Folkszemle, 2010. május hozzászólás | továbbküldés | nyomtatás

Agócs Gergely

„Egy szürke, meg egy hamuszín galamb”
A hagyományos szellemi kultúra egy nógrádi magyar pásztor életében

Fejezetek az ELTE-BTK Folklore Tanszékén 1997-ben készült szakdolgozatból

ZENE, TÁNC

Ebben a fejezetben a hagyományos szellemi kultúrának azt a részét szeretném bemutatni, amely elvezetett minket Pál Istvánhoz, s amelyhez a tőle összegyűjtött anyag egészét tekintve a legtöbb adattal rendelkezünk. Érdeklődésünket elsősorban hangszerjáték- és énektudása ragadta meg, de úgy gondolom, hogy ezen a területen is egy szélesebb látószögű vizsgálat lehet igazán eredményes. Így tehát nem csak az „amit”, hanem az „ahogyant” is megpróbáltuk rögzíteni,1 vagyis az adott dallamoknál nemcsak a puszta zenei anyag feltárása volt a célunk, hanem annak előadásmódjára és belső tagolódására, a hangszerek készítésére, hangolására, „cifrázására” (díszítésére), a zenetanulás folyamatára, a zenéhez kapcsolódó hiedelmekre, esztétikai elgondolásokra is kíváncsiak voltunk. Célunk nem pusztán „népzenei gyűjtés”, hanem a hagyományos zenei kutúra egészének feltárása volt. A gyűjtés során kiderült, hogy Pál István személyében egy kivételes képességű előadóval állunk szembe. Dallamrepertoárjában megtalálhatók a területre jellemző magyar népzenei dallamkincs régi rétegéből szinte az összes alapvető típus változatai.2 A dallamok előadásában is egy régies, díszítéseket és egyéni dinamikai sajátosságokat alkalmazó technikát figyelhetünk meg. Különösen díszített Pál István furulyajátéka, de az énekes előadásmódjában is előfordulnak egy-kéthangos hajlítások és egyéb díszítőelemek. Az alábbiakban Pál István zenefolklórjának összefoglalásánál a dallamok és az előadásmód mélyebb zenei elemzése helyett inkább azon tényezők leírásával foglalkozom, amelyek nem olvashatók ki a kottalejegyzésekből.

A szigorúan vett hagyományos zenei kultúra fogalomkörébe nemcsak azok a dallamok tartoznak, amelyeket az etnomuzikológiai vizsgálat révén a „klasszikus” népzene részének tekintünk, hanem mindazok a zenei egységek, amelyek egy egyénhez meghatározott módon - a szájhagyományozás keretében - kerültek. Hogy az így elsajátított műzenei eredetű dallamok folklorizálódása milyen változatképződéshez vezethet, számos példán lehetne illusztrálni. Pál Istvánnál is felvettünk több olyan dallamot, amelynek típusát hiába keresnénk a Magyar Népzene Tárában. Az anyag túlnyomó részét viszont szűken értelmezett népzenei dallamok képezik, s valószínű, hogy Pál István teljes zenei repertoárjában is ezek vannak túlsúlyban. Ezért, valamint terjedelmi okok miatt is dolgozatomban csak a feltárt dallamanyag régebbi rétegét mutatom be, kitérve a dudálás folyamataira is.3

1. Éneklés

Pál István az éneklést elsősorban szüleitől örökölte. Mint mondja, édesapja és édesanyja is nagy „nótafák” voltak, és „alig ment el nap, hogy ne daloltak vóna valamit”. Mai énektudását viszont ennél sokkal több forrásból alakította ki, a családban való „spontán” tanulás mellett a szervezett ünnepi alkalmak, lakodalmak és egyéb családi összejövetelek is lehetőséget nyújtottak daltanulásra. A család főleg a pásztorélethez kapcsolódó dalkincs tekintetében gyarapította Pál István zenei tudásanyagát. Amikor elszegődött kocsisnak - mint mondja - „a nótákkal is be kellett illetkezni [illeszkedni] a kocsislegények közé”. Itt tehát ismét egy munkakörhöz köthető dalanyaggal ismerkedett meg. Ez a különbség nagyrészt a dalok szövegeiben mutatkozott meg, hiszen a dallamvilágban nem lehet körülhatárolni minden szakma tekintetében egy külön csoportot, s véleményem szerint ez a „pásztordalokat” illetően sem egy foglalkozás-specifikus jelenség. Sokkal inkább arról lehet szó, hogy a régebbi dallamvilág tovább él a sok tekintetben archaikusabb műveltséget őrző pásztorréteg használatában.4 A foglalkozások váltása - úgy tűnik - a pásztorrenden belül is új elemekkel gyarapította Pál István dalkészletét: mint mondja, a juhászkodás is új nóták megtanulásával járt. Ezek az adatok arra utalnak, hogy a dalok adott szituációban státuszszimbólumként is funkcionáltak. Azt lehet mondani, hogy Pál István a környezetén belüli viszonylagos mobilitás ellenére nem sokat utazott életében. A kényszerű távollét - a katonaság - viszont szintén hatással volt zenei ismeretanyagának alakítására, bővítésére. A katonáskodás, a háború élményei közül e téren főleg a Bihar megyei, nagyrábéi harcostársaktól való daltanulást szokta kiemelni. A katonaélet közös éneklési alkalmai főleg az újstílusú katonadalok elsajátításában játszottak szerepet, de a nagyrábéiaktól Pál István külön kikérdezés révén a régi réteghez tartozó dallamokat is megtanult. Az a tény, hogy Pál Istvánt érdekelték katonatársai otthonról hozott zenei hagyományai, mutatja, hogy már akkor is kereste az „újdonságot”, mert otthon, mint többször említette, a saját közösségében a többlet-dalismeretnek egyfajta presztízsnövelő jelentősége volt.5 A dalok szimbolikus értékének szép példáját mutatja, hogy a háborúból tábori lapokon is küldtek haza dalszövegeket.6 A megismerkedésünk előtt Pál István még egyszer töltött hosszabb időt távol a szülőföldjétől. Ez 1957-ben volt, amikor a szövetkezetből elküldték Kiskunlacházára kéthetes mesterségesmegtermékenyítő-tanfolyamra. Ez az út sem múlt el nyomtalanul, hozadéka egy öreg csikóstól tanult nóta.7

