Folkszemle, 2009. december hozzászólás | továbbküldés | nyomtatás

A Művelődés archívumából
LI. évfolyam (1998) 2. szám 14-15. o.

Benkő András

Jagamas János
(1913-1997)

Munkatársa volt hosszú éveken át a Művelődési Útmutatónak, majd a Művelődésnek. E folyóiratok hasábjain népszerűsítette a magyar népzenét, zenei anyanyelvünket rövid lélegzetű írásokban, vagy éppenséggel sorozatokban; ez utóbbiakból kettő is itt látott napvilágot (Zenei anyanyelvünk elemeiről I-IV, 1979, illetőleg Miért nem népdal? I-VII, 1980-1982).

Désen született 1913. június 8-án. Tanulmányait szülővárosában kezdte Csíki Endre irányításával; tanáráról nyugdíjas éveiben is meleg szeretettel és elismeréssel nyilatkozott, ugyanis Csíki hívta fel figyelmét először a magyar népzenére, Bartók és Kodály művészetének jelentőségére. Kolozsvárt a Róm. Kat. Főgimnázium növendékeként folytatta tanulmányait, majd a kolozsvári Román Zeneakadémia hallgatója lett. Itt Mihail Andreescu-Skeletty összhangzattanra tanította, a Bécsben is tanulmányokat folytatott Marţian Negrea zeneszerzésben irányította (1936-1940). A bécsi döntés után a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán Siklós Albert, Viski János, Bartha Dénes, Ádám Jenő és elsősorban Kodály Zoltán játszott szerepet egyéniségének alakulásában (1941-1944). Kényszerítő körülmények folytán 1944-ben megszakította tanulmányait, s végül is 1948-ban szerzett zeneszerzői oklevelet a kolozsvári Román Zeneakadémián. Nevelői tevékenységét Dés mellett, Alőrön kezdte, majd Kodály közbenjárására Kolozsvárt folytatta: átmenetileg az óvónőképzőben tanított éneket, majd elfoglalta Nagy István igazgatói székét a kolozsvári Magyar Zenekonzervatóriumban. Az 1948-as államosítással ez az intézmény is megszűnt, és Jagamas Jánost kinevezték a Magyar Művészeti Intézetbe folklór-tanszakra (1949). Oktató-nevelői tevékenységét az 1950-ben létrejött Gh. Dima Zeneművészeti Főiskolán folytatta adjunktusként (1949-1965), majd docensként - nyugalomba vonulásáig (1976). Nevelői tevékenységének messzemenően lelkiismeretes voltáról tanúskodik a VIII. osztály számára összeállított Énekeskönyve (1949).

A főiskolán népzene mellett forma- és fúgatant, zenei paleográfiát tanított, de figyelemmel kísérte az ellenpont- és összhangzattan tanítását is. Kurzusainak elmélyültségéről kéziratban maradt jegyzetei vallanak (A bachi formaalkotás problémái, 1960; A szonátaforma Bach műveiben, 1962; Barokk zenei formák, 1962; Fúgaismeret Bach Das wohltemperierte Klavier című műve alapján, 1963; A barokk fúga, 1965). Az ötvenes évek végén tudományos szesszión olvasta fel az összhangzat- és formatan tanításának korszerűsítéséről szóló értekezését; ezt később Márkos Alberttel részletes tantervvel egészítette ki, melyet Major Ferenc akkori dékán segítségével külön e célra szervezett bizottság tanulmányozott, de alkalmazásra nem került, nyomtatásban is csak három évtized múlva látott napvilágot (Javaslat a szolfézs [dallamelemzés], összhangzat-, ellenpont- és formatan tanítására).

1985-ben a főiskolán megszűnt a magyar nyelvű oktatás. Visszaállításának megoldását keresve Jagamas János nyílt levéllel fordult a romániai magyar egyházak vezetőségéhez és önálló magyar főiskola létrehozását javasolta (1992).

Dési éveiben zongoristának készült. Súlyos betegség miatt hosszabb ideig nem gyakorolhatott s így a zeneszerzést tűzte ki magának újabb célul. Az első dalok, zongoraszonáták és vonósnégyesek (egyik éppen szakvizsgaműként keletkezett) után háttérbe szorult ez az érdeklődés és helyét a népzenekutatás és a tanítás foglalta el.

Kórusműveiből először az Öt gyermekkar jelent meg nyomtatásban (Széki nóta, Ég a gyertya, Három szabó legények, Egy kis malac, Hopp, Juliska, 1955). Ezek egyike-másika helyet kapott későbbi kötetekben-füzetekben is, így a Szász Károly és Birtalan József által összeállított Szállj, szépszavú dal című, két kiadást is megért gyűjteményben (1972, 1983), a Kalotaszegi Füzetek 2. számában (1993). Ugyanakkor megjelentek újabb népdalfeldolgozásai is (A mérai csorgóvíz, Szivárvány havasán, Anyám, anyám, édesanyám, Hej te csóka, csicsóka, Sárga vagyok). Kórustalálkozóinkon fel-felhangzik Jagamas János népdalfeldolgozásaiból is.

