-amerikai négerek zenészdinasztiáit, illetve a Kárpát-medencében is általánosan elterjedt cigánybandákat.

15 Arion vagy Orpheus csodás képességei jellemző módon a zenei-zenészi teljesítményeikhez kapcsolódnak.

16 Az ilyen értelmezések korántsem csak a folklór zene szolgáltatóihoz fűződnek. Több eset bizonyítja, hogy a nagyvárosi koncerttermek sztárjairól is elterjedhetnek az itt tárgyalt témához szorosan kapcsolódó képzetek. Jellemző módon itt is elsősorban hangszeres előadókról van szó. Ismeretesek például azok a történetek, melyek annak idején Paganini vagy Jimi Hendrix művészi képességeit az ördöggel való cimborálással magyarázták, sőt, Paganiniről még egy arckép is született, amely a hegedűművészt ördögi szarvakkal ábrázolja.

17 Lásd Pócs 1990; Bihari 1980; Dömötör 1981; Barna 1989.

18 Lásd Tari 1999: 139-242.

19 Lásd Pócs 1990: 582.

20 Vö. Pócs 1990: 564.; Horák-Plická 1965: 108.

21 Vö.: Schram 1970/I: 79, 247, 256, 279. 1970/II: 49, 53, 83.

22 Itt szeretném megemlíteni, hogy a korábbi (XIV-XVII. századi magyarországi dudaábrázolások még „fejnélküli”, egyszerű sípszártőkével ellátott hangszereket mutatnak, mai ismereteink szerint a legkorábbi magyar vonatkozású állatfejes ábrázolások a XIX. század első feléből származnak. Vö. Baines 1973: 107.

23 Fejős 1985: 69-70.; Manga 1968: 168-169.; Paládi-Kovács 1982: 162. továbbá lásd Függelék 6.

24 Vö. Szűcs 1957: 129.

25 Lásd Függelék 3.

26 Lásd Manga 1968: 169, 171.

27 Lásd Paládi-Kovács 1982: 162.

28 Lásd Függelék 3.

29 Lásd Függelék 1, 3.

30 Lásd Manga 1968: 169.

31 Egy erdélyi hiedelemtörténet szerint a tudós prímás be tudta hangolni a hegedűjét úgy is, hogy szólt benne a rádió.

32 Lásd Függelék 7, vö. Handwörterbuch des deutschen Aberglaubens VIII: 654, 865.

33 Az eljárás magyarázatát l. Függelék 8. A karácsonyi asztal hiedelemkörével foglalkozó magyar szakirodalom a természetfeletti lények karácsony éjjeli látogatásába vetett hittel kapcsolatban ezt a motívumot nem említi. Vö. Pócs 1965: 87-88.

34 Vö. Handwörterbuch des deutschen Aberglaubens VIII: 865.; Dömötör 1968: 344.

35 Lásd Függelék 8.

36 Lásd Pócs 1965: 87-88.

37 Mindazonáltal úgy vélem, hogy e motívum igazolásához még további vizsgálatok szükségesek. Reméljük, ezek ki fogják mutatni, hogy ez a hiedelem megtalálható-e szélesebb körben is.

38 Vö. Aarne-Thompson 1961.

39 Handwörterbuch des deutschen Aberglaubens VIII: 654.

40 Lásd Manga 1968: 168.; Függelék 3, 4, 9; vö. Dömötör 1968: 341.; Ferenczi 1982: 3.

41 Lásd Függelék 3, 4.

42 Lásd Függelék 9.

43 Lásd Manga 1968: 169.

44 Lásd Függelék 3, 4, 9.

45 A pokoljárás motívuma nemegyszer költőket ihletett meg, sőt, ezzel a mottóval irodalomtörténeti áttekintés is született már. Lásd József Attila: Medvetánc. 1934; Santarcangeli 1980.

46 Lásd Függelék 2.

47 Lásd Függelék 2.

48 Lásd Függelék 10.

49 Lásd Függelék 19.

50 Lásd Függelék 4, 5.

51 Ezzel kapcsolatban megjegyzem, hogy Norman Cohn közölt egy a monda tereskei változatainak egyes részleteivel (amikor az ördögök a tudós dudás holttestét kiveszik a sírból, a hajánál fogva megrázzák, a csont és a hús kihullik, a bőrt pedig magukkal akarják vinni a pokolba) egybevágó rhodesiai hiedelemtörténetet. A szerző szerint ez esetben egy széles körben elterjedt elemi képzettel állunk szemben. Vö. Cohn 1994: 246-247.; Henningsen 1988: 21.

52 Lásd Manga 1968: 170-171.

53 Lásd Manga 1968: 169.

54 Lásd Pócs 1968: 217-223.; Manga 1968: 170-171.

55 Vö. G. Szabó 1991: 459. (Idézi a Magyar Néprajzi Múzeum Ethnológiai Adattárának történetét); Schram 1970/I: 79, 247, 256, 279. Az utóbbi peranyag egyik tanúvallomásában egy máshonnan eddig elő nem került motívum található: „A fülébül czérna forma matériát huzott ki, és kezeinek nagyott ujjaira tekergette, ugy dudáltattak [ti. a boszorkányok] a fatenssel [...] Soha nem hallott olyan szép Muzikálást ezen a világon mind a fatens aval a dudával dudált.” (Csongrád m. 1739.), Schram 1970/II: 53, 83. (dob- és trombitaszó a boszorkányok gyülekezetén), Schram 1970/II: 275. (boszorkányavatásnál hegedűs muzsikál); Bihari 1980: 81.; Handwörterbuch... VI: 671. Német nyelvterületen a XVII-XVIII. században gyakran fogtak perbe zenészeket azzal a váddal, hogy boszorkányszombatokon elmentek muzsikálni (ezek gyakran cigányok). Érdekes, hogy az elragadás motívuma sem itt, sem a Gustav Henningsen által közölt baszk boszorkányperek anyagában nem jelenik meg. Lásd Henningsen 1988: 74, 82, 83.

56 Lásd Függelék 16, 17. Vö. Dömötör 1968: 339-346.

57 Dr. Bernard Garaj szíves közlése.

58 Lásd Függelék 15. Ebben a hiedelemmondában eredetileg valószínűleg a csodás hegedű változott ló koponyává, a közölt változat megoldását a hegedű megmaradásának gondolata által előidézett szövegromlásnak tekintem.

59 Lásd Függelék 15, 16, 17.

60 Lásd Függelék 19.

61 Lásd Függelék 12.

62 Lásd Függelék 13.

63 Lásd Függelék 12.

64 Lásd Függelék 12.

65 Lásd Függelék 3.

66 Lásd Függelék 3.

67 Lásd Függelék 3.

68 Lásd Manga 1968: 169.

69 Lásd Függelék 14.

70 Lásd Függelék 13, 14.

71 Lásd Függelék 10.

72 Lásd Függelék 10.

73 Lásd Függelék 12.

74 Lásd Függelék 14.

75 Lásd Függelék 12, 9.

76 Lásd Függelék 9.

77 Lásd Függelék 12.

78 Lásd Függelék 13.

79 Lásd Függelék 18.

80 Lásd Függelék 14.

81 Lásd Függelék 14.

82 Lásd Függelék 9.

83 Lásd Függelék 14.

84 Lásd Függelék 14.

85 Lásd Függelék 19.

86 Lásd Függelék 14.

87 Vö. O. Nagy 1966: 151.

88 A piritus az eddigi adataim alapján nem azonosítható a máshol ezen a néven nevezett segítő szellemekkel, az ördög jelenléte viszont Erdélyben is nyilvánvaló.

FÜGGELÉK

1. „FONÓ-MESE”

„...ez mesébe' van, ez nem igaz, ez csak ilyen fonó-mesébe van, mer' hát az nem vót igaz, csak ezek az öregek kitaláltak mindent annak idejin.

- Akkor hogy volt ez?

- Hát az úgy vót, hogy vót egy fonó. A lányok jártak oda, kérem szépen fonni, satöbbi, és az a helyzet, hogy hát mikor már mentek haza a fonóból a lányok, mindet várta a párja, szóval, akivel járt, a vőlegénye, vagy a szeretője, és má' kísérte szépen haza. Egy lánynak nem vót még szeretője, és nagyon bánkódott, és akkor úgy kiment, és aszondta: - Jaj, Istenem, Istenem, má' nem bánnám, ha egy ördög vóna, cifraszűrbe', csak egy szeretőm vóna.

Másnap este elmennek a fonóba, mindegyiknek van, aki feladja az orsót, mer' ugye, direkt a lányok úgy is csinálták, hogy essen le az orsó, hogy csak, mer' akkor ahányszor leesett annyiszor meg kellett csókolni, amikor a vőlegénye föladta az orsót néki... No, kérem szépen leesett ezé a lányé is, akinek nem vót szeretője. Ő elhajolt utána, és akkor kérem szépen, fölvette. Kezdett fonni, kopogtatnak. Bejön egy dali, szép, bajszos, pörge kalapba' lévő, hosszú cifraszűrbe, dudával egy gyönyörű szép legény. Körűnéz ottan, megálltak a fonásban, és satöbbi, szép jó estét köszön, jót kíván mindenkinek, és mindjá' oda helyezkedett, akinek nem vót szeretője, ahhoz a kislányhoz. Mindjár' kezdett vele beszélni, satöbbi, satöbbi, hát ugye, utánna a beszédbő' aztán hát nem ment az orsón fölfele a fonal, hát persze vót mindig egy előfonónő, aki hát vigyázott a lányokra, má' rájok szólt, hogy: „Fonni!”

Persze, fonni, erre osztan kérem a szép cifraszűrös legény fölállt, fölfújta a dudáját, dudaszó mellett szépen fontak. Fontak szépen. Leesett az orsó, mán akkor ő felkapta gyorsan, odaadta a kislánynak az orsót, mind kapott egy csókot. Újból dudált. A lány annyira belemelegedett, hogy többször is, akarata ellenére elejtette az orsót. No, jó' van ez szépen elment, ez egy este. El is kísérte haza a lányt, másnap oszt a legények:

- Ki az?