Pál István a színpadi folklorizmusba való bekapcsolódása révén is tanult új dalokat.1992 után sok helyen szerepelt, s ezen szereplései alkalmával néhány dalt (itt főleg dalszövegekről van szó, általa ismert közeli dallamváltozatokra énekelve) e sorok írójától is megtanult.8

Pál István újító hajlama nemcsak a számára új dalok iránti élénk érdeklődésben nyilvánult meg. Ő maga „szerzője” egy dalnak, melyről elmondta, hogy ennek a szövegét és a dallamát is egyaránt ő „szerkesztette”.9

A magyar népdalkutatás műfaji kategóriái nagyrészt a kutatók által kialakított terminológiát tükrözik. Pál Istvántól megkérdeztem, ő hogyan csoportosítaná az általa ismert dalokat, énekeket. Kiderült, hogy repertoárjának túlnyomó többségét be tudja sorolni az általa megjelölt műfajokba. Ezek többségét a szövegek által létrehozott tartalmi csoportok alkotják, de egyes dallamtípusok műfaji behatárolásában zenei tényezők is szerepet játszanak. Pál István saját műfaji kategóriái tehát a következők:

- szerelmes nóta. Ezek általában lírai szövegű dalok, de nem csak a szerelmi líra tartozik ide, hanem sok olyan dal is, amelynek szövegezésében legfeljebb utalásszerűen van jelen a szerelmi kapcsolat. Általában ide sorolható a „magyarnóta”-hallgatók zöme.

- asztali nóta (mulató nóta, hallgató). Olyan dalszövegek tartoznak ebbe a csoportba, amelyek a mulatásra utalnak (Például: Haragszik a gazda, hogy mi itt mulatunk...), illetve olyan narratív szövegezésű egységek, mint a betyárballadák. Ez a csoport az előzővel átfedéseket mutat.

- juhásznóta. Azok a pásztordalok tartoznak ide, melyek tematikája szorosan a juhászathoz kapcsolódik. Jellemző, hogy egyes régi stílusú dallamok eldúdolására a gyűjtés közben Pál István azt válaszolta, hogy nem ismeri, de valami juhásznóta lehet, olyan a dallama.

- kanásznóta. Pál István ide sorolja a sertéstartással, kanászokkal kapcsolatos szövegeket.10 Az ilyen szövegű, feszes táncritmusú dalok a kanásztánc elnevezést kapják. (Analóg módon használja a pásztornóta meghatározást is.)

- dudanóta. Ebbe a csoportba Pál István a tulajdonképpeni dudanóták11 mellett azokat a dallamokat sorolja, amelyek eljátszahatók, illetve amelyeket szokott játszani dudán. Bár a duda hangterjedelme nem teszi lehetővé az oktávnál magasabb hangok megszólaltatását, e csoport dallamai között találhatunk ennél nagyobb ambitusúakat is. Ez azzal magyarázható, hogy Pál István dudajátékában az ilyeneket néhány esetben oktávtöréssel szokta megoldani.12 Az ide sorolt dallamok legnagyobb részét talán egyes skálaszerűen ereszkedő dallammozgásokkal jellemezhetnénk.

- katonanóta. Ebbe a csoportba a katonáskodással kapcsolatos, zömében újstílusú dallamokra énekelt szövegegységek tartoznak.

- táncnóta (csárdás). Ide feszesebb ritmusú, tánczenei dallamok, zömében újstílusú csárdások tartoznak.

- ének. Ezt a terminust Pál István általában az egyházi énekek megjelölésére alkalmazza.

A „nóta” Pál István zenei tudatában mindig egy (tartalmilag sok esetben összefüggő strófafűzésű) szövegegységet jelent, így egy dallamnak több „nótája” is lehet. Ezek olyannyira egymáshoz tartozó strófák, hogy hangszerjátékában is pontosan nyomonkövethető az adott dal szövege: „Nálam az agyamba’ megy a szöveg, és a fülembe’ megy a dallam.”13

Énektechnikájának díszítő elemeit lényegében jelzik a dallamlejegyzések, előadói stílusának viszont van egy sajátossága, mellyel külön is szeretnék foglalkozni. Ez az ún. „dudás éneklés”, melynek során Pál István a duda hangját imitálja. Ezt elsősorban triola-, vagy utókaszerű, lefelé csúszó ornamensekkel, sajátos vibrato-technikával, staccatókkal, valamint bizonyos hangok „rikkantó-szerű” helyettesítésével éri el. A dallamvezetés utóbbi technikája azt a törekvést mutatja, hogy a duda (sokszor ritmusképző funkcióban használt) felső oktávhangjának imitálásával is igyekszik dudaszerűen tagolni a dallamot.14 Természetesen ezek csak a lényegesebb, hangjegyekkel kifejezhető sajátságok, hiszen, mint Lajtha László is írja: „Az előadás mikéntje a népdalnak szinte fontosabb alkotóeleme, mint a kótaképe. Aki nem hallott falun népdalt énekelni, a kótából nem tudja a maga valójában el sem képzelni, hogyan hangzik az”.15

A dallamok variálása általában rögtönzés-szerű, egyes esetekben viszont kifejezetten szövegegységekhez kötött variánsokról beszélhetünk, melyek egyazon dal különböző strófáiban is jelentkezhetnek. Ennek a jelenségnek legjellemzőbb példáját a kottamelléklet 3a alatt bemutatott „Csató, Csató...” című dalban láthatjuk.16 Pál István ének-előadásmódjában természetesen olyan eltérések is felfedezhetők, melyeket az adott szituációk különbözőségei határoznak meg. Máshogy énekel gyűjtés alkalmával, máshogy a színpadon és megint máshogy mulatás közben. Jellemző, hogy az olyan indulat-szerű előadási sajátosságok, mint amilyenek például a „dudás” éneklést is jellemzik, színpadi szereplései során háttérben maradnak, ilyenkor az elképzelt dallamvonal lehető legpontosabb követésére törekszik. Szintén alkalomtól függően különbözik a dalok szövegének kiejtése: mulatás, közös éneklés közben, vagy ha a gyűjtést régebbi, közelebbi ismerősök, barátokká fogadott emberek végzik, hangfelvétel közben is (főleg, ha ez nála otthon történik) többé-kevésbé megtartja a beszélt tájnyelvet. Színpadi szereplésein ezzel szemben sokkal „irodalmiasabb” kiejtéssel énekel.

