Folkszemle, 2010. május hozzászólás | továbbküldés | nyomtatás

Agócs Gergely

„Egy szürke, meg egy hamuszín galamb”
A hagyományos szellemi kultúra egy nógrádi magyar pásztor életében

Fejezetek az ELTE-BTK Folklore Tanszékén 1997-ben készült szakdolgozatból

A HAGYOMÁNYOS KULTÚRA KERETEI

A TÁJ

"Én ebbe’ a kis Nógrád [vagy néha tréfásan: 'Nadrág'] megyébe’, ebbe a tizenöt-húsz kilométeres körzetbe’ éltem le az életemet" - hallhattuk többször Pál István vallomását. Kétbodony, Szécsénke, Alsópetény, Nógrádsáp, Bánk, Pusztaszántó, Tereske - ezek a falvak vagy a hozzájuk tartozó puszták, melyekben Pál István huzamosabb ideig lakott, a Cserhát és a Börzsöny hegység, valamint az ezek és az Ipoly között elterülő Nógrádi-medence körzetébe tartoznak.

E meglehetősen tagolt térszínű terület a vármegyei közigazgatási rendszeren belül a nógrádi járás részét alkotta. Domborzati, klimatikus, vízrajzi és növénytani viszonyai meghatározták az itt élő népesség gazdálkodási lehetőségeit is. A Nógrádi medencéhez tartozó területeken jó minőségű, humuszos fekete tőzegtalaj található, s a legelő, valamint a kaszáló rétek is az extenzív állattartás korszakában bő takarmánnyal szolgáltak. A Cserhát hullámos völgyeiben már kevésbé gazdag a talaj termőrétege, s jó termést csak a csapadékban bő esztendőkben szokott hozni. A dél felé futó Galga völgyének földjét vörös, meszes és agyagos talaj alkotja.1 Az erdőket főleg a cser, a tölgy és a bükk biocönózisai alkotják, melyeket helyenként rétek, hegyi legelők ritkítanak.

A szántóművelés és a kapásnövény-termelés hagyományos ágazatai mellett a térség déli részén, a Cserhát déli fekvésű lejtőin, Alsópetény és Legénd határában szőlőtermesztéssel is találkozhatunk, melynek gyökerei a XVIII. századba nyúlnak vissza2 .

A vidék hegyekkel, dombokkal és erdőkkel tarkított területe kedvezett az állattartásnak is. Századunk első felében főleg a szarvasmarhatartás, a juhászat és a sertéstartás volt jelentős3 .

A régi nógrádi járás természetes központja Romhány volt, de Érsekvadkert és később Rétság is ilyen szerepet töltött be a településcsoport életében. A közlekedés és a kereskedelem fő útvonalai Vácon át Budapest, továbbá Ipolyság és Balassagyarmat felé épültek ki. A Balassagyarmatot és Ipolyságot Váccal összekötő országút mellett századunk első évtizedében már közlekedett a vasút is, az e városokat összekötő fővonalhoz kapcsolódó Romhány - Diósjenő mellékvonallal.

A TÁRSADALMI KÖZEG

Pál István élete színterének, a történelmi Nógrád megye délnyugati településcsoportjának a lakossága elég változatos etnikai és társadalmi képet alkot. Az itt található kishatárú falvak sűrű településhálózatban tagolják a lakosság életterét. A török hódoltság időszaka után észak felől a gyéren megmaradt kontinuus magyar lakosság mellé nagyrészt evangélikus vallású szlovák csoportok érkeztek ide. A XVII. század utolsó éveiben az északi megyékben és várakban (Zólyom, Fülek) meghúzódó egyházi és világi földbirtokosok visszatértek elnéptelenedett vagy teljesen felégett falvaikba, hogy azok benépesítésével új életet teremtsenek a több évtizede parlagon heverő földeken. Az elpusztult vidék újratelepítésének formája a spontán beköltözés volt, szervezett betelepítésre csak Balassagyarmaton került sor, 1690-ben. Nógrád délnyugati településcsoportjának új lakosai főleg Trencsén, Árva, Nyitra, Liptó és Zólyom megyékből érkeztek.

