Folkszemle, 2009. június hozzászólás | továbbküldés | nyomtatás

Tanulmányok a magyar néptánckultúra tudományos és művészeti bemutatásának lehetőségeiről és annak társadalmi hatásairól

Andrásfalvy Bertalan

Dunának, Oltnak...1

 

(...) Kodály Zoltán valamikor még az 1930-as években a Néprajzi Múzeumban meglátott néhány, az erdélyi Mezőségből, Székről hozott varrottast és felkiáltott: „Ahol ilyen szép párnavégeket hímeznek, ott biztosan nagyon szépen tudnak énekelni is!" Ezután küldte el Székre Lajtha Lászlót zenét gyűjteni.2 Szék, Szépkenyerűszentmárton és Körispatak népzenéje felkerült a Magyar Rádió gramofon-lemezeire, és országosan ismertté vált.3 A széki muzsika nagy népszerűségéről és hatásáról talán felesleges itt szólnom.4 Igen, kis hazánk területén van néhány országosan ismert falu, kistáj, népcsoport, melyet a népzenegyűjtők, a tánc-folkloristák és a népművészet, a hímzések, viselet és építkezés kutatói többen is, többször is lelkesen felkerestek, és igen értékes anyagot rögzítettek hangszalagon, filmen és hoztak be a múzeumokba. Ilyen volt Mezőkövesd, a Sárköz és Kalotaszeg is. Az utóbbi volt talán az első, kiemelten kutatott terület, ahol már a XIX. század végén, egy helyi lelkész felesége, Gyarmathy Zsigmondné felfigyelt az akkor éppen a divatból kiszoruló hímzések sajátos technikájára és gazdag mintakincsére, és elkezdte gyűjteni azokat, ismertté tette az országban és a határokon túl is, majd e hímző-gyakorlat megőrzésére, folytatására is rábírta az asszonyokat.5 Nehéz lenne ma már eldönteni, mi híresebb a szakemberek körében: a kalotaszegi hímző-kultúra, vagy a férfitánc, a legényes hallatlan formagazdagsága vagy a népzene? A Sárközre éppen a 19. század végén megszűnő csodálatos formagazdagságú főkötő-, bíborvég-, ing-, jegykendő- és párnavég-hímzései, vagy sajátos dallamvilágú körtáncai hívták fel az ország és a művészek figyelmét. Éppen akkor, amikor a kifinomult, „klasszikus” sárközi népművészet átcsap a gazdagság fitogtatásába. A hímzések helyett a legdrágább francia selymek jelennek meg, a házak városokba illő utcafrontot kapnak, és az udvarokat magas téglafalak zárják el. A festett bútorokat felváltják a szekszárdi és bólyi asztalosok polgári ízlésű készítményei, és a születéskorlátozás, az egykézés szinte általánossá válik. Ezzel együtt jár a könnyű és többszöri válás, a családi közösségek és a közerkölcs lazulása. Elmarad a vasárnapi karikázás, az őszi szőlőőrzés, a verbunkolás is. Elmélyülnek a vagyoni és társadalmi különbözőségek, megépülnek a főúri kripták, melybe a magzatelhajtás következtében meghalt fiatalasszony mellé eltemetik a vagyonokat érő szőtteseket is. A népművészet lassan kiszorul az otthonokból, a megelevenített szövőművészet eladásra szánt árut termel, melyet a fővárosba és külföldre is kivisznek, s néhány asszonynak egy ideig megélhetést is nyújt a Népművészeti Szövetkezet. Mára a betelepülők száma már meghaladja az őslakosokét.

Nem lehet véletlen az, hogy ott, ahol a népművészet kiemelkedően gazdag, ott a népköltészet is magasabb színvonalú volt. Ezt nemcsak a népművészetet, népköltészetet kívülről szemlélő kutatók állapították meg, ezt az összefüggést a néphagyományban élők is látták. Idézem Kati Éva néni szavait, aki a Sárközben, Decsen élt, és mint sok szép népdalt ismerő és szépen szövő asszony kapott kitüntetést. „.Aki egyszer bejut a szépség kertjébe, az versöt is álmodhat, meg írhat, meg éneköt is mondhat, meg szűhet, meg hímözhet, mert minden szépség egy tüvön van. Aki ott van, az szakajthat, a szüvésihöz tüsökrózsát, a hímzésihöz bíborvéget, szakajthat versöt, nótát. Bejuthat oda bíró, napszámos, téeszelnök, vagy vasutas, vagy tanító, az attól kezdve tud ezökre emléközni is. Az ilyen embör abban a kertben kertész. Az bármelyik virág száráról szakajt, azt meg tudja mutatni az emböröknek, akik talán soha nem jutnak be ebbe a kertbe, de tudják, hogy van és vágyakoznak oda és hálásak azért, hogy megmutathatják nekik azt, amit ott löhet szakajtani."6

Figyelemreméltó Baksai Sándor megjegyzése a XIX. század végén, hogy a sárköziek „mézös beszédűek" Ezen nemcsak azt kell értenünk, hogy ő-ző nyelvjárást beszélnek, hanem azt is, hogy a beszédnek is kifinomult, tudatos szép hangzására és művészi kifejezésére ügyelnek, vagyis a beszédük is az átlagosnál kimunkáltabb, költőibb. E választékos beszédre - különösen az öregeknél - magam is felfigyeltem az 1950-es években. A nagyobb nyelvi kultúra egy másik megnyilvánulása a szavakkal való játék, amire a székelyeknél figyeltek fel, akik azt évődésnek nevezik.

Mi lehet annak az oka, hogy vannak kiemelkedő népművészeti hagyományú helyek, és vannak kevésbé ismertek? Egyszerűen nem figyeltek fel rájuk, nem volt feltűnő a kutatók számára sem? Mit jelent egyáltalán a népművészet, a népköltészet a néphagyományban? Mire való?

