Folkszemle, 2009. június hozzászólás | továbbküldés | nyomtatás

Tanulmányok a magyar néptánckultúra tudományos és művészeti bemutatásának lehetőségeiről és annak társadalmi hatásairól

Andrásfalvy Bertalan

A hallgatóság nélküli népművészet1

 

Az emberi műveltség két forrásból táplálkozik. Igen általánosságban beszélek az emberi műveltségről, s mivel mostantól kezdve előadásomban mindig szigorúan a néprajzot tárgyi, tudományos szempontjából vizsgálom, nem az emberben rejtett műveltségről beszélek, hanem arról, amelyik minket formál, megnyilatkozásainkat és cselekedeteinket is irányítja. A néprajz nem azt vizsgálja, ami az ember mélyén, jellemében van, hanem azt, ami abból jön fel, ami megvalósul, ami megformálódik. Ebből a tekintetből a mi műveltségünk egyik forrása az iskola. Az iskolában sajátítjuk el az írás-olvasás tudását, s ezzel, mint kulccsal megnyílik előttünk az egész emberi kultúra minden eddig elért és leírt eredménye. Ez a literátus műveltség, a könyvtárak, az iskolák műveltsége. A másik forrás, a másik felénk áramló és minket formáló, magatartásunkat alakító forrás a hagyomány. A hagyomány, amit nem az iskolában tanulunk, amit nem olvasunk, hanem látunk, hallunk és utánzással elsajátítunk. Ennek a legfontosabb része maga az anyanyelv.

E két műveltség egy emberben van. Nem embereket választ el, nem literátus emberről, és nem a néphagyományban élő népről, népi emberről beszélek, hanem arról, hogy ez a két műveltség mindannyiunkban benne van. Ez nem társadalmi rétegeket és nem embereket választ el egymástól, sorol jobbra vagy balra. Magán az emberen belül oszlik meg ez a két műveltség - mint ahogy a jó és rossz is az emberben van. Ennek az aránya azonban mindenkiben változó, társadalmanként és rétegenként is változó, és nem egyformán változó. Van ember, akinek a műveltsége 90 százalékban a hagyományból jön, talán írni-olvasni sem tud, és van, akinek az 90 százalékban az iskolából, könyvekből jön. Az sem igaz, hogy ez a kettő ellentétes egymással, hogy az egyik kiszorítja a másikat, mint egy pohár, amibe bort töltünk, vagy vizet. Nem így van. (...) Az emberek műveltsége nehezen hasonlítható össze egymással.2 De milyen az értéke?

A néphagyomány reneszánszának a legfontosabb mondanivalója egyszer és mindenkorra az, amit ma még legkevésbé sem fogadunk el hivatalosan, hogy a műveltségnek a mértéke nem lehet csak a literátusi műveltség, az írás-olvasás. Mert akkor Larin Paraske,3 a több ezer sort éneklő karéliai4 asszony nem ér fel egy pesti huligánnal, aki tud írni és olvasni, de csak ponyvaregényeket olvas, más nem érdekli? A műveltség értékét nem az dönti el, hogy milyen forrásból táplálkozik, hanem hogy mennyit szív magába, mennyit tud önmagában megemészteni és sajátjává tenni. Akkor nem lenne művelt asszony Jánó Anna5 sem Lészpedről, aki nem tudott írni-olvasni s a neve mégis fennmaradt, mert szalagok sorát töltötte meg dalaival és balladáival. Amikor végre egyszer Pesten láthattuk, elvittem őt a Szépművészeti Múzeumba. Ekkor felkértem művészettörténész barátomat, hogy a 14-15. századi oltárképekről valami kis magyarázatot, valami kis bevezetést mondjon, magyarázza el, mit is jelentenek ezek a képek, mert hiszen Anna ilyet nem látott, az ő falujában nincsenek ilyen képek, és nem is mozdult ki onnan, még Bukarestben sem járt. Jánó Anna az első mondat után átvette a szót és kiderült, hogy magyarázójánál jobban ismerte a középkor ikonográfiáját. A hagyományból tudta, mert benne élt egy középkori legendárium, amit az édesanyjától, nagyanyjától hallott, és tudta, mit jelentenek a képek legrejtettebb részletei. Volt, amit jobban tudott, mint a művészettörténész.

Arról is szót kellene értenünk már, hogy a két műveltség nem ellentétes egymással, az ember nem literátus ember, vagy a néphagyományban élő ember, urbánus vagy népies.6 A kettő éppen egymással kell, hogy összefonódjon, és együtt kell, hogy az új embert kialakítsa. Mert a néprajztudománynak sincs semmi más feladata, minthogy a néphagyományt áttegye a literátus műveltségbe, például hogy lejegyezze a Szent Péter legendát, hogy most már könyvben legyen olvasható. Miért? Mert valahogy ez a másik forrás, a szóbeli néphagyomány kezd elapadni. Ez már nem folyam, ami népeket irányít, hanem kezd egy kis érré válni, ami már nem tud nagy hajókat, nagy értékeket hordozni, hogy ezen az úton adja át egy nép kultúráját egyik nemzedékről a másiknak. A balladákat ma már nem a balladaénekesektől tanuljuk meg. Mert hol vannak már azok, akiktől Kriza János gyűjtött, és hol vannak még olyan énekesek, akik Kallós balladás könyvében megszólalnak?7 Valahol messze Moldvában. S ha mindezt nem írjuk le, és nem lesz egy literátus műveltség részévé, akkor kivész az emberiség egyetemes műveltségéből, és szegényebb emberekké válunk. Éppen ezért a néprajztudománynak röviden az a feladata, hogy a hagyománynak még fellelhető részeit egy literátus műveltség részévé változtassa.

Fölvetődik a legnehezebb kérdés, hogy akkor mi a műveltség mértéke? Nem az írni-olvasni tudás, ezt látjuk, de akkor hogyan lehetne egyáltalán megítélni az embereket? Mi a mérce? Hogy mennyi könyvet olvasott, hányszor jár hangversenyre, vagy hogy hány balladát, hány mesét tud? Ezek csak mennyiségi szempontok. Erre a kérdésre is csak tapogatózva tudok választ adni, egy nagyon durva és félreérthető hasonlattal, de jobbat nem találtam. Olyan az ember, mint egy szabadon álló atom, csupa vegyértékkel maga körül. Ezek a szabadon álló vegyértékek a kérdések. A válasz nélkül maradt kérdések az igények, és minél több kérdésre, igényre tud kielégítő választ találni (...), annál teljesebb, műveltebb ember. Például az embernek van mozgásigénye. Mennél szebb formában éli ki azt, mennél szabályozottabb, többektől elfogadottabb, csiszoltabb formában teszi ezt, például, ha nemcsak ugrál, hanem táncol, s valamit táncol, annál műveltebb. Vagy van alkotókészség benne, és tárgyat akar formálni, és formál is értékes tárgyat, tud szépet teremteni. Ha zenei igénye van, és nem elégszik meg kuplékkal, ha keresi az Istent és van vallása, és annak törvényei szerint próbál élni. Ha szerelmes, akkor talál formát arra, hogy ezt ne a legdurvább biológiai módon fejezze csak ki, hanem úgy, ahogy az az egész emberben van. Valahogy így lassan a vegyértékeket mind leköti és belekapaszkodik ez által a világba, és akkor van helye a világban.

És most próbáljunk tárgyunkhoz, a népművészethez még közelebb kerülni. Keresztúry Dezső előadásából hallottuk, hogy a nép nevével milyen sokszor visszaéltünk, és hogy a nép fogalmát mennyire másképpen látja ő is, mint látták azelőtt Petőfiről, Aranyról szólván. A művészettel ugyanúgy visszaéltek már. A „modern művészet” gyakran egyenlő a művészetnélküliséggel. A művészettel kapcsolatban most olyan fogalommal próbálok megint egy kicsit előbbre jutni magyarázkodásomban, amire nincs végső soron jó magyarázat. Köteteket írnak esztétikáról, és a művészet fogalmát még mindig nem tudjuk pontosan úgy meghatározni, hogy az kielégítő legyen számunkra. Egyet tudunk csak, hogy az az emberi megnyilatkozásoknak, az emberi kultúrának egy magasabb szintje, valami teljesebb, valami nagyobb érvényű része. Így kell tekintenünk a népművészetre is. A népművészet a néphagyománynak is valami magasabb szintje, értéke, kvalitása. Amikor néphagyomány felé fordulunk, akkor elsősorban a népművészet felé kell forduljunk, és nem csak azért kell énekelnünk valamit, mert a parasztság énekelte, a nép énekelte. Hiába énekelték sokan, és hiába énekelte az egész nép, az nem biztos, hogy méltó arra, hogy megőrizzük és továbbadjuk. A művészet teljesítmény és mindenképpen valami nagyobb minőség. Nem önmagától van, akár népművészet, akár úgynevezett szuverén művészetről van szó. Minden alkotásért nagyon meg kell küzdeni. A néphagyomány maga sem valami tehetetlenségi erő, amit csak megöröklünk. A néphagyományért, a népművészetért az úgynevezett nép embere éppen úgy meg kell küzdjön, mint Michelangelo, amíg megtanulta, hogyan kell festeni. Művészi erőfeszítésre kell kényszerüljön mindenki, akár az egyik forrásból, akár a másikból kíván töltekezni, és nem úgy van, ahogy azt általánosan hiszik, hogy az a népben élt, vele született adományként. Nem, a népi műveltségért is meg kell küzdeni a benne élő egyéneknek.