Az újranépesítés kísérőjelenségei voltak a vallási ellentétek, melyeket a váci katolikus püspökség protestánsellenes intézkedései szítottak. A megye református és evangélikus vallású fő- és köznemesei a túlerőben lévő katolikus egyházzal szemben úgy is igyekezték tiltakozásukat kifejezni, hogy a tulajdonukban lévő házhelyekre elsősorban evangélikus vallású jövevényeket ültettek, illetve a falvak újranépesítésénél ezeket részesítették előnyben. Így Jeszenszky Miklós és Farkas Pál - az egykor Balassi Imre birtokához tartozó - Terény, Galgaguta, Magyarnándor, Szente, Szátok Bánk, Ősagárd, Alsópetény és Nőtincs községekbe telepítettek evangélikus szlovákokat. A váci püspök és az esztergomi káptalan birtokain (Érsekvadkert, Dejtár, Patak, stb.) ezzel szemben a XVIII. század első felében csak katolikus lakosság volt található. Ezeknek túlnyomó része magyar anyanyelvű volt (katolikus szlovákokat az összeírások csak Keszeg, Alsópetény, Nőtincs, Nézsa és Nógrádsáp községekben említenek), és a katolikus egyház telepítési törekvéseit figyelhetjük meg a berkenyei és szendehelyi németek megjelenésében is. A szűk határú, sűrű településhálózatot alkotó apró falvak újranépesítését követően a termőterület néhány évtized alatt szétosztódott, kialakult a századunk közepéig alapjaiban nem változó birtokviszonyrendszer. Ennek az egyik pólusát a jobbágytelek, a másikat pedig az újjászerveződött földesúri majorsági gazdálkodás birtokai alkották. A XIX. század közepén az elaprózódott jobbágytelkek már nem voltak tovább oszthatók, s szinte teljesen kizárt volt az újabb földszerzés lehetősége is. Ez a gazdasági állapot hozta létre a nagycsaládot, mint egy sajátos, az anyagi szükségszerűség által összetartott családszervezeti egységet. A zselléreknél és a pásztoroknál a föld öszetartó ereje nem érvényesült, ezért itt továbbra is a nukleáris család modellje alkotta a közösségek alapegységét.4

Annak ellenére, hogy a vidék pásztorcsaládjai között jelentős mértékben találhatunk szláv eredetű családneveket (Oko, Deszpot, Hriagyel, Ciglan, Galyuska, Brozan, Disko, stb.), Pál István visszaemlékezései szerint gyerekkorában e családok többnyire magyarnak vallották magukat (ezzel összecseng a túlnyomórészt katolikus vallásuk is), és a pásztorok érintkező és családi nyelve a magyar volt. Tény, hogy többségük (beleértve a magyar családnevűeket is) beszélt "tótul" (szlovákul) is, de Pál István szerint ez kizárólag a szlovák lakossággal való érintkezés szükségszerű eredménye.5

A pásztorok ezen a tájegységen szorosan összetartozó csoportot alkottak. Találkozásaik alkalmával a vásárokban, az ünnep és a szórakozás összejövetelein folklórjuk nyilvános rétegének jelenségei aktualizálódtak. Amikor valamelyikük lakásán jöttek össze, a beszélgetéseiket hallgató gyerekek a hagyományos szellemi kultúrának a külvilág előtt titkolt szféráiba is betekintést nyerhettek. Pál István ezekre az alkalmakra így emlékezik:

"Este, mikor olyan gyerekecskék vótunk, és így játszogattunk, este má’ a pecon [a kemencén] ott aludtunk hárman. A pecon. Mer az én életem úgy vót teljesen, mint hogy: >Este van, este van, ki-ki nyugalomba’< - mint a Családi kör leírja. Ha kérem nem fértünk föl [ti. az ágyra], vótak ilyen rozsszalmák ilyen zsúpokba’. Szétlökte anyám, rádobott ponyust, szóval amit így szőttek, izé...

No - aszongya -, feküdjetek le arra!

Ránkdobott egy cifraszűrt, az apámét, vagy valami rossz kabátot: - Aludjatok!