Természetesen a népművészet a népi kultúra része. A kultúrát a néprajz, a kulturális antropológia a következőképpen határozza meg: A kultúra az emberi szükségletek kielégítésére történetileg kialakított eszközök és módszerek összessége. A szükségletek kielégítésével teremtődik, illetve marad fenn a kultúra, biztosítja annak folyamatosságát.

Az összes emberi szükséglet felsorolása, megismerése még lehetetlen. Csak a kielégítés eszközeiből, módjából következtetünk a szükségletre, melynek megfogalmazása is sokszor nehézséget jelent. Például: eszem. Ebből következtetek arra, hogy az evéssel, az étellel szükségletet elégítek ki. Ez viszont minden kultúrában másképpen is történhet, az adott körülményekhez igazodva. Csak a tudomány haladtával jutottunk el oda, hogy tudjuk, nem elég csak enni, az étel maga nem elég. Emberi szükséglet az is, hogy abban az ételben legyen elegendő táperő, szénhidrát, zsír, nyomelemek, vitaminok. Ha ezek közül valamelyik hiányzik, az ember beteg lesz, el is pusztulhat. Minderről a néphagyomány mit sem tudott, csak kialakított egy táplálkozási kultúrát, mely biztosította a nép fennmaradását. Ha ettől a kialakított táplálkozási kultúrától eltért, veszélybe került az emberek egészsége. Például, amikor a tengermelléki népek hosszabb, tengereket átszelő, messzi és hosszú utazásokra indultak, fellépett a skorbut. Évtizedek teltek el, amíg rájöttek arra, hogy a hajón savanyúkáposztát vagy tormát kell egyenek ahhoz, hogy elkerüljék ezt a betegséget. Évszázadok múltán fedezték fel a tudósok, hogy a C-vitamin hiánya okozta a bajt, melyet annak idején talán úgy tudtak csak orvosolni, hogy végiggondolták, mit is ettek azok, akiknél ez a betegség nem lépett fel? Miben tért el a hajón a táplálkozásuk attól, amit otthon ettek?

Azok a népek, akik nem tudták kielégíteni az emberi szükségleteket, nem alakítottak ki ennek megfelelő kultúrát, azok a népek már nincsenek, eltűntek, vagy betegek és ezért előbb, vagy utóbb el fognak tűnni. A pszichológusok megállapították, hogy a csecsemőnek nemcsak anyatejre van szüksége, hanem arra is, hogy fogdossák, öleljék, csókolják őket, mert ennek hatására képződnek a testi és szellemi fejlődést biztosító enzimek. Ha ezek elmaradnak, lehet, hogy a gyermek nem hal ebbe bele, de sérült lesz, és felnőtt korában nem tud másokkal kapcsolatot teremteni, elmagányosodik, szorongóvá lesz. A néphagyomány gyakorlatilag számos, egyelőre számunkra még ismeretlen, megfogalmazatlan szükségletet elégített ki, ezért élünk még. Amikor azonban azt látjuk, hogy egy nép, egy társadalom lélekszáma gyorsan fogy, csak arra gondolhatunk, hogy fontos szükségletei kielégítetlenek maradtak.

Például a kisgyermeket szopás után fel kell emelni, állítani, hogy a mohón, tejjel együtt elnyelt levegőt kiereszthesse, mert ha ezt nem tesszük vele, kibukhatja a tejet és fekvő helyzetben meg is fulladhat ettől. A néphagyománynak megvolt a maga eljárása. A felemelt gyermeket höcögtették, térden lovagoltatták, rázogatták, s ennek hagyományos ritmusa, dallama, költői szavai is voltak: „Gyi, gyi paripa, Azon megyünk Brassóba..." A fiziológiai szükséglet kielégítése mellett más, nehezebben meghatározható, eddig még megfogalmazatlan szükségleteket is kielégítettek ezzel. Ritmust, dallamot, szavakat hallott, tanult a gyermek, miközben érezte a szerető kezek szorítását, az édesanya arcának közelségét, mosolyát. Ezekkel bizonyára más, az egészséges érzelmi élet szükségletei is kielégítésre kerültek, melyek kielégítetlensége csak később és áttételesen okozhatott bajt. A levegő felszabadítását elősegítő rázogatáson túl mindez már művészet. Vagyis a művészetek különböző ágai is szükségleteket elégítenek ki. A művészet nem luxus, nem a szabadidő eltöltésének egy lehetősége, hanem életszükséglet.

A művészet a nyelvhez hasonlítható. A nyelv egy jelrendszer. amivel gondolataimat, érzéseimet, indulataimat közlöm másokkal. A nyelvhez közösség kell, közösség nélkül nincsen nyelv. A nyelvvel keresem meg közösségemet illetve helyemet abban. Az ember egész életében keresi a helyét a világban, a közösségben. Csodálatos egyszerűségben mondja el ezt Ady Endre egyik versében:

Sem utódja, sem boldog őse,
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek.

Vagyok, mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény,
Lidérces, messze fény.

De, jaj, nem tudok így megmaradni,
Szeretném magam megmutatni,
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak.