Ha a két művészetet összehasonlítjuk, a népművészetet és azt a másikat, amit jobb híján csak literátus művészetnek, vagy szuverén művészetnek nevezek, akkor meg kell keresnünk a különbözőségeket, fenntartva mindig azt az alapelvet, hogy a művészet az kvalitás, a művészet itt is és ott is (...) teljesítmény, ami valami több. Arany János és Petőfi Sándor többször is nyilatkozott úgy, hogy költészetének a javát szívesen adná egy-egy jól sikerült dalért, egy balladáért. Olyannyira magasra értékelték, hogy maguk is gyűjtőivé váltak, és szerették volna gyűjteményüket a literátus műveltség részévé tenni. Kodály és Bartók is ezen az állásponton volt: egy Beethoven szimfónia és egy népdal tökéletessége között a művészet szempontjából nincs különbség.

(...) Egész egyszerűen: a művelt ember tudja csak a népművészetet értékelni. Mégis másképp kell egyikre és a másikra néznünk és nagy hiba lenne, ha az egyik részen kialakult tudománynak (és sajnos csak az egyik részen alakult ki igazán tudomány: kultúrtörténet, irodalomtörténet) a módszerét vennénk át a másik tanulmányozására. Mert egész népköltészetünket úgy vizsgáljuk, mint az irodalomtörténészek. Az irodalomtörténet kategóriáit vesszük és próbáljuk alkalmazni, felosztani és ezzel vizsgálni, gyűjteni és kiadni a néphagyományt, a népművészetet is. Például a műfajok kérdésében beszélünk balladákról, népdalokról, epikus műfajokról, mesékről stb., pedig ezek tulajdonképpen a néphagyományban ismeretlen megnevezések, kategóriák. Nem is tudunk helyettük más elnevezést kitalálni, amit a nép elfogadhatna, még ott sem, ahol még ezekkel élnek, ahol ilyeneket gyűjthetünk. Balladát nem lehet keresni, mert azt sem tudják, mit jelent az, hogy ballada, sem azt, hogy legenda, amiről mi azt hisszük, hogy ezek külön műfajok és így élnek a néphagyományban. Az irodalomtudomány határozta meg a népművészet, vagy a népköltészet és az irodalom közötti különbséget is. Megint csak a saját szemszögéből, amikor azt mondja, hogy az irodalom egyéni, szuverén művészet, egy alkotónak a kötetlen szabad alkotása, szemben a közösség kötött és kollektív művészetével. E szerint az irodalomban a szerző igényt tart alkotására, a népköltészetben az alkotás személytelen (...), az egyik egyedi, a másik általános, az egyik alkotó, a másik csak reprodukáló, ismétlő. Naumann elmélete szerint a nép csak "zersingt" (széténekel), rombol, de nem alkot.8 Az irodalomban az ősforma az, ahogy Petőfi megírta a maga versét; a népköltészetben pedig a variációk végtelen sora áll, ahogy a Petőfi-versből széténekléssel a népdal-variációk létre is jöhetnek. Egyik oldalon van szerző, író, költő, van előadó színművész, köztük a literátusi művészet átadásának a módja, a kiadó, a nyomda, a könyvkereskedés és aztán ott van hallgatóság, aki hallgatja, hogyan szavalja el a színész, az előadóművész Arany János versét. Tehát az alkotó, az átadó és a befogadó, mind külön személyek. A népköltészetben ez egy.

A népművészetet a néprajztudomány ma egy sajátos történeti kornak, sajátos körülményeknek művészeti kifejezéseként tartja számon. Közelebbről- bár itt is durván kell fogalmakat alkotnunk, sok finomságot eltörölve- a parasztság hozta létre. Ennek a népművészetnek a gyökerei több ezer évre nyúlnak vissza, de ebben a formában a parasztság hozta létre. Ez a társadalom, az európai parasztság, ma eltűnik nemcsak nálunk, hanem mindenhol a világon. Ennek az eltűnő világnak a költészete a népköltészet. Két szélsőséges állásponttal találkozunk: az egyik szerint ez a művészet trágya szagú, ez a füstös és nedves, egészségtelen zsuppfedeles háznak a művészete. Ki kell dobni, mert ennek a világnak a része volt, és ezt már meghaladtuk és örülünk, hogy meghaladtuk. Talán Keresztúry Dezső szavaiból is kiérzett ez, amikor egy kicsit méltatlankodva előadásában azt mondta, hogy most ezen a szabad egyetemen ugyan a népművészetről fogunk hallani legtöbbet, de nem csak ez van, és örülünk, hogy túlhaladtuk azokat a körülményeket, melyek létrehozták ezt a művészetet. Igen, így van, a magyar néprajztudomány is így fogalmazza meg: a népművészet fogalmát fenntartjuk e társadalom művészi megnyilatkozásainak jelölésére.

Más kérdés, hogy mi legyen a sorsa, mert ugyanígy lehetne érvelni azzal is, hogy a gótikus katedrálisokat és a gótikus építészeti emlékeket az a középkor hozta létre, amin szerencsére már túl vagyunk, romboljuk le és építsünk új világot a helyére. De Bachra és Beethovenre is érvényes ez. Hol vagyunk már attól a társadalomtól, amelyik ezekkel az óriásokkal ezeket a műveket létrehozatta? Mi egészen más emberek vagyunk, tehát le ezekkel a művekkel! Mi egészen új világban élünk! De teljesen esztelenség lenne ez. Önmagunk gyökereit vágnánk el, az egész európai kultúrát tagadnánk meg, ezért föl sem merül egy művelt emberben sem ez a gondolat. De a népművészettel kapcsolatban állandóan ott van mégis a "trágyaszag", a megbélyegzés, a túlhaladott életformának az érve, hogy minek ez, hát mond ez nekünk még valamit?

Tehát a néprajztudomány a népművészet szót a paraszti világ művészetére tartja fenn, mint történeti kategóriát. Valójában nem világos szóhasználat ez, mert a népművészet szó ilyenfajta kisajátítása egyben azt is jelentené, hogy a népnek ezen túl nem lesz művészete. Bizonyára lesz, de szükséges volt leszögezni azt, hogy ahogy ma él, ahogy ma a népművészettel találkozunk (népművészetet kínálnak szuvenír boltokban, a megrendezett bugaci lovas-ünnepségen, vagy folklór fesztiválokon, ahol a színpadra kerül, vagy ahogy megvásároljuk olyan fazekas központokban, ahol még fazekakat készítenek, és díszévé válik lakásunknak) már nem népművészet az előbbi értelemben. Ez már a folklorizmus.9 Nem pejoratív, nem lenéző ez a szó, mert amikor a néphagyomány reneszánszáról beszélünk, akkor más szóval folklorizmust is mondhatnánk. Azt az igényt, azt a törekvést, azt az általános világjelenséget, hogy az emberek visszanyúlnak a népművészethez, és úgy látják, hogy a műemlékek mellett ennek az értékeit is meg kellene őrizni valamilyen formában, folklorizmusnak nevezzük. Nemcsak az identitásról, a gyökérkeresésről van tehát szó, hanem sokkal többről.

