Folkszemle, 2008. május hozzászólás | továbbküldés | nyomtatás

Seprődi János

A tánczene gyűjtéséről

["A székely táncokról" c. tanulmány bevezetője in:
Seprődi János válogatott zenei írásai és népzenegyűjtése.

(Bukarest 1974), 143. old.]

Eredendő baja a magyar zeneirodalomnak, hogy sem a múltban nem voltak, sem a jelenben nincsenek igazi adatgyűjtő munkásai. Itt mindenki a nagy összefoglaló kérdésekre veti magát, s minél kevesebb adat áll rendelkezésére, a biblia nyelvén szólván: annál szaporábban veti a téglát szalma nélkül; mivel így szabadjára eresztheti képzeletét, s bátran szőheti a mesék és a legendák hímes szövetét.

Ezt a beteges tünetet semmi jobban nem mutatja, mint a magyar népi táncokról szóló irodalom. A magyar népi tánczenéről már régi idő óta olvashatunk leíró vagy magyarázó cikkeket, újabban heves vitatkozások is estek felőle, anélkül, hogy egyetlen természetből vett és a maga természetességében visszaadott adatközlésünk volna. Sőt ha meg akarunk elégedni az olyan-amilyen pontossággal, másod-harmadkézből vett adalékokkal, ilyeneket is alig mutathatunk föl 5-6 darabnál többet, s azokat is folyóiratokból, vármegyei monográfiák mellékleteiről kell összeszednünk.

A népi tánczenére vonatkozó adatok hiányát, az általános nemtörődömség mellett, keresnünk kell abban a nehézségben is, mellyel ezeknek a hangjegyre tétele jár.

Az énekelt népköltési termékeket, az énekhang egyszerűbb technikájánál fogva, közvetlenül és azonnal le lehet jegyezni a természet után. Ha a gyűjtő valamit első hallásra nem tudott kellőleg kivenni, megkapja és lejegyezheti a 2. szakasz éneklésénél, s kijavíthatja az újraénekeltetésnél. Ezt tenni a hangszeres adalékok gyűjtésénél nemigen lehet. Az előadó egyéni sajátságai s a kezelt hangszer természete olyan nehézségek elé állítják a gyűjtőt, melyeket az énekelt adalékoknál alkalmazott közvetlen módszerrel legyőzni nem lehet. A gyors menet és sűrű cifrázat miatt teljes lehetetlenség egyszeri hallásra leírni a népi tánczenét; ha pedig ismételtetni próbáljuk, esetleg egészen egyebet kapunk, mint amit vártunk. A nép muzsikásának előadása ugyanis a lehető legösztönszerűbb. Ez az ösztönszerűség általános jellemvonása a népköltészetnek, de sokkal inkább észlelhető a népzenénél s éppen a táncoknál. A falusi cigány másképpen húzza, ha jókedve van, másképp, ha ráijesztenek, másképp, ha jó táncosok lába alá muzsikál, s ismét másképp, ha csak napszámba veszi a dolgot. A kedélyállapot enemű hatásainak ugyan minden ember ki van téve, de a népi muzsikus oly mértékben, hogy e szerint változtatja a cifrázások mennyiségét és minőségét, észrevehetőleg lassítja vagy gyorsítja az időmértéket. De ami a legnevezetesebb: a tánc 8 és 16 ütemből álló szakaszait (periódus) minden rend vagy felismerhető törvény nélkül, annyira ösztönszerűleg keveri, hogy tán a legjobb akarat mellett sem tudna egy táncdarabot kétszer egyformán eljátszani. Mint a kaleidoszkóp figurái, vagy tavaszi árvízkor a zajló jégtáblák, úgy változtatják ezek a helyüket; sőt egy-egy szakasz egyszerűen el is sikkad az ismétlés során, amely után igen sokszor hiába kérdezősködik a gyűjtő: annyira öntudatlanul történt, hogy maga az előadó sem tud róla számot adni.

Főképpen ez utóbb említett sajátosság miatt kell a gyűjtőnek segítségül venni a fonográfot. Nehézség így is jócskán marad, de ha a fonográfot nem pusztán magára használjuk, mint eddig különösen a zenéhez nem értők tették, hanem a közvetlen módszer eszközéül tekintjük, annyira megközelíthetjük a tánczenét, amennyire egyáltalában jegyekkel vissza lehet adni a zenei hangokat. Mert a közvetlen megfigyelés ellenőrzi azokat a hibákat (pl. hamis fogás, ütemcsonkítás), melyek a fonográfnak az előadóra gyakorolt izgató, szokatlan hatásából veszik eredetüket; pótolja a fonográf hiányait azzal, hogy mindjárt felvétel előtt meghatározza a hangmagasságot és időmértéket, s megjegyzi az elmosódott hangokat. Így is az előadók egyéni sajátságai a fonográfhengeren maradnak ugyan, de minden általános, tipikus vonás papírra kerülhet, s ezzel a tudomány céljainak eleget tettünk.

Megvallom, hogy a fonográffal való gyűjtésnek eleitől fogva ellensége voltam. Énekelt adalékok gyűjtésénél most is megbízhatóbbnak tartom a közvetlenül élet után dolgozó módszert; a jelzett nehézségek azonban arra kényszerítettek, hogy a tánczene gyűjtésénél használjam. Nem a fonográf javult meg, bár kétségtelenül az is tökéletesedett, hanem olyan nehézség állott elé, amelyet más módon legyőzni nem lehetett.

Már régóta vannak gyűjteményemben táncdallamok, de fütty és énekhang után írva, s így ezek csupán vázlatai lehetnek a természetben előfordulóknak. Ilyen vázlatoknak kell tekintenünk minden eddigi közlést; a Kájoni-féle, XVII. századból való táncok sem igen lehetnek egyebek. Olyanok ezek, mint ha a növényt megfosztjuk leveleitől és virágjától. A magyar népi tánczenében ugyanis nem járulékos, hanem lényeges jegyek a cifrázatok és azok a ritmikai, hangsúlyozási különlegességek, melyeket az ének és fütty nem ad vissza. Ezeket a sajátságos rángatásokat, staccatókat és portamentókat a fonográfról sem lehet ugyan a fénykép hűségével leírni; de így mégis olyan képet nyerünk, amely sokkal közelebb áll a valósághoz s tudományos célra sokkal inkább használható, mint a másod-, harmadkézből, vagyis nem hangszer előadása után gyűjtött adalék.

Folkszemle, 2008. május hozzászólás | továbbküldés | nyomtatás