Ezért minden: önkínzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének
S lennék valakié,
Lennék valakié. 7

Igen, minden ember fenség, egyedi, megismételhetetlen, pótolhatatlan. De ezt nem elég tudnia magáról, szeretné magát megmutatni, hogy „látva lássák”. „Ezért minden: önkínzás, ének: Szeretném, hogyha szeretnének s lennék valakié..." Ez már a kicsi gyermeknek is legfontosabb igénye. Meg akarja mutatni magát! Hogyan? A beszélt nyelvvel és sok más jel segítségével, amit művészetnek nevezhetünk. Meg kell mutatnom magam, hogy szerethessenek. De nekem nemcsak arra van szükségem, hogy szeressenek, hanem arra is, hogy szerethessek. A nyelvvel és a művészettel tudom magam megismertetni. A művészet pedig - Arisztotelész szerint - utánzás. Nem a valós dolgot mutatja, hanem a jelét, a mását adja annak. Csinálmány, latinul artefactum, a régi görög nyelvben - poesis. Olyan, mint egy ló, de nem igazi ló, mert kőből faragta az ember. Virág, de nem élő, földben termett, hanem egy rajz, az ember csinálmánya, hogy ezzel az utánzással érzékeltesse a virág egyszeriségét, mulandóságát. És mire való ez az utánzás, művészet? Hogy esztétikon jöjjön létre. Ez a régi görög nyelvben egy testileg is érezhető jóérzés, megkönnyebbülés. Nem pusztán élvezet, hanem vigasztalás, gyönyörűség. Nem a való, hanem annak égi mása, hogy hasson, gyógyítson. Mindez azért, hogy engem megértsenek, befogadjanak, helyet adjanak a közösségben és ezzel is gyógyuljak magányosságomból. Legnyilvánvalóbb ez a népviseletben. Ez nemcsak a testet takarta, védett a hidegtől, hanem jelezte, ami fontos volt a befogadásomhoz: milyen nemű, korú, családi állapotú vagyok. A női viselettel azt is jelezték, hogy leány-e az illető, olyan leány, akinek már van szeretője, menyasszony, fiatalasszony, idősebb asszony, akinek már nagyobb gyermeke, esetleg unokája is van, gyászol-e vagy csak félgyászban van, özvegy vagy egyedülálló? Mindez leolvasható volt a viseletről, s még az is, hogy böjt vagy pünkösd, esetleg húsvét ünnepére való a viselet. Jelezték a szoba berendezésével, díszítésével azt is, hogy ünnepre készülődnek, jó kedve van a ház asszonyának, vagy esetleg szomorú. Mindez miért? Hogy mindenki lássa, milyen az az ember, hogy ennek megfelelő helyet kapjon a közösségben.

A népművészetben sokkal világosabban látható a művészet lényege: fontos szükségletet elégít ki. Alkalmam volt ezt személyesen tapasztalni, megérteni. Még 1963-ban az erdélyi Feketelakon jártam Kallós Zoltánnal, ottani rokonságánál. Részt vettem egy temetésen. Az elhunyt sírba helyezése után minden temetésen résztvevő egy idő után a temetőben felkereste saját halottjait. Láttam, nem egy asszony a sírkőre borulva félhangosan siratta az elhunytat. Megtudtam, hogy egyik asszony még a világháborúban elesett fiát siratja ilyenkor. Másnap felkerestem, szerettem volna siratásáról hangfelvételt készíteni. A halottsiratás ősi dallama és szerkezete ugyanis szoros rokonságot mutat legközelebbi nyelvrokonaink hősénekeivel. Ezért rendkívül fontos tudományos szempontból is, hogy a magyar siratásokról minél több hangfelvétel készüljön, amíg egyáltalán még lehet ilyent készítenünk. Nagyon kevés felvételünk van ugyanis erről a műfajról. Ugyanakkor rendkívül kényes, nehéz feladat, hiszen az ember legfájdalmasabb érzéseinek kifejezéséről akarunk dokumentumot készíteni. Beszélgettem egy ideig az özvegyasszonnyal, életéről, fiáról, majd tisztelettel felkértem, hogy siratását ismételje meg a tudományos hangrögzítés céljából. Az asszony egy idő után beleegyezett és elsiratta a fiát. A siratás zokogásba ment át, sokáig megrendülten hallgattunk utána. Megköszöntem és bocsánatot kértem, hogy legfájdalmasabb emlékeit felidéztettem és megríkattam. „Nem baj... Tudja, ha így kisiratózom magamat, mintha jobb, mintha könnyebb lenne utána.” - vigasztalt meg engem. (...) Más alkalommal népdalgyűjtés közben Moldvában, Lészpeden kérdeztem, hogy tudnak-e rabi nótát? Vagyis rabságról, fogságról szóló keservest. Azt felelték, hogy ők nem, de éppen most, pár héttel, hónappal ezelőtt szabadult ez s ez az ember a börtönből, attól igen szép rabi nótát hallottak. Többször megkérdeztem az énekesektől, hogy ezt vagy azt a nótát, keservest kitől tanulták? Ugyancsak egy lészpedi csángó asszony azt felelte egy alkalommal, rövid gondolkodás után, hogy: „A magam árvaságából. Hallottam ilyen szavakat, amikor kinn etettük (legeltettük) a teheneket, aztán én is tettem bele szavakat... Így tanultam meg."

Miért énekelték hát akkor? Vigasztalást kerestek abban, hogy ezt a megváltoztathatatlan helyzetet, gyógyíthatatlan állapotot gyönyörű szavakkal, elszakítva a tényleges, személyesen átélt valóságtól, mintegy más létsíkba emelve kimondták, szavakba öntötték a lényegét. A néphagyomány tehát megteremtette ezeknek a nehezen megfogalmazható lelki-érzelmi igényeknek, szükségleteknek a kielégítéséhez szükséges eszközöket és módszereket.

