Folkszemle, 2009. június hozzászólás | továbbküldés | nyomtatás

Tanulmányok a magyar néptánckultúra tudományos és művészeti bemutatásának lehetőségeiről és annak társadalmi hatásairól

Andrásfalvy Bertalan

A „tánc” születése1

 

Tánc - ez a szó mai nyelvünkben ritmikus, szabályozottan ismétlődő emberi mozgást jelent, melyet általában zenére, énekre járnak. A táncnak a muzsikához való szoros kapcsolatát kifejezi az eredeti, a görög nyelvből átvett latin szó: chorca („tánc”). Ebből jön a kórus, az énekkar, az énekkar helye a templomban, továbbá a choreum, ami annyit tesz, mint a görögből vett orchestra. Mindkét szó annyit jelent, mint táncház, a tánc helye, az európai nyelvekben a zenekar (orchester) vagy a hangverseny helye. Maga a tánc szó is közös gyökerű szinte az összes európai nyelvben: Tanz (német), tanec (szlovák, cseh, orosz), tanssi, tanhu ( finn), tants (észt), dans (román). Mi a tánc szavunkat valószínűleg a németből vettük át.2

Más nyelvekből átvett szavaknál a művelődéstörténet és a néprajzi kutatás feltételezi azt, hogy egy új, idegenből jött szó azért honosodhat meg egy nyelvben, mert a szóval új fogalom is érkezett. Eszerint ha a tánc szó nyelvünkben német eredetű, mi magyarok addig nem is táncoltunk, amíg a táncot a németektől meg nem tanultuk? És a többi nép, az angol, a francia, a román, a lengyel is csak később kezdett el táncolni, miután ez a szó (és tánc) elterjedt és átvehették? Ez valóban képtelenség. A legfejletlenebb társadalmak is ismernek táncokat, sőt az állatok között is vannak olyanok, amelyek többé-kevésbé ritmikus, ismétlődő, táncszerű mozdulatokat tesznek, és ezek a mozdulatok nincsenek összefüggésben élelemszerzéssel vagy más hasznos tevékenységgel.

Éppen azért, mert oly sok nyelv vette át ezt a szót, föl kell tételeznünk, hogy ezzel egy új fogalom is megjelent a népek életében. Ha tüzetesebben megvizsgáljuk azokat a szavakat, amelyek a tánccal kapcsolatosak, a mi nyelvünkben is rendkívül sok kifejezésre találunk, melyek a tánc különféle mozgásbeli sajátosságaira utalnak. A táncol szó helyett mondhatjuk, hogy jár (járja, megjárja, eljárja), ugrik, sürög forog, tombol(...), fordul, apróz, lép, megrak, pontoz stb. Bizonyos táncoknak, táncolási módoknak - nemcsak a magyarban, hanem más nyelvekben is - olyan megjelölését is ismerjük, melyek függetlenek a tánc szótól. Dunafalván (Dunaszekcső-sziget) tavasszal járták a leányok a böjti ugróst, mert a leány körtáncra nem is volt érvényes a böjti tánctilalom. Nem is nevezték táncnak. Hasonlóan karikáznak, fércelnek, sivitelnek, hajabokáznak, futnak, ugranak a leányok körben, Somogyban és a Duna mentén, a Sárközben és Szlavóniában is. A németek a körtánc járására nem használják a tánc szót, hanem azt mondják: reigen. Később lesz csak jelzős szerkezettel Reigen-tanz (körtánc) a neve ennek a formának. A románban a körtánc neve hora, vagy sîrba (ejtsd:szirba), általában pedig joc (ejtsd: zsok) vagyis játék. Táncolni általában: a juca, de ők is átvették a tánc szót, dans. Mindebből már sejthető, hogy a tánc szóval az addig gyakorolt táncoktól eltérő, új mozgásformát jelöltek, és ez az új forma terjedt el a szóval.

