Folkszemle, 2008. május hozzászólás | továbbküldés | nyomtatás

Móra Ferenc

A honti igricek

[Móra Ferenc művei. Válogatás az ifjúság számára IX. kötet (Bp. 1958), 92. old.]


Jókai megírta annak idején, hogy hogy terem a magyar nóta, ki erdők sűrűjében, ki csordakútnál, hol kutyafejes parlagon, hol csárda asztalánál. Én meg megírom, hogy ami megvan még a magyar nótából, hogyan lesz abból tudomány és múzeumok kincse. Mert most már igencsak az lesz belőle, hála azoknak a jótét lelkeknek, akik számot vetnek a jövendővel is. Mit lehet tudni, mikor danoljuk el az ezeresztendős országunkat egészen, hát legalább a fonográflemezeken maradjon meg a nyoma annak, hogy szépen danoltunk. S nehogy száz esztendő múlva valami zenemandarinnak majd az a gyanúja támadjon, hogy ezeket a fölvételeket is hamisítottuk, külön kávéházi tandalórákon, hát följegyzek róluk egy hiteles történetet.
(Csak előbb még a tandalóráról mondok valamit, hogy félreértés ne legyen ebből is. A Tandalóra nem valami kaukázusi királylány volt, hanem remekbe készült magyar szó. Az én kisdiák koromban így hívták a tantervben azt az órát, amelyiken dalra tanítottak bennünket. Természetesen magyar népdalra, még természetesebben csak olyanra, amitől az erkölcs nemesedik. Mivel azonban a dalköltők a régi világban is csak olyan istentelen emberek voltak, mint most s mikor az ihlet kerülgette őket, nem gondoltak az erkölcsnemesítésre, a népdalokat át kellett költeni tandalokká. Én például csupa ilyen megnemesített tandalt tanultam annak idején s ennek köszönhetem, hogy öreg koromra se jutok zavarba, ha vidám társaságban meg kell vallanom, mi az én nótám.
Ez az ni:


Ez szép is volt, magyar is volt s az ártatlan lelkeket se rongálta meg. Belőlem éppen azért lett ilyen erkölcsös ember, mert ilyen daldarabokon növekedtem a tandalórákon. Kár, hogy kimentek a divatból - meg is látszik az ifjabb nemzedéken.)