A művészet - emberi szükséglet - beláthatatlan a maga teljességében. Kielemezhetetlen és összetett szükségletek sokoldalú kielégítése. A kielégítetlen szükségletek betegségekhez, pusztulásunkhoz vezetnek. Ma keservesen érezzük ennek a kérdésnek időszerűségét. Az 1980-as években a Budapesti Orvostudományi egyetem Magatartástudományi Tanszékén Kopp Mária, egyetemi tanár megbízást kapott annak kiderítésére, miért olyan beteg a magyar társadalom. Miért halnak meg nálunk sokkal többen rákos megbetegedésekben, szív- és érrendszeri, valamint emésztőszervi megbetegedésben, májzsugorban, mint az európai átlag? Miért olyan sok a depressziós és az öngyilkos Magyarországon, csaknem a duplája az európai átlagnak? Ez súlyos, pénzügyi kérdés is, hiszen nemcsak a gyógyítás költséges, hanem nagy a veszteség is, ami ezeknek a kiképzett embereknek hiánya okoz. Ezt a betegebb állapotot a statisztikák összehasonlítása egyértelműen bizonyította. Kopp Mária és munkatársai a statisztikai adatokat több ezer mélyinterjúval - amit fiatalok közt végeztek - egészítették ki. A magyar lelki állapot című könyv 1995-ben jelent meg, és ebből megtudjuk, hogy e betegebb állapotunknak nem valami bakteriális fertőzés, vírus, rossz táplálkozás vagy földsugárzás, esetleg valami génsérülés az oka, hanem az, hogy a magyar társadalom szorong. A szorongás oka a megtartó közösségek, az érezhető szolidaritás hiánya.8 Az elmagányosodott ember szorong, a szorongó ember minden testi és lelki betegségnek ki van szolgáltatva. Nincsenek közösségek. A diktatúrák feloszlatják a társaságokat, a közösségeket a szerzetesrendektől a cserkészetig, az olvasóköröktől a vallásos társulatokig, a bajtársi társaságoktól a gazdakörökig. A nemi élet szabadosságától, a válások megkönnyítésétől, az asszonyok munkába kényszerülésétől meggyengült a család. Napjainkban pedig általánossá vált az egyéni szabadság mindenek fölé helyezése, a „valósítsd meg önmagad" eszménye, a versengés, a mások legyőzésének vágya. Mindez az önzést táplálja. Az önző ember elmagányosodik, az elmagányosodott ember szorong. A betegessé vált szorongás neve depresszió. Hogyan gyógyítják a depressziós betegeket? Vannak gyógyszerek is, de az inkább csak tüneti kezelést jelent. A gyógyítás legfontosabb része a kibeszéltetés. A depresszió okainak felderítése, megfogalmaztatása. Ehhez létrehoz a pszichiáter, a lélekgyógyász egy csoportot öt-hat depressziósból, és beszélgetést kezdeményez velük. Arra akarja rábírni őket, hogy beszéljenek életükről, problémáikról. Nehezen megy ez, legtöbb talán még magának sem fogalmazta meg elmagányosodását és annak okait. Ezért minden résztvevő csuklójára van szerelve egy vérnyomás- és pulzusmérő, melyet egy segítő orvos figyel. Végre valamelyik nagy nehezen megszólal és elmondja problémáit. A segéd jelzi, hogy a hármas számú betegnek felemelkedett a pulzusa. Vagyis hasonló lehet az ő problémája is. A vezető orvos rákérdez, és így fokozatosan mindenkit beszédre, vallomásra késztet. Ez a kibeszélés, a múlt negatív élményeinek megfogalmazása már a gyógyítás része.

A művészet - öngyógyító kibeszélése annak, ami megfogalmazatlanul megmérgezi a lelkemet. A kibeszélésnek pedig formája, elfogadott, sokszor hallott módja, gyönyörűséges szavai, dallama, gondolati megfogalmazása, képei, hasonlatai vannak, melyeket a hagyomány alakított ki, melyek rendelkezésre állnak mindenkinek, s akinek éppen kell, az megtanulhatja azokat, hogy megalkossa a maga művét, poesisát, hogy megkönnyebbedjen a lelke, érezhesse testileg is a hatását, az esztétikont.9 Tehát tanulni kell, mint a nyelvet.

Minden gyermek tanulja a nyelvet, nem születik meg vele a nyelv tudása. A beszéd, a nyelv használata is szükséglet, ki kell azt elégítenünk, kicsi kortól fogva. Valamelyik ókori, perzsa uralkodó, talán Dárius, aki sok-sok különböző nyelvű nemzet felett uralkodott, egyszerűsíteni akarta az uralkodást. Legyen egy nyelvű a birodalom. De melyik legyen az a közös nyelv? Hát a legegyszerűbb, amit mindenki könnyen elsajátíthat. Talán az a nyelv lehet az, melyet a gyermekek maguk közt, maguktól kialakítanak, a felnőttek minden befolyása nélkül. Éppen ezért száz, különböző népből származó csecsemőt gyűjttetett össze, minden jóval ellátta, tejben-vajban fürösztötte őket, de a dajkák nem szólhattak hozzájuk egy szót sem. Majd a gyerekek kialakítják a saját nyelvüket, gondolta. A kísérlet nem sikerült, mind a száz gyermek meghalt.

A beszéd, a kommunikáció is szükséglet. Most már tudjuk, tudósok kiderítették: szükséglet az is, hogy az anya, vagy valaki más átölelje a gyermeket, hogy érezze melegét, hogy csókolgassa, fogdossa, cirógassa. A mosolygást is így tanulja meg a gyermek, még mielőtt bármit is beszélne, mielőtt még egyáltalán gondolkodni tudna. Mindez legalább olyan fontos, mint az anyatej. A tudomány sokáig megfeledkezett erről, azt hitték a természettudományos műveltségű doktorok, hogy az anyatej mellett nincs másra szüksége, csak nyugalomra. A gyereknek és az anyának is. Éppen ezért az utóbbi időben „rendet" teremtettek a szülészeteken. A gyermeket három óránként hozták szoptatni, a gyermeket szopás után visszavitték a csecsemők közé, hogy ő és az anyja is pihenhessen. A néphagyományban nem így volt. Ha az édesanya megszült, akkor is, ha a mezőn szülte meg és úgy hozta haza, ezután egy hétig feküdte a Boldogasszony-ágyát. A sátoros ágyban pihent, csak újszülöttjével törődött, aki egész nap rajta volt, akkor szopott, amikor akart. Az édesanyjának semmi dolga nem volt. Még leánykorában kiválasztott mátkája, az újszülött keresztanyja látta el őt és egész családját mindennel. Büszkén hordta egy díszes kosárban minden nap az egész családnak az ebédet, a paszitának, vagy rodinának, vagy kerülőnek nevezett bőséges ebédet, levest, sült húst, süteményt. Így az anyának volt teje, és a gyermek tudott eleget szopni. A néphagyományban kialakultak a gyermekkel való játéknak, érintkezésnek művészi formái, a gügyögéstől kezdve a csiklandozásig, a kerekecske-dombocska, a ciróka-maróka játékok, a höcögtetéstől, a ringatásig. Ezek mind életfontosságú szükségletek kielégítésére jöttek létre, miközben ember és ember között kapcsolat jött létre, közösség. Mindezeket a formákat, amivel egyrészt élettani, másrészt érzelmi, lelki szükségletet elégítettek ki, játékoknak nevezhetjük. A játék is utánzás, vagyis művészet.

