Folkszemle, 2009. december hozzászólás | továbbküldés | nyomtatás

A Művelődés archívumából
XXXII. évfolyam (1979) 1. szám 30-32. o.

Almási István

Népzenekutatás a Szilágyságban

A népzenekutatók egyik állandó gondja mérsékelni a gyűjtések és a közlések területi meg műfaji aránytalanságait. Mintegy háromnegyed évszázaddal az etnomuzikológia kibontakozása után egyes tájakról több ezer adat áll a tudományos vizsgálódás rendelkezésére, másokról viszont száznál is kevesebb. A szöveges dallamok óriási mennyiségéhez képest csekély a föltárt hangszeres dallamok száma. Általában nagyobb figyelem övezte az alkalomhoz nem kötött dalokat, s így némelyik népszokás dallamkincse méltánytalanul háttérbe került. Legszembetűnőbb azonban a balladák túlsúlya más, az enyészettől szintúgy fenyegetett műfajokkal szemben. És még hosszasan lehetne sorolni a kiigazításra szoruló egyenetlenségeket, amelyek természetesen az elméleti kérdéseket fejtegető művekben is tükröződnek. Ezek a fogyatékosságok a kutatómunka szervezésétől, a szakemberek számától, szemléletmódjától és érdeklődésétől függően óhatatlanul előállt kísérő jelenségei a folklorisztika fejlődésének.

Miközben tehát a néprajztudomány központi műhelyeiben a kutatók már a nagy szintézis igényű katalógusok, korpuszok és atlaszok megalkotásán fáradoznak, még mindig szükség van hézagpótló gyűjtésre meg kiadásra is. A népzene szempontjából kevésbé vizsgált tájakon a kiegészítő kutatásnak manapság mindenesetre nem lehet fő célja számos új, „eredeti”, máshol nem létező, eddig még nem hallott dallamot találni. Minél több változat összegyűjtése révén inkább a már meglevő dallamtípusok árnyaltabb, sokrétűbb megismerésére kell számítani. A dallamok életére, népszerűségi fokára, előfordulási helyeire vonatkozó tudnivalók gyarapodása következményeképpen a népzenei dialektusok jellegzetességeiről és kiterjedéséről vázolt kép ugyancsak egyre élesebbé válik.

Eleddig a Szilágyságot is azok között a vidékek között tartottuk számon, amelyeknek a zenei hagyományaiból csak igen gyér adatok kerültek felszínre. Amikor Bartók Béla A magyar népdal című könyvében (Bp. 1924) szöveges népzenénket első ízben foglalta rendszerbe, a tudományos követelményeknek megfelelő módon föltárt - s általa áttanulmányozott - mintegy 7800 dallam közül mindössze 31 volt szilágysági. Lajtha László 1914-ben Diósadon 24 dallamot gyűjtött fonográffal. Kodály Zoltán 1916-ban krasznai és szilágyperecseni énekesektől négy-négy, szilágynagyfalusiaktól pedig két dalt jegyzett le. A 34 dallam közül 11 jelent meg nyomtatásban (10 diósadi és 1 szilágyperecseni).

Lajtha diósadi gyűjtésének legnevezetesebb eredménye kétségkívül Basa Pista balladája volt, melyet azóta mint invariánst ismételten közzétettek, jóllehet a szövege csonka. Különös, és csakis a tudomány körén kívüleső okokkal magyarázható, hogy sem ez a becses töredék, sem a többi szép népdal nem bírhatott akkora ösztönző erővel, hogy a szilágysági népzene kutatását hamarosan folytassák és elmélyítsék.

Újabb gyűjtésre csak négy évtizeddel később került sor. Gurka László 1954-ben Désházán 91, Menyőben pedig 85 dalt jegyzett le. Ugyanebben az évben egy diósadi lánytól Kallós Zoltán is leírt két népdalt.

1955 végén a kolozsvári Folklór Osztály adattárában levő több mint 9000 népdal közül még mindig csupán 178 (vagyis az anyag 2%-a) származott három szilágysági faluból. Ekkortájt írta Jagamas János Adatok a romániai népzenei dialektusok kérdéséhez című nagy fontosságú tanulmányát, melyben erről és két szomszédos területről kénytelen volt kijelenteni, hogy "Szilágy, Szatmár és Bihar magyar népzenei képe a jelenlegi anyag alapján még nem vázolható. Valószínű, hogy a III. dialektushoz áll közelebb". Ez a következtetés egyértelmű volt a sürgős feladat kitűzésével: minél több faluban minél nagyobb számú dallamot gyűjteni, ugyanis csak kellő mennyiségű, és megbízható módon föltárt adatok birtokában lehet igazán megismerni valamely vidék zenefolklórjának sajátosságait, és eldönteni, hogy az adott táj voltaképpen melyik népzenei dialektushoz tartozik.