2. Hangszeres zene

Pál István a zenélő palóc pásztorok egyik utolsó képviselője. Hangszerei az életében nemcsak a mulattató zeneszerszámok, hanem a pásztorkodás egyik fontos státusszimbólumának funkcióját is betöltötték. Ebben az alfejezetben a dudáról és a furulyáról, valamint e két „fő” hangszere mellett a flótáról (harántfurulya), a kürtről (kanásztülök) és a kolompok összeválogatásának gyakorlatáról is szeretném összefoglalni a gyűjtés tapasztalatait.

a/A duda és a dudálás

Amióta nyomonkövethető a palócnak mondott területek hagyományos zenei kulúrája iránti érdeklődés, a pásztorok kezén megszólaló dudát többnyire mint régi, hanyatló hangszert említik17. Ennek ellenére századunk közepe táján az északi (II.) dialektusterületen18 még több, mint egy tucatnyi helységben rögzítettek dudaszót a népzene gyűjtői.19 A népzenekutatás mai állása szerint Pál István az utolsó élő „survival” magyar dudás Magyarországon.20 Dudáját édesapjától örökölte, aki úgy tudta, hogy ezt a hangszert még az ő apja, tehát Pál István nagyapja számára egy Brozan nevű acsai gulyás készítette. Pál István régi dudája a palóc dudák jellegzetes képviselője.21 Fa alkatrészei szilvafából készültek, s megszólaltatásához bodzasípokat használtak. A kecskealakú fejet, a sípszárat és a bordósípot ólombeöntéses minták díszítik, a homlokrészbe tükröt ültettek.22 Pál István édesapja elsősorban kutyabőrt használt tömlőnek, ő maga inkább a kecske,- illetve báránybőrtömlőket szereti. A duda alkatrészeit a következő terminusokkal nevezi meg:

 1. fej, vagy sípszártőke, 2. sípszár, 3. pipka, 4. bordótőke, 5. bordó, 6. bordópipka, 7. tölcsér, 8. tömlő, 9. klipácstőke, 10. klipács, 11. zárószelep, vagy leppentyű, 12. síp, 13. sípkamra, 14. rikkantó, 15. bolhalyuk, 16. dallamlyukak, 17. hangolólyuk, 18. kontra, 19. bordósíp.23

Pál István dudát soha nem készített, csak az időnként cserélendő, tömlőnek való bőr kikészítéséhez és felszereléséhez ért. A duda ideális szerkezetét, a hangszer egyes alkatrészeinek kiképezését tekintve viszont pontosan megfogalmazott útmutatásokkal szolgál. A kontrasípnak például szerinte egy kicsit „vékonyabban”, azaz magasabban kell szólnia (itt a sípszárból kivett sípok hangjáról van szó), s a kontrapipka jó, ha lefelé szűkül. A klipácstőkének 10-12 cm-nyire be kell lógnia a tömlőbe, hogy a levegőt úgy vezesse rá a zárószelepre, hogy az biztosan lenyomódjon, „ne eresszen”. A bőr kikészítéséhez az ún. timsós eljárást használja, a nyers bőr áztatóvizéhez 3:1 arányban kever timsót és konyhasót.24

Pál István régi dudáját 1979-ben, nyugdíjbavonulása után a felesége eladta svájci népzenegyűjtőknek. Amikor találkoztunk, már csak nagyapja régi furulyáját őrizgette. 1993-ban szereztem neki egy dudát, s azóta is ezen játszik. Ez a hangszer már a magyar duda felújított változata, rézcsövekre erősített bambusznádak adják a sípjait, s a bordósíp is külföldi eredetű dísznádból készül. Szerencsénkre Pál István nem idegenkedett az új anyagoktól, s az új dudáját nem sokkal ezután „beállította” magának. Új bőrt készített hozzá, a repedéseit helyrehozta, és a sípjait a saját fúváserősségének megfelelően alakította át. 1994-ben sikerült visszaszereznem a régi dudáját, de - mondván, hogy már megszokta az új hangszert - ezt nem vonta újból használat alá. Így, ha az új dudája nem is felel meg minden tekintetben a „néprajzi hitelesség” követelményének, a hangfelvételek zenei minőségének szempontjából minden bizonnyal előnyhöz jutottunk. A régen használt bodzasípos dudák és a fent leírt módon tökéletesített hangszerek ugyanis abban különböznek, hogy a rézcsöves sípokat könnyebben lehet összehangolni, és ezek sokkal tovább megtartják a beállított hangmagasságot, mint a bodzasípok.

Pál István a sípok összhangjára és a dallamsor egyes hangközeinek (főleg az oktáv és a kvint) tisztaságára egyaránt odafigyel. A sípszár harmadik és negyedik fokot megszólaltató dallamlyukait „plédecskékkel” - azaz rögzített fa toldásokkal - igazította ki, mert (ugyanúgy, mint a furulyánál) egyfajta semleges (dór és mixolid közötti) hangsor elérésére törekszik. Külön említést érdemelnek a hangszínre, hangolásra vonatkozó, néha költői megfogalmazású megjegyzései, hasonlatai: A bordó tölcsérét szerinte azért kell a pipka végéhez a bordó vonalával párhuzamosan erősíteni, mert úgy „ízletesebben adja ki a hangot”. A bordó tölcsérének ugyanakkor nem szabad túl nagynak lennie, mert akkor „keresztűszárnyalja a sípokat, és az csúnya”. Egy népzenei táborban, ahol Pál István oktatóként szerepelt, az egyik tanítvány rosszul beállított dudájára megjegyezte, hogy „Nyűszörög vele, mintha hat halott gyerek dörmögne benne”.25 Pál István fejlett zenei (és általában esztétikai) érzékére utal az a hasonlata, mellyel egy alkalommal a duda sípjainak összecsengését értékelte:

Mielőtt elkezdtük volna a felvételt, behangolta a dudáját, majd megkérdezte:

- Mit szólnak, tisztán szól ez a duda?

