Folkszemle, 2008. május hozzászólás | továbbküldés | nyomtatás

Lajtha László

Népzene-biológia

[Részletek a Szépkenyerűszentmártoni gyűjtés (Bp. 1954) előszavából]

 

[...] Bartók Béla immár klasszikus román népzenegyűjtése és több, alapvető összehasonlító folklore-tanulmánya elsőnek mutatta ki a magyar, székely és román népzenei nyelvjárások jellegzetességeit, a különböző stílusokat, ezek egymásra való hatását és kereszteződését. Megállapításait Erdélyben végzett igen alapos gyűjtései eredményeképp mondotta ki. Maga a probléma azonban túlnő Erdély határain. Bartók rámutatott egy olyan folyamatra, amely bizonyára nem csak Erdélyre igazság, hanem általában véve is hasonló törvények formálják a népek zenéjének egymásra való hatása alatt keletkező stílusokat, típusokat és dallamokat.

Kísérletem célja az volt, hogy a Bartók felvetette problémát más oldalról közelítsem meg. Nem morfológiai (gyűjtés, osztályozás, összehasonlítás), sem történelmi, hanem biológiai szempontokból való vizsgálat volt a célom. Bartók után - így véltem - nem lesz nehéz a feladat. Csak mikor belekezdettem, láttam, milyen nehéz. Mennyi sajátos, éppen ezt a célt szolgáló adatra volna még szükségem, hogy valami eredményt kaphassak. Ezért tartom egész munkámat csak kísérletnek.

Népzene-biológia, e tudásom szerint magam-gyártotta terminus technicus alatt azt a tudományágat értem, amelyik vizsgálja: él-e, mikor és hogyan él egyik nép a másik zenéjével. Általánosan, a vegyes lakosság adta külön problémákat nem számítva, nem törődik az effajta kutatás a dallamok eredetével, avagy milyenségével, hanem avval: ki, mikor és hogyan használja, módosítja a mindennapi általános gyakorlatban a népzenét.

Amikor a kísérletbe kezdtem, nem érdekelt, mi magyar, mi román. Az sem, mennyi a román és mennyi a magyar elem a zenében, hanem az, hogy azonos azonos életkörülmények között, zárt területen együttélő, másfele nemigen járó, két nemzetiségű lakosság mit, mikor s hogyan énekel, hogy s mikor él nemcsak a maga, hanem a másik muzsikájával is.

Bizonyosnak vettem, hogy kísérletemnek érdekes eredményei lesznek. Az ilyen újszerű megfigyelések, egyszerű megállapítások, leíró adatok önmagukban is jelentősek, de ezen túl, kellő számú adat birtokában a dallamok átalakulását, dallam-formulák életét, mozgását, változását avagy megmaradását is másképpen, más szempontból nézhetjük.

Ilyen kutatásnak nem lévén még methodikája, elsőnek egy vegyes lakosságú falucska hű zenei arcképét szerettem volna megrajzolni. Tudtam, kis községet kell választanom. Hiszen akármilyen kicsi legyen a község, akkor is többször kell leutaznom, hogy annyi és olyan anyagot gyűjtsek, aminek alapján népzenéjéről és annak miképpen-való életéről alaposabb ismereteim lehessenek. Sajnálatos, hogy a kép nem készülhetett el; vázlat formájában maradt.

Szék községben csak magyar anyagot gyűjtöttem, pedig ott is laktak románok. Látván azonban, hogy eléggé elkülönülve éltek, elhatároztam, hogy átmegyek a nem messze fekvő Szépkenyerűszentmártonba. Azt hallottam, hogy ott a két nép közösségi élete régibb s egymástól nem oly elhatárolt, mint széki. Szépkenyerűszentmárton kis község, nem messze esik Szamosújvártól. Énekeseim, muzsikusaim - már mint az öregek - a századforduló körüli időkre emlékeztek vissza, ezért annak az időnek (1910) adatait közlöm: területe 2539 katasztrális hold; lakossága 849 főnyi, abból 507 a magyar, 328 a román. Írni-olvasni csak 291 tud. E legutóbbi adat az 1940-es állapottal szemben - (akkor gyűjtöttem Szépkenyerűsszentmártonban) - amikorra igen megnövekedett már az írni- s olvasnitudók száma, amellett tett bizonyságot, hogy a szájhagyomány még mindig erősen él a község lakosságának zenevilágában. [...]