- Nem mondta meg, hogy hova való. Csak szerettem vóna a címét, nem mondta meg.

Majd másik este, kérem szépen úgy történt az egész, hogy újból ez a dudálás, az orsó-feladogatás, satöbbi, satöbbi... Aztán hazakísérte, híta be a lány, de nem ment be. Aszondta, hogy még egy estét vár. A harmadik este elmentek be, leesett az orsó, a legény dudált. De háttal vót a lánynak, aminek hát tartott vóna, hogy a szeretője lesz. Kénytelen vót, kérem szépen a lány, - de az a' orsó meg begurúlt így az asztal alá, és azután a legény meg a másik felén dudált - lehajolni. Oda tekint, megrémült kegyetlenül, alig tudott fonni. Font, de olyan rémülten. Kérdezik ott:

- Hát mi bajod van?

- Semmi.

Csak font, de rémülten font, vigyázott, hogy az orsó le ne essen, nem is esett le az orsó, és hozzá megy a legény, mondja néki, hogy hát:

- Mi van, szivem, szép szerelmem, olyan erősen kötötted meg azt az orsót, hogy le se esik? Mér' vagy olyan bánatos, meg hát mi bajod van?

Ő nem szól egyáltalán semmit. Majd a' előfonónőhö' odament, hogy kérem szépen, ha csak lehet, ő nem megy haza.

- Mér?- faggatták. Nem mondta meg, csak hogy azután, és azután...

És annyira-annyira vót az egész dolog, hogy megmondta a cifraszűrös legény - mások ott kint má' álltak a szeretőjeikkel - hogy:

- Vezesd má' ki komám az Ilonkát, hogy jöjjön ki, hát én is elmennék má' most haza, mer' engem várnak odahaza...

És ez meg szót fogadott neki, bement, és mondta:

- Hát Ilonka, gyere ki, mer' - aszongya -, hát ott van kint (de neve nem vót, nem mondta meg a nevét) ott van kint... - meg satöbbi. És nem akart a lány kimenni, és megfogta úgy a lányt, és ahogy kérem szépen, elkezdte húzni, a legény nyúlt vóna be utána, hogy kivegye, a duda leugrott, és annak a legénynek egy kegyetlen nagy pofont levágott. A duda - annak, aki a lányt megfogta. Így oszt kérem szépen, akkor ahogy eztet levágta, akkor aztán a lány meg visszaugrott a vezetőasszonyho', oszt elkezdte:

- Nem megyek, mer' lótalpa van neki! Meg van patkolva!

És evvel kérem szépen, a lány meghalt, a legény meg eltűnt. No. Szóval lólábai vótak, hát ördög vót, és azé' vót rajta cifraszűr, meg satöbbi, hogy ne lássák. Így történt. Édesapám mesélte.'

Tereske (Nógrád m.) 1995.
Elmondta Pál István - pásztor, dudás sz. 1919. Kétbodonyban (Nógrád m.).
Gyűjtő: Agócs Gergely.

2. AZ ÖRDÖG KUTYÁJÁNAK A BŐRE

„Dudálni akart egy ember. De nem vót neki tömlője. És akkor, kérem szépen, följött egy ördöglány. És az az ördöglány úgy kedveskedett ennek a legénynek:

- Nem tudsz dudálni?

- Nem.

- Nem jó a tömlőd - mondja neki.

Aszongya:

- Nem nagyon.

- Tudod mit, - aszongya - gyere le velem, én a pokolba lemegyek.

- Mi vagy ott?

Nem mondta, hogy a Plútónak a lánya.

- Takarítónő. - Aszongya. - Ott megtalálsz egy nagy fekete kutyát, szelíd. Az - aszongya - apámnak a kutyája. Hozd fel, üsd agyon, nyúzd meg, de ne ijedj meg, mer' a kutya oszt elszalad, de a bőre ott marad. Belekötöd a dudádat, akarhova teszed, amit parancsolsz, az azt fog dudálni neked.

No, a legény aszongya:

- Nem lesz semmi baj?

- Nem - aszongya - nem, mer' én mindent rendbe hozok, nem lesz baj. - ésatöbbi, ésatöbbi...

- No de apád?

Aszongya:

Hát, az se, majd én - aszongya - elsimítom az egész dolgot.

De nagyon szép lány vót, és szerelmes is lett bele a legény, kérem szépen, úgy is vót, lement a lánnyal, az bement, ő meg ellopta a kutyát, hát agyon is ütötte. Mer' má' úgy vót, hogy nagyon úgy nem is kellett, mer' ördög vót a kutya, mire a madzagot rákötötte, hát ördög... izé vót. Erre megnyúzta, oszt azt veszi észre: a hús szalad, aztán a bőr meg maradt. Ottmaradt a bőr, megihedt, má' a lány ott vót.

- Semmi baj, kösd be - aszongya - a izét. Hát a kutyát má' látod hónap ugyanabba' a fekete bőrbe'. Kösd be a dudát.

Segített. Bekötötte a dudát.

- Fújj bele!

Belefújt, kérem szépen, még fel se fújta, olyan szépen dudált néki az, kérem szépen, satöbbi, földobta a vállára, ott is dudált, mindenütt, ahová ment. De tovább mármost nem tudom, hogy mi lett vele, mer´ valami trágyadomb...

- Nem úgy vót, hogy kidobta a trágyadombra, mert meg akart szabadulni tőle?

- Így vót valahogy, meg akart szabadulni tőle, de nem tudom tovább, már ugye, régen vót, édesapám ötvenhétbe' halt meg...” [ti. ezt az édesapjától hallotta].

Tereske (Nógrád m.) 1996.
Elmondta Pál István - pásztor, dudás sz. 1919. Kétbodonyban (Nógrád m.).
Gyűjtő: Agócs Gergely.

3. HOGYAN LEHET MEGTANULNI DUDÁLNI I.

„...szóval nyiszörgött avval a dudával ott mindig...- Nem leszöl soha jó dudás, hogyha csak - kérem szépen - azt meg nem csinálod...

Na, hogy akarom mondani: Egy fiatal dudás került, kérem szépen, az egyik faluba. És az a fiatal dudás mindig rosszul dudált, de kérem szépen, soha nem káromkodott, és aztán csak imádkozott, és nem hazudott soha. De nem is tudott dudálni. Majd akkor, kérem szépen, találkozott egy fiatalemberrel, egy olyan barna fiatalemberrel az utcán, és mondta, hogy:

- Idehallgass! Nem tudsz te dudálni?

- Tudok, de nem jól.

- Hát idehallgass! Hogyha dudás akarsz lenni, vagy káromkodsz rendesen, és nem jársz templomba, és akkor - kérem szépen - fogsz még hazudozni összevissza, és akkor maj' jó dudás leszöl.

Néki ez úgy megtetszett, oszt elkezdett nagyon káromkodni, satöbbi, mégse tudott dudálni. Utána azután, kérem szépen, leütötte ottan az egyik gazdának a kutyáját, annak a gazdának a társa, akivel össze vót esküdve, az meg egy ördög vót. És akkor az az ördögnek a kutyája vót, de az a duda meg nagyon szépen szólt neki. Örült is ennek a dudának, de azután, mikor letelt a kilenc napja a dudával, akkor egyszeribe elhalkult a duda, úgyhogy nem szólt semmit, majd oszt elkezdett, kérem szépen, hogy:

- Hát az a Jóisten se segít meg engemet, hogy - aszongya - most dudáltam, milyen jó, és ezután most mán megint nem szól a duda. Édes Istenem, segíts meg!

A duda olyan pofont adott néki, hogy fölfordult. Akkor. Így akkor, kérem szépen, hogy fölfordult, akkor ő, kérem szépen, megfogta a dudát, oszt akkor úgy ellökte, így a küszöbre. Mire fölkelt, mán a duda nem vót ott. Neki. És aztán nem vót ott a duda, és ment hátrafele, körülnézett, hát ott vót egy bokor alatt a duda beszorongatva. Megfogta a dudát, bevitte, és aztán ahogy aztat kérem szépen, bevitte oda... Hát úgy megin' akarta, sehogy nem szólt, sehogy nem szólt, se semmi, akkor osztan, kérem szépen, megmondta neki egy illető:

- Mármost csak akkor leszöl jó dudás, hogy ha összeszedöd magadot, és egy Lucaszéket megcsinálsz Lucátó' karácsonyig, Krisztus születéséig, megjegyzesz egy csipkebokor rügyet tavaszkor, és azt megjegyzed, mikor ugyanarra az évre kivágod, mikor megjegyezted, az nagyon tövises lesz. Evvel ezt a csipkevesszőt kiveszed, akkor olyan halottkötelet keresel, ahol, kérem szépen, fölakaszkodott rajta az illető, de annak csak egy szálát kiveszel belőle, és körűcsavarod szépen a csipkevessző körű', és kimész a keresztútra. Éjfélkor, tizenkét órakor odaviszed szépen a széket, ráülsz, és annak a körnek [ti. a csipkevessző-karikának] a közepibe ülsz. A duda legyen a lábad között. Majd fog szaladni feléd ilyen, amolyan, szóval ilyen veszélyes állatok is fognak feléd szaladni, de te ne ugorjál ki onnan, mer' hogyha kiugrasz, akkor má' csak nem leszöl jó dudás, mer' akkor téged szétszaggatnak. De bírd ki, és aztán mindig csak azt mondd, mikor kérdi:

- Mi akarsz lenni?

- Az!

- Mi akarsz lenni?

- Az!

És mikor mán kilencedszer szaladnak hozzád, és akkor is aszondod, hogy 'Az', de meg ne mozdúlj onnan, akkor a duda meg fog előtted szólalni. De nehogy kiugorj, hogy megihedsz a dudátó´, mer' oszt hogyha kiugrasz, akkor szétszaggatnak. Csak ott, mikor osztan a kakas megszólal, akkor osztan, kérem szépen, szedd magadot össze, otthagyhatsz mindent, vidd haza a dudát, soha többet a duda el nem fog hagyni, szépen fogsz tudni dudálni.