- Oltári! - hangzott a válasz.

- Mer’ szerintem a prím meg a kontra között annyi különbség van, mint amikor egy szürke, meg egy hamuszín galamb elrepűl egymás mellett...

Pál István dudajáték-technikája némileg eltér az eddig ismert palóc dudásokétól. Ez az eltérés abban áll, hogy a kontrát nem használja olyan gyakran, gyakorlatilag csak az alaphangra való lelépéskor (és ritkán egyes közjátékoknál) emeli fel a kontrázó kisujját. Ez nemcsak hangzásban jelent különbséget (így a kontrasíp szinte végig a dallam alaphangjának alsó kvintjét adja), hanem ezáltal háttérbe szorul a kontrázás más magyar dudásoknál tapasztalt ritmusképző szerepe is.26 Ehelyett Pál István a ritmus hangsúlyozására a dallam belső ritmikai lehetőségeit használja ki. Erre tanítás kozben rá is szokott mutatni: „A nótát verd ki az újjaddal!” Pál István - hasonlóan a legtöbb régi nógrádi dudáshoz - a bolhalyukat főhangmódosításhoz nem használja. (Ennek segítségével ugyanis a rikkantót leszámítva elvileg minden „prímhang” magassága kb. egy félhanggal felfelé módosítható.) A bolhalyuk inkább csak a dallam díszítésében, a vibrato alkalmazásában kap szerpet.27A „rikkantó” használata sem túl gyakori, ennek funkcióját gyakran az ötödik fokkal helyettesíti. Mint már említettem, néhány, a duda hangterjedelménél nagyobb ambitusú dallamot is szokott dudán játszani, a hangsoron túlnyúló hangok megszólaltatását dallammódosítással, vagy oktávtöréssel szokta megoldani.28

Pál István duda-dallamrepertoárja elég gazdagnak tekinthető, különösen, ha összehasonlítjuk a dudások dallamkészletéről szóló néhány korábbi vélekedéssel.29 A kottamellékletben bemutatott huszonkilenc dallam a dudán játszott dallamok összességének csak egy töredékes részét képezi. A szöveges dallamok dudálásánál is elmondható, hogy a zene pontosan követi a hozzá tartozó szöveget nemcsak a strófák és a sorok, hanem még az egyes szótaghosszúságok tekintetében is. A dudán játszott dallamokat általában dudanótáknak szokta nevezni, de ezen a csoporton belül elkülönít egy, kifejezetten a dudához tartozó („kimondott dudanóta”, „valódi dudanóta”), és a dudán eljátszható, de ehhez szorosan nem kapcsolódó dallamok rétegét. Megfigyelhető, hogy az előbbi réteg dallamai között (egyebek mellett) ott találhatók az etnomuzikológia által is dudanótának titulált dallamok. Külön említést érdemelnek a „kereső nóta” és „bejátszás” névvel jelölt szövegnélküli dallamok. A „kereső nóta” Pál Istvánnál olyan szövegnélküli melódia, mely az ujjak „szétdolgozását” szolgálja, dallamvonala többféle dallammal rokonítható, így eszébe tudja juttatni a hozzá közelállókat. Értelemszerűen a dudálási folyamatok elején szokott megszólalni, s formailag nem a dudakipróbálásnak is nevezett improvizált preludiumot, hanem inkább egy már-már önálló dallammá rögzült motívumsort láthatunk benne. Itt szükséges megemlíteni azt is, hogy Pál István az egyes bejátszásokat személyekhez köti, tehát meg szokta jelölni, melyik bejászás kinek a bejátszása.30 A „bejátszás” azonos a szakirodalomban közjátéknak nevezett, a dudálási folyamatokat tagoló, motívumismétlésekre épített részletekkel, melyeknél a sorpárnak, vagy versszaknak megfelelő zenei formába való szerveződés (periodizálás) hajlamát észlelhetjük.31 Ezek állhatnak szintén a dallamfolyamatok elején, de - ahogyan arra megnevezésük, valamint a hozzájuk fűzött magyarázat is utal - inkább az egyes dallamok, illetve ritmusváltások között helyezkednek el.32

Pál István elsősorban az apjától tanult dudálni. Elmondása szerint hétéves korában sikerült először megszólaltatnia a dudát, s kilencévesen, amikor már a hóna alá tudta fogni, elkezdett dallamokat is tanulni. Az első dallam, amit elsajátított a kottamelléklet 32. alatt bemutatott „Két út van előttem.” kezdetű dal. Érdemes megfigyelni, hogy a tanulás szempontjából a darab kiválasztása a lehető legmegfelelőbb. Mivel a főhangjai tisztán megszólaltathatók, a kezdeti gyakorlást nem zavarja a (más esetekben sokszor tapasztalható) énekelt és dudán megvalósítható változatának különbözése, ugyanakkor az ereszkedő ívű, skálaszerű dallammozgás segíti az ujjak megfelelő koordinációjának elsajátítását. A tánchoz való dudálás technikai megoldásainak tanítását tekintve Pál István találóan idézi édesapja szavait: „Édes gyerekem, gyorsabban szedd az újjaidat a dudán, hogy ha ilyen nótákat dudálsz, mer’ ha valaha a táncosoknak fogsz dudálni, hogy tudjanak rá táncolni, mer’ így elalszonak a táncosok, akik fognak a dudádra táncolni. És egy kis ritmust, egy kis ütemet vegyé’ bele. Ahol talán nagyon aprózni kell, te ne aprózz, mer’ ha ki tudod azt a dallamot vágni egyszerre, vágd ki. Mint példájul, kérem szépen, hogy ha azt éneklik, hogy a. 'Csak a leszerelő kiskönyvemet várom...' -mondaná valaki, te meg, hogy: 'Csak a leszlő kiskönyvemet várom...', de ne aprózd ki, hogy el ne tévesszék a táncot.”33