*

1910-ben az ipolysági vármegyeházán egy pesti úr állított be az alispánhoz, Marek Károlyhoz. Szép pirospozsgás képe volt az úri embernek, a termete is tagbaszakadt, valóságos vidéki földesurat mutatott, azért is igen meglepődött az alispán, mikor a nevét és a mesterségét meghallotta.
- Győrffy István vagyok, a Néprajzi Múzeum őre, gyűjtő úton járok Hontban.
- Úgy? - mosolyodott el az alispán - No, igen örülök. Talált-e már sok kanásztülköt doktor uram? Mert azokat nem ártana, ha mind összeszedné és elvinné Pestre. Vagy legalább azt az egyet, amelyikkel engem fölkurjongatnak minden hajnalban, mikor a legjobb ízűt alszom.
A tudós igen kapott a szón, mert éppen kanászok irányában kopogtatott be a vármegye urához. Nem elég a kanászhangszert berakni a múzeumi üvegszekrénybe, a belőle kizengő dallamot is meg kellene valahogy fogni és skatulyába rakni. A módja is megvolna annak, csak éppen, hogy a kanász nem akar kötélnek állni. Nemcsak hogy nem produkálja a tudományát, ha kérik rá, hanem akkor is abbahagyja, ha rajtakapják, mikor a maga gyönyörűségére tutul. Hát ha a vármegye itt segíteni tudna, nagy hálára kötelezné a tudományt.
A néprajzi tudósnak szerencséje volt. A honti alispánban olyan emberére talált, aki mindjárt elértette, miről van szó. Se ki nem nevette a tudóst, se azt nem mondta neki, hogy majd jövő ilyenkorra tessék jönni, mert most nem érünk rá, hanem nagyon is komolyan vette a dolgot. Kiadta az ordrét a lovas hajdúknak, hogy szaladják be tüstént a szobi meg a báti járást s aki kanászt találnak, azt erre meg erre a napra állítsák elő. De mind hozza magával a muzsikát is, kürtöt, dudát, furulyát, ki minek mestere.
Amikor Győrffy látta, hogy itt nagy dolog van készülőben, ő is segítségért szalajtott haza egy sürgönyt. S mire ötven kanász fölgyülekezett az ipolysági megyeház előtt, akkorra Pestről megérkezett a segítségül hítt másik garabonciás is. Az pedig nem volt más, mint - Bartók Béla. Megborzadt a boldogságtól, ahogy a szűrös igricek hadát meglátta. Pántlikás kalapú bámész sihederek, tölgyfából faragott délceg legények, bocskoros komor nézésű öreg magyarok, akiknek úgy csavarodik a bajusza, mint a kos szarva. Hont megye zegzugaiból előparancsolt maradványa a Vatha népének. Ha fokosra kaphatnának, lenne itt mindjárt olyan ördögi öhuj-hujö, hogy a föld alatt is elszörnyednének bele a néhai premontreiek. (Az Árpádok idejében ők voltak a sági földesurak.) Úgy látszik, a verekedésre nem is igen kellene őket biztatni. De ki fogja ezt a pogány népet megmuzsikáltatni meg megdanoltatni?
- Bízzák azt csak énrám az urak - pödörgette a bajuszát az alispán. - lesz itt annyi nóta, hogy nem győzik kottával, lemezzel.
Azzal odalépett a Vatha népéhez.
- Melyiktek az a Guga Péter? Álljon elő!
A had közepéből előtaszigáltak egy keménykötéső legényt. Kelletlenül odakeszegelt az alispán elé.
- Ne félj, fiam, nem élek én kanászhússal. Nézd, levelet kaptam Bécsből király őfelségétől, azt kérdi, te vagy-e az a híres százdi kanász?
- Eén vaónék - vont vállat a legény.
- Azt is kérdezteti, volna-e kedved fölmenni hozzá Bécsbe, mert szeretne megösmerkedni veled.
A fiú természetesen azt felelte, hogy menjen Bécsbe a hólyagos himlő, az alispánt azonban ez se hozta ki a sodrából. Szép nyugodtan magyarázott tovább.
- Mert tudod, fiam, az a baja király őfelségének, hogy mindig elalussza a reggeli kirukkolást. Nincs aki idejében fölébressze szegényt, hát ahogy a híredet hallotta, mindjárt azt mondta, hogy na, fogadom, az a százdi kanász föl tudna engem tülkölni.
- Én föl - csillant föl a legénynek a szeme s előkapta a szűr alól a kürtjét, olyan ébresztőt cifrázott ki rajta, hogy nyilván Guge úr is fölkapta rá a fejét valahol a Hadúr lábánál a füvellő égi mezőkön. (Guge úr is honti földesúr volt, Árpád-kori oklevelekből ismerjük. Lehet, hogy az ősapja volt Guga Péter kanásznak.)
- Hát érted a mesterséged fiam - veregette meg az alispán a legény vállát -, én rád is voksolnék szívesen, de nem tudom, ezek az urak mit szólnak hozzá. Ezek a király őfelsége pedinterjei.
A pedinterek azt szólták, hogy ők csak akkor tudnak igazságot tenni, ha mindenki megmutatja, hogy mit tud. Király őfelségét nemcsak ébreszteni kell, hanem vidítani is, mert bizony sokat erőt vesz rajta a szomorúság, mióta Kossuth Lajos meghalt. Hanem azért a dudaszótól táncra is szokott kerekedni, este pedig csak furulyaszó mellett tud elaludni. Azazhogy most sehogy se tud az istenadta, mert csupa német kanászai vannak, azok pedig nem tudnak semmit. Még a dudát csak elmekegtetik valahogy, de se a tülköt, se a furulyát nem győzik szusszal. Ezért aztán király őfelségének most minden bizodalma a honti kanászokban van.
Ennél egyéb aztán nem is kellett Vatha népének. Előálltak szép sorjába és tülökkel, furulyával, dudával rendeztek olyan dalnokversenyt, hogy olyant Wagner Richard álmában se pipált. (A dudaverseny volt a legszebb, mert azt nemcsak fújták, hanem járták is. Úgy csinálja azt minden rendes dudás.) És a megyeház tér megtelt olyan különös ősi dallamokkal, amikre tán még Dul király lányai lejtettek táncot, mikor a maeotisi réteken tündérséget tanultak. Ezer esztendő után kanásznóta lett belőlük, mint ahogy disznópásztor lett Guge úr sarjadékából.
Az igricek versenyét természetesen végignézte az egész város, déli harangszóig. Akkor a publikum elszéledt s a pedinterek észrevették, hogy a kanászokban is kezd elcsöndesedni a virtus. Nem is csoda, hiszen nagy részük még hajnalban útnak indult hazulról és megunja az ember a dicsőséget is, ha éhkoppot kell mellette nyelni. A két tudós javasolta is az alispánnak, hogy meg kellene söröztetni a művészeket, mielőtt a dalverseny megkezdődne, de az azt mondta, hogy arról szó se lehet.
- Ezt a társaságot az Isten se szedi így össze többet, ha egyszer elszéled. Danoltassák meg az urak őket, míg együtt vannak.
Nagyobb biztonság okáért betereltette az egész hadat a vármegyeház udvarára, bezáratta a kaput és megkérdezte tőlük, hogy tudják-e a Simon nótáját?
Hát hogyne tudták volna. Az a legismertebb kanásznóta. Mindjárt el is fújta egy öreg szittya.