A tánc felfokozott, művészi mozgás. Nem gyakorlati, „hasznos” tevékenység, hanem érzelmek, indulatok megélésének, kifejezésének és megszelídítésének eszköze, nyelve. Kifejezheti, elmélyítheti a szeretetet, a kapcsolatot, az egybetartozást, és kifejezheti a harcot, a vetélkedést, a gyűlöletet és a küzdelemre készülődést. Az embert ezek a szélsőséges érzések mélyen érintették a kezdetektől, de a társadalom ezek kifejezését nem mindenkor engedte meg, és nem minden formában. Az európai középkorban a szeretet, az összetartozás érzését csak igen visszafogottan, nyilvánosan csak a körtáncokban, lánctáncokban engedte meg. Az összefogódzott láncban énekszóra vagy muzsikára egyszerre mozgó emberek tánca kifejezte a közösséget, és erőt sugárzott minden résztvevőre és szemlélőre. Az egyén csak e közösségen keresztül „beszélhetett” mozdulataival, választottjával, kettejük kapcsolata másképpen nyilvánosságot nem kaphatott.

A harc, a gyűlölet kifejezésére, a vetélkedésre, párbajra a középkori társadalom nyilvánosan nem adott engedélyt. Ez nem jelentette azt, hogy effajta táncokra, küzdelmekre nem került volna sor, de nem nyilvánosan. A spártai ifjak az ókorban harci tánccal, a pürrikionnal készültek a háborúra. Lukianos róluk írta: „Így aztán le is győznek mindenkit a zene és a ritmus vezetése mellett... elöljáróikat és vezéreiket táncvezetőknek nevezték.”3 Így táncolva, nem ritkán asszonyaik énekkíséretére küzdöttek egymás ellen a szatmári botoló cigányok a közelmúltban, de a XVIII. századi periratokból tudjuk, hogy táncolva verekedtek még a magyarok és a szerbek is a Dunántúlon. Csak azért maradt fenn írás ezekről, mert halállal végződtek. A török ellen küzdő magyar hajdúk fegyveres harci táncáról is vannak írásos és rajzos tudósítások: ezeket saját énekszavukkal is kísérték. Xenophon Anabazisában írt arról, hogy a visszavonuló és elcsigázott görög zsoldosok pihenőjükön harci táncban gyönyörködtek, és abból vettek új erőt. Ebben az ellenséget és saját harcosaikat megjelenítő szereplők vívtak színlelt élethalálharcot, melyet természetesen a görög harcos nyert meg.4 A középkor óta Európában számos helyen jártak ún. moreszkát, ebben a pogány és a keresztény harcosokat jelenítették meg a táncosok, és a színlelt viaskodás után a keresztények győzelmét ünnepelte a közönség.5

Az ünnepi, színjátékszerű szertartásos táncokat nem számítva Európában a reneszánszig csak kör- és lánctáncokat jártak. Páros tánc nem létezett. Szerencsések vagyunk, mert a középkor és a reneszánsz táncairól számos freskó, kódexekben rejtőző illusztráció, rézmetszet és olajfestmény készült. Fra Angelico Utolsó Ítélet6 című festményén az üdvözültek az angyalokkal összefogódzva táncolnak körben a Paradicsomban. Maszkos körtáncot ábrázol Albrecht Dürer7 egy metszete, hogy csak e kettőt említsem. Ez a lánctánc, füzértánc, a carole vagy karole, az espringola, a branle. Ezeknek a járását mondták a németek reigennek.8