Pál István visszaemlékezéseiben - szintén a zenetanulással kapcsolatban - megragadható a tudatában élő zeneiség lényegének megfogalmazása: Amikor először megszólalt kezében a duda, az ujjak lerakásának logikáját szemléltetve az édesapja megmutatta a dallamképzés technikájának alapját, és hozzáfűzte: „Édes gyerekem: Tegyed rá az ujjaidat is arra a sípszárra, hogy - kérem - hogyha dudálni akarsz, oszt majd ha má’ nemcsak úgy fog kiáltani, hogy 'Jééé!', hanem kimondja - kérem szépen - azt, hogy 'Jééé-zus!' [intonálva: so-mi] akkor má’ fogsz is tunni valamit, mer’ azt má’ lehet érteni, mer’ abbó’ má’ ki lehet venni azt a valamit, azt a szót.”34 A zene tehát ott kezdődik, ahol a zenei hangokból már „ki lehet érteni a szót”. Meggyőződésem, hogy ez esetben nemcsak a dallam konkrét szöveg-összefüggéséről, hanem zenei „értelméről” van szó.35

A dudálás szolgáltatásszerű alkalmai Pál István életében már főként csak a fonók, a disznótorok voltak és néhány alkalommal szegényebb házakhoz elhívták keresztelőbe és lakodalomba is dudálni.36 Édesapját még gyakrabban hívták meg zenélni, nemcsak lakodalmakba, hanem mulatságokba is. Az adatokból kitűnik, hogy a szolgáltatásszerű dudálásért (ugyanúgy, mint ahogyan azt a gyógyító- rontáselhárító tevékenységüknél is láthattuk) nem kértek fizetséget. Ha adtak valamit, elfogadták, de ha kérdezték, nem szabtak meg ellenszolgáltatást.37 A szolgáltatásszerű dudálásra legtöbbször a lakóházak szobájában került sor, s hogy a nép tánc közben elférjen, valamint, hogy a táncolók ne lökdössék a dudást, kialakult az a szokás, hogy a dudás felállt a kemence padkájára. Ehhez Pál István egy másodlagos magyarázatot is fűzött, mely szerint: „A dudáná’ jobb, ha az ember messzebb van, vagy magasabban van. Mer’ ha ott van lent közöttük, az olyan... nem olyan jelentős.”38 Valószínűleg a tánchoz való dudálás kísérő mozzanata az is, hogy Pál István a duda bordóját játék közben nem lelógatva tartja, hanem keresztben, a „klipács” alatt vezetve a vállára rakja. Dudálás közben a testtartás sem közömbös tényező. Ezt az egyik népzenei táborban Pál István egy tanítványnak a következőképpen magyarázta el:

A fiú feltűnően lehajtott fejjel dudált. Pál István leállította, és azt monda:

- Állj meg előttem, nint egy dudás!

- Azt hogy kell, Pista bácsi? - felelte a fiú.

- Úgy, kérem, hogy a hátadat kiegyenesíted, a fejedet felemeled és rám nézel. Mert ha így fogsz dudálni, hogy a fődet nézed, nem a táncosokat, akkor nem fogod tudni kiverni a nótával azt a ritmust, amit ők a lábukkal neked beadnak. De akkor neked a dudádat nem így kell bekötni, ahogy van, mer’ a fejet is jobban el kell fordítani, hogy a [tömlő kecskebőrének] hasa rád nézzen.

A jó dudásnak Pál István szerint játék közben ki kell tudnia „dobbantani” a nótát. Ezt be is szokta mutatni, s ilyenkor valóságos táncot jár a hangszerével.39

A dudálás alkalmai nem csak a közösségi eseményekhez kötődtek. Pál István, úgy mint az apja „passzióból” is dudált kint a legelőn,40 vagy otthon, családi körben. A nyugdíjba vonulásának alkalmával rendezett családi ünnepségen a dudajátékáról az unokái még magnetofonfelvételt is készítettek.

b/ A furulya és a furulyázás

A furulyázást, furulyakészítést Pál István főleg anyai nagyapjától, Ciglan Jánostól tanulta,41 de családjában és környezetében több jó furulyás játékát is megfigyelhette. Amikor először találkoztunk vele, nagyapja régi furulyáján játszott nekünk egy néhány dallamot.

Pál István furulyái organológiai szempontból megegyeznek az életének szűkebb környezetében készített más pásztorfurulyákkal, sajátosságuk csak a díszítésben nyilvánul meg. Mivel furulyakészítéssel máig foglalkozik, ennek technikájával és elvi megfogalmazásaival bővebben is foglalkozom.