Hát van-e még több ilyen szép kanásznóta? Bizony van ennél még szebb, csak tessék idehallgatni a pedinter uraknak.
Délután öt órakor még mindig ontották a sose hallott nótákat. Hanem akkor Guga Péter félreintette Győrffy Istvánt.
- Ha Istent ismer az úr, csak tíz percre eresztessen ki. Csak egy korty italra. Az egy óráig való életemre mondom, tíz perc múlva megint itt leszek.
- Hja, cantores amant liquores - esett meg a tudós szíve a legényen és kisuttyantotta a kapun, hogy a többi észre ne vegye. Hiszen abból nem is lett volna baj, hogy elment, az volt a baj, hogy állta a szavát és tíz perc múlva visszatért. Rugdosta a kaput, hogy csak úgy rengett bele a megyeháza és ordított veszettül:
- Erisszenek be, mert én vagyok a király kanásza.
Úgy be volt állítva, hogy alig tudott a lábán állni. Pedig igazán nem ivott többet egy kortynál, de azt sörös hordóból itta.
Az egy részeg ember aztán megvadította az egész társaságot. A két tudós ugyan reggelig eltanulmányozta volna őket étlen-szomjan, de most már nem volt olyan hatalom, amely visszatarthatta volna Vatha népét. Megindult az egész had, végigkáromkodták a nagy utcát, a város szélén találtak egy kocsmát, abban éppen cselédbál volt, arról a férfinépet kiverték, csak a cigányt fogták vissza és megkezdődött a mulatozás úgy szentgalleni módon.
A toronyba ugyan nem másztak föl a honti pogányok, hanem csináltak annál bolondabbat. Hajnal felé elfogyott a dohányuk, akkorára Guga Péter kijózanodott annyira, hogy el lehetett küldeni, kerítsen valahol egy koránkelő trafikost. A király kanásza aztán addig bolyongott az alvó városban, míg a hajnal szőkülésében meglátta egy házon a magyar címert, amivel a dohányárulók szokták díszíteni a boltjukat. Ott elkezdte döngetni az ajtót ököllel, aztán folytatta lábbal s mikor az se használt, akkor elővette a fokost is, közben pedig elimádkozta a mindenszentek litániáját kanászos stilizálásban. Azonban az ilyen keltegetésre a legudvariasabb trafikos is keresztet vet magára, a fülére húzza a dunnát és igyekszik nagyot álmodni.
Utoljára aztán igazán megharagudott a legény és megfenyegette öklével a házat:
- No, megállj, kutya, majd teszek én a bajodról mingyár.
Azzal kiment a szérűskertbe, fölszedett egy nyaláb szalmát, abból csóvát sodort, azt bedugta a tető alá és meggyújtotta:
- No, kutya, tudd meg, kivel volt dolgod!
Piac kezdetére aztán szépen le is égett az ipolysági m. kir. posta. Tudniillik annak a magyar címerét nézte a király kanásza trafik-siltnek.

Folkszemle, 2008. május hozzászólás | továbbküldés | nyomtatás