Folkszemle, 2008. május hozzászólás | továbbküldés | nyomtatás

Sebő Ferenc

Régi táncházak
(Elek - Szék)

[Megjelent a Sebő Együttes klubjának Síppal, dobbal című tájékoztatójában (1975), 5. sz. 17. old.]

Az eleki táncház történetét elmondta Botás György klarinétos,
50 éves eleki lakos


Hogy tanult meg muzsikálni?

Szolgáltam. Tizennégy éves voltam. Egy süket sváb gazdám volt. Hát szerettem a hangszert. Megmondom, ahogy van. Kértem, hogy hát engedjen, hát ugye rengeteg jószág volt, kint a tanyán laktunk. Azt mondta: "Nem mehetsz, mert hát mire végzel este van, itt nem úgy van, hogy muzsikálunk." Hát aztán látta, hogy nem nagyon volt kedvem, elengedett egyszer-kétszer. Szaladni kellett a sötétben, elkéstem. Aztán láttam, hogy nincs ennek értelme, mondom, hát úgyse tudom én ezt megtanulni. Vettem egy fafurulyát, aztán elkezdtem azon lassan, amikor egy kis időm volt, az istállóban, este. Nem hallotta. Utána akkor, mikor tizennyolc éves voltam, vettem egy tárogatót. Na, kezdtem azon lassan. Úgy, hogy így tanultam meg én saját magam.
Később voltak zsokok, úgy, hogy kerestem is! Ez az igazság. Jó multság volt mindig, jobbnál jobb számokat tanultam. Voltunk ketten muzsikálni, volt. hogy egyedül muzsikáltam. De legtöbbet ketten, hárman muzsikáltunk. Két klarinét ("prímbe" ment mind a kettő) és egy dob. Ez ment. Ha nem tudott az ember, valamelyik talán félrement, vagy félrelépett a hanggal, mindjárt kiabáltak: "Hé! - az első táncos -
"Hát mi van? Hát mit csináltok? Vagy menjetek haza, ha nem tudtok muzsikálni!" Hát ez volt. Tudni kellett, nem volt mese.
Vagy jöttek a németek, magyarok a zsokba. Kevert nép volt, ugye, komáztak egyik a másikkal: "Zenészek! Kéne nekünk egy magyar szám!" - "Tessék!" Két-három magyar számot húztunk, táncoltak.
Táncoltak a románok, ott voltak azok is, magyarul. Akkor jöttek a németek, azok is: "Hát egy keringőt, németül!" - "Tessék!" Nem volt olyan, hogy nem ment.

A dallamokat kitől tanulta?

Idősebbektől. Például ott volt Rusz György, aztán Argyelán György (ő él még). Ők muzsikáltak abban az időben a ringlispílnél, bálokban. Ezektől tanultam. Mikor voltak ezek a vásárok, hallottam: jó szám, mentem s néztem körül. A gyerekek ugye fönt tolták azt a bolond kocsit, ők meg lent muzsikáltak jó keringőt, román számokat is, meg ott ment minden. Akkor hallgattam: "Há, milyen szám ez, hú!" Ezt föl is vettem.
No, majd egyszer!... Volt az is, hogy elmentem oda közel és mondtam neki, mikor pihent: "Nem adná nekem is ide egy kicsit, Péter bácsi?" "Hát - azt mondja - de nem sokáig, míg elszívok egy cigarettát, addig!" Aztán elkezdtem egy kicsit ott, dehát ugye lassan, nem tudtam annyira. De én azt nem felejtettem és megtanultam. Úgy, hogy föl volt a fejem és tanultam. Ez az igazság. S amit az ember szeret, azt meg is tanulja.

Nem féltették a kenyerüket?

Nem. Úgy, hogy sokat vettem tőlük. Nem titkoltak. Nem mondták, hogy "Na, eredj innen, semmi közöd ehhez, majd tanulj, ha akarsz!" Nem, minden számot engedtek tanulni. Nem volt titkolás abban az időben. A szegény ember az azért összetartott. Ez az igazság kérem.