Kopp Mária említett könyvében idézi Alfred Adlert, a híres bécsi pszichológust. Az az ember, aki gyermekkorában nem tanult meg szépet és jót alkotni, az egész életében a mások feletti uralkodásban, erőszakban keres kielégülést. Mit tud a gyermek szépet és jót alkotni? Játékot, játszást. Egy szép ének, egy táncos játék, amikor egymás kezét fogva dalolnak és körbe járnak, az maga a műalkotás, éppen úgy, mint egy rongybaba, vagy csutkaló.10 Művészet, mert utánzás, szerep vállalása, eljátszása. A hagyományban kialakított, egyszerű, mindenki számára könnyen elsajátítható forma. Ez az igazi játék.

A játék ma pontosan az ellenkezőjét jelenti. Ma a játék, versengés. (...) Ki a jobb, a gyorsabb, az erősebb, az ügyesebb, a szebb. (...) Versengés van a politikában, a gazdaságban, a harctereken, de már a művészetekben is. Már van énekverseny, szépségverseny. Hegedű- vagy zongoraverseny, táncverseny, a sportról nem is beszélve. Mert a sportversenyeket is játéknak nevezzük már, olimpiai „játékokat” rendezünk. De ahol egy győztes van, az már nem játék, mert ott több a vesztes. A néphagyomány játékaiban nincs versengés.11 Nem csak a magyarban, az egész emberiség hagyományos, régi játékaiból hiányzik a versengés. Még az olyan játékokban sincs, mint a méta, pedig abban futni, a labdát ütni és dobni is kell. Ha az ütők elvétik a labdát, helyet cserélnek a futókkal, szerepcsere van csak, de nincs első, második, bajnok és vesztes. A játék nem a győzelem, hanem az együttműködés, a szolidaritás élményét adta. Aki megtanulta és megszerette a játékot, az már nem a másik legyőzésében, megalázásában leli az örömét. A játék, a művészet közösséget teremt. Ez a gyermekjátékok, az együtt éneklés, az együtt táncolás óriási jelentősége, hogy az összetartozás, a valakikhez tartozás örömét adja, és csak ez győzi le az elmagányosodott ember szorongását. Kodály Zoltán erről ezt írta: „Az ősi játékok fenntartása elsőrendű kulturális és nemzeti érdek. Egyrészt valóságos tárházai a tudatalatti magyarságnak. Tudatalatti elemeknek eddig még alig méltatott nagy szerepe van a nemzeti jelleg kialakulásában. Aki nem játszotta gyermekkorában e játékokat, annyival is kevésbé magyar. Benne a nemzethez tartozás sokágú, bonyolult érzése feltétlenül szegényesebb, hiányosabb. Egy csomó jellegzetesen magyar testmozdulat, szólás, hanglejtés, forma, dallam kimaradt lelki életének építőanyagából. A nevelésnek oda kell törekednie, hogy ez a szó: magyar vagyok minél gazdagabb tartalmat, minél több életet, színt jelentsen mindenkinek, egyénileg is, különben vajmi könnyen üres frázissá szárad. Másrészt nagy e játékok tisztán emberi értéke is: fokozzák a társas érzést, életörömet. A mai gyermek koravénsége ellen nincs jobb orvosság.” Mit érthetett e koravénségen? Talán éppen a szorongást előidéző elmagányosodást. Jézus akkor állítja a gyermeket a tanítványok elé, és mondja, ha nem lesztek olyanok, mint ez a gyermek, nem juttok be a mennyek országába, amikor észreveszi, hogy azok egymással versengenek, ki lesz az első közülük, ki fog a Mester jobbján ülni a mennyországban? A legősibb kulturális fokon megmaradt népek, az afrikai busmanok, a dél-amerikai patagonok, a Maláj félszigeten lakó szemangok, az ausztráliai bennszülöttek nem ismerik a versengést, nemcsak a játékban, de az életben sem. Nincs szavuk a királyra, uralkodóra, vezérre. Az vezeti őket, aki mindnyájukat legjobban szolgálja, aki nem önmagát akarja megvalósítani, hanem a többieket szolgálni.12 Ismerősen hangzanak ezek a szavak? „Aki első akar köztetek lenni, az legyen mindannyiótok szolgája." ,,Aki szereti életét, elveszíti azt; és aki gyűlöli e világon, örök életre őrzi meg azt."