[...] Akkor lefeküdtünk, bejöttek oda a Titík Rétságró’, akkor Oko Fero a Prónay-pusztáró’, meg aztán ezek a dudások, meg aztán a Koós Józsi az Almássy gróf-tanyáró’. Bejöttek, akkor én vótam olyan nyóc-tíz éves: - Pista, eriggy, hozzá’ Sztrapkáéktó’ öt liter bort!

Hát mi vót, hét fillér meg öt fillér egy liter bor akkor. [...] Oszt akkor odacipeltük, vödörbe, oszt merigettek, kinek mennyi kellett... A dohányzsacskók kirakva az asztalra, alacsony házacska, ilyen ablakocska rajta, olyan füst vót, hogy ha az ember így csinált [keresztet vág a levegőbe], az öt percig ott vót a füstbe’, az a kereszt. Ej, oszt akkor ment, kérem, ...oszt akkor hallgattuk: - Te! L.-nak - aszongya - az a L. mindig spekulálkodik!

Mondja a Titík: - Nékem megerisztette a nyájat, hát az Isten lábai sem győznék, annyira megy, ha hat kutyát kűdözök rájuk, megeszik a krumplit, a kukoricát a disznók.

(Hallgattam ottan magamba’, hogy mit csinálnak ott, így magamba.) Aszongya: - Úgy megy, hogy elmegy az nékem a csapáson is végig, szépen. Mikor kiértem a legelőre: Brrr! Má’ itt kiáltok onnan: -Fico, Ringyo! Menjetek, hajtsátok -satöbbi. Ezeket zavarják, azok szalannak. Azokat zavarják, amazok szalannak. Tele van minden!"

Ki kéne vele tolni! (De nem így mondták, hát tudod, hogy hogy beszél a paraszt meg a kanász...) Hej, az anyja... Koma...

No ezt meg köllene! Ki tudja eztet? - satöbbi. Akkor szerveztek ott, rakták... Mink meg ottan hallgattuk, hogy mit csinálnak. Ők evvel tőtötték az estéket, meg aztán satöbbi... És tudja a fene, vót is valami benne, ebbe’ a’ izékbe, úgyhogy mindig, mindig spekuláltak..."

A nógrádi pásztorok körében található csoportendogámia kihatott a hagyományos szellemi kultúrára is. Pál István visszaemlékezései során többször megemlítette, hogy a kanászok egymás között "komám"-nak szólították a másikat, és a gyerekeknek az összes - szüleik korosztálya-beli - ismerős kanászt "keresztapának" kellett szólítaniuk. A műveltségi javak hagyományozódása is ezen a körön belül volt a legjelentősebb, s így a parasztok életmódjához képest tapasztalható viszonylag magasabb fokú mobilitás ellenére is a családi és kaszt-keretek meghatározták a tradicionális életforma folklór-elemeinek statikusságát, illetve fékezték ezek változásának folyamatát. A megélhetés feltételeinek lassú változása mellett a dél-nógrádi pásztorság körében ez is életben tartotta a folklór számos olyan archaikus jelenségét, melyeket a falvak földművelő lakossága egyáltalán nem, vagy csak másodlagos, elmosódott formában ismert.

A hagyományos szellemi kultúra szűkebb társadalmi kereteit tehát Pál István életében egy helyhez szorosan nem kötött, de erősen összetartó, konzervatív közösség határozta meg. Tágabb vonatkozásban, a vidék társadalmi rendszerét tekintve a pásztorok a cselédséggel egy csoportot alkottak, ami főleg az uradalmakon való pásztorkodás időszakaiban jelentett konkrét együttélést és élénkeb kapcsolattartást. A béresek, szolgálók, uradalmi kocsisok és napszámosok rétegének folklórja számos elemében szintén eltért a "gazdák" közösségeinek hagyományos szellemi kultúrájától. Az uradalmi cselédség fiatalsága külön csoportokba szerveződött, s már ezek a legény- és leánytársaságok is egyfajta keretet szabtak a műveltségi javak vándorlásának.