Után' má' meg akkor úgy meg má' akkor teljesen az ördögök karmai között vót. Utána mán, kérem, hogyha megfogta a dudát, fölfújta, bedobta az ágy végibe, ott is szólt a duda néki, ezt megcsinálta. És kibírta, úgyhogy aztán ő oszt nagyon jó dudás lett...

No oszt erre van az, hogy osztan akkor ez az ember meghalt, [...] ez a dudás. Meg is öregedett, a duda állandóan vele vót, satöbbi, és meghalt. És mikor meghalt... de mielőtt meghalt vóna, azt mondta a komájának, hogy ő meg fog ekkor és ekkor halni, de az a helyzet, őtet szépen el fogják temetni, de majd ugyanezt a csipkefa... - mer' abba ugye, az ördögnek ereje nincsen... Ilyen csipkefa megnő három méter magasan is... csinálj karikát, és annak a közepibe... Azon az egyéves csipkevesszőn má' nincsen hatalma néki, belépni oda, az illetőhöz, aki ott ül bent.

És mondta néki, hogy:

- Én komám, meghalok, de éjfélkor, mikor eltemetnek, huszonnégy órára éjfélkor gyere ki a temetőbe, és így csináld meg a csipkefa vesszőt, avval a halottkötéllel körűcsavarva - satöbbi, miegymás, elmondta néki - és aztán te üljél csak szépen le a fődre ott a közepibe, de egy szalmahúzó kamó legyen nálad - szalmahúzó kamó, amivel úgy szalmát húztak kazalbó' régen - mer' fog éjfélkor jönni három ember. Pillanatok alatt ki fogják a síromat takarni, és aztán megfogják a koporsót, fölszakítják, megfogják a fejemen a szőrt, a hajat, fölemelnek, megrázzák, az összes csontom, a húsom, a bőrömbül mind kimegy. Ezt ki fogják dobni a gödörbő' a szélire. Még aztán ők rendbehozzák a sírt. Te azalatt az idő alatt nyúljá' ki a gödörbő', vagy a karikábó', a szalmahúzó kamóval, és húzd be magadhoz, és tedd a lábad közé a bőrömet. Azok mindent fognak néked, gazdaggá tesznek, aranyat, mindent fognak kínálni, de ne add oda. Először fog neked szaladni - kérem szépen - tüzel egy bika, az orrán a láng fog járni, a száján a tűz fog menni. Szalad, úgyhogy ki ne ugorj, mer' már odébb nem bír menni, mikor mán a csipkefavesszőhö' ér. Ott hirtelen megáll, de te ki ne ugorj, mer' ha kiugrasz, akkor megölnek. És akkor ne szólj semmit, akarmit mondanak. Fogják nagyon kérni, hogy:

- Add ide, te jóember, azt a bőrt nekünk, ennyit adunk, annyit adunk érte.

Nagyon nagy pénzeket fognak [igérni] de nehogy odaadd, vagy kilépjé´, mer´ akkor te is meghalsz. Így e. Addig fog ez menni, míg a kakas meg nem szólal. Mikor megszólalt a kakas, akkor teljes simába lesz minden, akkor fölkelhetsz, és elvidd haza a bőrömet, új, másik koporsót csinálj, azt szentölje föl a pap, és utána temessetek el, hogy én nyugodtan feküdjek. Te is nyugodtan fogsz feküdni utána.

Hát oszt így is csinálták, és így tudott hát a legenda szerint, meg a mese szerint, az, hogyhát nem a pokolba jutott a bőrével együtt, hanem... - szóval azon a megszentelt koporsón nem vót nekik a - körülfüstölte a tömény -[itt: tömjén] nem vót az ördögnek ott má' hatalma az ő bőrin, úgyhogy így nyugodott nyugodtan.

Szóval ez egy ilyen legenda, de ne úgy vedd, hogy ez igaz, ez csak ilyen dudás kitalálás, satöbbi, oszt ilyen rihasztgatás, hogy csinálja meg a dudát, de vigyázz, mer' ez ördögmuzsika. Ugye, oszt evvel csak az ördögök dolgoznak, és az a jó dudás, aki az ördögökkel cimborál, ugye... És minél többet dudáld el aztat kérem, hogy: >Aki dudás akar lenni, a pokolba kell annak jutni. Mer' ott vannak a férges kutyák, abból vannak a jó dudák.< - akkor annál jobban fognak az ördögök szeretni, nem is veszed észre, de látogatni fognak...”

Tereske (Nógrád m.) 1997.
Elmondta Pál István - pásztor, dudás sz. 1919. Kétbodonyban (Nógrád m.).
Gyűjtő: Agócs Gergely.

4. HOGYAN LEHET MEGTANULNI DUDÁLNI II.

„Vót egy juhászlegény, nagyon meg szeretett vóna tanulni dudálni. Csináltatott egy nagyon jó dudát. Akárhogy akart dudálni, nem tudott. Bánkódott. Ahogy ment a juhokkal, feléje ment egy szép lány. Kérdezi: Mit szomorkodsz, te juhászlegény?

- Hogyne szomorkodnék, amikor ilyen jó dudát csináltattam, és nem tudok dudálni?

- Jól akarsz tudni dudálni? Na, hát akkor csináld meg azt, amit én mondok. Lucától Karácsonyig - tizenkét nap - minden áldott nap csinálj a széken valamit. Majd Krisztus születése napján vidd ki a keresztútra azt a széket. Egyéves csipkevesszőt kössél karikába egy olyan madzaggal, akire má' valaki felakaszkodott. Tedd ki azt a csipkevesszőt, tedd bele a széket, a dudádat magad alá, és üljél azon a széken. Majd fognak feléd szaladni - tüzes lángot fog hányni bika, vadkan, de ne ugorj ki, mert ha kiugrasz, megölnek. Mindig megkérdezik:

- Mi akarsz lenni, jóember?

- Jó dudás akarok lenni!

Nahát, azt ő meg is csinálta. Fogta a kisszéket, karácsonkor, éjféli misekor kiment a keresztútra, letette a csipkevesszőt, ráült [a kisszékre], a duda nála vót, hát kérem szépen, oszt akkor szaladt is egy nagy tüzes bika feléje. Már majdnem kiugrott, de nem mert kiugrani. Stoppol a bika:

- Mit kívánsz, te?

- Jó dudás akarok lenni!

- Eredj innen - aszongya - mert összegyúrlak!

- Nem, jó dudás akarok lenni.

Körülszaladt rajta a bika, elment. Hű, körül sem fordult, szalad rája nagy tüzes lánggal egy vadkan, hogy szétszaggatja, megeszi.

- Mi akarsz lenni?

- Csak jó dudás! - így.

Elment ő is onnan. Kis idő múlva szalad rája kegyetlen nagy lázzal egy farkas, hogy szétszaggatja.

- Nem, én jó dudás akarok lenni!

- Jól van - akkor aszongya - nekünk adod a lelkedet, de ha meghalsz, a mienk lesz a bőröd. Fog szólni a duda, úgy, ahogy akarod.

Eltűntek. Ahogy eltűntek, felvette a csipkevesszőt magára, a dudát a vállára dobta, megy egy kis darabkán, ááh, felfújja a dudát. Még a hóna alá sem tette, már játssza a nótákat. Feldobta a vállára, egész hazáig szólt a duda. Hazaért vele, örült, jó dudás vót.

De hát meg is öregedett. Megjött az, kérem szépen, hogy meg kell halni. Akkor meg azon búsult, hogy ha meghal, mi lesz vele? A Mennyországba nem juthat, a pokolba fog jutni, abba' a tűzbe. Mit fog ő ott csinálni, abban a katlanban, ahol a többi ördögök fognak alája tüzelni? Nagyon bánkódott. Megint megy feléje egy öregasszony.

- Mit búsulsz, te öregember?

- Hogyne búsulnék, mikor ördögnek adtam azért a lelkemet, hogy jó dudás legyek, és most itt vagyok, meg kell halni, és a Mennyországba nem mehetek

Aszongya [az öregasszony]:

- Én megmondom néked, mit csinálj. Szerezzél magadnak egy szalmahúzó kamót. És azt a széket, amin ültél, és azt a csipkevesszőt add oda a komádnak, meg a szalmahúzó kamót, és mondd meg néki, hogy téged, mikor eltemetnek, éjjel tizenkét órakor menjen ki oda, üljön arra a székre, vigye oda a szalmahúzó kamót, és figyeljen. Magyarázd meg neki, hogy téged ki fog gyorsan három ember kaparni, akkor rögtön a koporsóból kivesznek, megráznak a hajon fogva tégedet, az összes hús, csont belőled kihull a koporsóba, kidobják a bőrödet. Ő azt húzza be a kis csipkegarádba, csavarja össze, oszt üljön rá a bőrödre. Fogják keresni a bőrt, mindent fognak kínálni, de ne adja oda!

Úgy is történt. Megbeszélte a komájával, a komája el is vállalta. Mikor eltemették őtet, hát a komája kiment a szalmahúzó kamóval, meg a kisszékkel. Hát tényleg megy ottan egy öregebb, egy fiatalabb megy egy másik fiatalabb. Ezek a lánynak vótak a testvérei, ördögök. Pillanatok alatt szétdobták a sírt, föl a koporsót, megrázták [a halott dudást], minden kiesett belőle, kidobták, gyorsan megcsinálták a sírt, ahogy vót. Keresik:

- Hova tetted a bőrt?

- Ide dobtam.

- Hát nincs itt.

- Hol van???

Nézik, hát látják, hogy a koma ott ül a széken. Könyörögnek neki, hogy adja oda azt a bőrt, gazdaggá teszik, satöbbi. Nem vót szabad megszólalni, nem szólalt meg egyáltalán, csak várt. Nem vót szabad onnan elmenni, míg a kakas meg nem szólalt. Elmentek. Megint visszamennek, könyörögnek, - nem adta oda. Egyszer megszólalt a kakas, nyakába vette az egészet, hóna alá a komájának a bőrét, elvitte a paphoz, megszentelte, újból eltemették. Így jutott a mennyországba.”