Közbevetőleg megjegyzem, hogy a Szilágyság szellemi és tárgyi néprajzának több más ágát is tetemes késéssel kezdték alaposabban tanulmányozni, s az elismerésre méltó eredmények mellett még sok adósság terheli a szaktudományt. Dr. Kós Károly - Szentimrei Judit - Dr. Nagy Jenő Szilágysági magyar népművészet című remek könyvének (Buk. 1974) megjelenése előtt szórványos adatközlések és leírások tájékoztattak a vidék népének viseletéről, hímzéseiről, fazekasmunkáiról, egyik-másik mesterségéről, építkezéséről, tűzhelyeiről, temetői fejfáiról, űrmértékeiről, szokásairól és hiedelmeiről. A nyelvjárás tüzetes vizsgálatát - hasonlóképpen kevés korábbi részletkutatás után - csak a 70-es évek első felében végezte el a nemrég elhunyt Márton Gyula, aki egyébként e vidék szülötte volt.

A táj népi műveltsége iránti érdeklődés sokáig tartó lanyhaságát dr. Kós az imént említett népművészeti tanulmánykötet bevezetőjében azzal magyarázta, hogy "[...] két néprajzos nemzedék a Szilágyságban olyan »átmeneti« vidéket látott, ahol a kutató is legfennebb csak átutazóban ha megállt néhány röpke megfigyelésre”. Ez nyilván igaz. A tény azonban meggondolkoztató, mert már a csak futólag szemlélő, avatatlanabb átutazónak is magára vonhatja a figyelmét a hagyományőrzés erejének több jele, mégpedig nemcsak egyes félreeső falvakban, hanem a vidék nyitottabb részén, a műút mentén fekvő nagyközségekben, mondjuk, Krasznán vagy Varsolcon, ahol például a lakosság nagyobb része hétköznapokon is népviseletben jár.

Magam 1963-tól kezdve kapcsolódtam bele a szilágysági népzene kutatásába. Első gyűjtőutam Szilágysámsonba vezetett. Itt 1963 februárjában néhány napos tájékozódó terepszemlét tartottam vázlatos följegyzéseket készítve, majd márciusban egy hét alatt magnetofonszalagra rögzítettem az előzetesen kiválasztott énekesek dalait. Négy év múlva, 1967 tavaszán Szilágyballán, majd 1968 elején Szilágyperecsenben folytattam a gyűjtést. 1969 júniusában ismét Szilágysámsonba mentem. Ezúttal Martin György társaságában hangszeres dallamok fölvételével egészítettük ki a gyűjteményt. 1970 őszén bogdándi és széri, decemberében pedig varsolci kiszállás következett. Az 1971. év folyamán Lelében, Hadadon, Hadadnádasdon, Szilágyzoványban, Kémeren és Vérvölgyön jártam. 1972 decemberében Szilágyfőkeresztúron és Diósadon gyűjtöttem. 1975 márciusában visszatértem Szilágyfőkeresztúrra, s onnan átmentem Szilágyszentkirályra és Nagydobára is. Ugyanabban az évben még Egrespatakot, Szilágypanitot, Szilágyborzást, Krasznát, Krasznahorvátot és Magyarkecelt kerestem föl. Az utolsó kutatópontom 1976 márciusában Kárásztelek volt.

A gyűjtőutak során, 1963-1976 között, végeredményben 23 szilágysági faluban 234 előadótól 985 dallamot vettem föl hangszalagra. Gurka László és Kallós Zoltán fentebb említett lejegyzéseivel együtt tehát a Folklór Osztály archívumában jelenleg 25 falu 277 adatközlőjétől gyűjtött 1163 szilágysági dallam található. Ezt a mennyiséget föltétlenül elegendőnek tekinthetjük ahhoz, hogy a Szilágyság többé ne szerepeljen fehér foltként az etnomuzikológia térképén.

A terepmunkával és a magnószalagról való lejegyzésekkel párhuzamosan a frissen fölvett anyagból 34 dallamot 1968-1971 között bemutattam a Művelődés hasábjain.