A pásztortársadalom felbomlása Nógrádban a negyvenes évek végén indult meg. Ekkor a sertéstartásban bekövetkezett fajtaváltással, a mangalica-disznó fokozatos eltűnésével, és a nyugat-európai húsfajták (főleg yorkshire) térhódításával megváltozott a tartásmód is. Az extenzív, félkezes tenyésztéssel összefüggő legeltetés megszüntetésével a kanászokra többé nem volt szükség. Ez a folyamat a hetvenes évekre lezárult, s erre az időszakra már a szövetkezetesítés is befejeződött. A szövetkezetek, illetve állami gazdaságok kereteiben a szarvasmarha és a juh legeltetése a korábbi munkaszervezet lényeges változásai nélkül tovább folytatódott, de a tehenészetek egyre kevésbé alkalmaztak pásztorokat, s így a nyolcvanas évekre már jóformán csak a juhtenyésztésben dolgoztak "vérbeli" pásztorok. Ennek a gazdálkodási formának a legutóbbi rendszerváltást követő időszak vetett véget, mivel a juhtartás haszonvételi cikkeinek felvásárlási árai (főleg az ezek között leglényegesebb gyapjú tekintetében) a világpiaci viszonyokra való áttérés következtében drasztikusan lecsökkentek. Ez a gazdasági változás betetőzte a nógrádi pásztorok hagyományos kultúrájának felbomlását. Az ehhez a körhöz kapcsolható műveltségi javaknak e kultúra eredeti környezetében ma már jobbára csak az átadói találhatók meg. Az átvevők szerepét pedig a hivatásos és nem hivatásos néprajzkutatók örökölték.

A CSALÁD

Pál István szülei mindketten pásztorcsaládból származtak. Az édesanyjának az apja - Ciglan István - községi kanász volt, l939-ben halt meg Dejtáron, ahol élete vége felé a fia, Pál István anyjának a bátyja tartotta el. Pál István szerint "huncut ember vót, tudott avval a valamikkel dolgozni nagyon" [értsd: foglalkozott a mágiával]. Ciglan Jánost, Ciglan István unokatestvérét, Pál István és testvérei gyermekkorukban szintén nagyapának hívták, mert az anyai nagyszülők szétválása után ő vette feleségül az anyjuk édesanyját. " Jó ember vót, az talán nem tudott még káromkodni se. Kész vót elárulni mindent, megmutatni a faragásokat, meg ilyeneket, én őtőle tanúltam a faragást, a cifrázást." - hangzik a rá való visszaemlékezés. Ciglan Jánostól Manga János is feljegyezte a furulya elkészítésének technikáját. Az erről tudósító közlésből kiderül, hogy ezt néhai juhászkollégájától, Pahidka Józseftől tanulta (illetve leste el), dudálni pedig egykori gazdájától, Praskó Mártontól tanult.6 Pál István anyai nagyanyját nem ismerte, csak annyit tud róla, hogy Legénden halt meg.

Apai nagyapját Pál Jánosnak hívták, apai nagyanyját viszont ugyancsak nem ismerte, azt sem tudja,hogy mi volt a neve. Hat gyermekük volt: János, Mihály, Erzsébet, István (Pál István apja), Ferenc és József (Pál István keresztapja). A fiúk mind örökölték az apjuk foglalkozását, pásztorok lettek. Pál János Püspökhatvanban volt községi gulyás, legalábbis erről tanúskodik a családi emlékezet. Ez pásztorkodásának valószínűleg csak az egyik (talán jelentősebb) helyszíne lehetett, hiszen Pál istván apja például Galgagután született.

A távolabbi felmenők közül csak egy dédnagyapa emlékét őrizte meg a családi hagyomány. A neve nem maradt fenn, csak egy történet arról, hogyan mentette meg legeltetés közben egy határbéli feszület egy feldühödött bika támadása elől.