Thoinot Arbeau 1588-ban megjelent táncokról szóló művében, az Orchésographie-ben teljes képet nyújt a XVI. századi Franciaország tánckultúrájáról, és egyben egész Európa reneszánsz táncvilágáról.9 Művében már említ páros táncokat is, de az ő életében ezek jelentették a legújabb divatot: azt a szabadságot, hogy a közös lánctánc már szétszakadhatott, és a férfi párjával külön is fordulhatott. A legelterjedtebb, általánosnak mondható táncok, az ő idejében még a branle-ok, a füzértáncok különféle változatai. Branler franciául ide-oda lendülést, ingást, lóbálást, rázást jelent, rokon az angol brawl, az olasz brando és a spanyol bran szóval. Nyilvános mulatságokon ez volt a nyitó tánc, és csak ezután kerülhetett sor más táncokra. Maguk a branle-ok is többnyire két, ritkábban három részből álltak. Ugyanaz a dallam megszólalt lassan páros, majd gyorsabb páratlan ritmusban. Ezt a gyakorlatot nevezték proportiónak, és elterjedt egész Európában.10 Reverend abbé, XlV. Lajos francia király erdélyi ügyvivője a következőket írta 1736-ban Bethlen Miklós nevében11: „A mi összes táncaink nem állnak egyébből, mint amit Franciaországban branles-nak vagy contredanse-nak neveznek. A táncosok kezet adnak egymásnak, és az első vezeti az egész sort. Előbb elég lassú lépéssel kezdi, majd kissé élénkebben folytatja és a gavotte-hoz hasonlóan végzi, melyben a férfi két kezével átölelve az őt követő hölgyet, azt többször megforgatja, de anélkül, hogy forgatás közben az alkotott félkörből kilépve - úgy, hogy egy nagy teremben hét-nyolc forog hölgyével, miközben a többiek pontosan megtartják a félkör alakját.”12

A későbbi századokban ez a zárt vagy nyitott lánc- vagy füzértánc fokozatosan kiszorult a mulatságokból, egyre többet táncolnak már a kiszakadt körből párosan, majd a legtöbb helyen el is maradt a kezdő lánctánc, helyette a férfi párosan táncol hölgyével, azt forgatta, kerülte, amint ezt újra képeken is megfigyelhetjük (pl. a Birckenstein-féle gyűjteményben 1886-ból13 ). A rögtönzött páros forgó és forgató táncok azután újra szabályozódnak, és létrejönnek számos változatban a máig is élő, kötött motívumokból álló ún. kontratáncok,14 a tánc újra szabályozottá válik. Ez a folyamat azonban nem mindenhol zajlik le így, hanem csak Európa középső és nyugati felében. Ott tehát, ahová eljutott a reneszánsz szabadossága, individualizmusa, vagyis addig, ameddig a nyugati kereszténység terjedt. Ez a nagy kulturális választóvonal Nyugat- és Közép-Európa, valamit Kelet-Európa között. A Magyar Királyság egyértelműen ehhez a nyugati félhez tartozott, keleti határain túl kezdődött az ortodoxia világa, ahová már sem a clunyi reform, sem Szent Ferenc forradalma, sem a reneszánsz, sem a reformáció, sem a barokk szellemisége nem hatolhatott be társadalmat és gondolkodást átalakító erővel, legfeljebb külsőségekben vettek át valamit az uralkodók. Kelet-Európában napjainkig tartott a lánctáncok szinte kizárólagos uralma, a horák, kolók, a horovodok táncvilága. A keleti Kárpátokon túl, a Magyar Királyság egykori határain túl élő moldvai csángók táncéletébe is csak a legutóbbi évtizedekben került bele a páros tánc valamilyen formája. Itt kihívó, szemérmetlen dolognak is számított volna egy férfi és egy nő külön tánca.

A rögtönzött páros táncok világában már megjelenik szelíd formában a szerelem, az összetartozás érzésének az ellentéte - a harc, a vetélkedés táncos kifejeződése. De csak ott, ahol a körtáncok felbomlása után kialakult improvizáció nem lép be az újra szorosan kötött kontratáncok világába. Páros táncainkban ott van egymás mellett és után, egyetlen táncfolyamatban a szorosan átöleléses forgó, aztán a pár elengedése, csalogatása, megcsalása, az üldözés, a kijátszás, az egymással versengő szerep is. Ez a szerelem teljessége, a catullusi odi et amo15 visszfénye. Erről a páros táncról szólnak költőink is. Balassi Bálint „Bebek Judit nevére”,16 „Júliát hasonlítja a szerelemhez”,17 (...) Arany János „Öldöklő Angyal”18 című töredékében.