Kik szervezték a zsokot?

Volt egy "táblás". Az volt a zsoknak a vezére. Egy béres. Bejelentette a csendőröknek, hogy minden vasárnap délután zsok és este bál. Megengedték. Megkapták a papírt. (De abban az esetben, amennyiben verekedés volt, akkor bevittek hármat-négyet, aki volt a bűnös, jól megverték - úgy kékre - s kéremszépen letiltották a zsokot két-három vasárnap.
A zenészeket is a táblás fogadta fel. Ha belépő volt (50 fillér, vagy 30 fillér) akkor megegyeztünk: fejenként mentünk 3 pengőért. De hát némelyik jött oda, mikor egy kis pihenés volt: "Komám, húzzál már egy jó számot nekünk! Egy olyan csendeset!" Elkezdtem. Hát akkor dobott még. Innet is, onnat is jött 20 fillér, 30 fillér, 50 fillér... így aztán csak összejött. Volt úgy, hogy kerestünk öt pengőt is, hatot is. (Legtöbb hat pengő.)

Mi különbség volt s zsok és a bál között?

A zsok egy kis délutáni mulatság volt. Este, aztán az volt a bál. Akkor kezdtek 8-tól, egész 2-3 óráig.

Hol volt a zsok?

Hát egy ilyen szobában, mint pl. itt a maguké, vagy ha ez kicsi volt, akkor volt egy konyha, egy szoba, az is ki volt nyitva.

Ki adta ki a házát?

Akinek volt családja, fiatal.

Pénzért?

Nem. Csak, hogy mulassanak, és az ő fia is szórakozzon, táncoljon.

A muzsikusok hol ültek?

Hát nekünk volt a sarokban egy asztal. Asztal tetején álltunk, s állva, föntről muzsikáltunk lefelé nekik.

Milyen korosztály vehetett részt a mulatságban?

Abban az időben csak olyan 19 éves, 20 évestől fölfelé. 17-18 éves oda be nem tehette a lábát.

Akkor hogy tanulták meg a táncot?

Tanulták, mert figyelték. Mondjuk, ha már 19 éves volt s bement egy bálba, vagy egy zsokba, ott állt az egyik sarkán és nézte, hogy táncolnak, ugye. Nem mondták neki, hogy táncoljon, egyszer-kétszer nézte, aztán ő is elkezdte. De nem elől, olyan nem volt, hogy előre menjen, hátul. Kért egy nőt, aztán elkezdte ott ő is, lassan, szépen, hátul. Belejött, mint a fiatal ökör a járomba, ugye. És meg kellett, hogy tanulja. Tanult is.
Akik jó táncosok voltak, azok álltak az első sorban, Akik már egy kicsit csak lötyögtek, azok voltak a másik sorban. Akkor ugye volt, hogy nem mentek egyformán. Kiabált az első, hogy: "Mit csináltok, marhák? Hát nem nézitek, hogy mentek?
Álljatok meg, vagy menjetek a fenébe!" Úgy, hogy vagy ment, vagy nem ment.
Copil Gyuri bácsi például, a régi prímás, ott járt a sorokon és hogyha nem táncolt valaki rendesen, akkor ő képes volt a fejére ütni a vonóval és kikergetni a sorból. Vagy rendesen táncol, vagy pedig ne foglalkozzon vele.

Mikor volt az utolsó zsok?

1950-ben voltak az utolsó zsokok, meg bálok. Utána aztán elkezdett kimúlni minden.

Miért?

Hát ... az, hogy énnekem is sok család volt. Ez az igazság. Meg, ugye, abból már nem lehetett megélni. Már ahol nyolc gyerek van. Magammal, tizedmagammal voltunk, ez az igazság. Ott, ugye, már komolyabb helyet kellett foglalni, hogy biztosítva legyen a gyerekeknek az ennivaló, meg hát a megélhetés. Leszerződtem egy helyen, zsákoltam... ugye, jöttem haza a munkából, sokszor volt úgy, hogy hónapokig sem vettem a kezembe a hangszert.