Tereske (Nógrád m.) 1997.
Elmondta Pál István - pásztor, dudás sz. 1919. Kétbodonyban (Nógrád m.).
Gyűjtő: Agócs Gergely

5. AZ ÖRDÖNGÖS DUDÁS TÖRTÉNETÉNEK MAGYARÁZATA

- Annak a juhásznak, aki úgy megtanult dudálni, hogy a vállán is szólt a duda, Pista bácsi meséjében ugyanúgy meg kellett szabadulnia a tudománytól halála előtt?

- Igen. Ottan már a bőrét mentették meg, és azt szentelték föl, mer' másképp ő már nem tudott megszabadulni tőle [ti. a tudománytól]. Csak úgy, ugyanúgy mondta el az ördögnek a lánya, aki megmondta, hogy hogy tanulsz meg dudálni az apámtól, a bátyámtól és az öcsémtől [ti. a tüzes bika, a vadkan és a farkas az „ördöglány” testvérei vótak], mint ahogy utána, mikor megöregedett, és megint találkozott, és:

- Mér' vagy szomorú?

- Azé', hogyhát dudálni tudok, de most a pokolba mén a lelkem.

Itt megint megadta neki a tanácsot:

- Úgy tudsz megszabadulni, hogy ha majd eltemetnek, beszéld meg a komáddal - ajándékozd meg őt jól - hogy vegyen egy szalmahúzó kamót, és majd mikor odamennek az én bátyámék, és kikaparnak, megráznak a hajadon fogva, minden csontod és húsod kihull a koporsóba, a bőrödet kidobják, a komád akkor mentse meg a lelkedet. Húzza be a szalmahúzó kamóval, de ugyanarra a kisszékre üljön, amivel te megtanultá', avval a Lucaszékkel dudálni. Csavarja össze, üljön rá, akarmit kínálnak, ne adja oda, és csak akkor keljen föl, amikor meghallja a kakasszót, menjen el a paphoz, és szentelje föl, utána temettessenek el, akkor fog megszabadulni a lelked.

Így van. Ahogy az öregek mesélték, én is csak úgy tudom elmesélni.

Tereske (Nógrád m.) 1997.
Elmondta Pál István - pásztor, dudás sz. 1919. Kétbodonyban (Nógrád m.).
Gyűjtő: Agócs Gergely.

6. A MAGÁTÓL MEGSZÓLALÓ DUDA

„...Ösmertem ezt a Koóst [Koós József juhász, Pál István apjának barátja] személyesen is, nagyon szeretett is engem ez a Koós, és mikor azt mondtam neki, hogy:

- Józsi bácsi, de szépen tud dudálni, szeretnék majd én is így dudálni...

- Fogsz majd, gyerekem te tudni így dudálni, de ne tőlem tanúlj, hanem apádtól, mer' apád még szebben dudál, mint én. De tudod, fiam, én milyen dudás szeretnék lenni? Olyan, mint amilyet a régi öregek emlegetnek, hogy földobta a vállára, vagy bedobta az ágy alá, vagy ő mulatott, a duda meg a szögön szólt. De ezt csak mondták, de én még nem hallottam, de hát mondják, én is mondom.

Így mondta nekem ez az öreg Koós.”

Tereske (Nógrád m.).
Elmondta Pál István - pásztor, dudás sz. 1919. Kétbodonyban (Nógrád m.).
Gyűjtő: Agócs Gergely.

7. A PATKÁNYŰZŐ

„A Maruszki gazda, nála vótam kocsis, ő szokott hozzánk jönni állandóan. Úgy a falu végén laktunk Bánkon, és aztán aszongya, hogy:

- Jaj, Pista, annyi a potkány a tehenészetbe', hogy aki ügyes, hatot is leüthet egyszerre.

No, akkor oszt aszondta, kérem szépen apám, hogy:

- Hallottam én - aszongya - még gyerekkoromba', hogy valami ember úgy tudott babonázni - aszongya - hogy elment oda, oszt körűfurulyázgatta ott, ahol vót a patkány, elindút, a patkányok meg úgy mentek, mint a csirkék utána, elvándoroltak onnan mind - aszongya.

- Pista - aszongya - egy kommenciót annák annak, aki azt megcsinálná!

De én ebbő' nem tudok semmit mondani. Hát, apám is csak az ő apjátó' hallotta.”

Tereske (Nógrád m.) 1996.
Elmondta Pál István - pásztor, dudás sz. 1919. Kétbodonyban (Nógrád m.).
Gyűjtő: Agócs Gergely.

8. A KARÁCSONYI ASZTAL

„...aszongya, hogy kérem szépen, karácsonykor az asztalt oltárrá terítik a pásztorok, de más parasztheleken is megvan. Kérem szépen, akkor szoktuk azt csinálni, hogy egy konyharuhát leterítünk az asztalra, arra szétsimítunk egy kis búzát, azt egy másik konyharuhával letakarjuk, és akkor egy abrosszal letakarjuk, akkor, kérem szépen, az abroszra rátesszük a bort, pálinkát, a mézet, az ostyát, a fokhagymát, almát okvetlen, diót, szóval ilyeneket ráteszünk. No, kérem szépen, az asztal alá be szoktam tenni morzsolt kukoricát, búzát, széna, egy kis csomó lucerna, akkor, kérem szépen, kolompok, csengők, juhászbot, kérem szépen, tarisznyaszíj-átkötés az egész asztalnál.

- Mivel köti át, Pista bácsi?

- Vagy tarisznyával vagy ostorral, [Más alkalommal elmondta, hogy azért kell az ostorral körülkötni az asztalt, hogy a család a következő évben együtt maradjon, úgy, mint ahogyan az az ostor körülfogja azt a „megszentelt” asztalt.] ilyennel, és akkor, kérem szépen, favágató balta, az ki nem maradhat...

- Az mi ellen van?

- Ha az ember dolgozik valamivel [ti. ha mágikus eljárást hajt végre], az a legjobb, a favágató balta... És, kérem szépen, minden alája rakódik, és odateszi az ember a dudáját is, ha van.

- Az miért?

- Azért, mert a Szemez, az ördögnek a fia avval játsszon, ne jöjjön fel a szent asztalhoz, kérem szépen, ahol, kérem szépen az ember vacsorál, és megáldja a pálinkát, felszenteli, és megáldja az asztalt, és imádkozik mellette. Addig az ördögnek a fia, a Szemez, ott játszik a dudával. Azé´ ördögduda. De ha ezt a feleségemnek így elmondtam vóna, rögtön otthagyott vóna, még el se vált vóna, csak elment vóna abba' a pillanatba'. Így hallottam [...]

- De miért az ördög hangszere ez a duda?

- Mondtam, hogy, kérem szépen, kutyábó'...

[énekli:]

Aki dudás akar lenni
Pokolra kell annak menni.
Ott vannak a jó nagy kutyák,
Abból lesznek a jó dudák.

- De miért kell a pokolba menni?

- Mert, kérem szépen, ott vannak a jó nagy kutyák vagy a férges kutyák. No és ez egy ilyen kitalálás... Mert ott vannak az ördögök...”

Tereske (Nógrád m.) 1997.
Elmondta Pál István - pásztor, dudás sz. 1919. Kétbodonyban (Nógrád m.).
Gyűjtő: Agócs Gergely.

9. AZ ÖRDÖNGÖS CIGÁNYPRÍMÁS I.

„Nagyapám ördöngőüs cigány vout. Olyan muzsikus vout, hogy sose evett az asztalná'. Csak ott evett a küszöbön, mer' ördöngőüs vout. Ha akár milyen zenekar muzsikált egy bált, vagy egy lakodalmot, az éin nagyapám elment, méig akkorába' nádas házak voutak. Nád. Tudja, mi az a nád! Kört írt, cibrált egy kis nádat, béilökte. Amennyi húr vout cimbalmon, bőügőün, hegedűn, mind elszakadt, a cigányok nem tudtak muzsikálni. >Menjünk a Jánoséir'!< Őü meg mán hazaszaladt. >Menjünk a Jánoséir'! - aszongya, maga, János - aszongya -, mint ez a banda, jobban tud.< Őü, ha leállt muzsikálni, egy banda vout maga, de az ördögökkel. [Nevet] Elment a keresztutra. Oszt ott, a keresztuton elnyerte a muzsikát. Ahol így is van az út, így is, így is. Éis a keresztúton megnyerte a tudományt. Olyan ember vout, erőüs szívű. >Vonatok mentek, fiam, autóuk vágtak el engemet, minden.< Éis aszongya, >kréitával véigighuztam, ahon éin álltam, éis éin így tanúltam meg muzsikálni, fiam, még sose voutam muzsikás<. Éis őü tanította a héit fiát ki. Olyan muzsikások voutak, héit fia, hogy egéisz Kassáig jártak muzsikálni. [...]

És azt hogy nyerte a keresztúton, a tudományt?

- Hát, ugy nyerte, hogy huzott kréitával egy kört, oszt beleállott. Oszt őü ott állot. Ment az autó tizenkéit óurakkor. Mán nem járt semmi akkorába', valamikor, no. Nem úgy, mint máma, hogy reggelig járnak gombozni, meg a, inni, meg mulatni. Hozott akkor, beleállt, ment a vonat... Elment, tizenkéit óurakkor, mán voutak ilyen véinasszonyok is, ilyen ördöngőüsök, valamikor. Úgyhogy a másiktóul a tejet el tudta vezéinyelni, hogy nem fejt a tehéin. [...] Hát, őü, a nagyapám is elment a keresztutra, oszt huzott kréitával egy karikát, osz beleült. >Hát, ha elvág valami, elvág< - aszongya. Hát, mentek rá ördögök, - phü, phü, kű közt maradjon! -, vonatok mentek rá, lovasok, csendőür nemt rá, minden... No, de őü nem tudott megmozdúlni onnan, abbóu' a helybőü'. Mer' ha megmozlult vouna, széitrágták vouna. Megöltéik vouna. Őü csak abban a helyben mindent látott, éis néizett. >Gyere János, ide, így, meg úgy, adjunk neked ennyi pínzt, annyit< - az ördögök. >Hát, éin nem megyek sehova< - aszongya. >Na, Jánoskám - aszongya - hát, ha nem jösz, megöljünk - aszongya -, vagy a csúnyabaj fog verni téiged, János, a rossz, a rosszbetegséig fog verni, János, ha ki nem gyössz abbóu a körbőü!< >Nem megyek éin!< Úgyhogy őü a körben állott egy óura hosszát. Mán mikor, - az őü szájával mondjam mán - letellett neki az, hogy mán minden ijesztette, minden, tehenek mentek rá, bikák, vasbikák, minden, őü nem hagyta ki ott. Akkor se, nem hagyta. Utóuvéigre, mán mikor kezdett virradni, öt óura vout, kezdett csillámodni, virradni. Akkor elment oda egy szakállas ember - Teremtő Jóuisten! - >No, mit akarsz, mit kívánsz?<, >Hát, azt kívánom - aszongya -, hogy olyan muzsikás legyek, hogy ne legyen senki olyan muzsikás, mint éin, meg a családom - aszongya -, a fiaim. Éis aszongya, >Ahon fognak muzsikálni, valamit belökök, valami szalmadarabot, vagy nádat belökök, hogy szakadjon az egéisz húr, ne tudjanak muzsikálni. Hogy éiljek meg a fiaimmal<. Éis így is vout, így is vout...”