Gyűjtéseink idején más népzenekutatók is megfordultak a Szilágyságban. Hivatásosak és önkéntesek egyaránt. Sajnos nincsenek pontos és részletes értesüléseim arról, hogy kik, mikor, mely falvakban mennyi és milyen dallamanyagot gyűjtöttek. Teljesítményük valódi méreteit és értékét ilyenképpen nem áll módomban fölbecsülni. Csak a nyomtatásban közölt adatokról van tudomásom. Így például A Magyar Népzene Tára V. és VI. kötetében kárásztelki, kémeri, selymesilosvai és szilágysámsoni dallamokat találunk, szám szerint tizenegyet. Önálló gyűjteményként Balogh Dezső, nyugalmazott sarmasági tanító-karnagy Szilágysági népdalcsokor című daloskönyve jelent meg 1973-ban Szilágy Megyei Népi Alkotások és a Művészeti Tömegmozgalom Irányító Központjának kiadásában. E kötet 9 kárásztelki, 2 mocsolyai, 30 sarmasági, 26 selymesilosvai és 1 szilágyperecseni, vagyis összesen 68 dalt tartalmaz. Amint a könyvecske rövid előszava is hangsúlyozza, a szerző és a kiadó nem szándékozott tudományos kívánalmakhoz igazodni. Ez a hozzáállás a szakszerűség szintjét meghatározó tényezőként jutott érvényre mind a gyűjtés során az énekesek képességeinek elbírálásában, mind a dalok válogatásában, valamint a lejegyzés meg a közreadás módjában.

A fölkeresett kutatópontok fentebbi ismertetésével tulajdonképpen már érzékeltettem, hogy a Szilágyság tájnévvel jelölt terület nem tekinthető azonosnak a mai Szilágy megye egészével. Népdalgyűjtésünk arra a főbb vonásaiban egységes arculatú dombvidékre irányult, amely nevét az eredetileg "szilfás meder" jelentésű Szilágy-patakról nyerte. Ezt a tájegységet északon a Bükk-hegység, észak-keleten a Szamos völgye, délkeleten a Meszes-hegység, délen pedig a Réz-hegység vonulata határolja. Amennyire élesek ezek a határok, annyira elmosódott a vidék nyugati széle. Itt ugyanis a szilágysági dombok fokozatosan belesimulnak a szomszédos lankás, majd lapályos vidékbe, az Érmellékbe. A két tájegység, a Szilágyság és az Érmellék között pontos választóvonalat aligha lehetne húzni, minthogy a Folklór Osztály munkatervében a soron következő feladat amúgy is éppen az Émellék zenei hagyományainak föltárása lesz, célravezetőnek látszott a jelenlegi kutatás során a világosabban megkülönböztethető, ún. Belső-Szilágy falvaira szorítkozni. Kisebb tájegységekre bontva a vizsgált területet, a gyűjteményünkben levő dallamok a Krasznába és a Szamosba folyó patakok között elterülő Tövishát, Kraszna környéke és a Berettyó mente felső szakaszának népzenéjét képviselik.

Amikor a szilágysági népzene kutatását végeztük, már fölbomlóban volt a hagyományos paraszti élet rendje. Az adatközlőket ezért úgy igyekeztünk kiválasztani, hogy mindenik korosztályt képviseljék. Ily módon a napjainkban élő dallamok mellett azokat is megismerhettük, amelyek a század első felében, vagy éppen az elején még forgalomban voltak, de máig kizárólag az öregek emlékezetében őrződtek meg. A Folklór Osztály archívumában tárolt szilágysági dallamunk 277 előadója közül 162 nő, 115 pedig férfi volt. Nemzedékek szerinti megoszlásuk a következő: a 20 évesnél fiatalabb énekesek száma 58 (19 lány és 9 fiú), a 31-40 év közöttieké 69 (37 nő és 32 férfi); a 41-60 évesek korosztályához 75 adatközlő (43 asszony és 32 férfi) a 61-80 évesekéhez pedig 71 (31 asszony és 40 férfi) tartozott; 80 esztendőn felüli nótafáink száma mindössze 4 (2 asszony és 2 férfi).