Szentmártoni gyűjtésem a fentebb említett kísérlet kezdete. Az én hibám, hogy nem teljes, hogy zenei portraitja vázlatban maradt. Gyűjthettem, fonográffal vehettem volna fel sokkal több dallamot. Mentségemül szolgáljon, hogy úgy gondoltam, amikor visszajövök Székre s majd folytatom ottani gyűjtésemet, újra átjövök Szentmártonba is és itt kiegészítem eddigi eredményeimet. Hasznosnak tartom, - amennyiben nem távoli expedícióról van szó, - ha a gyűjtő otthon átnézi, rendezi első gyűjtését, dallamokat jegyzeteket egyaránt, és így tér vissza a faluba. Jobban látja ez esetben, mi az, aminek még utána lehet és utána kell nézni. Közben, az északi Mezőségi tájon, Erdélynek avval a részével, ahol legkevesebbet jártam, ismerkedtem. Több faluban megfordultam, hallgattam muzsikájukat, részt vettem mulatságokon, lakodalmon, temetésen, beszélgettem az emberekkel, régi életformáiról kérdezősködtem, jegyzeteket készítettem. Végül tudtam azt is már, mely északmezőségi falvakban kell majd folytatnom a „kísérletet”. Lévén azonban az átvizsgálandó terület sokkal nagyobb, semhogy az északi Mezőségre szorítkozhattam volna, máshol is próbálkoztam. Biharban, a Rézhegységben, a déli Mezőségen és a székely megyékben. A magyar anyag gyűjtése és a vegyes lakosságú falvak vizsgálata mellett, kerestem, akad-e olyan asszony, vagy férfi, aki magyarul is, románul is dalol. Olyat, aki nemcsak tud magyar vagy román dalokat, hanem spontánul, hétköznapokon is énekli őket. A „biológiai” népzenei megfigyelésekhez ilyen adatok megszerzését is szükségesnek tartottam. Az effajta gyűjtésem érdekesebb eredményeit tehát a szépkenyerűszentmártoni gyűjtésemhez csatoltam, hiszen munkámat egyazon elgondolás vezette.

Legnagyobb zavarba a tánczene vizsgálata hozott. Bevallom, mai tudásom sokkal bizonytalanabb, mint amilyen az a hiányosabb volt, amellyel munkámba fogtam. Sok dallamról alig merem mondani, hogy ez magyar, az román - mióta használatukat illetően a valóságos helyzetet láttam.

Táncmulatságokon sokszor ugyanaz a cigánybanda játszik mind a két népnek. Tudja, mi kell az egyiknek, mi a másiknak. Tőlük tudtam meg, hogy egy-egy dallamot egyik faluban románoknak, másik faluban magyaroknak kell muzsikálni.

Bál háromféle volt: magyar bál, román bál és magyar-román bál. Az első kettőre csak a magyarok, illetve a románok mentek el, a harmadik fajtát közösen rendezték. A régi közös bálról sokat beszéltek az öregek. Egyszerű emberséges szavakkal, talán a legszebben Indries Flórián, 1943-ban 60 éves mezőtelegdi gazda mondotta el, milyen szép egyetértésben élt a századforduló elejéig Telegd magyar és román lakossága. Indries Flórián román létére szebben és ízesebben beszélt magyarul, mint a telegdi magyar fiatalság. Előttem fordult az egyik jelenlévő, a fonográfba-éneklést befejező magyar asszonyhoz és mintegy tanúságtételre szólítva mondta neki: ugy-e, hogy fiatal korunkban nem néztük, ki magyar, ki román, hanem egymáshoz való békességben éltünk, és mondd csak meg, mikor fiatalok voltunk, mi ketten hányszor táncoltunk együtt mulatságokon? Az asszony Indries minden állítását megerősítette. Indries így mondotta: „új nyavalya” a fiatalabb nemzedék közötti ellentét, mondva-csinált. Az uraké. Másutt mások is hasonlóképp beszéltek.