Mielőtt tovább mennék, igen röviden szót kéne ejteni arról, milyen is volt az a hagyományos paraszti világ, amiben ez megszületett? A hagyományos paraszti műveltségben minden a szájhagyományon keresztül, vagy legalábbis majdnem minden a szájhagyományon keresztül, a közvetlen megmutatáson keresztül szállt nemzedékről nemzedékre. Benne az öregek tekintélye, az öregek tudása volt az iránymutató, és az öregeknek nagy tekintélye volt a társadalomban. Ez a hagyományos paraszti társadalom azonban nem egyedülálló társadalom volt. Másnak, egy nagyobb társadalomnak volt része, rétege. Fölötte és félig közötte volt papság, nemesség, polgárság és ezekkel állandóan volt kapcsolata. És ez a paraszti hagyományvilág elválaszthatatlan a több ezer éves gyökerekre nyúló európai kereszténységtől. Hiszen a paraszti élet egész évi ritmusa az egyházi ünnepekhez igazítva, a természet változásának egy vallási síkon megismételt, más síkra emelt jelenségeinek ünneplésén keresztül jelent meg. Ezt villantja föl már bomló formájában Reymont regénye, a Parasztok.10 És mi ma a népművészet?

Megint a folklorizmus oldalát felvillantva: színpadi előadás. Volt ebben a néphagyományban, ebben a paraszti műveltségben színpad egyáltalán? Nem volt. Dísztárgy a vitrinben? Volt ebben a hagyományban vitrin és dísztárgy? Nem volt. Nem voltak jelmezek, nem voltak előadások, nem voltak azok a formák, amik nélkül ma a népművészetet egyáltalán meg sem ismerhetjük. Mint ahogy a szuverén művészetnek számos ága teljesen hiányzott a néphagyományban, a népművészetben. Még sincs olyan nagy különbség. Maga Kodály Zoltán mondta az egyik néprajzi múzeumban megnyíló kiállítás bevezetőjeként, hogy a parasztság nem ismerte a szobrot, és mégis szobrot készített. Az emberi testnek, oly módon, hogy azt fölruházta. Voltak ideáljai, és azokat a népviseletben önmagán valósította meg. És nemcsak egyszerűen egy részéről van szó, a szoboralkotó művészetről, hanem arról, amit az a kulturális jelenség, maga a szobor képvisel. Ahogy Michelangelo szobra, vagy, egy bárhol megszületett szobor annak a társadalomnak minden lényegi vonását, minden problémáját magába tudja sűríteni, ugyanúgy a népművészet által létrehozott népviselet is pontos és teljes tükörkép. Kifejezője annak a társadalomnak, amelynek szimbólumává, identitásának hordozott jelvényévé válhatott.

Az egymás mellett élő magyar népcsoportok egészen különböző ideálokat tudtak alkotni beszédben, dalban és népviseletben is. A sárközieknek a kerek arc, tömzsi forma volt a szép, és a ráhelyezett főkötő is a széles arcot hangsúlyozta. Néhány kilométerrel arrébb a Kapos-mentén, a gótikus forma volt a szép. A konty a fejtetőre került, és a felfelé nyúló formát hangsúlyozta az egész népviselet. Gondoljunk bele, milyen nagy különbség van egy palóc sokszoknyás széles viselet és egy mezőkövesdi, szinte megint gótikus vonalvezetés között. És ezekben nemcsak az egyszerű külső formákat kell látnunk, hanem sokkal többet, egy egész életszemléletet is, mint ahogy egy azték szoborban, vagy akár Michelangelo szobrában sokkal többet látunk, mint egy nagyszerűen megformált testet.

Nézzük tovább az eddigi, egymásnak ellentmondó megállapításokat. Azt mondják, "az egyéni alkotás a szuverén művészetre jellemző". Hát valóban, egy Petőfi-vers egyéni alkotás. Nem beszélek arról itt, hogy a Petőfi epigonok serege hogyan ismételte és utánozta Petőfi költészetét, és hogyan próbált kitörni Petőfi stílusából - eredménytelenül. Ezzel szemben nincs népdal a néphagyományban, amelyik kétszer ugyanúgy hangzana el, még ugyanannak az embernek a szájából sem. Itt van még a másolás kérdése, hogy az egyik - a magas művészet - produkál és alkot, és a nép csak másol. Mint muzeológus tudom bizonyítani, hogy például amikor áttekintettem és átvizsgáltam a drávaszögi hímzéseket, (fekete alapon fehér hímzések) ötven darab között nem volt két egyforma. Vagy a szőtteseket, ahol legfeljebb típusokat, hasonló csoportokat tudok fölállítani, de egyáltalán nem beszélhetek másolásról.

Mindenki úgy hiszi, és úgy tartja, hogy a népművészet másolás, egy ősi formának állandó ismétlése. Holott éppen nem az, sokkal inkább egyedi, mint ahogy gondolnánk, sokkal inkább egyedi, mint a szuverén művészet, ahol a Petőfi-verset ugyanúgy és abban a formában olvassák ezrek és tízezrek. Az író megírja drámáját, hogy minden színházba eljusson és több helyen is bemutassák a művét. Az író megírt művét színészek adják elő, és a közönség a színházban kapja, fogadja be az alkotást. A népköltészetben az alkotó, előadó és befogadó ugyanaz az ember. Egy személyben valósul meg a művészi alkotás, előadás és befogadás. Ez a lényeges. A népművészet lényege éppen az volt, hogy nem voltak előadóművészei, nem volt külön szerzője s nem volt külön közönsége.

És most érkeztem el a bizarr címhez, a hallgatóság nélküli népművészethez. A népművészet nem előadásra, nem fogyasztási cikként készült. Ha az irodalomtörténet felől közelítem meg, akkor mindig csak műfaji és formai kérdésekkel, külső kérdésekkel foglalkoznánk. Nem mintha az irodalomtörténet ne tenné fel minden egyes költő vizsgálatánál azt a kérdést is, hogy miért. A népköltészet esetében ez a kérdés azért maradt el, mert hiszen úgy tudtuk, hogy a szerzője ismeretlen. Azonban a népművészet megértéséhez is ezt a kérdést kell föltennünk, a miértet, és így kerülhetünk közelebb a lényegéhez. De előbb még hadd ismételjem el: a népművészet nem tökéletlen szuverén művészet (...), vagy próbálkozás az igazi művészet elérésére, nem dadogása annak, amit a művészet, a szuverén művészet szépen formálva egy mondatban kimond. De ha a vizsgálódásunk végén mégis oda jutunk, hogy sokkal kisebb a különbség a szuverén művészet és a népművészet között, akkor az azonosság mögött azért a különbözőség olyan fontos helyet kap, ami a jövőnk számára elhatároló. A népművészetet és a törzsi társadalmak művészetét, a természeti népek művészetét gyakran hasonlítják össze a gyermekek művészetével. Már Rousseau kimondta - és azóta a lélektan nem is támaszt semmi kétséget efelől - a gyermek nem tökéletlen felnőtt. A gyermeknek egészen más törvényei vannak, mint a későbbi felnőtt embernek. És az evolúció, a fejlődés nem mindig gazdagodást jelent, sem ontogenetikusan, sem filogenetikusan.11 A gyermek ahhoz, hogy felnőtté váljon, sok mindent el kell veszítsen, ami önmagában érték és önmagában megőrzésre lenne méltó. Az emberiség is sok mindent elveszít, amíg elérkezik a 20. századba, ami önmagában méltó lett volna a megőrzésre. Gondoljunk arra, amikor "a nemes vadember"12 képzete bejárja a világot. Ez szinte az első csírája annak a reneszánsz gondolatnak, amihez most érkeztünk el, hogy az egyszerű ember, a "vadember" jó, szemben vele a civilizált emberben sok a rafinált gonoszság, és az ártatlan jóság óhatatlanul eltűnik, mihelyt a társadalom tovább lép, tovább emelkedik a fejlődés útján. De közelebbi kapcsolat is van. Sokszor halljuk a gyermek és a nép művészetéről, hogy mindkettő milyen merészen, milyen gyönyörködtetően egyszerűsít, például mikor a gyerek úgy 10-12 éves koráig rajzol. A felnőtt művész akárhogyan erőlködik, próbál oly módon rajzolni, mint egy gyermek, rögtön ráismerünk: ezt nem gyermek rajzolta. Ezt a merészséget, ezt a látást a gyermek elveszti később, és a jól rajzoló gyermekeknek egy tízezred részéből lesz csak festőművész. A költészetet, a népköltészetet is nemegyszer hasonlították a gyermekek költészetéhez. Félre ne értsenek, nem mondom azt, hogy a népköltészet a gyermek költészete, de hasonlítható hozzá, mint egy más törvényű költészet, aminek a megismerése nélkül a költészetet egyáltalán nem értjük meg.