Célkitűzésünk szerint arra törekedtünk, hogy az adatközlőktől a szájhagyományozás útján fennmaradt dallamokat gyűjtsük össze. 1163 népzenei adatunk közül 1091 szöveggel énekelt, 69 pedig hangszeren játszott dallam. Az utóbbiak közül azonban voltaképpen csak 24 hangszeres dallam, 45 pedig vokális dallamok hangszeren előadott variánsa. Mindezek a számok persze dallamváltozatokat jelentenek. A 25 faluban föltárt 1163 dallamváltozat lényegében 551 variánscsoportba tartozik. 230 dallamtípus 608 változata sorolható a szűkebb értelemben vett népzene kategóriájába, 321 dallam 555 variánsa pedig a tágabban értelmezett népzene területéről való. A szigorúbb értelemben vett népi dallamok közül 8 típus 19 változata kötetlen formájú, 206 dallam 565 változata kötött (strofikus) szerkezetű, 16 dallam 24 variánsa pedig tulajdonképpeni hangszeres zene. A kötetlen formájú dallamok közül 7 típus 15 változata ütempárszerkezetű gyermekjátékdal, 1 dallam 4 változata pedig rögtönzött, recitáló sirató, ill. sirató-paródia. A népdalok zömét alkotó kötött szerkezetű dallamok közül 50 típus 215 változata régi ötfokú, 30 típus 72 változata nem ötfokú régi, és 126 típus 278 változata új stílusú.

A szilágysági falvak zeneéletében a népdalok és a műdalok közötti átmeneti réteg dallamainak, valamint a műzenei eredetű dallamoknak van nagyobb szerepük. A szilágyságiak szóhasználatában egyébként a népdal és a műdal egyformán nóta. Akárcsak másutt, itt is különbséget tesznek viszont világi dal és egyházi ének között azáltal, hogy az utóbbit következetesen éneknek nevezik. Énekelni a templomban szoktak. A "nótákat" mindig danolják. A jó hangú, sok dalt ismerő ember tréfás neve nótakatulya.

Az adatközlők természetesen nincsenek tudatában annak, hogy az általuk énekelt dallamok a népzene milyen stílusú vagy eredetű rétegéhez tartoznak. Előadásmódjukban tehát nem a régi vagy új dalok éneklése között mutatkozik különbség. (A két stílusréteg dallamaiban különben is igen sok a közös építőelem, ha más-más szerkesztési elv szerint szerveződtek is dallammá.) Feszes ritmusú dallamokat egyformán énekelnek akár régiek, akár újak, mégpedig az esetek többségében, miként megfigyelhető, fokozatosan gyorsuló tempóban. Ugyanez a jelenség sokkal erőteljesebben érvényesül a gyermekdalok éneklésében játék közben. Parlando és rubato ritmusú dallamok előadása viszont gyakran gyors tempóban kezdődik, majd hirtelen vagy apránként lelassul. Olykor egyénileg eltérő éneklési modorra figyelhetünk föl. Vannak előadók, akik például a feszes ritmusú dallamokat kötetlenebbül szeretik énekelni.

Közép-Erdély felől nézve, ahol némelyik mezőségi nótafa előadásában a dallamok szinte zsúfoltan díszítettek, a Szilágyságban gyűjtött dallamok ékesítése általában igen szerénynek és mértéktartónak tűnik, sőt nemegyszer teljesen hiányzik. Szilágysági énekesek előadásában a dallamok íve gyakran szélesebbé válik, mint az általánosan ismert alaké. A hangterjedelem bővítésére irányuló törekvés mint a helyi változatképző erők működésének egyik sajátos megnyilatkozása észlelhető. Valószínűleg a dallamvonal kitágításának célzatával áll összefüggésben az a tény is, hogy feltűnően sok szilágysági dallam kezdődik magasba lendülő oktávugrással. Ki kell emelnem még a szilágysági dalosok határozott pentatónia-érzékét, melynek köszönhetően számos új stílusú dallam hangsora is tiszta ötfokú.

A szöveggel énekelt és a hangszeren játszott dallamok közötti arány (1094:69) csattanósan érzékelteti a hangszeres zene jelentéktelenebb szerepét a vokáliséval szemben. Egyedül a citera nevezhető általánosan használt népi hangszernek. Vannak magakészítette, kezdetlegesebb, durvább kivitelezésű citerák, de találni asztalos vagy esztergályos által előállított, tetszetősebb külsejű, nagyobb alakú hangszereket is. Könnyű technikája lehetővé teszi, hogy viszonylag többen is tudnak citerázni. Néhány évtizeddel korábban elég nagy szerepe volt. Fonóházi mulatságok alkalmával a farsangosok néha egyetlen szál citera hangjára táncoltak. Gyűjtéseim idején azonban a legtöbb hangszert - kérésemre - padlásról, színből, kamrából vették elő citerások. Porosak, hangolatlanok voltak, a legtöbbször hiányzott róluk néhány húr. Látszott, hogy már régóta nem voltak használatban. Egyik-másik tűrhetőbb állapotban levő citerát sikerült rövidesen rendbeszedetni, s némelyik játékost meghallgathattam. Népdalok és népies műdalok dallamát pengették. A gyakorlat hiányát a citerások többségén észre lehetett venni.