A furulyák fáját a már említett módon, késő ősszel, a fagyok beálltával, a hold növekedési fázisában vágja ki. A fekete bodza (Sambucus nigra) rendszerint öt-nyolcéves ágait fűrésszel vágja le, hazaviszi, és egy-kéthétnyi száradás után 20 mm átmérőjű cigányfúróval kifúrja. Az így keletkezett félkész csöveket néha tömény sós vízben ki szokta főzni, mondván, hogy a só eltömíti a fa pórusait, és így az nem reped. Az anyag ezt követően kb. egy fél éven keresztül sötét, száraz helyen szárad. A kiszáradt, kifúrt ágak furatát ugyanazzal a fúróval még egyszer ki szokta tágítani, mivel az a száradás közben összeszűkül. Ezután következik a kívánt hosszúság beállítása. Pál István a furulya ideális hosszát kétféleképpen is meg tudja határozni. Szerinte az „ötvenkettes” (azaz 52 cm hosszú) furulya a legmegfelelőbb, amely méretet a kéz mértékegységeivel is ki tudja fejezni: két arasz + az ökölbe szorított kéz négyujjnyi szélessége. A hangszer falát a megfelelő vastagságra bicskával, vagy újabban vonókéssel faragja ki, s az így „lenagyolt” cső felületét üveggel és csiszolópapírral csiszolja simára. Ezt követi a sípszerkezet bicskával való kiképezése. Első a „hangablak”, „hangkivető ablak”, azaz a sípszerkezet peremrészének kifaragása. Ezután a levegőt a peremre vezető (külön névvel nem nevezett) vágat, majd „topolyfa” (fehér nyár, Populus alba), vagy fűz (Salix sp.) megfelelő vastagságú ágából kifaragott „gálig”, azaz a furulya dugója készül el. E két részlet kidolgozásától függ a hangszer hangjának minősége, ezért ezt különös gonddal végzi el. Egy furulyához néha több gáligot is elkészít, mire a hangszer eléri a kívánt hang minőségét. Ennek alapkövetelménye az, hogy a lyukak kiképezése előtt a furulya „adja ki a három hangot”, azaz tisztán szólaljon meg rajta az első, a második és a harmadik átfúvás. Amikor ez megvan, következik a lyukak kivájása és „kisütése”, azaz felhevített vassal való kiégetése. Ezeknek távolságát nem a hangszer arányaiből következtetve és nem is „szemre” állapítja meg.42 A lyukak helyét a nagyapja régi furulyájáról (mely általában véve is előképe a hangszereinek) levett, keménypapírból kivágott minta alapján rajzolja be. Pál István a lyukakat nem fúrja ki, hanem először „dórnival megenyhíti”, azaz kiélesített bőrlyukasztóval kivájja a helyüket (de a hangszer falát ilyenkor még nem lyukassza át), s ezután következik a „kisütés”. Ha az így elért hangsor „nem tiszta”, néha szokott alakítani a lyukak méretén. A „tiszta hangsort” itt nem a furulya hangközeinek abszolút zenei értékviszonyaként, hanem egy - dallampéldák segítségével vizsgált - hozzávetőlegesen megállapított temperálásként kell értelmeznünk. Ennek beállításában a dudánál már említett „semlegesítő” hajlam figyelhető meg. A lyukak kiképezését a belső furat kisimítása (egy egyenes vessző végéhez erősített csiszolópapír-tekerccsel), majd a furulya „kicifrázása”, azaz domború faragással való kidíszítése követi. Ezen belül Pál István először a figurális mintázatok kialakítását végzi el, s csak ezután következik a „kisorolás”, azaz az általa halpikkelyekhez hasonlított, a hangszer szinte egész felületét beborító ornamentális mintázat kifaragása. A cifrázás egy „kombinált” bicska külön erre a célra kiképezett és kiélesített konzervnyitójának, valamint kisebb késpengéjének segítségével történik. Amikor ez elkészült, a mintákat drótkefévek kitisztítja, átcsiszolja, és a hangszert bevonja sellakkal. A sellak beszáradása után a furulya elkészítésének utolsó műveletét a hangszer belsejének lenolajjal való kikenése képezi.43 Pál István figurális mintái legtöbbször (a nagyapja furulyájáról lemásolt)cserépből kinövő virágot, vagy (saját kiképezésű) kisebb virágokat, állatokat: kígyót, gyíkot, fán ülő karvalyt, repülő túzokot, egy szíven egymással szembeálló pávapárt, búbosbankát, kecskét, szarvast, oroszlánt, illetve szűrbe öltözött pásztort ábrázolnak.44 Pál István régebben is készített eladásra furulyákat, ezeket főleg bánki nyaralók körében értékesítette. Amióta megismerkedtünk, furulyáit a népzenei táborok és iskolák növendékeinek, valamint egyéb érdeklődőknek adja el. 1992 óta hangszerein új díszítőelemek és technikák jelentek meg. A legszembetűnőbb újítás a furulyák szignóval és évszámmal való ellátása, vagy ha a hangszer ajándékba készül, az „EMLÉK” felirat feltüntetése. Emellet egy idő óta „nemzeti” díszítőelemeket: koronás címert, oroszlánok által tartott országalmát is alkalmaz. A technikai újítást az egyes motívumok filctollal való kiszínezése jelenti. Ezt egyelőre két, amerikai magyarok számára készített furulyáján alkalmazta.45 A mintákat régebben a „természetből” másolta, azaz szabad szemmel, megfigyelés alapján vetette rá a hangszereire, kivéve azt a virágdíszt, melyet a nagyapjáról megmaradt pléhminta szerint, ceruzával vetíti át a kiképezendő felületre. Újabban képes magazinok, könyvek fényképeiről is ki szokott másolni egy-egy alakot.

Pál István furulyajáték-stílusa is az elődeitől örökölt hagyományt jeleníti meg. Dallamvezetésének egyik alapvető szabálya a szigorúan betartott transzponálási gyakorlat.46 Pál István ugyanis - mint a palóc pásztorfurulyások többsége - minden dallamot a hangszer alsó regiszterének negyedik fokán zár le. A „kvartpozícióban” zajló dallammozgás így meghatározza az ujjrend, és ezen keresztül a díszítőformulák modelljeinek rögzülését. Jellegzetes sorzáró díszítményei, valamint vibrato-technikája példázzák a palóc pásztoroknál széles körben elterjedt hangszerkezelési gyakorlat alapvető sajátosságait. A játéktechnika szókészletéből említést érdemel a „visszafogás” terminus, mely a sorvégeken alkalmazott gyors, „rikkantó-szerű” (kvint-oktáv) ugrást jelöli, valamint a „rezegtetés”, ami a vibrato szinonímája. Ez utóbbi koloráló hatás elérésére háromféle megoldást használ. Vagy a torokból kiinduló fúváserősség „lebegtetését”, vagy (kizárólag a dallam kitartott alaphangját színezve) az alulról számított második („e”) lyuk sűrű egymásutáni érintését, vagy pedig - főleg az oktávról ereszkedő dallammozgások esetében - az alulról számított ötödik („a”) lyuk ujjának sűrű mozgatását alkalmazza. Mivel a furulyáinak hangsora semleges, a mol és a dur dallamok technikai kivitelezése között nem tapasztalható semmilyen különbség.