A beszédet ma olyan jelrendszernek tekintjük, amivel az egyik ember közli a gondolatait a másikkal, és ezzel a társadalomnak az alapját veti meg. A pszichológusok régóta küszködnek azzal a kérdéssel, hogy hogyan fejlődik a beszéd és a gondolkodás, mi a kettő között a kapcsolat. Ennek a vizsgálatnak a során a legizgalmasabbak számunkra azok a felfedezések, melyek a gyermeki beszéd, az egocentrikus beszéd, a belső beszéd és az úgynevezett szociális beszéd, tehát a gondolatközlő beszéd különbségéről szólnak, hogyan alakul a beszéd a gyermeknél, és mi is az értelme. Az ezzel foglalkozó nyelvtudósok és pszichológusok eljutottak arra az eredményre, hogy a beszéd nem gondolatközlés csak, annál sokkal több, maga a gondolat is csak a beszéddel, a nyelvvel születhet meg. Azt, hogy ezzel kommunikálunk, nem jelenti azt, hogy a nyelv csak kommunikációs jelrendszer. A gyermek nemcsak azért kezd beszélni, hogy kommunikálni tudjon másokkal. A belső beszéd, az egocentrikus beszéd megfigyelésénél jutottak arra a megállapításra, hogy a gyermek önmagában is beszél. Számára egy tárgynak a neve nem a tárgy jele, hanem a tárgy lényege. A népköltészetnél látjuk majd ezt, teljesen hasonló formában. Nem mindig van szükség arra, hogy azt meghallgassák; van egy egocentrikus beszéd, ami erősödik, ami nő mennyiségében, ha a gyermek megszokott tevékenysége akadályokba ütközik, ha problémák kerülnek elő, ha kitörik a ceruzája és nem tud tovább rajzolni, vagy eltéved, nem találja meg a maga eddigi útján a továbbjutás lehetőségét. Ez az egocentrikus beszéd kíséri a gyermek aktivitását. E nélkül nehezebben tudná legyőzni az akadályokat. Tehát egyben kifejező, expresszív jellege van, egyben (...) kisütő jellegű. A bécsi rádió egyik műsorában a "lereagálni" (abreagieren) szót használja és ajánlja, hogy dühünket, problémáinkat "reagáljuk le", ne fojtsuk el, fejezzük ki bátran, és ezzel megszabadulunk tőle. Csúnya kifejezés, de valahogy most itt a gyermeki egocentrikus beszéddel kapcsolatban eszembe jutott. A belső beszédnek is ez a lényege, kisüti a feszültségeket, és egyben a gondolkodás eszköze is, amivel a problémát le akarja győzni, le akarja gyűrni, túl akar rajta kerülni. Az egocentrikus beszéd nem azonos a belső beszéddel, mert az előbbi nem válik el teljesen a gondolatközlő szociális beszédtől. Más szerepe van, mint a szociális beszédnek, de olyan helyzetben jelenik meg, amikor a szociális, a gondolatközlő beszéd lehetséges, és ezek a bonyolult pszichológiai megfogalmazások érvényesek a népköltészetre is, különösen arra a részére, amit az irodalomtudomány alapján lírai dalnak, balladának, siratónak, imának vagy káromkodásnak nevezünk. Nem azért születik meg, nem azért hangzik el, hogy másokkal valamit közöljön, de a meghallgatás lehetősége valahogy a háttérben marad, mintha nem embereknek szólna, hanem a világnak szólna, de - ez a világ - nem ért másképp, csak emberi nyelven. Mintha létezne mindig valami személytelen meghallgatás lehetősége. Kallós Zoltán írja a Gyimes-völgyi keservesekről, hogy akkor hangzanak el, ha az emberek egyedül vannak az erdőben, és nagyon-nagyon nyomja őket sorsuk szerencsétlensége, és akkor eléneklik, akkor elmondják, nem valakinek, akit látnak, hanem valakinek, aki valahol mégis meghallgatja őket, ahogy áthangzik az erdőkön, vagy lehangzik a szomszéd völgybe. Éjszaka is éneklik, amikor mennek haza az utcán, de nem úgy, hogy együtt van egy közösség, és azoknak előadják.13 Ebben van nagy hasonlóság az előbb említett egocentrikus beszéddel. A magának szánt beszédből a másoknak való beszédbe való átmenet itt van valahol a népköltészetben is, és mint gyűjtő (pl. amikor fölvettem egy siratót, egy balladát, hogy az irodalomtörténet kategóriáinál maradjak), számos esetben nagy ellentmondásba ütköztem ezzel kapcsolatban. Lehetetlen helyzetbe kényszerítem bele a megfaggatott embert, hogy olyan körülmények között adjon nekem valamit, amit különben sohasem tenne meg: énekeljen nekem. A népköltés, ha költészetről van szó, mindig így hangzik el, a meghallgatás igényével, de nem valakiknek.

A lappokról tudjuk, hogy egy sajátos és a mi szempontunkból igen fontos műfaj él közöttük, a joijku. A norvég és svéd kutatók sokat rögzítettek már hangszalagon, nyilván ugyanolyan mesterséges és paradox körülmények között, mint mikor én odatartom a szűk parasztszobában a mikrofont Jánó Anna szája elé, hogy most énekelje bele a balladáját. De szerencsére a lappok között is sokan tudnak már arról számot adni, hogy ez a valóságban hogyan jelenik meg, és magam hallhattam fölvételeket, amelyekről már tudták, hogy hogyan is jelentek meg, miért szólaltak meg valaha. Például megy a lapp ember a végtelen északi tundrán egyedül, magányos ösvényen, és egyszerre csak lát egy madarat, amelyik szépen repül, szépen ejti magát a kék égben és ez benne a gyönyörűség érzetét kelti, s ez valamilyen formában kifejezésre tör, kisülésre kényszerül, és elénekli a madár röptének a joijkuját. Vagy elér egy tunturrihoz, egy kopár hegyhez, aminek az alján ott van a mozdulatlan tó, melynek a tiszta kék vizében tükröződnek az őszi fák, és erről a tükröződésről, erről a szépségről elénekli a tónak a joijkuját. Vagy meglátja kedvenc rénszarvasát és elénekli annak a rénszarvasnak a joijkuját. Nem azért, mert körülötte ott a hallgatóság, aki meghallgatja, hanem azért, mert akkor érzi magáénak ezt az élményt, meg tudja fogalmazni és így tud úrrá lenni ezen a fájdalmas gyönyörűségen. Mi más ez, mint arisztotelészi katarzis?

És most megint kanyarodjunk vissza a költőhöz, a literátus emberhez, aki ugyanazért írja a versét, hogy kiadják, előadják, mások meghallgassák, de ez csak az azértnek egy kis része, talán nem a legfontosabb része, ahogy maga Keresztúry Dezső fogalmazta meg. Azért írja le a verset, mert tele van nyomasztó gondokkal, és ha megfogalmazza ezeket, akkor valahogy ezzel a katarzissal úrrá lesz ezeken a gondokon és fájdalmakon. Ahogy a keservesben, a magyar lírai népdaloknak egy sajátos területén is ez történik, amikor az ember nyomasztó sorsát megfogalmazza, nem hétköznapi szavakkal és nem neked, és nem egy másiknak, hanem valahogy a meghallgatásnak, az elképzelt meghallgatásnak. És ebbe szinte minden kategória befér, a lírai dal is, de a ballada is.

A Bukovinából és Moldvából Magyarországra került székelyek és csángók között lehetett még gyűjteni balladákat, de nehéz volt mindig megfogalmazni, hogy miről is akarok érdeklődni, mit akarok hallani. Történetes éneknek neveztem a balladákat és egyszer mondtam, hogy szeretném hallani a három árváról azt az éneket. És akkor az egyik asszony, aki előtte nekem keserveseit is elénekelte, azt mondta: "Azt én nem tudom. A szomszédomban lakik egy asszony, az gyermekkorától árva volt, az tudja, az örökké azt fújja, ha kint kapálunk a mezőn, akkor is hallom, hogy ezt fújja."14 Vagy gondolhatnánk, a siratásra, nem azoknak szól, akik a sirató körül állnak. Persze nem választható el a kettő, de a siratás belső kényszer. Hányszor siratnak egyedül, magányosan, hányszor lehet hallani zárt ablakok mögött siratást. A népies ima (nemrég jelent meg egy kötetre való) teljesen az, ami nem nekünk, embereknek szól, és mégis költészet, mégis művészet.

