Folkszemle, 2011. május hozzászólás | továbbküldés | nyomtatás

Bodor Anikó: Vajdasági magyar népdalok

Párosítók

A párosítók vagy házasítók műfajában legényeket, lányokat „énekelnek össze”. Ez a fiatalság műfaja, amit a vasárnap délutáni közös játékok alkalmával énekeltek, mikor a falu mindkét nembéli fiatalsága együtt volt, de sor került rá a fonóban, vagy toll- és kukoricafosztáskor is. A fiatalság  Megy a kosár nevű társasjátékát is mindig párosítók éneklésével fejezték be.

Bartók Béla osztályozása szerint a párosító alkalomhoz kötött „szertartásos dallamaink” egyik alcsoportja.

A párosító műfajának első meghatározása is Bartóktól ered: „A párosító vagy ťkidanolóŤ dalok szövegei olyan leányt és legényt neveznek meg, akiről a falu tudja vagy sejti, hogy szerelmi viszonyban vannak egymással. A szövegek sablonai – szerelmi viszonyra történő tréfás célzások – állandóak, ebbe egyszerűen beléhelyezik az illető leány és legény nevét”.

Párosító csak olyan alkalommal hangzott el, ha a kiénekelt személyek (vagy legalább egyikük) jelen voltak. Távollévőkről nem énekeltek párosítót.

„A nevek emlegetése különös személyi érdekeltséget, izgalmat jelent a megnevezetteknek, kellemest vagy kellemetlent, aszerint, hogy eltalálták-e érzelmeiket vagy tréfás, gúnyolódó céllal össze nem illő párokat rendelnek együvé” – írja Kodály Zoltán.

„Talán ősi névemlegető varázslat is lappang e dalokban: a nevek kihirdetése mintha elősegítené, hogy összekerüljenek, amint a ráolvasás is csak úgy hatott, ha a beteg nevét beleszőtték. A páros nevek felírogatása, padba vésése pedig mintegy optikus varázslatnak hat”

A párosítás két ősi énekes népszokásunknak is szerves része, a regölésnek és a szentiváni éneknek. Mindkét szokásnak jelentős része az „összeéneklés”. Ez a tény a párosítók hajdani mágikus jelentőségére utal.

A magyar népdalokra általában jellemző, hogy az egyes szövegműfajoknak nincsen külön dallamműfaja. A párosítók között mégis sok a tipikus párosító dallam, azaz, olyan dallam, amely csak párosító szövegekkel fordul elő, vagy csak kis százalékban társul a párosítókon kívül másféle szövegekkel is. Ennek egyik magyarázata a heterometrikus, különleges strófaszerkezet, ami megnehezíti a szöveg-dallam cserét.

A tipikus párosító népdalok jellemzője, hogy kevés dallamcsaládnak sok változata él. Ez az állapot tanúskodik arról, hogy a hagyományban mélyen gyökereznek. Legszembeötlőbb és legállandóbb jegyeik a szótagszám és a ritmus. Heterometrikus formáik egyéni típusokat termeltek ki, melyek nehezen találnak másik megfelelő dallamtársra. A kis szótagszám és kis hangterjedelem további olyan régies tulajdonságok, melyek a szertartásos és gyermekdalok dallamvilágához kötődnek. A bejárt hangterjedelem sem érinti a hangsor minden fokát. Még egy érdekes jelenség, hogy sok közöttük a több „hangnemű” család, azaz egy családon belül találunk -, -, szó- és mi- végű változatokat. Nagy többségük a magyar népzene jövevény rétegébe tartozik (Bartók C osztályába). Hiányzik közülük az új stílusú dalok osztálya, de a régi stílus izometrikus ereszkedő dallamai is.

Párosítók szövegei

A párosítók szövegeit a bennük szereplő jellegzetes motívumok szerint szokás csoportosítani.

A Vajdaság területén gyűjtött párosítók megerősítik a fent felsorolt jellemzőket. Párosítóink hét-hét szöveg- és dallamtípust mutatnak be. Közöttük a Széles a Duna kezdetű a legjellemzőbb és legegyénibb párosítódallamunk: kizárólag párosítóként fordul elő, Moldvát és Erdélyt kivéve egész nyelvterületünkön.

      Széles a Duna, magos a partja (Hertelendyfalva)

      Széles a Tisza, magos a partja (Maradék)

A Duna menti Gomboson és a Szerémségben fríg, másutt, a terc nagyságától függően, moll vagy dúrmixolid színezetű. Hangsoraik „hiányosak”, nem érintenek minden fokot (pl. a bácskertesieknél nem fordul elő a 6. és 7. fok, de a 2. fok is csak átmenőhangként:

      Széles a Duna, magos a partja (Bácskertes)

      Széles a Duna, magos a partja (Bácskertes)

      Széles a Duna, magos a partja - zenekarral (Bácskertes)

Szaffikus formája és fríg változatai az ún. Rákóczi-nóta családfájával tartanak szorosabb rokonságot. Főként a bácskai Duna mentén (Gombos és Bácskertes), a Szerémségben és az al-dunai székelyektől került elő szinte minden változatuk. Az egyetlen Tisza menti változat talán az iskola vagy a rádió jóvoltából maradhatott fenn. Ez persze nem jelenti azt, hogy valaha sem ismerték ebben a térségben. Legnépesebb variánskörrel rendelkező tipikus párosító népdal a Zúg az erdő (ágyát magasra veti – kalapját rajta felejti, ill. lovát ugratja motívum). Ez a két szövegmotívum gyakran együtt is szerepel.

  Zúg az erdő, zúg a mező (Gombos)

Ennek a családnak alcsoportja is elkülönül más szövegtípuson, a János bácsi befogatta kezdetű (befogatta – lovát motívum):

  János bácsi, ha befogja (Törökbecse)

A dallam, bár javarészt párosítókhoz vonzódik, más szövegműfajokkal is előfordul. Hangnemileg ez is többarcú, dúr vagy moll jellegű a terc nagyságától függően. Moldva kivételével mindenütt gyűjthető. Idegen kapcsolatai (cseh, szlovák) is kimutathatók. Az ágyát magasra veti – kalapját rajta felejti, ill. lovát ugratja motívum típusai nálunk csak az al-dunaiaktól nem kerültek elő eddig, egyébként, mind a Duna, mind a Tisza mentén előfordulnak.

A Tisza mentiek között csak egy az igazi párosító, a többi ilyen jellege már megfakult. Vagy a betyárballadákhoz vonzódik, vagy 48-as honvéd dallá aktualizálódott. A befogatta motívum párbeszédes típusai csak a Tisza mellékéről kerültek elő, a Tisza mindkét oldaláról.

Az itt bemutatott vajdasági párosítók viszonylag kis száma egyrészt a műfaj egykori gazdagságáról árulkodik, másrészt híven tükrözi, hogy az életforma változásával a műfaj hogyan veszíti el „kiházasító” mágikus jellegét és alkalomhoz kötöttségét.

 

Folkszemle, 2011. május hozzászólás | továbbküldés | nyomtatás