Pál István apja, aki szintén a Pál István nevet viselte, 1888 február 20-án született Galgagután. Életének legnagyobb részét községi kanászként élte le Nógrád megye délnyugati részének településein. Ő dolgozatom központi szereplőjének legfőbb példaképe, és őt tekinthetjük a tradicionális műveltség terén a Pál Istvánra legnagyobb hatást gyakorló "átadó" egyéniségnek. A környezete tudós kanászként, kiváló dudásként, furulyásként és nótáskedvű, mulatós emberként ismerte. Értett az állatok rontásának elhárításához, állatok és emberek gyógyításához, szerelmi varázsláshoz, s ha kellett, a rontást "vissza is tudta küldeni" (a negatív mágikus eljárásokat különben nemcsak viszonzásképpen gyakorolta). Alacsony növésű, szikár és szigorú ember volt. Fia elmondása szerint kiváló mesemondó tehetséggel rendelkezett, s ezt a tudását családi összejövetelek, fonók alkalmával gyakran be is mutatta közönségének. Érdekes, hogy egy ilyen kivételes képességű, környezetében ismert egyéniség a magyarországi néprajzi érdeklődés oly aktív korszakában, mint amilyennek a két viágháború közötti időszakot tarthatjuk, (de később is, élete végéig) elkerülte a néprajzkutatók figyelmét. Fia elmondása szerint jó barátságban állt a sokáig Borsosberényben tevékenykedő Koós József számadó juhásszal, akit Bartók Béla és Manga János is ismertek. Koós többször is invitálta id. Pál Istvánt, hogy egyszer jöjjön el, és ő is mutassa be a tanár uraknak a dudálását, de ő kijelentette: "Tintafosóknak nem dudálok!" Alakjához a róla szóló történetekben hozzátartozik ez a fejlett szociális réteg-öntudat, valamint az értékrendjére is jellemző a szorosan vett munka szféráján kívül eső tevékenységéért (szolgáltatásszerű dudálás, gyógyítás, rontáselhárítás) kínált ellenszolgáltatások következetes visszautasítása. Pál István a gyűjtés, a beszélgetések során a folklór szinte minden területén utalt az apjára, mint a legfotosabb "tanítómesterére", és többször kifejtette, hogy testvérei közül leginkább ő tekinthető apja szellemi örökösének. Pál István apja 1957. február 14-én halt meg, Szécsénkén.

Pál István édesanyjának az elődei a családi hagyomány szerint "Szlovákiából", Ipolyszécsénkéről kerültek Dél-Nógrádba. Ciglan Erzsébet 1893 -ban született Alsópetényben. Mint már említettem, ő is "kanászlány" volt, községi kanásznak a lánya, így a nógrádi pásztorok közösségében tapasztalható csoportendogámia törvényeinek megfelelően ment férjhez. Fia visszaemlékezései szerint dolgos, rendszerető, istenfélő asszony volt. Szeretett énekelni, de világi nótát nem sokat tudott, inkább a "templomi énekeket" kedvelte. Éneklését hangfelvétel is őrzi, az összesen három dalt tartalmazó dokumentumot dr. Kiss Lajos készítette 1954 -ben, Szécsénkén7 . E dalok közül kettő nyomtatásban is megjelent a Magyar Népzene Tárában8 . Pál István édesanyját nagytudású gyógyító specialistakét ismerték, aki nemcsak a füvekhez és a gyógyítás mágikus eljárásaihoz értett, hanem izom-és érösszehúzódások "szétdolgozásával" is foglalkozott9

Életében kilenc gyermeket hozott a világra, melyek közül hét érte meg a felnőttkort. Az első, Erzsébet (1911) Bánkra ment férjhez Filcsík Mihály községi gulyáshoz, hetvennyolc éves korában halt meg a Kétbodonyhoz tartozó Szalóka pusztán. A második, Mária (1914) Dunaegyházára ment férjhez (ő az egyetlen a családból, akit nem pásztor vett feleségül), s máig ott él. Az őt követő Rozália (1917) hétéves korában a torokgyík áldozata lett, aki után István (1919), dolgozatom főszereplője következett a sorban. Pál István legidősebb öccse, János (1921) Legénden él, s amíg meg nem bénította az agyvérzés, ő is pásztorkodott. A hatodik gyermek, Teréz (1924) unokatestvéréhez, Ciglan Jánoshoz ment férjhez, ma a Kétbodonyban lakik. Őt Ilona (1926) követte a sorban, aki Kétbodonyban ment férjhez, s ma is ott él a lányánál. Az 1928-ban született Mihály négyhónapos korában "szívgyengeség" következtében meghalt. A Pál szülők legfiatalabb gyermeke, József (1937), is követte apja foglalkozását, jelenleg Borsosberényben lakik. Pál istvánné Ciglan Erzsébet életének utolsó éveit Szalókán élte le, ahol a legidősebb lányánál lakott. 1963 december 20-án halt meg, s itt is temették el.