Pál István furulyás dallamkészlete úgyszólván a tudatában meglévő egész dallamrepertoárral azonos, legfeljebb bizonyos dallamokat (mint pl. az egyházi énekek dammamai) nem szokott, vagy nem szeret furulyázni. Furulyázás közben is játszik „bejátszásokat”, melyek két típusra oszthatók: az egyiknél az improvizációnak sokkal nagyobb szerep jut, mint a duda „bejátszásainál”. A furulyán előadott „bejátszások” másik típusát a dudálásnál is használt közjátékszerű, formailag rögzültebb motívumismétléses dallamrészeletek képviselik.

A gyűjtés során Pál István több helyzetben kiemelte a furulya különleges szerepét. Az egyik ilyen szituáció az udvarlás volt: „Mikor már közelebb értem erre, hogy már behallatszott a késő esti csendes időben a hang erre, és akkor, kérem szépen, az a helyzet, hogy be köllött akkorában illetkezni [itt: illeszkedni] a legényeknek a másfalusi legények közé, hogy ne bántsák, tűrjék meg őtet. Akkor oszt itt furulyázgattam mindig, akkor már tudták, na, jön a Pál Pista az Ilonához.”47 A furulyázás, de általában a hangszertudás-többlet az élet különböző helyzeteiben előnyös pozícióba helyezte Pál Istvánt. Környezete általában pozitívan értékelte, hogy tud furulyázni, dudálni. Ennek a többlettudásának köszönhetően a legénytársaságokban és a családi körben (kivált az apja értékelése révén) egyaránt egy különleges bánásmódban részesült.

c/ A flóta és a kürt

A flóta (harántfurulya)48 valaha szintén Pál István kedvenc hangszerei közé tartozott. Amióta az állát miriggyulladás miatt meg kellett műteni, már nem bírja fújni. Az a néhány rövid felvétel, amit sikerült a flótázásáról rögzítenünk is mutatja, hogy ez a hangszer régebben sokkal erőteljesebben, kevésbé „levegősen” szólhatott a kezében. E felvételek viszont arról is tanúskodnak, hogy a megszólaltatás eltérő technikájától eltekintve Pál István flótázása a játszásmód tekitetében gyakorlatilag azonos a furulyázásával.49 Mint mondja - a flóta dallamrepertoárja is megegyezett a furulyáéval, s a készítés folyamata is csak a hangképző berendezés tekintetében különbözik. Ez a flótánál - ugyanúgy, mint a fuvolánál - a játszólyukaknál nagyobb, éles perem-kiképezésű lyuk, melyet a hangszer felső végétől 5-10 cm-nyi távolságra képeznek ki. A „gálig” itt borosüveg parafadugójából készül, melynek ki-be tologatásával némileg alakítható a flóta „vékony hangjainak”, azaz a regiszter felső hangjainak magassága.

Úgy tűnik, a flóta , mivel hangja erősebb és áthatóbb a furulyáénál, leginkább a legelőn, illetve a szabadban zajló hangszerjáték hangszere volt.50

Pál István kürtölését, azaz kanásztülök-játékát a fent említett egészségi problémák miatt eddig nem sikerült rögzítenünk. Mint a magyar nyelvterület egyéb tájegységein, e hangszernek itt is elsősorban jeladó szerepe volt. Ez a funkció nem csak az állatok kihajtásánál akzualizálódott, hanem, mint fentebb említettem, a karácsony éjszakáján is ezzel hívták össze a pásztorok a falu népét az éjféli misére.51

d/ A kolompok

Pál István zenei érzéke nemcsak az éneklésben és a a dallamot adó hangszerek kezelésében fekeződik ki. A nyáj kolompjainak összeválogatása is zenei műgonddal történik: [Brozanról, apja gulyás barátjáról:] „Mikor oszt gyerek voltam, nyolc-kilenc éves, mikor jött arra a határon énfelém, mikor flótázott, azok az erős, nagy kolompok szóltak a gulyán, alig tudtam lélegzetet venni örömömbe. Már akkor szerettem annyira az éneket, a nótákat, a kolompokat és zenéket. A dudát, furulyát, satöbbi.

- Mondta, hogy szépen szóltak a kolompok. Azokat össze kellett válogatni, hogy szépen szóljanak?

- Igen. Azokat össze kellett válogatni, mert a’ ikerhangba nem voltak jók. Hanem, kérem szépen, úgy párba, egy vastagabb és egy vékonyabban szóló, nem túlzottan, majdnem úgy, mint a bordó és a sípszár, és annak idején, mikor az ... és két párt szoktunk felkötni, és amerre,. és legeslegjobban kettőt a vezérürükre, amik betanított vezérürük voltak, és a másik kettőt meg előljárók, ugyancsak állatokra rakják, amerre az ökrök mentek.”

Az „ikerhang” ez esetben két azonos hangmagasságot jelent, míg a „párba, egy vastagabb és egy vékonyabb” itt egy konszonáns hangköz kifejezését tükrözi, eszerint a „két pár” egy teljes akkordot jelenthet.