(...) A gyermekköltészet és szokásvilág az egykor a felnőttek körében élt, kialakult költői formákat, dalokat, táncokat, szokásokat, ritmusokat őrizhette meg. A magyarság egykori lánc- és körtáncai ma már csak néhány néprajzi csoportban jelennek meg, rendszerint nagylányok karikázóiban, elsősorban a Sárközben, a Duna mentén, az egykori szlavóniai magyar sziget falvaiban, Somogyban és néhány palóc faluban. De mindenütt megvoltak ezek az énekes-táncos, párválasztós gyermekjátékok, melyeket ma sem nevezünk táncnak, hanem csak játéknak. Többnyire csak kislányok, kisebb fiúkkal - akik hamarosan ki is maradnak majd a leánycsapatból - karéjban, körben, lassú tempóban fordulnak, lépnek körbe, s van, hogy egyikük még bent áll, vagy bent ellenkező irányban halad, szintén e ritmusban lépkedve. Amikor ez a bent járó párt választ, szakít ki magának a körből, derékon kapja, és sebesen forogni kezd vele, a nóta frissbe csap át:

„Ezt szeretem,
Ezt kedvelem,
Ez az én kedvesem”

vagy

„Ezt ölelem,
Ezt csókolom...” stb.

A kör vagy szétszakad szintén párokra, vagy tapsolva kíséri énekével a bent forgókat. Kiss Áron Magyar gyermekjáték c. gyűjteményében, a Magyar Népzene Tára első, Gyermekjátékok című kötetében tucatjával találjuk változatait a magyar nyelvterület minden részéből.19

Szemünk előtt ismétlődik meg az, amiről Arbeau írt. A középkori lánctánc szétszakad. Forradalom, újítás, eddig meg nem tűrt szabadosság: valaki egyet választ ki, kiszakítja a körből, megöleli, nem szégyelli: „Ezt szeretem, ezt kedvelem...”, és forgatja, forgatja magának. Ez már nem a megszokott karikázó, lépő, futó, ugró, sergő, sifitelő karika, lánc! Két ember nyilvános magánügye, egymást élvező öröm-kapcsolatának bemutatása. Ez rohant végig egykor Európán, új szót, fogalmat és életérzést sodorva magával: ez már a Tánc.

 


1 Első megjelenése: Andrásfalvy 2002a.

2 A tánc kifejezés első előfordulásai magyar forrásokban a XVI. század közepére tehetők. Erről bővebben: Tóvay. 2004. 180.

3 Lukianos 1959. 9.

4 Idézi Andrásfalvy 1980b. 117-118.

5 Domokos 1968. 229-315.

6 Fra Angelico (1387-1455) firenzei festőművész, a renszánsz egyik kiemelkedő alakja. 1982-ben boldoggá avatták. Híres képe az Utolsó ítélet 1432-1435 között készült. (szerk.)

7 Albrecht Dürer (1471-1528) festő, grafikus és író, a német reneszánsz egyik kiemelkedő képviselője. (szerk.)

8 A kör és lánctáncok történetéről bővebben: Martin. 1979.

9 Thoinot Arbeau, eredeti nevén Jehan Tabourot (1519-1595) francia kanonok, aki a 16 századi francia reneszánsz társastáncokról szóló, Orchésographie, avagy a tánc mestersége (1588) c. művéről vált ismerté. (szerk.)

10 A proportioról bővebben: Martin 1997. 126-127.

11 Egy francia író-diplomata-pap, Dominique Révérend abbé, mintha Bethlen Miklós ( 1642-1716) tenné, franciául megírta a magyar író-államférfi történetét. Voltak, akik tévesen azt hitték, hogy ez is Bethlen Miklós valódi önéletrajzához tartozik. (szerk.)

12 Idézi Martin 1980a. 45.

13 Birckenstein 1686.

14 A kontratánc elnevezés az angol countrydance kifejezésből származik. Franciák által stilizált csoporttáncról van szó, amit két egymással szemben álló sor táncol. Erről bővebben: Pesovár F. 1997.b

15 Odi et amo (lat) Jelentése: gyűlölök és szeretek. Olyasvalakivel kapcsolatban használjuk, akivel ambivalens a viszonyunk. (szerk.)

16 Balassi 2004. 24-26.

17 Balassi 2004. 119-121.

18 Arany 2003. 1025-1034.

19 Kiss 1891.; Kerényi 1951.

Folkszemle, 2009. június hozzászólás | továbbküldés | nyomtatás