PÁL ISTVÁN ÉLETTÖRTÉNETE

Pál István 1919. február 25-én született, Kétbodonyban. Itt csak három évig lakott, mert a család 1922-ben elköltözött Szécsénkére, ahol Pál István apja két esztendőn keresztül legeltette a falu kondáját. 1924-ben már a nógrádsápi gazdák disznait őrizte, s mert jó hely volt, és a sápiak is meg voltak elégedve, id. Pál István itt nyolc évet végigszolgált. Pál István itt kezdett iskolába járni, de még az ötödik osztályt sem végezte el, már elkezdett bojtárként dolgozni az édesapja mellett. Tizenkét éves koráig ezt a munkát végezte, majd 1931 nyarán (ekkor már Bánkon laktak) beállt az aratási idényre sarlósnak egy bánki gazdához. Tizennégy éves volt, amikor az apja beadta a bánki Csernovitz-uradalom cselédjeinek disznaihoz "cselédek kanászának", ahol háromnegyed komenció fizetséget kapott. Ezt a munkát két éven keresztül végezte, majd 1935-ben beállt a cselédek sorába, uradalmi kocsis lett belőle: "Kértem a’...uraságot, hogy adjon egy pár lovat, mer’ kocsis akarok lenni. Olyan erősnek ériztem magam, hogy én má’ akkor a lovakná’ is meg tudok állni, meg a zsákolásná’ is. Meg is kaptam."

Tizenkilenc éves koráig itt szolgált, s már a huszadik életévében járt, amikor 1939 január elsején egy Steinmetz nevű zsidó hentes és mészáros szolgálatába állt, szintén mint kocsis. Ebben az időszakban egy felsőpetényi lánynak, Katina Erzsébetnek udvarolt, de ez csak rövid ideig tartott. A lány apja falusi gulyás volt, tehát a szülők szempontjából megfelelő lett volna a választás, de fél év udvarlás után megszakadt köztük a kapcsolat. Ezután ismerkedett meg majdani feleségével, Garai Ilonával. Pál István erre így emlékszik vissza: "Egyszer mentem Dejtárra az unokaöcsémhe’. Nagyon ködös idő vót februárba’, ment előttem egy kislány, simítani jártak Vadkertre ide, Kormosra ki a dohánypajtába. Én ezt utolértem, hát ki vót, Garai Ilona, szóval, aki a feleségem is lett. No, kérem szépen, én nem mondtam meg, hogy én milyen szakmába’ vagyok, vagy hogy az apámék mibe’ dolgoznak... Majd mondtam néki, hogy el fogok jönni, meg satöbbi, oszt aszongya: - De nékem még nem volt szeretőm -, hát csak tizenhat éves vót szeginkém. [...] Hát egy hónap múlva fel is kerestem őtet, de az anyósom nagyon tiltakozott, de hát azt nem lehetett, még azt se, hogy lopva udvaroljak, mer’ még azt se engedte, hogy a kapuho’ kikísérjen. No, azé’ csak ment ez a’ udvarlás, úgyhogy, kérem szépen, április, május, június... no, akkor má’ jobban jöttem, má’ akkor furulyával jöttem keresztű a hegyen, mer’ má’ bevállalt. Mer’ nem akartak [a szülők] bevállalni, mer’ hogy az én édesapám falusi kanász vót. De ugye, én má’akkor kocsis vótam, de azé’ csak nehezen ment. Majd annyira, annyira, meggyőztük és meggyőztem őket, hogy ugyan harminckilenc november negyedikén megvót az esküvő, és ahogy negyedikén vót az esküvő, ő hatodikán tőtötte be a tizenhetedik évet, mer’ addig még nem volt szabad férjhöz menni. Úgyhogy akkor így vótunk, hogy az udvarlást sem engedték, csak belül. Ő ki nem jöhetett előmbe se, egyáltalán, még a konyhába se hagytak egyedül bennünköt, akkor is az a vén mama őrzött bennünköt, no de hát el-elaludt... [...]