A gyermek ebből az ősi világból, erkölcsből őriz még valamit. A gyermekjátékokban tanulja meg a közösség élményét, mely nagyobb öröm minden hatalomnál és győzelemnél. Ha nem tanulja meg, nem tudja igazán vágyni, és megszeretni sem a kis, a családi, helyi közösséget, sem a nagyobbat, a nemzetet, a hazát. A magyar történelem sajátos, a népet és a hatalmon lévőket megosztó, tragikus folyományaképpen különös jelentőséget kapnak a szolidaritást, az összetartozást, a közösséget erősítő, kulturális elemek, e szükségletet kielégítő művészeti alkotások. Mivel nagy szükség volt rá, a mi népünk hagyományaiban igen gazdag játékkincset őriztünk meg. Hogy ezekre szükségünk van, mi fedeztük fel először Európában. 1891-ben jelent meg Kis Áronnak a magyar gyermekjáték gyűjteménye, a maga nemében az első e földrészen.13 Nem tudós, folklorista, kutató volt, hanem néptanító, a tanítók szövetségének elnöke, aki tapasztalatból, a gyakorlatból ismerte meg e játékok közösségteremtő és egyéniséget, közösségi magatartást nevelő erejét. Azt írta a könyv előszavában, hogy az ország minden részéből összegyűjtött játékok válogatását azért teszi közzé, hogy ott, ahol már nem játsszák ezeket a játékokat, ebből a könyvből újra megtanulhatják. Azt is tapasztalatból tudta, hogy ha a gyermek az iskolai tanítás szüneteiben ezeket játssza, és nem verekszik, vetélkedik, rosszaságon töri a fejét vagy aluszik, sokkal jobban kipiheni magát és könnyebben tanítható. Éppen ezért aztán sok ezer példányban nyomtatták ki könyvét, és minden iskolának megküldték az országban. Vajon hol maradt meg belőle egy is?

Játszani csak közösségben lehet. A magányos játék felfordult világot jelent. Ma már vannak játékok, játéktermek, ahol a gyermekek magányosan játszanak a nyerőgépekkel vagy számítógépekkel. Ez a játék szónak éppen olyan meggyalázása, mint a versennyel való azonosítása. Az eredményét láthatjuk a már idézett szomorú statisztikákban és közállapotunkon. Ki a felelős ezért? Mindnyájan. A családi nevelésben kétségtelen nehézséget jelent az, ha csak egy gyermek van. Az egyke nemcsak nemzetfogyást jelent, hanem sok sérült, nehezen szocializálható, magányos, szerencsétlennek érzett életet. Elmagányosodott, önző emberek nehezen együttműködő, széthúzó, szeretetlen társadalmát is. Természetesen minden ember szabad akarattal rendelkezik, és a körülmények nem határozhatják meg teljesen magatartását és életét, de mindenképpen nehezebben válik közösségi emberré az, aki a családban egyedüli gyermekként sem játszani, sem játékait megosztani nem tanult meg. Felelős az iskola is, ahonnan az utóbbi időben kiszorultak és jelentéktelenné váltak a művészeti nevelést szolgáló tantárgyak és foglalkozások. Az általános iskolában a heti egy énekóra kevés. Mivel kisebb iskolában így az énektanárnak ki sem jön a kötelező óraszáma, már nem is szaktanár tartja meg, ha egyáltalán még énekórát tartanak. Az iskolákban egyre szűnnek meg az énekkarok. Kevés a testnevelési óra is, melyen lehetne játszani, táncolni. Többnyire csak arra szolgál, hogy az iskolai vagy városi sportversenyekre készüljenek a kiválasztott labdarugók, kosarasok, kézilabdások vagy másban tehetségesek, és azok, akiknek legnagyobb szükségük lenne erre a mozgatásra és közösségi élményre, fel vannak mentve, nézik a sportolókat. Kevés a rajzóra is, a kézügyességet fejlesztő, a művészeteket megismertető óra is. A szülők felelőssége, hogy kiharcolják gyermekeiknek az emberhez méltó, közösségben örömöt és felelősséget is találó nevelést. Nem törődhetünk bele abba, hogy gyermekeinket nem védhetjük meg az elmagányosodástól, szorongástól, a drogoktól és az önző erőszak kultuszától.

Megkísérlek választ adni feltett kérdésünkre, hogy miért vannak a népművészetben és népköltészetben kiemelkedő néprajzi csoportok, tájak, falvak, mi lehet annak az oka? E népművészetben kiváló népcsoportok történetét közelebbről vizsgálva a következő két, egymással szorosan összefüggő és lényegében egymáshoz hasonló magyarázatot látom elfogadhatónak.

Az embernek máig pontosan nem ismertük még meg szerteágazó, bonyolult testi és lelki szükségleteit. Mindezek kielégítésére nemzedékek során alakította ki az adott természeti, gazdasági és szellemi-kulturális környezetben a legjobb, legteljesebb eszközöket és módszereket. (Lásd fentebb a kultúra definícióját). Ott tudja ezeket az átlagosnál magasabb szinten kielégíteni, ahol az átlagosnál jobban ismeri a természeti környezetet, vagyis az őt körülvevő élővilág magasabb gazdagságát. Az életgazdagságot (a biodiverzitást)14 nemcsak ismeri, hanem sokoldalúan ki is tudja használni, és így környezetétől sok esztétikai inspirációt is kaphat. „Az emberi lények alapvetően olyan komplex emlősök, akik az őket körülvevő biológiai világban változatosságot és új ingereket keresnek. A természethez és más fajokhoz fűződő rendszeres kapcsolat alapvető fontosságú az ember lelki egészségének és jóllétének szempontjából (...) A természet esztétikai értékének elismerése alighanem egyetemes jellemzője valamennyi emberi kultúrának (...) része az élet élvezetéhez szükséges alapvető szükségletek hierarchiájának. (...)”15 Fontos az is, hogy a természettel való sokoldalú kapcsolatát nem korlátozta egy szűkebb, politikai és gazdasági hatalmat gyakorló csoport, réteg, osztály.