3. Tánc

Pál István táncát alapvetően kétféle szituációban lehet megfigyelni. Az egyik a párban való táncolás, a másik pedig a „dudatánc”. Mindkettő motivikája az északnyugati magyar táncdialektus jellemző motívumait tartalmazza.52 Az egész talpon lépő, kopogó motívumai a zenével való szoros összefüggésük révén jellemezhetők. Pál István sokszor szóban is megfogalmazza, hogy „a jó táncos az, amelyik a nótát a lábával ki tudja dobbantani.” A csárdás lassú és gyors részeinek különállása leginkább a gyorsban jelentkező lenthangsúlyos forgásban érzékelhető.53 Mint mondja, bár apjától megtanult kanásztáncot és „vasvárit” (verbunkot) is dudálni, ő maga ezeket a táncokat soha nem táncolta, s nem is játszotta tánc alá. Dudált viszont csárdás (melynek lassú és friss változata egymástól jól elkülöníthető) és karikázó (vagy körcsárdás?) alá, amikor ő a kör közepében foglalt helyet és dudajátékával kísérte a „karéjozók” éneklését.54 Figyelemreméltó adat a vásárban látott pásztorbotoló (itt botforgatásról és a keresztbe tett botok felett való táncolásról egyaránt szó esik) említése, amely a recens anyagban főleg a Pál István életének színterétől keletre eső tájegységeken gyakori.55

«« előző oldal: A hagyományos kultúra keretei

1 l. Lajtha 1992: 159., Berlász 1984: 149.

2 l. Bartók 1924: 18-41., Borsai 1986.

3 A Kottamellékletben közölt dallamlejegyzéseket Juhász Zoltán készítette, segítségéért ezúton is köszönetet mondok.

4 l. Agócs 1994a: 6., vö. Sebő 1994: 48.

5 l. Plt. 66., Kottamelléklet (a továbbiakban Km.) 35a.

6 l. Plt. 67., Km. 44.

7 l. Km. 49.

8 Ilyen például a Km. 1a alatt bemutatott, a Gömör megyei Osgyánból (ma Ožďany, Szlovákia) származó dal szövege.

9 l. Plt 74., Km., 48. Ez nem számít elszigetelt jelenségnek. Az ipolybéli (Bielovce, volt Hont m., Szlovákia)gyűjtésem során rögzítettem egy verset, melyet a helybéli juhász, Bogya János költött, de sokkal közelebbi példa a csúzi (Dubník, volt Komárom m., Szlovákia) Kajtár János nyugdíjas juhász „JRD-nótája” (JRD = Jednotné rolnícke druzstvo, magyarul Egységes Földművesszövetkezet), azaz szövetkezeti nótája, amelynek dallamát és szövegét állítása szerint szintén ő maga szerezte. Kajtár János dala szintén a nyugdíjazása alkalmával készült, de szövege kevésbé lírai, inkább a kollégák felsorolására és jellemzésére összpontosít. Vö. Péter 1947: 9-10.

10 l. Km. 11., 26., 37a.

11 l. Sárosi 1996: 74.

12 Vö. Km. 15a,c.

13 l. Plt. 63.

14 l. Plt. 64., Km. 16a.

15 Lajtha 1938: 320., idézi Paksa 1993: 8.

16 Ezt a dalt Pál István Romhányban tanulta a rokonaitól egy lakodalomban. Vö. Kodály 1987: 22.

17 Pap 1865: XVI., Madarassy 1934: 81., Sárosi 1973: 83., 1996: 24.

18 l. Bartók 1924: 238-239.

19 Manga 1979: 292-296.

20 Rajta kívül még a külsőrekecsini (Fundu Răcăcuni, Bákó m., Románia) Mesterke Gergely képviseli a magyar, valamint a tótújfalui (Somogy m.) Gadányi Pál a magyarországi horvát dudazene élő hagyományát.

21 Vö. Madarassy 1934.

22 l. Fm. 5-9., Plt. 72.

23 l. Plt. 71.

24 Vö. Gáborján 1962.

25 Anélkül, hogy e megjegyzés esetleges hiedelemhátterét firtatnám, érdekesnek tartom, hogy éppen hat halott gyerekről van szó. Ez talán utalhat arra a tényre, hogy a sípszárnak is hat dallamot képező lyuka van. (l. Plt. 71.) Mint később kiderült, Pál Istvánnál ez nem egy véletlenszerű szójáték, hanem adott szituációkban alkalmazott rögzült szövegformula.

26 Vö. Juhász 1994.

27 l. Kaden 1979.

28 l. Km. 15c.

29 l. Manga 1968a: 138.

30 l. Km. 17. Ezen kívül még az apja, nagyapja, valamint saját bejátszását különbözteti meg.

31 l. Sárosi 1996: 68.

32 l. Plt. 68., Km. 20c-21c.

33 l. Plt. 53.

34 l. Plt. 54.

35 Megfigyelhető az a tendencia, hogy a hangszeres eredetű dallamokra is kialakulnak - sokszor csak a memorizálhatóság funkciójával - „magyarázó” szövegek, melyek rendeltetésüknek megfelelően, esetenként csak az adott dallam kezdőmotívumaira vonatkoznak. Ezt a jelenséget pl. a csallóközi Bertóké verbunk dallamával kapcsolatban („Loptam bicsakot.”) is megfigyeltem, de minden bizonnyal ide tartozik a kanásztülök hangját utánzó szöveges dallamok nagy része is. Vö. Bartók 1911a: 309.

36 l. Plt. 51.

37 l. Plt. 52., vö. Manga 1979: 292-296.

38 l. Plt. 60.

39 l. Plt. 55.

40 l. Plt. 58.

41 l. Plt. 56.

42 Vö. Manga 1979: 290.

43 l. Plt. 57., 59., 69., 70., Vö. Schram 1960., EA 2322. (Plt. 115.)

44 l. Fm.11, 12, 14, 19, 20. Ugyanezeket a díszítőelemeket találhatjuk más, díszített fatárgyain is.

45 l. Fm. 13.

46 Vö. Juhász 1994.

47 l. Plt. 65.

48 l. Sárosi 1973: 93-95.

49 l. Km. 33b, 35b.

50 l. Plt. 73.

51 l. Plt. 49., Bartók 1911a.

52 l. Martin 1995: 59-61.

53 l. Martin 1995: 60.

54 l. Plt. 61.

55 l. Plt. 88.

 

Folkszemle, 2010. május hozzászólás | továbbküldés | nyomtatás