De érvényes ez a táncra is. A tánc sem másoknak szól mindig. Dömötör János váraljai pásztor, aki meséket mondott nekem és furulyákat faragott, mesélte, hogy megszökött hazulról valami gyermeki csínytevés miatt, és elvetődött Somogyba. Egy juhásznál szolgált. Míg a gazdája bement a faluszéli kocsmába mulatni, egyedül volt a nyájnál. Gyakran, mikor gazdája éjszaka hazajött, fölverte álmából a bojtárgyereket, s hajnalig furulyáltatott magának, míg ő táncolt a tűz körül. Az utolsó gemenci kanászról, az öreg Szabó bácsiról felesége mondta mosolyogva, hogy gyakran jött haza már nyugdíjas korában úgy, hogy leállította a gyertyát az asztalára és az árnyékával táncolt.15 Spanyolországban még ma is táncolnak az oltári szentség előtt, Dávid király a frigyszekrény előtt táncolt.16 A tánc egészen más volt, most lett csak az együtt szórakozás, az ismerkedés egy bizonyos eszköze. Nyilván a mozgásból is egy katarzis élménye felé kíván indulni az ember.

A népszokásokat sem adták elő, bár megnézhették sokan, de a lakodalomban mindenkinek szerepe volt, és nem azért született meg annak rendje, hogy egy szép ceremónia gyönyörködtesse az embereket, hanem hogy az élet legnehezebb pontjain átsegítse a szereplőket. Abban a pillanatban, hogy megfogalmazta valaki a távozó menyasszony búcsúját, néha nem is ő maga mondta el, hanem a búcsúztató vőfély, akkor már valami formája volt kimondhatatlan fájdalmának, akkor már valami kapaszkodója a háztól örökre elváló leánynak, vagy legénynek, és ez átsegítette a búcsúzás nehéz pillanatán. A bőséget varázsló - kívánó - betlehemes játékban is ugyanez van. Hiszen szereplői azonosak azzal a közösséggel, aminek a jövője egy kicsit attól is függ, hogy hogyan járnak a betlehemesek; hogyan valósul meg az év változásával, sötétedésévei, világosodásával, az egyházi ünnepekkel párhuzamosan futó laikus liturgia, az egész közösség áldást hozó, mélységesen komolyan vett szertartása. És akik bent vannak a betlehemes játékban, azok nem egyszerű, hétköznapi emberek már, hanem azok a pásztorok, akik ott a betlehemi éjszakában virrasztottak. Akik fölvették ezt az álarcot, a betlehemes járás közben annál a háznál, ahol rájuk esteledett, szalmát szórnak a földre és azon alszanak, pedig senki nem látja akkor már őket. Ők megszemélyesítenek, ők képviselnek, ők elvállalták ezt a szerepet, ők a pásztorok, és ennek megfelelően élnek azon a 4-5 napon keresztül, amíg végig nem járják a falut. Aki vét a törvények ellen, azt kidobják maguk közül, az nem járhat velük tovább. Nem színjátszás ez, hanem egy megtisztelő szerep átélése másokért. De ne menjünk olyan messze. Ausztriában és Svájcban a Perchtek,17 akik belépnek a szobába és álarcukban táncolnak, akkorát ugranak, hogy megrúgják a mestergerendát. Richard Wolfram, a nagy bécsi tánc- és szokáskutató írja, hogy erre csak a Perchtek képesek. Pedig azok a legények, akik fölöltöztek ebbe a ruhába, azok onnan a faluból valók, de e szerep nélkül nincsen olyan erő és képesség, hogy a lábuk nyoma a mestergerendára kerüljön. Ez a szerep ad nekik erőt is ahhoz, hogy a közösséget képviseljék.

A népművészetben mindig van ilyen szerepvállalás másokért is, és ebben tényleg kollektívabb, mint a literátus, a szuverén művészet. Bár lehetne arról beszélni, hogy Petőfi miért írt verseket? Nem ugyanaz a felelősségvállalás van végső soron mögötte?

Néhány szót a jövőről. A folklorizmusról, a népművészet reneszánszáról beszéltünk. Azt mondtuk, hogy a folklór a letűnő paraszti világnak a költészete, tiszta forrása. Igen, valami különbség azért mégis van a paraszti hagyományban létrejött népművészet és a román kornak, a gótikának, vagy a reneszánsznak reprezentatív művészete között, mert annak a kornak is volt népművészete, de abból jóformán nem maradt semmi. Ami megmaradt e régi korokból az építészetben, festészetben, az bár az egész társadalomnak volt a kifejezője, de a felső réteg ügye, "dolga" volt. Ki tudott katedrálist építeni, vagy táblaképet festeni, a népnek hány százaléka? A népművészetben sem mindenki részes a művészetben, mint mondottam, egyénenként részesül az ember több-kevesebb mértékben ott is, de a művészet nem néhány művész ügye; az éppen a szélesebb tömegeknek a kifejezője volt és évezredes gyökerei vannak. Ezért nem dobhatjuk ki egyszerre. Nem lehet besorolni a történelembe, mint a gótikát vagy a görög művészetet azért, mert mindig a szegényeknek, a tömegnek adott valamilyen formát önmaga vigasztalására, kifejezésére. Nyilván Michelangelo szobraiban (...) fejezte ki, égette ki magát, egész élete nem volt elég ahhoz, hogy ebben tökéletes legyen. De ez az igény mindenkiben benne van, s a népművészet századain és ezredein keresztül olyan formákat csiszolgatott, ami alkalmas volt egyszerű embereknek is hasonló élményt, hasonló kisülést, "lereagálást" adni. Ezzel olyan formakincset őrzött meg számunkra, amivel élnünk lehet. Nem kell évekig rajziskolába járni és zenekonzervatóriumba, hogy magunk számára is elfogadható hangversenyt tudjunk adni, hogy hegedűjátékunkban magunk is gyönyörködhessünk, hogy rajzaink magának az alkotónak kielégítést és művészi élményt adjanak. A népművészet az az orvosság, amit az ember saját maga szed be, és csak akkor szed be, ha tudja és bebizonyosodott, hogy az használ, és akkor szedi be, ha szüksége van rá. A művészetnek ez a próbája, hatásának lemérése valahogy most elvész, és ma a költészetben és a népköltészetben erre nem is gondolunk. Ajánlgatjuk egymásnak, de nem vagyunk meggyőződve róla, hogy azt ajánljuk másoknak és adjuk másoknak, ami minket is meg tudna gyógyítani.

A népművészet felé fordulás több mint a gyökér keresése. A népművészet egyetemes emberi formákat őrzött meg, hozzáférhető formákat: mert hímezni mindenki tud még, csak egy tűre van szüksége és arra a formára, amiben esztétikusan nem kismacskát és Donald kacsát fog kihímezni, hanem olyant, amiben valami titokzatosan benne van, az, amit megfogalmazhatatlannak tartottam és mindenki annak fog tartani, még hogyha több kötetet írnak róla: művészet. Művészet, ami vigasztal, ami több, amit nem tudok megmagyarázni. A népművészet tehát nemcsak bizonyos körben vállalt művészetet, a gyökereket jelenti, hanem önmagunk kifejezésének a lehetőségét is, egy olyan korban, ahol az autót, a házat, az ételt más csinálja, a rádiót más szólaltatja meg, a ruhát más szabja. Lehetőséget ad arra, hogy én is teremtő részese legyek környezetemnek. A népművészettel próbálunk valamit megteremteni és megőrizni az emberiség számára abból, ami már a praeraffaelitáknál18 fölmerül, amikor Ruskin, Morris és a többiek azt mondják, hogy az egész világ elszegényedik és tönkremegy, mert már nincs közünk az alkotáshoz, és az alkotó ember, a kézműves ember, a homo faber elvész a gyáripar, a gépek világában, és ezzel elvész az emberség lényege is. Nem véletlen, hogy ők azok, akik a magyar népművészet gyűjtőire a legnagyobb hatással vannak. A Torockói-Wigandra, a Körösfői-Kriesch Aladárra, az ún. gödöllői iskolára és Kós Károlyra.