Hogy tudott megférni egymás mellett a kétféle zenekar? Melyiket szerették jobban? A hegedűs zenét, vagy pedig a klarinétost?

A klarinétos zenekart jobban szerették. csak nem nagyon volt. Az ritkaság volt. Eleken volt két Esz-klarinét. Több nem volt. Hát így a többi hegedűs volt. Azok muzsikáltak. Hát most sincs... most is én vagyok magam csak. Én figyelgetem, meg hallgatom, vajon hol van még. Legalább egy társam volna! Másodmagammal. Nincs!


*

"Elmeséltem a széki táncnak rendje-módját én Csorba János,
széki születésű, 48 éves"

A hátuljával kell, hogy kezdjem a dolgot, hogy megértődjék az eleje.

Mikor vége lett a párnak a csárdással vagy esetleg a porkával - tegyük fel -, akkor a legények, mindegyik a következő párra, a magyarra elhívott két leányt. Bemondták, hogy "Sípos Rózsit, vagy Szabó Kalit én hívom." Akkor egy másik két legény azt mondta: "Juhos Zsuzsit, Csatári Rózsit én hívom." S így tovább. Sokszor még vita is volt, mert mindenki a jobb táncú lányokat szerette volna. Aztán, mikor megkezdte a cigány a muzsikát, akkor aztán a legények kiáltották a leányokat nevükre: "Hej, Boldizsár Kali", vagy "Szováti Zsuzsa" - azok már tudták, jöttek be.

Addig a legények jártak szépen, kereken, kis körökben. A cigány húzta, s dúdoltak is. Az ügyesebb táncos fiúk, akik tudták a tempót jobban, akkor aztán még beletempóztak; felszökött, legényesen megütötte a bokáját, s a lábaszárát, s így. Mikor megérkezett a két leány, az egyik beállott ide, akkor ő ment elől, én mentem utána. A másik fiú amott volt utánam, s akkor a másik leány bevárta, s beállott kettőnk közé megint, úgy, hogy egy leány, egy fiú

Akkor aztán azt mondták: "Na, fogjunk be!" S akkor összefogództak, s járták. Kezdéskor mindenki nekifogott, mert akkor volt a táncnak az eleje.

Hát így kezdődött a szíki tánc a négyessel, amit "magyarnak" mondanak minálunk.

Aztán az is olyan rendre ment. Ha szűkös volt a hely, az egyik része járta kört kereken, s a másik addig táncolt, vagy esetleg, ha nagyon sokan voltak, akkor még félre is állottak. S ilyenformán ment, sorrendben.

Eljárt a magyar, aztán volt a szünet, s a leányok kimentek. Ez volt a párnak a kezdete. Utána aztán elkezdte a cigány a lassút. Mikor elkezdte a cigány a lassút, akkor a legények egyes körben - vagy volt, akik ketten összefogódzva járták - kereken és fújták a cigány után a régi lassút. Járták kereken egy darabig, aztán megálltak körben. S mikor megálltak, jöttek be a leányok, mindegyik ahhoz a fiúhoz, akivel táncolt a magyarban. Ők megegyeztek együtt, hogy az egyik megy az egyik fiúhoz, s a másik a másik fiúhoz, s akkor aztán járták a lassút a leánnyal.

Aztán ráfordította a cigány a csárdásra. A csárdás az egy olyan sebesebb tánc, hogy az aztán megkívánja azt, hogy a cigány előtt is táncoljon, de aztán közben egy kicsit pihenjen is. Ezért aztán mind rendben beálltak a sorok, s akkor ment, a cigány előtt táncolt 3-4 fordulatot, utána aztán ment egy darabig kereken s következett a másik. Akkor megint arrább, megint fordult hármat-négyet s aztán mind így járták kereken a szobát, mindig adva egymásnak helyet, úgy sorrendben, hogy mindegyik táncolhasson.

Aztán amikor eljárt a csárdás - hát ez nem minden csárdás után, minden pár után volt, de majdnem - akkor kezdte a porkát a cigány, s utána a hétlépést. Ezzel aztán befejeződött a pár. Közben még járták a tempót. Mikor kedve kerekedett valamelyik legénynek s húzatott magának egyet. Ennek rendszerint örvendezett a muzsikás, mert ezért kijárt neki a baksis.