De hát én egy évig vótam jóformán csak a feleségemmel, mer’ ez harminckilenc november negyedikén vót, és negyven december másodikán má’ be is rukkoltam."

Pál István a második világháború alatt összesen három évig és tíz hónapig volt távol otthonától. Kassára vonult be, ahol tüzéri kiképzést kapott, részt vett a Délvidék visszafoglalási hadműveleteiben, s az I. magyar hadtesttel kijutott egészen a Don és a Donyec közé, de egy hónappal a védvonal teljes összeomlása előtt az egész zászlóaljat, illetve, ami maradt belőle, visszavezényelték Magyarországra. 1945 január 20-án tért vissza Tereskére, és ugyanebben az évben, május elsején elkerült Szécsénkére gulyásnak. Ez az átköltözés fontos momentum volt Pál István életében. Ebben az időszakban ugyanis már az édesapja is Szécsénkén lakott, ő volt a falu kanásza. Az, hogy útjaik hat év után ismét találkoztak, nagy hatással volt Pál István egyéniségére. A felesége családja ellenezte a pásztorkodáshoz való visszatérést, s a pásztorélet szimbólumai: a duda, a furulya, a faragás, szemükben az elmaradottságot és a szegénységet jelképezték. Ha Pál István a háború utáni éveket nem töltötte volna ismét szülei körében, talán a tőlük kapott szellemi örökség is sokkal halványabban élne a tudatában.

1948-ban lekerült Nógrádsápra, apja régi helyére községi kanásznak. 1953-ban visszajött Szécsénkére gulyásnak, két évvel ezután pedig Legénden állt be - ismét községi kanásznak. 1957-ben a felesége kérésére beállt a nógrádkövesdi állami gazdasághoz juhásznak. Ez könnyebb megélhetést biztosított a családja számára, ugyanis a községi kanásznak a falu összes házát, ahonnan hajtott, végig kellett járnia, hogy adják oda részenként a megegyezett fizetséget. Pál István többször megemlítette, hogy bizony, sokszor háromszor is el kellett mennie, amíg azt az egyes gazdáktól megkapta. Az állami gazdaság ezzel szemben kötött havi jövedelmet biztosított, és az sem volt mellékes szempont, hogy a pásztortársadalom hierarchiájában Nógrádban a juhászok álltak a legmagasabb szinten.

A juhászkodásra való áttérés Pál István műveltségének folklór-elemeit .is gyarapította (ez a gyarapodás különben megfigyelhető a kocsisság, vagy a tehénpásztorság tekintetében is). A juhok mellett el kellett sajátítania a szakma hagyományos ismeretanyagát, amely főleg a juhbetegségek felismerésének, diagnosztizálásának és gyógyításának, a gyógyító eljárásokhoz szükséges műveletek és anyagok terén tért el attól a tudástól, amelyet a disznók, a szarvasmarha vagy a lovak mellett szerzett meg.10 A felsőpetényhez tartozó Cseres pusztára hoztak Jákotról anyajuhokat. Pál István ezzel az állománnyal kezdte meg a juhászkodást. A hatvanas évek elején már "bacso"-ként, brigádvezetőként dolgozott, tizenkét nyáj, összesen nyolc-tízezer darab juh, tizenkét juhász és két kocsis tartozott a keze alá. 1964-ben, mivel a megnövekedett felelősséggel "a fizetés csak nem akart nőni", Pálék eladták a Felsőpetényi házukat, és átmentek a borsosberényi állami gazdasághoz, amelynek pusztaszántói telepén Pál István már falkás volt, "csak a maga számadója", kétszer annyi fizetésért. Felesége vágyódott vissza Tereskére, a szülőfalujába, ezért 1965-ben ott vettek házat, Pál István pedig motorkerékpáron járt dolgozni. 1979-ben a Borsosberényi Állami Gazdaságból ment nyugdíjba.