Ruth Benedict, az amerikai antropológus egy öreg indiántól hallott példázatban megdöbbentő szépséggel állítja elénk a lényeget. Az öreg indián azt mondta: "Mikor az Isten megteremtette a világot, akkor az élet forrása ott volt a lábánál, és minden népnek adott egy edényt, és minden népnek más és más edényt adott, hogy abból a közös forrásból igya az élet vizét. A mienk eltörött" - mondta az indián. A népművészetben nemcsak az edényt, a formát, a nemzeti-népi formát akarjuk megtalálni, hanem a vizet is hozzáférhetővé akarjuk tenni, de edény nélkül a vizet nem tudjuk kimerni. Ha valamihez nem kötődünk, valamilyen hagyományhoz, valamilyen formához nem fordulunk, nem vesszük át egy nép nyelvét, kifejezési formáit, nem tudunk emberséget sem inni . Úgy nem lehet valaki se nő, se férfi, csak ember, hanem valamilyen szerepet nem vállal el. Az embernek tudatosan vállalnia kell, hogy milyen formában akar ember lenni. S ez a világ gazdagodásához szükséges. Nem lehet valaki se magyar, se orosz, se román, se német, valaminek lennie kell. Ez nem jelenti a másiknak a lebecsülését, hanem csak egyszerűen azt, hogy egyszerre csak egy pohárból lehet inni, valahonnan az emberséget meríteni csak egy eszközzel lehet. És azért kollektív mégis ez a művészet, mert ezt a formát közösen alakítjuk ki. Nagyon kevés embernek adatott meg, és nem tudom, hogy boldog-e véle, hogy csak magának van edénye hozzá. És aztán van még valami belső, emocionális magja annak, hogy én miért fordulok ahhoz a formához, amit apám, nagyapám és a többi is használt. Az arab ember nem érzi embernek magát, ha nem tudja elsorolni az őseit. Mi már a nagyapánkat sem ismerjük, dédapánk nevére sem emlékezünk. Egy más síkon ugyanannak a megfogalmazása ez: hogyha ember vagyok, az egész emberi kultúrát vállalnom kell, a görögöktől, az ősembertől, az aztékoktól kezdve egészen máig. És hadd fejezzem be Széchenyi szavaival, a Kelet népe egyik legszebb gondolatával: „Kiteljesíteni mindazt, amiért egy nemzet föllépett a történelem színpadán, benne az emberségét és a nemzeti voltát is, annyi, mint imádkozni.”19 (...)

Az általunk vitatható önkényességgel meghatározott folklórműfajok közül néhánynak megvalósulása pillanatában nincs szüksége más jelenlévő emberre, hallgatóra: ilyenek pl. az imák, káromkodások, ráolvasások. A folklórt a közösségi kultúra részének tekintjük, átvitt értelemben közösségi alkotásnak, ez azonban nem jelenti azt, hogy a folklóralkotás megvalósulása, megjelenése, megformálódása pillanatában közösségre vagy közönségre tartana igényt. Lényegét tekintve a folklór ekkor elsősorban egyéni szükségletet elégít ki, elsősorban a személyiség belső feszültségét süti ki, s ha ennek az ad hoc20 létrejött alkotásnak van hallgatósága, úgy azok felé a szerepe másodlagos vagy egészen más értelmű (pl.: az egyes hallgatók számára növeli a művészi kifejezés, "kisütés" eszköztárát). Ezt az egyéni, személyes funkciót: az alkotó, előadó és élvező egyszemélyes egységét tartom a folklór lényegének. (A több "szereplős" ünnepi szokásokban minden résztvevő a maga szerepének megfelelően viselkedve, "szimultán" folyik ez az alkotás, előadás és "élvezet", függetlenül a szokást szemlélő közönség számától, vagy egyáltalán - létezésétől.) A folklór effajta élete valószínűleg a hagyományos paraszti műveltségben volt utoljára lehetséges. Annak történeti körülményektől függő, hosszú, többszázados lassú felbomlási ideje alatt nyilván a folklór e sajátossága is lassan átalakulóban, feloldódóban volt s más szerepet is kaphatott részeiben. Mindez azonban nem teszi kérdésessé a folklór ilyen értelmezését az emberiség történetének egy évezreddel mérhető korszakában.

A nyelv, beszéd és gondolkodás egységét ma már közhely hangoztatni, mégsem tarthatjuk egyszerűen természetes együtt születő, és együtt megvalósuló jelenségeknek. A gyermek számára a szó, a dolog neve hosszú időn keresztül inkább a dolog sajátsága, mint a színe, nagysága, alakja, felhasználhatósága - mintsem annak szimbóluma, jele. Vigotszkij szavaival: "Korábban sajátítja el a külső struktúrát, mint a belsőt."21 Számunkra igen fontos oldalról idézi az említett szerző Kafkát, aki szerint a szó a dolog struktúrájához tartozik, de nem feltétlenül a jel funkcionális értelmében. A gondolkodás és beszéd az ontogenezis folyamatában, tehát amíg a csecsemőből ember lesz, egy bizonyos pontig más és más genetikai úton halad, s csak ezután metszik egymást e vonalak, illetve esnek egybe. Hozzátehetjük; tehát csak bizonyos életkorban válik a nyelv közlést szolgáló jelrendszerré, de a szó, mint jelentést, fogalmat hordozó, azzal azonosuló alkotás, mindenképpen gondolkodás, elvonatkoztatás, általánosítás eredménye.

Piaget l923-ban megjelent gyermeklélektani munkájában22 foglalkozik a gyermekek egocentrikus beszédével, monológjával. Nem hallgatósághoz szól ez, nem szolgálja a közlést, nem tölt be kommunikációs funkciót, mindössze skandálja, ritmizálja, kíséri a gyermek tevékenységét és érzelmeit, mint ahogyan a zenekíséret követi az alapmelódiát. Eközben semmilyen lényeges változást nem okoz a gyermek tevékenységében, illetve érzelmeiben, mint ahogyan a zenekíséret sem avatkozik annak a fő melódiának a menetébe és felépítésébe, amelyet követ. Kettejük között inkább bizonyos összehangoltság, nem pedig belső kapcsolat van.23 Claparéde tudatosítás törvénye alapján Vigotszkij kiegészíti, és helyes irányban módosítja Piaget felfogását. Claparéde szerint ugyanis az automatikusan végbemenő cselekvésben fellépő nehézségek, zavarok a tevékenység tudatosításához vezetnek. A tudatosítási folyamat jelenlétéről a beszéd tanúskodik.24

Az egocentrikus beszéd, mely Piaget kísérletei szerint a 6-7 éves gyermekek beszédtevékenységének mintegy 44-47 százalékát teszi ki, Vigotszkij kísérleteiben növelhető volt. Ha a gyermekek tevékenységét zavarták, gátolták, pl. nem volt piros színű ceruza a rajz folytatásához, vagy a ceruza hegye kitörött, a gyermek szavakban próbálja átgondolni helyzetét, megjelölni a kivezető utat. Ez a beszéd a nehézségek válaszreakciójaként jött létre. Az egocentrikus beszéd pusztán expresszív, levezető szerepén túlmenően kezdi betölteni azt a funkciót is, hogy segíti kialakítani a megoldás tervét, lehetőségét. Vigotszkij csak röviden utal arra, hogy az egocentrikus beszédnek levezető, expresszív funkciója van, de ezzel sajnos bővebben nem foglalkozik. Ha azonban ennek az egocentrikus beszédnek ilyen szerepe van, akkor nem helyénvaló Piaget fogalmazása, miszerint e beszéd semmilyen lényeges változást nem okoz a gyermek tevékenységében, illetve érzelmeiben. Hiszen akkor miért jött létre?!

Elismerem, hogy a ma tudományosan megfigyelhető ontogenetikus folyamatokat mennyire nehéz, és veszélyes egyszerűen a filogenetikus folyamattal, vagyis az emberiség történetével összevetni, vagy azonosítani, éppen azért, mert az előbbi már lényegesen megváltozott környezetben zajlik le. Mégis vitathatatlan, hogy a művelődés, az emberi kulturálódás folyamán csakúgy, mint a hús-vér biológiailag vizsgálható ember egyedfejlődésében felfedezhetők a faj kialakulásának lépcsőfokai. Az evolúció bizonyos ismétlődése egy-egy emberi élet kialakulásában, kifejlődésében vitathatatlan. A műveltség, a kultúra területén miért kellene eleve tagadnunk ehhez hasonló megfigyelések lehetségességét? Közvetve bizonyíték erre az a tény, hogy felnőttek komoly és ünnepélyes, egykor átélt szertartásai gyermekjátékokká lettek. (Az egyén ép, "rendes" felnőtté válásához nem tartozik-e hozzá az, hogy gyermekkorában játsszon?)