Nálunk volt a szapora tempó, így mondták régen. Aztán jött a ritka tempó, aztán volt a verbunk. Hát ez volt a különleges aztán, ez egész szapora volt.

Egy-egy pár milyen hosszú volt?

Egy magyar elment bizony sokszor még egy órahosszáig is. Csak a magyar. Akkor aztán a lassú, hát mit mondjak - amikor én még emlékszem vissza a gyermekkoromra - megkezdődött a tánc délután két órakor, s akkor aztán ment az a tánc esetleg éjfélig, s ebbe az időszakba, délután kettőtől éjfélig volt három pár, esetleg ... ritka eset, amikor négy pár is elment.

Közte mennyi szünet volt?

Volt rá eset, mikor volt egy-egy félóra is. Aztán ezek közt a szünetek közt szokták játszani a tempót.

A zenészek sohasem pihentek?

Pihentek azért egy-egy félórát, egy-egy negyedórát, míg cigarettáztak. S aztán hát ők bírták, mert így követelte a fiatalság. Meg voltak fizetve s akkor aztán hát, mikor melyiknek volt jobb kedve... Zenész csak három volt, de legény egy nagy csomó s ezt el kellett győzni. Mindenkit ki kellett elégíteni.

Hogy tanulták meg a fiúk a tempót?

Benn a táncban... Hát kicsi korában már odaáll s tempózik. Úgy illett, hogy a cigányoknak azt külön megfizették. Ha valaki húzatott egy tempót, akkor már előre megmondta a cigány: "Van, ami kell?" S aztán még az is előfordult, hogy összeállott négy-öt kisebb fiú, összetettek egy kis pénzt - régen úgy mondta a cigány, hogy "papdohányra valót" - s aztán húzott nekik egy kis tempót. Így aztán megszokták. Meg volt, aki gyakorolta. Például otthon elhúzódott ide, vagy oda, hogy ne lássák, s akkor gyakorolta, csinálta. Kezdőben, mikor még kicsi volt, nem ítélték meg, aki hozzáfogott, s aztán ahogy nőtt, megszokta.

Most már jobban tudnak táncolni a fiatalok, mint régente. Még akkor, amikor én is legény voltam (mesélte édesapám és édesanyám is) a legényeknek csak nagyon kevés része tudta a tempót, s a porkát is. Ha volt mondjuk húsz-harminc legény egy utcában a táncban, abból három-négy, aki táncolta a porkát, vagy öt. Többen nem táncolták.

János bácsi miért nem tud tempózni?

Nem volt nekem olyan legénységem, mint esetleg másoknak. Én mindig szolgafiú voltam s vagy ide, vagy oda küldtek. Amíg fiatalabb voltam, addig én voltam a kisebb (mert két szolga volt a gazdánál), s akkor engem tettek oda mindig. Hogy például tavaszon, ősszel, nyáron ki kellett menni az ökrökkel a mezőre, s akkor én voltam ott vasárnaponként. Telenként aztán el-elmentem. Vagy mikor már otthon voltam az apám házánál, hát én nem szerettem, hogy elvigyem azt a kis "alapot", a kis gabonát, vagy nem tudom mit. Nem voltam olyan pénzes. A legénység az pénzbe került mindig!

Mi volt az, amit mindenki táncolt régen?

A csárdás. Aztán volt, aki nem táncolt egyáltalán, aki vagy szégyenlős volt, vagy nem volt zenehallása s akkor nem tudott táncolni a muzsika után, aztán megrestellte magát, szégyellte, s ha látta, hogy nem megy, akkor nem táncolt. Tíz éven keresztül járt a táncra, még többet is, nézte, hogy más táncol s ő nem táncolt egyetlen egyszer sem. Nézte...

Kik szervezték a táncházat?