Gyermekek és ifjak száj- és tangóharmonikán is szoktak játszani. Az utóbbi helyi elnevezése húzómuzsika, vagy gombos harmonika. Furulyázni már alig tud valaki. Csak Lelében és Szilágysámsonban találkoztam furulyással.

Lakodalmakban, táncmulatságokban természetesen zenekar húzza a talpalávalót. Krasznán, Selymesilosván, Szilágynagyfaluban, Lompérten, Szilágysámsonban, Mocsolyán és Lelében vannak azok a cigányzenészek, akiket a környék falvaiba leggyakrabban hívnak. Szilágypanitban, Bogdándon és Kárásztelkén néhány évtizede magyar földművesekből álló zenekar működik. Ezeknek az együtteseknek a tagjai cigányoktól tanultak muzsikálni. A szilágyságiak értékítéletére jellemző, hogy Bogdándon azt még természetesnek tartják, ha valaki hegedül vagy brácsázik, ám a nagybőgőn való játszást már megvetendőnek tekintik. Ezért aztán megtörténik, hogy senki sem vállalkozik a nagybőgős szerepére.

A tulajdonképpeni hangszeres dallamokat, egy-két kivételtől eltekintve, a gyakorlatból már eltűnt férfi szólótánchoz, a verbunkhoz húzták. A Szilágyságban e táncnak még a következő nevei fordulnak elő: csürdöngölő, figura, figurázó, lábaló és zsibai. A legtöbbször járt tánchoz, a csárdáshoz népdalok és népies műdalok dallamát szokták játszani. A friss csárdáshoz, melyet cövekelőnek, gyors egyesnek, ropogósnak és ugrálósnak is hívnak, túlnyomórészben műdalok dallamát húzzák.

A szakirodalomban düvőnek ismert vonásnemet a szilágysámsoni muzsikusok duvózásnak, a gyorsdüvőt pedig csubuvubunak (a szilágypanitiak csubóvubónak) nevezik. A paniti zenészektől nyert tájékoztatás szerint, amikor a kontrás egyedül van, a verbunk és a friss csárdás dallamok esetében a csubóvubó játékmódot alkalmazza, ellenben amikor két kontrás van, akkor eszkám (esztam) lesz a vonásnem, mert így nem fáradnak el olyan hamar: egyikük a negyed érték első nyolcadát, társa pedig a másodikat játssza. A zenekarok által használt hangszerek mind gyári készítésűek. Az összeállítás azonos az Erdélyben általános hangszeregyüttesekével: egy vagy két hegedű, egy vagy két brácsa (kontra) és nagybőgő. Ezekhez régente cimbalom csatlakozott. Ma viszont mellettük a tangóharmonikáé a főszerep. Olykor klarinéttal és szaxofonnal is ki szokták egészíteni a zenekart. A kontrások szokásosan hangolt négyhúrú brácsán vagy három húrral fölszerelt (e-húr nélküli) hegedűn kísérnek. Akkordjaik általában "funkciósak".

Egyetlen táj népzenéjéről lévén szó, magától értedődően fölmerül a kérdés: léteznek-e olyan jellegzetes dallamok, amelyeket kizárólag itt ismernek? Nos, félezernyi dallam közül mindössze nyolcról állítható, hogy hasonló megformálásban másutt nem fordul elő. A Szilágyságban élő dallamok túlnyomó többsége általánosan elterjedt. Azok közül a dallamok közül, amelyek csak egy dialektusterületre jellemzőek, legnagyobb számban az erdélyiek vannak. Ezek mind olyanok, amelyek a Székelyföldön és részint Közép-Erdélyben is honosak. A Mezőség specifikus dallamai a Szilágyságban hiányoznak.

A dallamok elterjedési területeit figyelembe véve az állapítható meg, hogy vizsgált tájegységünk, Belső-Szilágy a zenefolklór szempontjából az erdélyi népzenei dialektushoz tartozik. A többi terület felől sugárzott hatások közül pedig a Felső-Tisza vidék népzenéjének volt számottevőbb gazdagító szerepe. Ha a szilágysági népzene táji jellegét keressük, azt nem az itt kizárólagosan ismert néhány dallamban találjuk meg, hanem - a fentebb érintett előadásbeli árnyalatokon kívül - főként a különben máshol is előforduló dallamok összességének sajátos struktúrájában.

 

Folkszemle, 2009. december hozzászólás | továbbküldés | nyomtatás