Stílustörténeti dolgozatai egyéniségének állandóan kereső-kutató vonásával állanak összefüggésben és különös tekintettel fordult régi korszakok kiemelkedő alkotói felé: Guillaume Machaut-ra, Palestrinára és Bachra összpontosított elsősorban (A bachi harmonizálás alapjai, 1961; A harmonizálás kérdései Machaut műveiben, 1962; Palestrina polifóniája, 1963; Palestrina jellegzetes dallamfordulatainak kisszótára, 1964; Negyedméretű átmenőhang Palestrina stílusában, 1964; A reneszánsz többszólamúsága, 1964; Néhány stílustörténeti adat H. Isaac Innsbruck és J. S. Bach Nun ruhen alle Wälder című kórusművének összehasonlítása alapján, 1964; Unele observaţii privitoare la geneza şi structura cvartsextacordului - Észrevételek a kvártsextakkord kialakulásához és szerkezetéhez -, 1965). Stílustörténeti kutatásaiból sem hiányzik a bartóki életműhöz való kapcsolódás (A Mikrokozmosz I. és II. füzetének hangsorai, 1966, illetve 1974). Tanulmányaival, dolgozataival mindig készségesen járult hozzá gyűjteményes köteteink színvonalának emeléséhez (a László Ferenc szerkesztette Bartók-dolgozatok - 1974, illetve 1981, Utunk Kodályhoz, 1984; úgyszintén a Szabó Csaba, majd Benkő András szerkesztette Zenetudományi írások: 1977, 1980, 1983, 1986, 1989).

Jagamas János életművének központi kérdése a népzene gyűjtése, rendszerezése-tanulmányozása, közkinccsé tétele. Budapesti tanulmányai előtt egy éven át Alőrön gyűjtött román népdalokat (1940-1941). 1942 nyarán a budapesti Táj- és Népkutató Osztály támogatásával a Kászon-patak mentén, Csíkménaságon, majd 1943-ban Kápolnásfaluban végzett gyűjtést. A második világháború után, immár mint a Folklór Intézet tudományos főkutatója (1949-1960) a Fekete-Körös, a Nagy-Szamos, a Felső-Maros mentén, Kalotaszegen, a Mezőségen gyűjtött. Életének külön izgalmas fejezete a moldvai, gyimesi és barcasági csángó népzene kincseinek rögzítése. Teljes népzenei gyűjtése 6000-nél több dallamot tartalmaz. Gyűjtőmunkájába tanítványait is bevonta s ezzel iskolát teremtett nálunk (köteteiben mindig gondosan és következetesen feltüntette az általuk végzett munkát).

Mintegy 12 000 dallamot rendszerezett, s gyűjtésének, rendszerezésének eredményei alapján láttak napvilágot önálló kötetei - tudományos és esztétikai értékek válogatásával, a Moldvai csángó népdalok és népballadák, a Romániai magyar népdalok, ez utóbbiban a régi stílusú népdalokra fektetve a hangsúlyt (társszerzőkkel). Egyazon évben (1984) látott napvilágot magyarói monográfiája (Magyaró énekes népzenéje - szintén társszerzőkkel), s A népzene mikrokozmoszában, melyben korábbi tanulmányok mellett a Psalmus Hungaricus és a magyar népzene kapcsolatát elemezte.

Kéziratban maradt 103 csíki népdal című, nagy gonddal összeállított munka, akárcsak Inaktelkéről és Trunkról tervezett monográfiája (ez utóbbiból ízelítőt nyújtott gyűjteményes kötetében).

Népzenetudományi tanulmányaiban, írásaiban fontos, megoldásra váró feladatokat jelzett. Hangsúlyozta zenei anyanyelvünk megismerésének fontosságát - szótárszerű megoldásokkal is, megvilágította a magyar népdal és a fúgaexpozíció összefüggését, felvázolta népzenekutatásunk történetét, kiegészítette a Bartók által leírt népzenei dialektusokat, elmélyítette népzenénk régi és új stílusáról szóló ismereteinket - hogy csak néhányat említsünk.

Szerepet vállalt kóruskultúránk fejlődésében is: egyik alelnöke volt a Nagy István irányította Bartók Béla Dalosszövetségnek, vezette a mérai vegyeskart, jelen volt kórustalálkozókon, karmesterképző tanfolyamokon.

Tudósként, nevelőként, emberként Bartók és Kodály volt a példaképe, őmaga is modellé vált tanítványai és munkatársai számára. Tagja volt a Román Zeneszerző Szövetségnek, tiszteletbeli tagja a Magyar Néprajzi Társaságnak, tiszteletbeli elnöke a Romániai Magyar Zenetársaságnak. Legutóbb Széchenyi-díjjal tüntette ki a magyar tudományos élet. 1997. szeptember 15-én távozott az élők sorából. A szamosújvári örmény katolikus temetőben helyezték örök nyugalomra. Jagamas János munkásságának legalaposabb ismerője, Almási István így értékeli mesterének életművét (a gyűjteményes kötethez írt Utószóban): „Hatalmas szaktudása és szenvedélyes ügyszeretete révén ő a leghivatottabb és legméltóbb folytatója annak a nagy fontosságú kutatómunkának, amelyet népzenetudományunk klasszikusai - Vikár Béla, Seprődi János, Bartók Béla, Kodály Zoltán, Lajtha László, Domokos Pál Péter, Járdányi Pál - bontakoztattak ki. (...) Páratlan szorgalommal és kitartással, sokszor egészségét veszélyeztetve és anyagi áldozatoktól sem riadva vissza nagyarányú gyűjtéseket végzett. (...) Nem lehet eléggé hangsúlyozni, milyen óriási értékű kincs ez a grandiózus dallamgyűjtemény, (...) amelynek megteremtése Jagamas Jánost a kelet-európai népzenekutatás legkiválóbb képviselőinek sorába emeli”.


Folkszemle, 2009. december hozzászólás | továbbküldés | nyomtatás