A név, a szó tárgyával való azonossága alapján, amíg annak nemcsak jele, hanem lényegét is hordozza, mágikus hatalmat kaphat. Kriza János mesegyűjtésében találjuk a fonólányból lett királyné történetét.25 A mesetípus változatai közismertek: a lusta leányt, kinek szorgalmas hírét keltik, egy kis törpe segíti ki szorult helyzetéből, felfonja fonalba a királyi magazinba összegyűjtött kendert, azért az ígéretéért, hogy hozzámegy az alvilágba feleségül. Ha azonban megtudja a törpe nevét, nem kell utána mennie. Véletlen folytán a leány megtudja a törpe nevét; egy erdőben eltévedt inas hallgatja ki a táncoló, nevét ismételgető törpét. "Az én nevem Tánci Vargaluska, feleségem lesz a jó fonó Zsuzska." Tánci Vargaluska, Panci-manci - az európai mesekincs ismert figurája - gonosz hatalmától megmenekül az, aki kitalálja a nevét. Neve hallatába a törpe belé is pusztul. Afölött van hatalmunk, amit megnevezünk, aminek, és akinek egy lényeges részét, szőre, haja szálát, lába nyomát, pendelye szélét, nevét megszerezzük, ismerjük. A szó erejével, mágikus hatalmával, a pars pro toto26 elve alapján számos népköltési műfajban találkozunk. Az egyszerű átok-formuláktól kezdve a káromkodásig, a mesék varázsszóra kitáruló ajtajáig, átváltozó és segítő állataik meghívásáig. A szó kimondásában egyszerre benne van a levezető, az expresszív, e belső feszültséget kisütő tartalom, de a megoldás keresése is, melynek során a vágy, a megoldás, a kívánt történés kimondásával egy irracionális, de a gyermeki gondolkodás és a népköltészet immanens világában megidéződik, valóra válik, vagy legalábbis valóra válhat minden.

A köznapi beszéd és a megformált költői szó közt olyanforma kapcsolat van, mint a fénykép, fényképek sora és a művészi ábrázolás között. A lényegtelent elhagyva, a lényeges és döntő sajátságok nemcsak a tárgyhoz, hanem annak egy azt szemlélő emberhez kötődő vonásai kapnak hangsúlyt, és ez bennünk megfoghatatlan felhangok sorát zendíti meg, átélt és rejtett összefüggések derengenek fel. Így áll előttünk ma is az altamirai barlang bölénye, a bölényesség maga, ahogy az az ember számára az - s az etnográfusok feltételezik, s hozzá hasonló későbbi ábrázolásokról határozottan tudják is: a megrajzolt állat a rajzoló, a rajzolók hatalmába is került. S mennél jellemzőbb a rajz, mennél többet fog meg az ábrázolt alak titokzatos lényegéből, annál inkább.27 Ugyanez áll a szóra is, szókapcsolatokra, amikor az költészetté sűrűsödik. A szó és szókapcsolatok hatalma úgy nő a költőiséggel, mint a rajz a művészi formálással. S mennél szebb a szó, mennél többet sűrít magába és sejtet a kimondhatatlanból, annál nagyobb az ereje. Tulajdonképpen a szó erejével a kimondó hatalma növelődik a felett, aminek a szó csak része. De nemcsak a dolog lényegi részét képező név (szó) ismerete növeli az ember erejét, hanem még nagyobb lesz a hatalma, ha a dolog keletkezését, eredetét ismeri költői rögzítésben. A ráolvasásban a baj eredetét, keletkezését mondják el, majd gyógyításának egyszer megtörtént módját, ahogy Krisztus Urunk vagy Szűz Mária gyógyította a csúzt, vagy a nyilamlást. A hejgetésben28 - a mag elvetésétől a sarlók csinálásáig, az aratást, a marokszedést, a cséplést, a szelelést, az őrletést és kalácssütést mondják el, s azt, ahogy a kalácsból adnak a hejgetőknek. A bő termést ígérik így, melyből majd ad előleget a gazdasszony.

A minden titok tudója, a Kalevalabeli Vipunen arról dalol, hogy a:

"Mindenható kívántára
Levegő hogy lett önmagától
Levegőből víznek volta,
Vízre szárazföldnek ülte,
Mind a fűnek-fának földre
Dal a holdnak képeztirül,
Napunk helyre tételirül ..."29

vagyis, az egész világ keletkezéséről. S mert ezt nemcsak tudja, hanem költőin, dallal tudja - ő a legnagyobb varázsló -, akinek a megdalolt világ és égitestek felett is hatalma van:

"Oda áll a nap figyelni
Az aranyos hold ügyelni.
Hullámai tengerhátnak,
Öböl árjai megállnak,
Folyók megszűnnek forogni."30

A költői szó fegyver - néha egymás ellen párbajozó emberek dalpárbajában, énekversenyében. Sorolhatnánk népköltési példákat és szinte napjainkig folytatott gyakorlatát is. Mint dalolta bele a földbe Vejnemőjnen Joukalajnent a költői szó erejével, előbb térdig, aztán kötésig, végül nyakig, mint a mesénkben Mirko királyfi keze erejével a Kutyafejűt, s mint intézik el vitás ügyeiket az eszkimók s más észak-eurázsiai népek költői szócsatákban, s az átkozódás, szitkozódás mint nyer profán nyomatékot az érintett születésének, anyjának vagy nemzőjének emlegetésével.

Bizonyára még sok szó esik a művészi alkotás létrejöttéről, kiváltó okáról és céljáról. Bonyolult lélektani folyamat ez, s alig léphetünk még túl közhelyeken. Ilyen valóságmagú közhely az élmény. Az élmény közvetlenül kiválthat egy kifejezési kényszert, egy belső feszültséget, közvetve e feszültséget kisütő mozdulatot, magatartást, tevékenységet, s az élmény maga a belső feszültség létrejöttének oka is. A kifejezés, a kisütés - e lereagálás - az élménnyel és belső feszültséggel kapcsolatba hozható művészi formák, minták, megtanult nyelvezet segítségével megy végbe. Ezeket a mintákat, formákat, a kisütés eszköztárát a társadalom hozza létre, maga a kisütés, a lereagálás, a szóban kifejezett élmény azonban már nem szorul rá a társadalomra, független attól, nincs kommunikációs jellege, vagy ez másodlagos. Szerepe, értelme - az egyén élménye feszültségének feloldása.

Feljegyezték, hogy a magányosan vadászaton, rénszarvas nézőben haladó lapp emberre gyakran egy szépen szálló madár röpte, a tavon szépen fodrozódó hullámok játéka, kedvenc rénszarvasa borjújának látása olyan hatással van, hogy énekelni, táncolni kezd. Ez az ének a főként csak dallamból, egy-egy értelmes szó ismételgetéséből vagy összefüggéseikből kiragadott hangokból álló joijku példázza a költészetnek ezt a levezető, indulatot kisütő szerepét. A joijku annyira egyszemélyes jelenség, hogy nincs kommunikációt szolgáló nyelvi szövete, közlése. Nem erőltetett a párhuzam a joijku és az egocentrikus beszéd között. A joijku keletkezésének körülményéhez, indítékaihoz hasonlóak azok a gyermekversek, melyeket az első fecskék, gólyák láttakor, vagy újholdkor mondunk. Kallós Zoltán a Gyimes-völgyi keservesekről írt munkájából tudjuk, hogy ez a műfaj - s más műfajok ebben a szerepben - például műdalok és balladák is - szintén egocentrikus beszédnek tekinthető, nincs igénye a meghallgattatásra. Kisütő, kibeszélő, lereagáló jellegű. Arisztotelész a művészetet a lélek feszültségének levezetése, a lelki megtisztulás eszközének tekintette. A katharzis nem csoda eredménye - az a mű belső értékétől függ. A keservesben az ember keserű életérzésének súlyos metaforákba, költői képekbe való sűrítése, melyek felhangjaiban megismerhetetlen titokzatos tartományok távlatai derengenek fel. Ezeket a képeket, költői eszközöket nem az éneklő találja ki, hanem megtanulja. A keservesek művészi eszköztárát a társadalom hozta létre, az egyének ebből válogatnak s keresik a legmegfelelőbbet - egyéni sorsokhoz vonható költői erejével a legvigasztalóbbat, a leghathatósabbat.

Felesleges lenne itt idézni az említett tanulmány idevonatkozó adatait, de hivatkozom a bukovinai keservesekről írt tanulmányomra, s azt kiegészítve hangsúlyozom, nem egy esetben figyelhettem meg és rögzíthettem szalagon azokat a beszélgetéseket, melyekből határozottan kiderül, hogy a keserveseknek, sok esetben a balladáknak is, elhangzása, pillanatnyi létrejötte nem közönség előtt, kommunikációs szándékkal történt - ha a közönség jelenlétét nem is akarta mindig határozottan kizárni.31 (A keserveseknél ugyanis néha mások jelenléte akadálya lehet annak eléneklésének.) S ha a teheneket együtt őrző moldvai lányok, asszonyok meghallgatták egymás keservesét, azért is tették, hogy a kifejezés, a belső keserűség kibeszélésének, kisírásának eszközeit és hathatós módját elsajátítsák. Tudták, hogy hasonló keserűségben nekik is lehet, vagy lesz részük s akkor azokkal is valahogy így kell majd megbirkózniuk.