Népművészetükkel kitűnő népcsoportjaink mind ilyen életgazdag, változatos természeti környezetben voltak. A például választott Sárköz népe a XIX. század elejéig ilyen tájban élt. Nem egyoldalúan földművelésből, hanem a természettel való szoros együttműködésben alakította ki sajátos ártéri gazdálkodását. Nem próbálták a Duna áradásait megakadályozni, ellenkezőleg emberi munkával is elősegítve a víz kiterjedését kihasználták az elöntés áldásait. Évenként öntözött legelőiken sok és sokféle állatot tartottak, tenyésztettek, erdeik tele voltak oltott gyümölcsfákkal, miközben nagy mennyiségű halat fogtak ki a visszahúzódó víz útjába épített rekeszekkel. Ezen kívül méhészkedtek, kertészkedtek és szép házi szőtteseikre, viseletükre már a XVIII. században felfigyeltek. Iskolai műveltségük is magas volt, hiszen a népi műveltség nem áll okvetlen szemben az iskolázottsággal. A kiterjedt, változatos és gazdag ártér használatában senki sem korlátozta őket, egészen a XVIII. század végén megkezdett vízrendezésekig. Ekkor az országszerte megindított folyószabályozásoknak két egymással összefüggő célja volt. Az elsődleges birodalmi érdek: a vízi út létrehozása Bácska és Bánát gabonája számára. A második pedig: az ármentesítésekkel növelni kívánták a földbirtokosok számára a majorsági, házi kezelésbe vehető szántók területét. Ez azonban csak az eddig a jobbágyok közös használatában lévő árterületi erdők, legelők kisajátításával volt lehetséges. A földesúr nem vehette el a jobbágytelekhez tartozó földet, csak azokat, melyek még nem voltak eke alá véve. Igaz, a magasabb szinten lévő erdők is közös használatban voltak, ezeket is kisajátította a földbirtokos, de azok eke alá nem voltak már annyira alkalmasak, mint az ármentesített síkon lévők. Mindezt az 1767-es Mária Terézia-féle úrbéri pátens tette lehetővé, illetve szentesítette, és ezzel megszületett a magyarországi nagybirtok történelmünket máig hatóan megrontó, formáló, beteges túlsúlya és uralma.16

Tehát éppen azokat a népcsoportokat, lakosokat érintette ez a törvény hátrányosan, sőt gyilkosan, akik kevés föld művelése mellett éppen a közösen használt területek sokoldalú kiélésében találták meg megélhetésüket, és a természettel való sokoldalú kapcsolatukkal magas rendű népi kultúrát építettek fel. Nem véletlen, hogy éppen a leggazdagabb népművészetű népcsoportjaink körében fordul az élet a halálba, jelenik meg a kegyetlen születéskorlátozás, esik szét a család és a társadalom. Vagyis a természettel való közösséget az teszi tönkre, hogy az emberi kapcsolatok megromlanak, egy szűkebb csoport a maga hasznára kisajátítja a természeti erőforrásokat, a természettel való együttműködés jogát. E szűkebb csoport pedig már nem törődik a természetgazdagság, a biodiverzitás megőrzésével, sőt megindul a gazdaságilag, erkölcsileg és jogilag tudományosan igazolni próbált környezetpusztító nagyüzemi gazdálkodás. A társdalomban mindezek hatására eluralkodik a szélsőséges önzés, a pusztító versengés világszerte, a Kárpát-medencében élő magyarság népszaporulatának megtörése, arányának fogyása. A másik magyarázat az előbbi tükörképe. Ahogy a természeti környezet sokszínűsége, gazdagsága inspirálja, ugyanúgy a kulturális, emberi-társadalmi környezet sokszínűsége, gazdagsága is gazdagítja az emberi szükségletek jobb kielégítésének lehetőségét.

Tanácskozásunk jelmondata: Dunának, Oltnak egy a hangja. Ez azt jelenti, hogy itt a Kárpátok tövében ugyanazok a gondok, bajok érnek magyarokat, románokat, szlovákokat, ruszinokat, szerbeket, vagyis mi itt mindnyájan testvérek vagyunk, közösségre ítélve. Minden ember elsősorban magát szereti. Ez természetes. Igazán csak az az ember tudja a másik embert, a másnyelvű, más nemzethez tartozó embert becsülni, aki saját értékeit is ismeri és azokért áldozatot is tud hozni. Egy szerető anya tudja csak megbecsülni, értékelni egy másik anya gondját, erőfeszítését, áldozatvállalását. Csak egy nagy tudós tudja igazán elismerni egy Nobel-díjas teljesítményét, egy bajnok egy másik sportoló sikerét. Csak a maga testi-lelki szükségleteit kielégítő egészséges ember tud rácsodálkozni egy másik ember kultúrájára, művészetére. Két nép egymás mellé kerülve, egymással a térben elkeveredve nem okvetlenül kényszerül egymás megsemmisítésére, beolvasztására, sajátságainak feladására. A Kárpát-medencében sem ez volt a gyakorlat. Az a nép a vonzó, az szívja fel magába a másikat, amelyik jobban ki tudja kultúrájával elégíteni népe szükségleteit, amelyik vonzóbb közösséget tud létrehozni. Éppen ezért az egymás szomszédságába került népek egymást kultúrájuk fejlesztésére, kimunkálására ösztönzik, inspirálják. Ez történt itt a Kárpátok aljában is.