Voltak a "cigányfogadók". Máma "kezes"-nek mondják. Volt egy értelmesebb fiú, vagy legény, aki megfogadta a cigányt s akkor, amikor játszották az első csárdást, a csárdás közepén megállította a cigányt s aztán értelmesen: "Né, fiúk!" - azt mondja - "Megfogadtuk a cigányt tíz vasárnapra, ennyiért. Mától kezdve megkezdődött a tíz vasárnap." Aztán ment a tánc, mondjuk négy-öt vasárnap, esetleg hat vasárnap. Ez a négy legény adott egy bizonyos előleget a cigánynak a zsebiből. Mikor letelt öt, vagy hat vasárnap, megint odaállott egy legény s mondja: "Letőtt mán hat vasárnap, legyen szíves mindegyik adja meg a cigánypénzt!" Aztán, amíg felkerült a cigánypénz, addig beletőtt az a másik négy vasárnap is. Akkor a végin megint bejelentette, hogy "Letőtt a tíz vasárnap a mai nappal!" Aztán megint megfogadták a cigányt egy másik tíz vasárnapra. Közben a cigányok még bíztatták is a fiúkat, hogy hát "Vaj egy szerdán este is?", hogy hamar járjon le.

Mikor volt a táncház?

Vasárnaponként volt egy órától. Mikor hétköznap volt, akkor csak estétő volt. Hát ennek inkább a muzsikások örvendeztek és ők invitálták a fiatalokat, mert ők meg voltak fogadva régen - ha nem, akkor megfogadták tíz vasárnapra a cigányt. Szép szokás volt ez, ami aztán lemaradt.

Ismerte még Ferenci Mártont, a "Zsúkit"?

Hát hogyne! Hát nekem is muzsikált a Zsúki. Igen. Hát a Zsúki az egy nagyon jó muzsikás volt. Nagyon jól muzsikált. Mikor aztán megbosszankodta magát az öreg, akkor meg-megvakarta magát, de ha olyan kedve volt neki, akkor kiválóan muzsikált. Mindenkinek tudta a kedvenc csárdását, vagy a négyesit, vagy a legényesit, mindent, mindent. És nagyon alkalmazkodott, kedvet tudott csinálni a társaságnak. Ilyen szavakkal bíztatta: "Na, Pista, na! Hej tudom én - azt mondja - ez volt az apádé!" Aztán meg nem tudom miket...

Az volt az öregnek a szokása, hogy megfogta a kalapját és megtűrte, aztán odaszólott cigányul a kollegáinak, hogy (megszidta őket, hogy húzzák jobban): "Na, fiam, na! ...Na, öcsém, na! ... Na, Márton kollega, na!" Így bíztatta a legényeket.

Az öreg Zsúki, ha keveset muzsikált, nagyon jól muzsikált. Valahogy, mint egy jó mesterember.

Keveset muzsikált?

Hát nem keveset, hanem mikor muzsikált, aztán muzsikált. Aztán mikor neki olyan kedve volt, hát az embernek megsiratta a lelkit.

Milyen zenészek voltak rajta kívül?

Laci bácsi, vagy nem tudom melyik muzsikások, azok még jobban csinálták. Azoktól vette át aztán Ferenci Márton, ez a "Zsúki". De utána jött még aza "Gyurica" nevű, annak volt egy öccse: Miklós, az még jobb lett volna, mint Gyurica, hát az járt volna a Zsúki nyomába, de meghalt a háborúban. S aztán ezek után következhetett az Ádám István. De az öreg Zsúkinak a nyomába a maiak... Szóval messze állnak attól. Már ők valahogy - hogy is mondjam - sokat kihagynak. Csak éppen, mint aki elmegy a munkába, s hogy teljék az idő, de nem abba járnak, hogy megcsinálják pontosan. Hagynak ki belőle, sokat összekevernek. Nem az a táncmuzsika, mint régen volt.

*


[Részlet az 1993-ban készült "Bár emlékezete maradjon meg" című televíziós beszélgetésből]:

Ferenci Márton Budapesten is járt '42-ben, készítettek vele felvételeket. Erre emlékszik?