A népi, paraszti hagyományos társadalom önellátásáról sok szó esett már. Ahogy azonban gazdasági téren teljesen önellátó paraszti gazdaság nincsen - úgy e nép művészete ezer szállal függött össze más társadalmi osztályok és rétegek műveltségével - de ez elsősorban az anyagát, a formákat érintette, kevésbé tartalmát és szerepét. A művészet mindig egy pillanatnyi megvalósulás, időbeni megformálás akár dalról, játékról, képről van szó. Ebben a folklór lényegi vonásához tartozónak vélem azt, hogy az egocentrikus beszédhez hasonló szerepe van, a társadalom által megtermelt költői eszköztár segítségével elsősorban maga-magának hozza létre az ember a katharzist - és mennél inkább költői, művészi forma, annál nagyobb vigasztalással.32 Ebben kereshetem a folklór egyszerűségében is utánozhatatlan értékének magyarázatát. Ebben az egész népművészet szerepét, akár tárgyakat formál, akár belső feszültséget süt ki. Ezt a szerepét csak akkor láthatja el, ha a lehető legtökéletesebb. Mint célszerű, szépen formált eszköz.


1 Első megjelenés: Andrásfalvy 1980a.

2 Richard Weiss, svájci néprajzkutató felfogása szerint nem lehet az embereket műveltségük alapján rangsorolva, két csoportba osztani. Elmélete alapján megfogalmazhatjuk, hogy nincs csak és kizárólag hagyományos kultúrával rendelkező ember, és nincs csak és kizárólag literátus, iskolai "magaskultúrával" rendelkező ember. Nincs csak népi és csak urbánus. Minden emberben van olyan ismerethalmaz, amit hagyományos úton és olyan, amit olvasva, vagy az iskolában szerzett meg. Ezen ismeretek azonban mindenkiben egy koherens tudássá kapcsolódnak össze. Relatív értékmérője csak az lehet, hogy az adott egyén, az életében fellépő személyes, vagy társadalmi, környezeti kérdésekre mennyiben tud kielégítő választ adni ezen tudás segítségével. (szerk.) A kérdésről bővebben: Weiss 1946. 6-9.

3 Larin Paraske (1844-1933) híres finn népi énekes, a karéliai, szóbeli folklór egyik legfontosabb forrása. (szerk.)

4 Karjala (finn) magyarul Karélia, Finnország hagyományőrzéséről híres keleti tartománya, melynek nyugati részét a finn-orosz háborúban az oroszok elfoglalták. (szerk.)

5 Demeter Antalné, Jánó Anna (1927-) híres moldvai énekes és mesemondó. 2002-ben a Népművészet Mestere díjjal tüntették ki. (szerk.)

6 A népi-urbánus vita kezdetét az 1900-as évek első harmadában a nemzeti elkötelezettségű, ún. népi írók, gondolkodók, valamint a baloldali, liberális szemléletű gondolkodók ellentéte jelentette. (szerk.)

7 Lásd Kallós 1971, 1973, 1996; Kriza 1911.

8 A lesüllyedt kultúrjavak (gesunkenes Kulturgut) elmélete szerint két kulturális réteg létezik, a felső (itt: literátus, tehát írott műveltség), illetve az alsó (népi, itt:hagyományos). A kulturális javak a felső rétegből, az alsóbb rétegekbe szállnak, lesüllyednek. Ezt az elméletet Hans Naumann fogalmazta meg. Művében (Grundzüge der deutsche Volkskunde -1922) felhívta a figyelmet arra is, hogy ennek a folyamatnak a fordítottja (kulturális javakat a felső rétegek is átvehetnek az alsóbbaktól) is megtörténhet. Ennek ellenére elméletét E. Hoffmann-Krayer tételének szerves folytatásának tekintik, mely szerint a nép nem produkál, csak reprodukál. Ez a gondolat, történeti és minőségi értelemben is hátrányos helyzetben tünteti fel a népi kultúrát, hiszen a magaskultúra időbeli elsőbbségéről beszél, valamint feltételezi, hogy a nagyobb lélegzetű tökéletes kulturális termékeket a nép már nem tudja teljes valójában visszaadni, csak tartalmilag, esztétikailag csorbítva- reprodukálva, "széténekelve". De nemcsak a nép alkotó képességét tagadta, hanem az átadás-átvétel folyamatát egyoldalúan és mechanikus úton rajzolta meg, eltorzítva ezzel a kultúra egész fejlődési folyamatát. Az elmélet pozitívuma, hogy felhívja a figyelmet a kétféle kultúra kapcsolatára, amiből szükségszerűen következett a népkultúra mozdulatlanságának tagadása. A "gesunkenes Kulturgut" elméleten a mai kutatás túlhaladt, és az egyes társadalmi csoportok közötti kulturális csere kérdését sokkal árnyaltabban kezeli. (szerk.) Erről bővebben: Barabás 1980. 449.

9 Folklorizmusnak nevezzük a folklórjelenségek újraélesztését, új társadalmi, vagy művészi kontextusba történő helyezését, az ehhez kapcsolódó mozgalmakat pedig revival mozgalmaknak. Lásd még: 6. lábjegyzet. (szerk.)

10 Reymont 1976.

11 Filogenetikusnak a törzsfejlődést, ontogenetikusnak pedig az egyedfejlődés nevezzük. A szerző itt a néprajzban, 19 század második felében jellemző fejlődéstanra, az evolucionizmusra gondol, amely feltételezi az emberiség mentális egységét, és kimondja, hogy minden egyes emberi közösség a kulturális fejlődés során ugyanolyan/hasonló kulturális lépcsőket elérve halad előre. Ennek alapján vethető össze például egy őskori kultúra egy mai, törzsi társadalmi kultúrával. Az evolúcionizmust az 1900-as évek elején többen kritizálták, helyette más elméletek (diffúzionizmus, strukturakizmus stb.) váltak divatossá, de teljes mértékben soha nem vetik el. Az 1940-es években újra felfedezik, felhívva a figyelmet elvi fontosságára. (szerk.)

12 A "nemes vadember" eszméje a felvilágosodás korához köthető. Rousseau és követői társadalomkritikájukban szembeállítják az egyszerű, természeti ember morális romlatlanságát, az európai, civilizált ember erkölcstelen, elpuhult életfelfogásával. (szerk.)

13 Kallós 1960. 3-11.

14 A gyűjtés körülményeiről bővebben: Andrásfalvy 2004a. 85.

15 Lásd: Andrásfalvy 2006b. 269.

16 Dávid király tánca a frigyláda alatt, 13. századi miniatúra. Bible Moralisée, Franciaország. (Wosien 1974. 39. ábra)

17 Feltehetően a pogány hiedelemvilágban gyökerezik a Percht alakja. Ausztria és Svájc néhány hagyományőrző területén, vízkeresztkor (jan. 9.), a busókhoz hasonlóan, prémálarcos, vagy fából faragott álarcba, bundakabátba öltözött férfiak, Perchtek járnak köszönteni házról házra. (szerk.)

18 A preraffaeliták egy 1848-ban alakult angol író- és művészcsoport. Később csatlakozott hozzájuk William Morris és fontos irodalmi képviselőjük John Ruskin. Munkásságuk célja a középkori naív művészet (elsősorban a festészet) feltámasztása. (szerk.)

19 Vö. Széchenyi 1925. 220-222.

20 Ad hoc (lat.) Jelentése: csak azért, éppen ez okból. Általában a hirtelen jött ötlet, eseti megoldás megjelölésére használjuk. (szerk.)

21 Vigotszkij 1987. 128.

22 Piaget 1923.

23 Vigotszkij 1987. 49.

24 Vigotszkij 1987. 51.

25 Kriza 1911. 102.

26 Pars pro toto (lat.) Jelentése: rész az egész helyett. Akkor használjuk, mikor egy fogalomra utalva, annak kisebb egységét nevezzük meg. (szerk.)

27 Az őskor művésze a "stratégiát modellezte". Pereverzev 1973.

28 A hejgetés a moldvai csángók óévbúcsúztató, újévköszöntő szokása, melynek során a búza élettörténetét mondják el a köszöntők. Bővebben: Dömötör-Szendrei. 1979.

29 Lönnrot. 1980. 129.

30 Lönnrot 1980. 129.

31 Andrásfalvy 1973. 30.

32 A pszichológia a szublimáció kifejezést alkalmazza arra a folyamatra, amikor az egyén mentális problémáit művészi, alkotó tevékenység segítségével dolgozza fel. Ennek során rossz érzéseit, traumáit szép, esztétikus formába átdolgozva (szublimálva) adja ki magából. (szerk.)

Folkszemle, 2009. június hozzászólás | továbbküldés | nyomtatás