Bodrogmező (Szlovákia v. Zemplén m.).
Elmondta Oláh Dezső - cimbalmos, sz. 1926. Bodrogmezőn.
Gyűjtő: Kovalcsik Katalin.

10. AZ ÖRDÖNGÖS CIGÁNYPRÍMÁS II.

„Vout, fiam, egy lakodalom, olyan nagy, százhoudas gazdáná', annak mán föüdje annyi, lakkcsizmákban, rogyóus szárú csizmákban mentek, mint a tükör, olyak voutak a csizmáik - nekem mondta az öreg [ti. az ördöngös muzsikus nagyapja] -, felőütözve a mágnásurak, hát ilyen bugyelláris náluk, ilyen nagy tárcák. Ott mán keresetem lett vóun, fiam, ha éin elsőü perctőü ott tudtam vóun muzsikálni.[...] >Fiam, - aszongya - hát, nekem valami dolgom vout - aszongya - nagyanyáddal<. Róuzsinak híták a feleséigit, Kovács Róuzsi. Hát, az éilt, száztizenhárom éivig, a nagyanyám. Száztizenhárom éivig. Az is oly' ördöngös vout. Verte a csúnyabaj, minden hounapban hatszor-héitszer vout benne a csúnyabaj.

- Dezső bácsi, mi az a csúnyabaj?

- Rossz betegséig. Úgy verte magát, hatszor-héitszer vout benn, méig mivel vágta magát, osztán habzott a szája. Ameddig el nem állott, addig nem tudta az eszéit. Bizony.

- Epilepszia?

- Úgy mondják ennek, de réigenéibe csak csúnyabajnak híták. Oszt aszongya: >Belököm - aszongya - a szalmadarabot, vagy nádat, oszt törik, oszt be kell, szakadjon, el az egéisz húr - aszongya -, hogy gyöjjenek éirtem. < Ugy is vout. > Osztán, fiam, valami dolgom vout, nem tudtam menni, legyüttek éirtem - a biróu úr elgyütt:

- János, kelj fel! De mán őütözz fel, mer' széittaposlak, János! Gyere muzsikálni!

- Hát fogadtatok bandát, hát hogy menjek éin oda a bandára?

Elszakadt az egéisz húr, nem tudnak muzsikálni, mán el is kergettük őüköt - aszongya -, Összetörtük a szerszámot is. Gyere, János!<

Elment. >Te - aszongya -, szóulok a fiuknak< - mán az ördögöknek: olyan banda! >Mikor ráhuztam - aszongya - éin hegedűltem, [értsd: egyedül] a másik bőügőüzött, cimbalmoztak, minden. Mikor rámuzsikáltam, fiam - aszongya -, csak úgy hányták a pízt, maréikkal...< Hát mondom, ki vout a cimbalmos? >Az éin barátaim voutak - aszongya -, mind<. Mind a barátok, az ördögök. Hát. Aszongya apám: >Hát, mutasd mán meg, apám - aszongya -, a tudalmodat [itt: tudományodat] nekünk! Állj fel muzsikálni - aszongya -, mert összetörjük a hegedűdet - aszongya - muzsikálj!< Felállott muzsikálni az öreg, hát szóult mind a néigy húr a hegedűn egyszerre. A néigy húr. Hát hogy? Hát nem lehet csak egyet fogni, vagy kettőüt a tercbe [ráhúz a hegedűre]. Vagy kettőüt fogni, de hogy a néigy szóulni, azt méig sose láttam. Őü néigy húron muzsikált egyszerre: >Jaj, nagyapóu, hát mi van?< >Hát éin mindig, minden éivben a hegedűt...< - vóut ez a kutyaszőülőü, tudja, a fán, a mezőükön, meg az erdőüben. Őü oszt leszedte ezt a piros szőülőüt, oszt befestette a hegedűt. Mindig, minden éivben festette kutyaszőülőüvel. Piros vout. Hát elkezdett a nagyapám ott muzsikálni ilyen öreg nóutákat. A muzsikálást megtanultuk tűle, ilyen öreg nóutákat, meg hát éin is fogval születtem, valamit éin is tudok a világrúl...”

Bodrogmező (Szlovákia v. Zemplén m.) 1999.

Elmondta Oláh Dezső - cimbalmos, sz. 1926. Bodrogmezőn.
Gyűjtő: Kovalcsik Katalin.

11. A MEGRONTOTT HEGEDŰ

„Nekem, nyugodjon, a' apósom meséte - Szőgyínbe' törtínt meg - muzsikátak lakodalmat, igen, és ottand vót egy bácsika, hát, kérem szépen, legjavába' muzsikának, minden, egyszer az apósomnak az összes húrok elpattantak, innen kiszakadt a hegedű nekije e, minden. Megát a tudomány. A zenekar, az muzsikát, de látták, hogy a prímássa' baj van, ugyi. El nem tudták kípzenyi, ugyi, hogy valaki bele-i vágott a hegedűbe... Most mi ez, mi ez, ugyi. Hiába csináták a hegedűt. Hoztak neki drótot, hogy maj' megcsinájják, ezt a húrtartót, hogy bekössík, meg minden. Hiába csináták, kérem szépen ahányszor megcsináták, csak félig, félig, má' puff! Ez előfordút vele vagy ötször, vagy hatszor... Kérem nincsen segítenyivaló, Szőgyínbe' vót egy öreg bácsika - a nevit nem tudom megmondanyi, mer hazudnák, ha azt mondanám, hogy ennek, vagy annak híták, ugyi az após mesíte nekem eztet - ott vót egy öreg bácsika, aztat ehívatták. És mondták neki, hogy ez és ez a helyzet törtínt a Csillagga, úgy, hogy hát nem tudjuk, hogy mi törtínt, de hogy akkorát szót nekije, mikor a húrtartó kiszakadt, mint egy ágyú! Olyan pattanás vót. Az öreg bácsika nízi, nízi a' apósomot, aszongya

- No, ugyi Ferkóm, szeretní' muzsikányi!

Aszongya szegíny apósom, hogy hát

- Hogyne szeretník, - aszongya -, hát azí vagyok itt, a lakodalomba, hogy muzsikájjak! Vagy pediglen most menjek haza, hozzak másik, hegedűt?

- Ne menjé' Ferkóm, mer' ugyanúgy fogsz vele járni, mint ezze. Hanem majd én itt vagyok. No, vedd a kezedbe azt a hegedűt!

Így, azt a rossz hegedűt, hogy mit se, mit se nem morgott, aszondta nekem szegíny nyugodjon apósom, ő maga se nem tudja. Egyszeribe a hegedű felhúrozva, minden.

- No, Ferkóm, akkor most má' muzsikájjá!

Elkezd a' apósom muzsikányi, hát, ugyanúgy szól a hegedű neki, mint szót, hang, minden megvan benne...

- Tudod, mi vót ez Ferkóm, aszongya, én megmondom neked. Teneked valaki a temetőbe' halott, nagyon nagy írígyed van. És az teneked ezt csináta. Hogy te ne muzsikáhassá. Mer' írígylette azt, hogy te muzsikáhatsz, ő meg ott fekszik. Így e. Jó' van, kérem szípen, aszongya az az öreg emberke, hogy:

- Ferkóm, annyit megteszek neked, hogy aszongya itt maradok egy-két óra hosszát, hogy nem-i történik valami baj, mégis...

De nem. Semmi se a világon. Úgyhogy tovább muzsikát az öreg, reggelig rendbe vót minden. A' apósom akart pízt adnyi annak a' embernek, aszongya

- Ferkó, ha én leveszem tőled a pízt, akkor te engem lefizetté, akkor itt má' víge mindennek megint.

Így. Nem is vette el a pízt.”

Kürt (Szlovákia v. Komárom m.).
Elmondta Farkas Rudolf „Dankó” - prímás, sz. 1926. Udvardon (Szlovákia, v. Komárom m.).
Gyűjtő: Agócs Gergely.

12. AZ ÖRDÖNGÖS CIGÁNYPRÍMÁS III.

„Minálunk vót olyan ember, híták ütet Miskárnak, Miso bácsi. Akkor még legény vótam, cimbalmos. Ő mondja nékem:

- Koma, físz?

- Hát, mitő' fínék?

Ott vót egy erős legény, a kocsmába', ahol muzsikáltunk. Annak a lajbizsebibű' kivett ilyen gyufaszálakat, egyfurmákat. Rámdobta, kerestem, minden... De nem tanáltam semmit!

Kicsi lába vót neki, mint a gyerekeknek. Az olyan vót, feltette a hegedűt a falra, a szögre, ült, és mondta a hegedűnek, az muzsikált reggelig. Olyan ember vót az. És ha nem híták őtet a lagziba, a menyasszonynak kiesett [értsd: kificamodott] a lába, amikor mentek a templomba. Mingyá' tudták, hogy ő az. Csalon lakott, prímás vót, Misa. Komám vót, bizony, az tudott csinálnyi mindent.