Hát ... én nem voltam annyira a közelükbe, de azt tudom, hogy volt egy református pap, Mihály Károly és Prózsa Zsuzsi, Ungváriné. Ezek voltak a megszervezők. Ezek nagyon nagyon jól szerveztek, de jól is látták az egész dolgot. Hát sajnos, hogy ahogy megkezdődött aztán keveset folyt, mert közbe jött aztán a háború, meg aztán, ami szomorúbb volt a lecsatolás, s akkor elszigetelődtünk teljesen. De azt tudom mondani, [...] hogy Zsúki Márton - hallottam, hogy muzsikált itt - sokkal szebben s jobban muzsikált otthon. Úgyhogy nem tudta ő kifejteni azt a tudását itten, talán még felit se, amit otthon. Mikor jókedvébe került, hát sírt a madár, sírt a nap, sírt mindenki, mikor ő nekifogott muzsikálni. Olyan gyönyörűen. Távol vannak ezek a felvételek, amik megvannak még máma is, attól, amilyen teljesítményt csinált az öreg Zsúki.

*


[Részlet Csorba János kéziratos "Szék"-i visszaemlékezéséből]

Sokan (főleg a szektások) azt mondták gyermekkoromban a táncról, hogy az bűn, hiábavalóság. Lehet, hogy van igazuk, nem tudom - Uram bocsásd meg bűnemet - de azért merem állítani, hogy az öreg Zsúki Márton muzsikájából, habár cigány is volt, soha semmi hiábavalóság, illetlen léhaság nem származott. De még a beszédjiből sem lehetett megróni, mert cigány. Mindég úgy beszélt az ifjúsággal, mint jó tanítómester. A nagyját bíztatta muzsikájával, beszédjével, a kisebbeket meg sokszor maga köré gyűjtötte, kecsegtette, egy-egy kis tempót húzott nekik. Igaz, hogy a kicsik is tehetségük szerint egy-egy pak dohányt vettek összepótolva.

Az öreg beszédjében korrekt, munkájában meg szorgalmas volt mindég. Úgy vigyázott a tekintélyére, hogy a munkájával kiérdemelje az elsőséget a többi muzsikások közt. Ezért versengés volt Zsúkiért az utcák között. Amit én tudok, a legtöbbet Csipkeszegen meg Felszegen muzsikált. Talán nem is azért mert a forrószegiek nem fogadták volna meg szívesen, de ezekben az utcákban talán jobban érezte magát. (Azért muzsikált Forrószegen is.)

Jótermetű, barna, jó cigánykinézésű, de magatartása és a háztartása alapján akármelyik előkelő széki családdal össze lehetett volna hasonlítani. Ha nem ismertem volna, talán én sem hinnék többet róla, mint a kurjantgatásba szoktak mondani, hogy:

Pedig voltak olyanok, akik így dúdalták a magyart az öreg után:

De szépen szól a muzsika,
Nekem kedvem mégsincs soha.
Zsúki Márton hegedűje
Száradt volna az erdőbe!

Ezt bizonyítja egy pár tempó, csárdás, magyar, amit hangszalagra vettek az öregtől, hogy a mai széki muzsikások nem tudnak az öregnek a nyomába lépni, de szerintem még sokkal szebben is muzsikált olyan esetben, mikor olyan kedve volt. Akik szeretnék megtanulni zenetudósok, vagy népi muzsikások olyan vonásokkal, meg olyan taktussal, mint az öreg, úgy nem tudják kihúzni a muzsika száraz fájából sem az örömet, sem a bánatot. Lehet, hogy a kezükbe sem áll úgy, mint aki cigány muzsikásnak született és annyi sok adottsággal, amit ő maga sem tudott értékelni, sem hasznosítani életében.

"Régi magyar"
Ferenci Márton "Zsuki" prímás, Mikó Albert kontrás, ifj. Ferenci Márton bőgős
Szék
gyűjtő: Lajtha László
Magyar Rádió stúdiója, 1941. február 17.

Folkszemle, 2008. május hozzászólás | továbbküldés | nyomtatás