Pál Istvánnak és Garai Ilonának hat gyermekük született: 1941-ben István, 1944-ben Ilona, 1946-ban János, 1951-ben József és Erzsébet (ikrek), 1954-ben Magdolna. A kislányok és Józsika egy éves korukat sem érték el, gyermekbetegségek következtében, csecsemőkorukban haltak meg. István 1991-ben hunyt el szívinfarktusban, János tüdőrákban halt meg 1993 tavaszán. Pál István 1983-ban megözvegyült, és mára eltemette mind a hat gyermekét. Testvérei alig látogatják, utódai közül leginkább az Érsekvadkerten élő unokája, Pál Tibor cukrászmester és autóbuszvezető tartja vele a kapcsolatot. Gyermekei közül csak János folytatta a mesterségét (István, amikor megnősült, "kiállt traktoristának"), de apja bánatára a nyolcvanas években ő is elment munkásnak a szátoki csempegyárba.

Pál István 1992-ig nem tartozott a néprajzkutatás és a folklorizmus "mozgalmai" szempontjából a "felfedezett" adatközlők közé. Bár 1935-ben már szerepelt a Nógrádi várban megrendezett ünnepségen11 , és még szintén legényke korában néhányszor elhívták a Bánkon élő-nyaraló úri társasághoz, hogy dudáljon, később a helyi folklórcsoportok munkájában sem vett részt. 1954-ben, amikor dr. Kiss Lajos az édesanyjánál gyűjtött, Pál Istvánt is felkereste, de feleségének épp előlépő szülési fájdalmai megakadályozták a felvétel létrejöttét.

1992 őszétől kezdve Pál Istvánnál rendszeresen járnak néprajzi gyűjtők. Furulyázásáról, dudálásáról, énekléséről azóta számos felvétel készült, többek között az MTA Zenetudományi Intézetében is. Több ízben szerepelt a Magyar Rádióban és a televízió népzenei műsoraiban, rendszeres szereplője, meghívott vendége a magyarországi és a szlovákiai magyar táncháztalálkozóknak. Többször szerepelt Erdélyben, és az 1995-ös millecentenáriumi ünnepségsorozat keretében Vereckére is eljutott. 1996-ban Svájcban is járt, ahol e sorok írójával és Dsupin Pállal, a Nyíregyházi Tanárképző Főiskola ének-zene tanszékének tanárával közös műsort adott a berni magyarok közössége előtt.

1994-ben a magyar művelődési miniszter a Népművészet Mestere címet adományozta neki.

1997. február 9-én a 28. Magyar Filmszemle keretében bemutatták a Szomjas György rendezésében készült "Pista bácsi, dudáljon kend" című ötvennégy perces portréfilmet. 12

«« előző oldal: Bevezetés

1 Haraszthy 1911: 173.

2 Vö: Mocsáry 1826: I. 53

3 Vö: Haraszthy 1911: 184-186

4 Zólyomi 1975: 97-101., l983: 166-167.

5 A Pál István szókészletében található szláv elemek eredetének vizsgálata nem tartozik munkám feladatai közé

6 l. EA 2322. (Példatár 115.)

7 AP 1013 e-g

8 l. MNT III/A, 678: "Mikor a menyasszonyt fektetni viszik.", valamint MNT VIII/A 873: "Zörög a kocsi."

9 l. Példatár (a továbbiakban Plt.) 32., 93.

10 l. Plt. 81.

11 Ide Koós Józseffel, apja juhász barátjával érkezett, s szerepléséért a főszolgabírótól értékes pénzjutalmat kapott

12 l. 28. magyar Filmszemle’97 Rendező: Szomjas György, szerkesztő Halmos Béla, operatőr: Varjasi Tibor

 

Folkszemle, 2010. május hozzászólás | továbbküldés | nyomtatás