Lagzit muzsikáltunk Hrusón. A brácsosa - jó brácsos vót - vette a brácsot, nem tudta kistímelnyi. Mondok neki:

- Mit csinálsz? - mondom. A gádzsok hallgatnak.

- More, mit csinálsz! - akkor vettem én, visszanézett a prímás, a Miskár -, má' ki vót stímelve! Nem hazudok, így vót!

- Akkor ez a Miskár ilyen tudós ember vót?

- Idehallgass! Muzsikáltam Csalon, bál vót. Télen. Hát, má' képzeld meg, télen. A vacsora után leültem a cimbalomho', mennéztem, nem kell-e stímelnyi, nincs-e hiba. Télen! Látok, a basszus húrokba, ahogy a hangfogó van, pedál, ilyen búzakalász. Mit csináljak, hát kivettem. Ő meg vette a hegedűt, ez a cigány - az Isten ne segítsen engem kimennyi innen, hogyha hazudok, romale! [Cigányok! - vette a hegedűt a kezibe, oszt mondta nekem, én hallottam, mit mondott. Cigányú' mondom: >Maj tuke khergyeha roveha!< [Majd, ha hazamész, sírni fogsz! Én nem tudtam, hogy mi, muzsikáltunk reggelig. Megyek haza, a legszebb lyánykám - Csehországba' van - Aranka, ki vót így húzva, e, mint a halottak. De nem vót meghalva. Szólongattuk: Aranka, Aranka! - semmi. De egyáltalán, se a szemit nem nyitta, semmi. Rítam. Arra mondta nekem az a cigány: »Maj', ha hazamész, maj' fogsz sírnyi!< Úgy is vót. Mondom az anyámnak, hogy: >A njiku na kergya csak o Miskári!< [Ezt senki más nem csinálta, csak a Miskár!] Aranka mindjá' nyitta a szemit. De olyan sárga vót, akar a kikirícs! Hát, az a bibaxt [szerencsétlen] rom vót, more! Mindent tudott csinálnyi!

Meg úgy csinált - nagy zeníszek vótak - vót neki az a csont, halottakbó', nézett keresztű' rajta, a húrok mind elszakadtak a hegedűn.

Vót ő Litaván, a börtönbe', ott tanúlta ő ezeket a dolgokat.”

Ipolyharaszti (Szlovákia v. Hont m.) 1996.
Elmondta Oláh János „Janker” - cimbalmos, sz. 1916. Ipolyfödémesen (Szlovákia v. Hont m.).
Gyűjtő: Agócs Gergely.

13. AZ ÖRDÖNGÖS CIGÁNYPRÍMÁS IV.

„Öregapám vót, az ollyan kis ember vót, sorotazra is vitték őtet hátikosárba, olyan kicsike vót, nem nyőtt meg. Anyámnak az apja vót. Annak olyan hegedűje vót, hogy felakasztotta a falra, magátó' muzsikált. Ő ült, a hegedű meg játszott magátó'.

Akkoriba' egyszerre három-négy lagzi is vót egy községbe', annyi banda is vót megfogadva. Őneki nem mertek szólnyi semmit. Mer' ha őneki szólt vóna rosszat, ő csak bement, vót nála - nem tudom, beszélték -, üveg, vagy mi vót nála, rájuknézett azon az üvegen keresztű', már pofozták is őköt a gádzsok, az igaz vót! Mer' apám nem hazudott, se anyám. Őneki az apja vót, nem? Nagyon szépen köllött vele beszélnyi: >Pali bácsi, üljön le...<

Olyan üvegje vót neki, úgy hallottam, azon körösztű' nézett, és minden húr, ami vót a hegedűn, elszakadozott, a kődök meg kiugrott, úgyhogy csak ez maradt, a tiszta fa. És akkor persze, hogy a gádzsok akartak táncolnyi, ők meg nem tudtak muzsikálnyi, és püff-paff! Az olyan vót, az biztos!

Čoxano [boszorkány] vót, tudós ember.

Gács (Szlovákia v. Nógrád m.).
Elmondta Kovács Dezső - prímás, sz. 1921. Dacsókeszin (v. Hont m.).
Gyűjtő: Agócs Gergely.

14. AZ ÖRDÖNGÖS CIGÁNYPRÍMÁS V.

- Errő' a Csíszárró' beszéljenek nekem egy kicsit!

- [V. V.:] Nagyon nagy prímás vót, ekkorka kicsike újjai vótak neki, e. Ilyen kicsike ember vót, mint én.

- [V. E.:] No, de ezt nem mondtátok, ugye, hogy úgy tanáták itet a' árokba' meghava.

- [V. D.:] Bizony, ott halt meg a' árokba.

- [V. V.:] Nem is akarták etemetnyi itet, errű is hallottam.

- [V. E.:] Nem, nem akarták, aszondták, hogy ez ördög!

- [V. D.:] Ördöge vót neki, így vót, no, így mondták a öregjeink, még én ösmertem, no itet.

- És mitő' vót neki ördöge?

- [V. E.:] Ettűl, hogy kiment, aszongyák, a körösztútra, aszondta, [kivitte] így, izé, a lucaszéket...

- [V.V.:] Nos a ördögök meg mindig mentek hozzája!

- [V. E.:] ...a ördög meg kérte tőle, hogy mit kívánsz.

- [V. D.:] Mer' mindég ment neki autó, minden szembe, így tróbáták a ördögök, hogy összegyúrják, hogy menjen ki onnan.

- [V. V.:] A körbű menjen ki, mer' összegyúrják.

- [V. E.:] De ő nem ment ki, a körbű.

- [V. V.:] Olyan kört csinát magának, hogy oda nem mehettek be ja ördögök, oda nem vót szabad nekik bemenni.

- [V. E.:] Kiment, csinát egy kört, nos beleűt. Oda nem fértek hozzá, nem tudtak bemenni a ördögök, csak a körön kívű' álltak. [...

- [V. D.:] Mikor má' ugyi letet az a bizonyos idő, hogy nem ment ki, mer' mentek minden, autót, kűdtek rá, ijesztették, hogy menjen ki a körbű, nem ment ki! Aszonta, nem megyek ki! Mikor má' letet az a bizonyos idő, aszongya mit kívánú? Mer' hogy kibírta azt a kínzást. Mit kívánú? Aszongya olyan prímás legyek, hogy olyan a világon ne legyen senki.

- [V. V.:] És nem is lett rája.

- [V. D.:] Hogy ne tudjonak megkísírtenyi, se brács, se bőgő, senki. Mindenki potyogjon, dűjjön e mellettem, mikor én muzsikálok. De valóba, úgy montda apám is, mer' valóba' Megyeren vótak nagy prímások, Patkúló is, meg a Bazsó, nem tudták megkísírtenyi itet, nem tudtak vele muzsikányi, olyan dógokat csinát. [...

- [V. V.:] Kicsike ember vót, minig vörös kutyávú járt.

- [V. D.:] De ű hogy nem áhatott meg egy helen, mer' a ördögök böködtík, nem áhatott meg.

- [V. E.:] Ment mindig, aszongyák egyik falubú' ja másikba, csak ment, meg ment...

- [V. D.:] Mindég vándorút, én tudom, mer' én tanákoztam vele Bogyán, Gellén, mer' én csavarogtam, a banda után, mindig, ugyi, gyerek vótam. Ementem, vót biciglim, mindig mentem hallgatkóznyi. [ti. a zenekarok után, amerre muzsikáltak.] De ez a Csíszár, ez mindenütt ott vót.

- [V. V.:] Muzsikálás közbe' is, hogy mozognyi köllött nekije, nem bírt megállnyi egy helybe.

- [V. E.:] Futkározott, amint muzsikát ő, a banda előtt futkározott. Nos há, mondták neki, állj meg egy helen, meg lesz fizetve. Amint ekezdte a nótát, má' futott is, nem tudott egy helen megállnyi.

- [V. V.:] Kicsike újjai vótak, de úgy szót nála a hegedű, fütykérezett, mint a madarak a erdőbe. Ippen úgy.

- [V. E.:] Ennek a Józsikának a apja beszíte, ja siposnak, a' beszíte. Hogy az olyanokat csinát a hegedűn, mint a madarak. Füttyögetett a hegedűn, mint a madarak.

- [V. D.:] A ördögök adták nekije a tudománt. Azé' nem tudott egy helen megmarannyi.

- A brácsos, bőgős, cimbalmos mingyá letette, nem tudták megsegítenyi.

- És meséték, hogy mikor evett, akkor mit csinát?

- [V. E.:] Mikor evett? Akkor a asztal alá dobta a eső kanáljáva.

- [V. V.:] Le köllött dobnyi a ördögnek.

- [V. D.:] Eső kanállú be köllött dobnyi a ördögöknek. De az el is tűnt onnant.

- [V. E.:] És ez valóságba így vót. [...] Hát, az öregek beszítík, no.

- [V. D.:] Nem akarták etemetnyi, aszonták, hogy ezt nem lehet etemetnyi, mer ez ördögfajzatbú van.

- [V. V.:] Ördöge vót nekije.

- [V. D.:] Hát, árokba akarták ütet etemetnyi. Ott is taláták meg, meg vót halva.

- [V. V.:] Valahun Lakon [Lakszakállas] hat a' meg, megfagyott, télen.

- [V. E.:] Valahol ugyi, beivott, oszt edűt a' árokba, nos megfagyott. Kenyere így vót neki a zsebibe, tudja, mer úgy kíregetett itten, én láttam. Mindig vörös ruha vót rajta.

- [V. V.:] És ing meg ollyan vót rajta, hogy csak ez a nyaka vót a ingnek, e.

- Volt olyan, hogy mondták volna neki, hogy maga az ördöggel cimborál?

- [V. D.:] Nem, azt nem mertík vóna. Hát az nem állt meg, itt is vót, Pesten, aszongyák, kerthelysígekben muzsikát, de csak két-három nap, tovább má' nem maradhatott.

- Akkor ő maga nem terjesztette magáról, hogy az ördöggel cimborál?

- [V. D.:] Nem.

- [V. E.:] Annak má' mennyi is köllött.