A cigányok adta felvilágosítások, amint már mondottam, azt bizonygatták, hogy ugyanarra a dallamra magyarok is, románok is táncolnak. Legnagyobbrészt, de nem kizárólag, ardeleánákra, amelyek között román dallamokat is találunk. Megpróbáltam lelkiismeretesen és alaposan utánanézni, hogy és kik használják a tánc-melódiákat. Az egyik községben magyarnak tudták a dallamot. Először a cigányt faggattam, de azután az öregekkel ellenőríztettem amit mondott. Végül táncoltattam is néhány párt a dallamra, sőt, ha hallottam, hogy a közelben táncmulatság van, odamentem s „megrendeltem” a cigánynál a nótát úgy, hogy a táncosok nem is tudták, miért és mikor kezd a cigány ebbe a dallamba. Biharban is előfordult, ami Szolnok-Dobokában. Olyan közös mulatságon, amelyen felváltva is táncoltak magyarok s románok, az egyik községben csak a magyarok, a másik községben csak a románok táncoltak rá. Ördöngősfüzesen egy közös mulatságon félreálltak, abbahagyták a táncot a románok, amikor azt huzattam, amit a néhány kilométerre fekvő szomszédos Szépkenyerűszentmártonban román táncnak ismertek, amire ott a románok táncoltak. A használatban, ami az egyik községben magyar táncdallam, az a néhány kilométerrel odább fekvő faluban igen gyakran román. Nem tehettem egyebet, mint megjelöltem, hogy melyik dallamra mondják: a magyaroké, melyikre: a románoké, melyikre, hogy mind a kettőjüké. Az ilyen táncokra vonatkozólag csak sötétben tapogatok. Sok gyűjtés, megfigyelés kell, amíg a dallamok életéről valami bizonyossággal is lehetnénk.

[...]

Legfeljebb kérdéseket tehetünk fel. Miért lett magyar karácsonyi kánta közismert román kolindából, búcsúzkodva miért vonultak végig a falun az első világháború előtti magyar regruták román dallamra énekelt magyar szöveggel is, és fordítva: miért énekelnek román szöveget magyar dallamra, hogy lett román sirató régi magyar temetési énekből, mért énekelnek még idősebb románok olyan magyar dalokat, miket nemcsak a fiatal magyarok, hanem magyar kortársaik is abbahagytak már. Folytathatnám a kérdések hosszú sorát, amelyekre nem tudok felelni. Óvakodjunk tudományos véleményt formálni arról, hogy van-e, és mi a különbség a román és a magyar énekes előadásában, hogyan és miképpen változik ugyanazon dallam, még akkor is, ha látunk valami különbséget. Meg kell várnunk, míg több, sokkal több ilyesfajta dallam-lejegyzés lesz előttünk.

[...]

Végül hadd idézzem Bartók Béla szavait:

„Minden kutatótól, tehát a zenei folklore kutatójától is, az emberileg lehetséges tárgyilagosságot kell megkövetelni. Munkája közben „igyekeznie” kell felfüggeszteni a maga nemzeti érzését mindaddig, amíg az anyag összehasonlításával foglalkozik. Az „igyekezni” szót szándékosan használom és különösen hangsúlyozom, mert ez a követelmény elvégre is csak eszmény, amelyet lehetőleg meg kell közelíteni, elérni azonban alig lehet. Mert végre is az ember tökéletlen teremtmény és gyakran érzésének rabja. És éppen az anyanyelvvel és a hazai dolgokkal kapcsolatos érzések a legösztönszerűbbek, a legerősebbek. De az igazi kutatóban okvetlenül legyen annyi lelkierő, hogy ezeket az érzéseket, ahol kell, megfékezze és visszaszorítsa”.

Bartók az ideális népdalkutató példaképe. Különösképpen magyar-román viszonylatban volt objektív, és ezért állta és verte vissza a mindkét oldalról megindított támadások pergőtüzét. Fölényes volt. Nemcsak tárgyi tudása, hanem erkölcsi magatartása is azzá tette.

Cikkéből idézett részlet kivánalmait kiegészíteném. Az általam ajánlott kutatási módba csak olyan zenefolklorista kezdjen, aki egyformán értékeli mindkét nép zenéjét, egyformán látja mind a kettő szépségeit és néprajzi értékét. Így mind a kettőt szeretve, és ezen felül a bartóki szigorúságot, alaposságot és pártatlanságot soha el nem feledve fog az közelebb jutni igazsághoz.

[...]

Budapest, 1954. augusztus

 

Folkszemle, 2008. május hozzászólás | továbbküldés | nyomtatás