Ha tárgyilagosan, előítéletek nélkül vizsgáljuk meg történelmünk ezer évét, bebizonyosodik, hogy itt, Európában szinte egyedülállóan, a népek közt békés, harmonikus együttélés alakult ki. Hazánk egyetlen keresztény országa volt Európának, ahol lehetővé tették a mohamedánok és a zsidók szabad vallásgyakorlatát. Ahol a különböző nyelvi, kulturális kisebbségeknek törvényben biztosított világi vagy egyházi önkormányzatuk volt: a besenyőknek, kunoknak, jászoknak, felvidéki és erdélyi szászoknak, a ruszinoknak, a horvátoknak és a szerbeknek. Az 1091-ben elkezdett első esztergomi zsinat kimondta, hogy minden templomban olyan nyelven kell imádkozni és a tanítást adni, amilyen nyelven a templomban lévők értenek. Ezt a jogot a mai Európában sem kapja meg minden kisebbség. Hol találunk még Európában olyan városokat, mint például a Dunántúlon Mohács, ahol egymás mellett látjuk a szerb ortodox, a katolikus sokác, a magyar református és a német többségű evangélikus templomot? Ahol a XVIII-XIX. században felváltva az egyik évben a szerb, a másik évben a magyar, a harmadikban a sokác bíró vezette a várost, és a különböző nemzetiségű, vallású városrészek közt baráti kapcsolat volt. Ezen kívül éltek még zsidók és cigányok is a városban. Hasonlót olvasunk az alföldi Mezőberényről, ahol a magyar, a német és a szlovák népesség élt együtt, hasonlóan megosztva a vezetést évenként. Általános volt az a szokás, hogy a különböző nyelvű, de nagyjából hasonló anyagi körülmények között élő családok azonos korú gyermekeiket kicseréltek egy-két évre, így családban élve sajátították el a mindennapi nyelvet, és az eltérő szokásokat is megismerték, a főzés, gazdálkodás, társas élet módját. A gyermekek új lakóhelyükön jártak iskolába is. Ez nem csak a parasztság körében volt meg több helyütt a második világháborúig. Jókai Mór és Mikszáth Kálmán is volt cseregyerek. Az erdélyi fejedelmek az ortodox, görögkeleti egyházban addig használt ószláv liturgikus szövegeket románra fordíttatják. Lórántffy Zsuzsánna Fogarason román gimnáziumot alapított, hogy a románoknak is legyenek románul tudó tanítói. Az sem véletlen, hogy Európa legelső, lelkiismereti- és vallásszabadságot nyújtó törvényét Erdélyben hirdették ki 1658-ban. A magyar történelemben ismeretlenek voltak a vallásháborúk elvakult mészárlásai (mint például Franciaországban a Szent Bertalan éjszakája) vagy az inkvizíció tömeges kivégzései (mint például Spanyolországban). Mi sem bizonyítja jobban annak a tévhitnek a tarthatatlanságát, hogy a magyarok ezer esztendőn át üldözték a kisebbségeket, mint Szent Istvánnak szinte alkotmányértékű Intelmei, melyben azt olvassuk, hogy „gyenge és esendő az egynyelvű és egyszokású ország." Így nem véletlen az sem, hogy a szlovákok és vendek is saját királyukként tisztelik Szent Istvánt, és néphagyományukban több legendát őriztek meg róla, mint mi, magyarok. Ugyanakkor Angliában volt idő, amikor halállal büntették azt, aki walesi nyelven beszélt, és még a XX. században is megszégyenítették azt a diákot, aki ezt a nyelvet merte használni társaival az iskolában. Hasonlóképpen a szabadságot hirdető francia forradalom leverte a bretonok szabadságmozgalmát és betiltotta saját nyelvük használatát. Franciaországban még a két világháború közötti időben sem beszélhettek anyanyelvükön az okszitán diákok, a tanító rögtön megfenyítette érte őket.17

A Kárpát-medencében a különféle népi kultúrák megtermékenyítően hatottak egymásra is, ezért páratlanul gazdag ennek az európai kistájnak népművészete és népköltészete. Ez érvényes a népi hímzésekre, szövőkultúrára, fazekasságra, fafaragásra, építészetre, de a népzenére és tánckultúrára is. Ugyanannak a népnek a Kárpát-medencén kívüli népművészete már sokkal szerényebb, egyszerűbb. Például vehetjük a román, horvát hímzéseket, táncokat, népviseleteket, népzenét, a különféle népköltési műfajokat a balladáktól a játékokig és mesékig.

Ezek tények. Egymás mellett való élésre vagyunk ítélve, ez azonban azt is jelenti, hogy egymás megismerésére és egymás gazdagítására is. Ez most már nemcsak lehetőség, hanem parancs, mert meg akarunk maradni, és annak feltétele: testi és lelki szükségleteinket a lehető legmagasabb fokon ki kell elégítenünk. Nehéz történelmű közös sorsunknak ez a nyeresége, és ez ma már az egész emberiség öröksége. Világörökség.

 


1 Első megjelenés: Andrásfalvy 2007b.

2 Lajtha 1954a. 1.

3 Lásd Lajtha 1954a, 1954b, 1955.

4 A széki tánchagyományok magyarországi folklórizmusban betöltött szerepéről bővebben: Martin 1982a.

5 Gyarmathy Zsigmondné (1843-1910) „Kalotaszeg nagyasszonya”. Értelmiségi, aki a 19. sz. második felében összegyűjti és világszerte népszerűsíti az ekkor már lassan feledésbe merülő kalotaszegi varrottasokat. Bíztatására kezdenek el ismét hímezni, varrni a kalotaszegi asszonyok. Tevékenységének nyomán a kalotaszegi hímzőművészetnek és viseletnek máig tartó reneszánsza indul meg. (szerk.)

6 Kati 2006.

7 Ady 1994. 243.

8 Kopp - Skrabski 1995.

9 Marót 1949.

10 Csutkaló: kukoricacsutkából készült gyermekjáték. (szerk.)

11 A játék szerepéről bővebben: Andrásfalvy 2004d.

12 Schmidt 1931.

13 Kiss 1891.

14 A biodiverzitásrló és biofiliáról bővebben: Andrásfalvy 2006a.

15 Gowdy 2004.

16 A vízrendezések és az úrbéri rendezés az árterekben gazdálkodó falvak társadalmára gyakorolt hatásáról bővebben: Andrásfalvy 2004c.

17 A Kárpát- medencei népek együttéléséről bővebben: Andrásfalvy 2004b.

Andrásfalvy Bertalan

Folkszemle, 2009. június hozzászólás | továbbküldés | nyomtatás