- De ha rákérdeztek volna?

- [V. D.:] Nem kírdöztík, azt má' tudta mindenki. Őt közbe' piszkáták, nem engedtík a ördögök tovább, mint egy nap.

- [V. V.:] Vót az Pestenn is sokat. Vittík itet. Azok vittík mindenhova itet, a ördögök...

Nemesócsa (Szlovákia, v. Komárom m.) 2000.
Elmondták:
Vontszemű Vilmos „Rókusz” - prímás, sz. 1928. Nemesócsán (V. V.).
Vontszemű Dénes „Pecerke” - brácsás, sz. 1931. Nemesócsán (V. D.).
Vontszemű Ernő „Bika” - bőgős, sz. 1934. Nemesócsán (V. E.).
Gyűjtő: Agócs Gergely.

15. A CSUDAMUZSIKA

„Hát, a mesékbe' szokott lenni, hogy a boszorkák adtak neki ollyan muzsikát, hogyha muzsikált rajta, muszaj vót táncolnyi mindenkinek.

- Mondja má' el azt a mesét!

Hát, elment a keresztútra, vett magáho' egy fekete macskát. Luca napkor, december tizenharmadikán. Elment a kereszteződésre, oszt ottan ült. A boszorkák meg akkor nagy mulatságot csináltak. A keresztúton. Ezt még az öregapám mesélte nekem, mikor ollyan kisgyerek vótam. Oszt, hát a boszorkák meg elvitték őtet. Mulattak, táncoltak. Muzsikáltak, táncoltak, minden. Adtak néki muzsikát, ollyat, no, hogy hát, aszongya, ezen mindenki fog táncolnyi! De odaadták neki a muzsikát, elvitték mulatságba, adtak neki egy nagy sálat ajándékba, ő muzsikált a muzsikán, oszt táncoltak. Nagy sálat. Reggel, aszongya - de ez hülyeség - hát, a cigány berúgott, a muzsika memmaradt neki, aszongya, de reggel felocsúdik, nem tudja a nyakát lenyomni, csak így állt a feje hátrafele. Hát, aszongya, amit a nyakába köttek azt a sálkendőt, egy nagy lófej csüngött neki. A hegedű memmaradt, aszondta öregapám, ha igaz, de valóba', aszongya, ha úgy vót, amikor az elkezdett muzsikálnyi, aszongya, muszaj vót táncolnyi mindenkinek. Nem bírták abbahagynyi, még ő abba nem hagyta, muszaj vót nekik táncolnyi. Hogy igaz-e, hát azt én nem tudom...”

Bussa (Szlovákia, v. Nógrád m.) 1996.
Elmondta Görcsi József „Csikena” - prímás, sz. 1926. Bussán.
Gyűjtő: Agócs Gergely.

16. ELRAGADÁS I.

„Olyat is beszítek, hogy ement muzsikányi egy ember a szőlőhegyre - mindig a zeníszek jártak így muzsikányi - aztán megitatták, oszt ahogy be vót rúgva, így etínfergött. Ahogy megyen, hát egy nagyon nagy úri társaságga' tanákozik, hát azok evittík ütet egy igen fínyes vendíglőbe. Ahogy oda evittík, hisz aztán akkor ott nagyon megvendígöltík - ő azt így bekípzete, vagy mit csinát - meg telirakták a zsebit bankókka', meg az a Rákóczi, vagy minő píz vót - de ez má' nagyon rígen vót, őneki, a' apámnak a' öregapja mesíte - és hogy akkó' reggere, meg hogy hun vót, itt a Ciglédbe' vót egy nagyon nagy fa. Azon vót, és teli vót a ló-izéve, szóva' trágyáva' a zsebe nekije. A zsebei. A fa tetejin vót, úgy vettík le. Hát, hogy az hugyan kerűt oda akkor... A nagy vendígsígbő reggere ott íbredt fő'. Hogy aztán ez álom-i vót, vagy mi vót, ezt a' én apám a' öregapjátú' hallotta. Ilyenek vótak.”

Kürt (Szlovákia v. Komárom m.) 1997.
Elmondta Farkas Rudolfné Csillag Aranka sz. 1930. Kürtön.
Gyűjtő: Agócs Gergely.

17. ELRAGADÁS II.

„Éin vóutam Hosszúszóun muzsikálnyi lagziba. De a lagziba verekezéis vóut, Véige lett a lagzinak tizenkéit óurakkor. Mikor a menyasszonynak a fejit beköttéik. Gyöttőünk haza, gyalog. Gyalog, mer' akkor gyalog jártóunk. Gyöttőünk be egy vőügybe, má' nem messze vóutónk haza, hát, oan épűletek vóutak, mintha rendesen laktak vóuna benne. Nagy éipületek. És vagy tíz lyány táncolt az út közepin, minket meg lefogtak, muzsikálnyi kellett. De péinzt, há' rakták a bőgőbe, rendes péinz vóut mielőttőnk. Má' mondtuk egy' a másnak, hogy >Itt má' keresőnk!« - Ödön bátyám, az öreg. >Itt keresőnk<, aszongya, de nem papírpéinzt, ha rendes vaspéinzt, mint az arany, úgy villogott! Amikor beledobták, úgy koppant. Énnekem adták, a, én raktam be a bőgőbe' a pénzt. No, hazamentőnk, kiráztuk a bőügőüt: >No, most majd ebbőü' má' jut!< Lagzit is muzsikáltóunk, meg az a sok péinz, ami bement, allyig bírtam haza. Féilen vóut a bőügőü! Mikor kiráztuk, cserep vóut! Mielőttőnk meg pénz vóut! No?!

- Oszt kik vótak azok az asszonyok?

- Hát honnan ösmertem vóna, hogy kik vóutak? Nem ösmertük, csak őünekik ottan úgy vóut, mintha mulatás lett vóuna, oszt minket elfogtak útközbe', oszt muzsikáljóunk. De fizetnyi fizettek. Örűltőünk a pénznek, igaz-e, hogy ne örűlné', mindenki örűl a péinznek,ha sok péinzt keres! Itten meg cserep vóut, mikor kiráztuk. Az mind ördögi mesterséig, az ilyenek.”

Szalóc-Gombaszög (Szlovákia, v. Gömör és Kishont m.) 2000.
Elmondta Hugyár Sándor „Miku” - bőgős, sz. 1922. Csoltón (Szlovákia, v. Gömör és Kishont m.).
Gyűjtő: Agócs Gergely.

18. A FEHÉREGÉR

„[...] De vóut, valamikor vóutak. Abba' a világba, mikor, mikor, de csak mikor en születtem, ezt is csak apáméiktó' hallottam, hogy ilyenek vóutak. Hogyha megkezdtek a muzsikálást, abba nem tudták hagynyi. Meg valami fehér eger vót a hóuna alatt, vót oan fehér eger, az mindenféle mester, akarmilyen, oan prímás nem vót. Mint a madár, mikor fütyűl. Az az eger adta bele az emberbe, aki hordta, azt az erőüt. A' mmuzsikált. Úgy, hogy abbahagynyi nem tudták. Csak amikor ő megúnta. Az eger. Oan fehéregeret mondott apám, hogy oan vót, így a hóna alatt, annak az embernek. Ilyenek vótak, abba' az üdőbe', apám üdejibe. Fiatalember vót apám, mikor ezt történt, én meg oan suhanc fiú vótam, mikor ezt beszélgette nekőnk. Hogy hát, igaz vót-e, nem-e, azt en nem tudom.

Szalóc-Gombaszög (Szlovákia, v. Gömör és Kishont m.) 2000.
Elmondta Hugyár Sándor „Miku” - bőgős, sz. 1922. Csoltón (Szlovákia, v. Gömör és Kishont m.).
Gyűjtő: Agócs Gergely.

19. A TUDOMÁNY ÁTADÁSA

Ez a Lontra Gyula, a' száz ördög vót! Mikor a bátyja haldoklott, az a' Ágoston, - Zsíros Ágoston, az ördögprímás, én is nála tanútam, Balogon,- aszongya, kűdjétek be nekem a Gyulát! Má' akkor is ő nagy prímás vóut, ez a Lontra. Balogi vót. Bement, mi van bátyám? Könnyezett a cigánygyerek, a bátyját sajnálta. Azé' hítalak fiam, aszongya, gyere, hagy fogjak veled kezet. Átadom neked a tudományom. Kezet fogtak, egybő' a lélek kiszakadt belőle. De aszondják az öreg cigányok, hogy az olyan cigány vóut, hogy azé' mondják, hogy nem tiszta. Bent vóut a szobába, így, e, bent vóutak nála, meg akartak vennyi tőle egy brácsot. Oszt akkor, hogy így eresztenek a kúcsok, meg úgy-e, óucsáróták a hangszert, má' hogy engedjen az öreg az árbó', igaz-e. No, aszongya, engedd le azt a brácsot! Fel vót a brács stímelve. Hát, leengedte a cigány, oszt aszongya, most akaszd fel a szögre. Felakasztotta, aszongya, gyere ki! Kimentek, bevitte a konyhára, no gyerőnk be! No, húzd végig rajta a vonóut! Oszt ki vót hangolva a brács.

Akkor ez ki vót?

[Súgva mondja] Ez az Ágoston.

Akinél maga tanút?

Akiné' én tanútam.

Aha!

No, most ennek, - nem azt mondom neked, ez a Lontra gyerek - azóta oszt ennek, Gërgőü príma, terc, cimbalom, mindegy vóut! [értsd: minden hangszeren egyformán tudott játszani] Akkor magáho vette a testvérit - mer’ ők Vilhent Gyulával édes testvérek vótak -, Vilhent Gyulábó' ő csinát embert! [értsd: ő tanította meg cimbalmozni]. Cimbalmon is olyan vót, ez a Lontra gyerek. Velőnk is járt vagy ket esztendeig, mer' minket igen bírt. Látta, hogy dzsanázónk, ugye...

Rimaszombat-Tamásfala (Szlovákia, v. Gömör és Kishont m.) 1993.
Elmondta Molnár László „Kígyó” - prímás, sz. 1921. Alsókálosán (Szlovákia, v. Gömör és Kishont m.).
Gyűjtő: Agócs Gergely.

IRODALOM

Aarne-Thompson 1961

Aarne, Antti - Thompson, Stith: The Types of the Folktale. A Classification and Bibliography. Helsinki. /FFC 184./

Agócs 1994a

Agócs Gergely: Bevezetés. In Varsányi Ildikó: Gömöri népzene. Budapest, 2-8. /Népzenei füzetek. Hangszeres népzenei példatár./

Agócs 1994b

Az Ipoly mente hagyományos zenei kultúrájáról. Szob, 1-8. /Börzsönyvidék 2./

Agócs 1998

Hagyományos hangszeres zenepedagógia. In Karácsony Molnár Erika - Kraiciné Szokoly Márta (szerk.): Hon- és népismeret, néphagyomány az oktató-, nevelőmunkában. Budapest, 137-142.

Agócs 1999

„A kutyadudának a nótája” - A dudazene stílusa és előadásmódja a vonószenekarok gyakorlatában. Zenetudományi Dolgozatok, 11-25.

Agócs 2001

A mesterség hagyományos elsajátítása a cigányzenészek körében (szlovákiai magyar példák). Fórum, Társadalomtudományi Szemle. Pozsony oldalszám?

Agócs 2001 (szerk.)

A duda, a furulya és a kanásztülök. A magyar hangszeres zene folklórja. Budapest

Baines 1973

Baines, Anthony: Bagpipes. London

Barna 1989

Barna Gábor: Fejezetek a palóc néphitből. In (szerk.?) Palócok. IV. Eger, oldalszám?

Berecz 1997

Berecz András: ...Bú hozza, kedv hordozza... Magon kőtt énekesek iskolája. I. Budapest.

Bihari 1980

Bihari Anna: Hiedelemmonda katalógus. Budapest.

Cohn 1994

Cohn, Norman: Európa démonai. Budapest.

Csalogovits 1938

Csalogovits József: „Ördöge van”. Ethnographia, IL. évf. 220.

Djordjević 1953

Djordjević, Tihomir: Vestica i vila unasem verovaniu i prodaniu. Beograd.

Dömötör 1988

Dömötör Ákos: A magyar tündérmesék típusai (AaTh 300-749). Budapest. /Magyar népmesekatalógus 2./

Dömötör 1968

Dömötör Tekla: A vilák ajándéka. Filológiai Közlöny, XIV. évf. 339-346.

Dömötör 1981

A magyar nép hiedelemvilága. Budapest.

Elschek 1991

Elschek, Oskár: Slovenské ľudové písťaly a iné aerofóny. Bratislava.

Fejős 1981

Fejős Zoltán: Mitikus lények Karancskeszi hiedelemrendszerében. In Hoppál Mihály (szerk.): Előmunkálatok a Magyarság Néprajzához. IX. Budapest, 88-118.

Fejős 1985

Hiedelemrendszer, szöveg, közösség. I-II. Budapest.

Ferenczi 1982

Ferenczi Imre: Tiszaháti és Felső-tiszai néphit és népszokások. Szeged. /Néprajzi dolgozatok 41./

Gojković 1989

Gojković, Adrijana: Narodni muzički instrumenti. Beograd.

Gönczi 1901

Gönczi Ferenc: Göcseji népmondák. Ethnographia, XII. évf. oldalszám?

G. Szabó 1991

G. Szabó Zoltán: Dudások a magyarországi szerb és horvát népszokások?ban. In (szerk.?): A Duna menti népek hagyományos műveltsége. Budapest.

Hankóczy 1992

Hankóczy Gyula: „Könnyű a dudát felfújni...” Az alföldi duda folklorizmusához. In (szerk.?): Kultúra és tradíció. I. Miskolc.

Henningsen 1988

Henningsen, Gustav: A boszorkányok ügyvédje. Budapest.

Horák-Plická 1965

Horák, Jiří - Plicka, Karel: Zbojnícke piesne slovenského ľudu. Bratislava.

1987

(szerk.): Handwörterbuch des deutschen Aberglaubens. Berlin-New York.

Jung 1987

Jung Károly: Gombosi népszokások - az emberélet fordulói. Újvidék.

Kodály 1955

Kodály Zoltán: Árgirus nótája. Szabolcsi Bence - Bartha Dénes: A magyar zene történetéből. Budapest, 5-17. /Zenetudományi Tanulmányok IV./

Kodály 1982

Régi karácsonyi énekek. In uő: Visszatekintés. Összegyűjtött írások, beszédek, nyilatkozatok. II. Sajtó alá rendezte és bibliográfiai jegyzetekkel ellátta Bónis Ferenc. Budapest, 60-63.

Lajtha 1954

Lajtha László: Szépkenyerűszentmártoni gyűjtés. Budapest.

Lajtha 1992

Összegyűjtött írásai. Budapest.

Leng 1958

Leng, Ladislav: Pôvodné slovenské ľudové hudobné nástroje. Bratislava.

Leng 1967

Slovenské ľudové hudobné nástroje. Bratislava.

Luby 1942

Benedekfalvy Luby Margit: Fogyó legelőkön. Budapest.

Manga 1939

Manga János: Népi hangszerek a Felföldön. Ethnographia, L. évf. oldalszám?

Manga 1942

Ünnepi szokások a Nyitra megyei Menyhén. Budapest.

Manga 1968a

Ünnepek, szokások az Ipoly mentén. Budapest.

Manga 1968b

Magyar duda - magyar dudások a XIX-XX. században. Népi kultúra - népi társadalom, I.. Budapest, oldalszám?

Manga 1969

Magyar népzene, népi hangszerek. Budapest.

Manga 1979

Palócföld. Budapest.

Martin 1965

Martin György: A néptánc és a népi tánczene kapcsolatai. Tánctudományi Tanulmányok, 1965-1966. 143-195.

Martin 1967

A magyar tánctípusok zenekísérete. Hangzó példatárral. Budapest.

Martin 1968a

A botoló nóta. Proportio-gyakorlat nyomai a magyar néptáncban és népi tánczenében. In Bónis Ferenc (szerk.): Magyar Zenetörténeti Tanulmányok. Budapest, 201-221.

Martin 1968b

Páratlan és aszimmetrikus ritmusok tánczenénkben. Táncművészeti értesítő, 2. sz. 26-42.

Martin 1976

A táncos és a zene. Tánczenei terminológia Kalotaszegen. Ethnographia, LXXXVIII. évf. 165-183.

Martin 1980

A botoló és zenéje. In Lelkes Lajos (szerk.): Magyar Néptánchagyományok. Budapest, 125-145.

Martin 1982

A dallam és tánctípusok összefüggése a Magyar Népzene Tára VI. kötetében. Tánctudományi Tanulmányok, 1982-1983. 287-325.

Martin 1983

Bartók, Kodály és a néptánckutatás. Táncművészet, 3. 16-18.

O. Nagy 1966

O. Nagy Gábor: Magyar szólások és közmondások. Budapest

Paksa 1969

Paksa Katalin: A szegedi duda-hagyomány. Néprajzi közlemények, XIV. 3-4. sz. 125-140.

Paládi-Kovács 1982

Paládi-Kovács Attila: A barkóság és népe. Miskolc.

Pávai 1993

Pávai István: Az erdélyi és a moldvai magyarság népi tánczenéje. Budapest.

Pávai 1994

Zenés-táncos hiedelmek a moldvai magyaroknál. Néprajzi Látóhatár, III. 1-2. sz. 171-187.

Pesovár 1982

Pesovár Ferenc: Béres vagyok, béres. Fejér megyei népzene. Székesfehérvár. /Az István király Múzeum Közleménye A sorozat 25./

Pócs 1965

Cs. Pócs Éva: A karácsonyi vacsora és a karácsonyi asztal hiedelemköre. Néprajzi közlemények, X. 3-4. sz.

Pócs 1986

Tündér és boszorkány Délkelet- és Közép-Európa határán. Ethnographia, XCVII. évf. 177-256.

Pócs 1990

Természetfeletti képességű emberek - tudósok és közvetítők. In Dömötör Tekla (főszerk.): Magyar Néprajz VII. Népszokások, néphit, népi vallásosság. Budapest, 579-618.

Sárosi é. n.

Sárosi Bálint: Magyar népi hangszerek. Budapest. /Ének-zene szakköri füzetek 1./

Sárosi 1967

Die Volksmusikinstrumente Ungarns. In Emsheimer, Ernst - Stockmann, Erich (Hrsg.): Handbuch der europäischen Volksmusikinstrumente. Serie I. Band 1. Leipzig, 98-120.

Sárosi 1971

Cigányzene...? Budapest

Sárosi 1972

Magyar parasztok és cigányzenészek. Magyar zene, 13/1, 13/2 Źévfolyam, szám, oldalszám?

Sárosi 1980

Hivatásos és nemhivatásos népzenészek. Zenetudományi Dolgozatok, 75-83.

Sárosi 1996

A hangszeres magyar népzene. Budapest.

Schram 1970

Schram Ferenc: Magyarországi boszorkányperek 1529-1768. I-II. Budapest.

Szűcs 1946

Szűcs Sándor: Pusztai krónika. Budapest.

Szűcs 1957

Pusztai szabadok. Budapest.

Tari 1999

Tari Lujza: Zene és hiedelem. In Benedek Katalin - Csonka-Takács Eszter (szerk.): Démonikus és szakrális világok határán. Mentalitástörténeti tanulmányok Pócs Éva 60. születésnapjára. Budapest, 231-262.

Tiberiu 1956

Tiberiu, Alexandru: Instrumentele muzicale ale poporului român. Bucureşti.

Tömörkény 1923

Tömörkény István: Célszerű szegény emberek. Budapest.

Tömörkény 1963

Munkák és napok a Tisza partján. Budapest.

Vargyas 1941

Vargyas Lajos: Áj falu zenei élete. Budapest.

Vargyas 2000

Egy felvidéki falu zenei világa - Áj 1940. Budapest. /Jelenlévő múlt/

Folkszemle, 2010. április hozzászólás | továbbküldés | nyomtatás