Folkszemle, 2008. január hozzászólás | továbbküldés | nyomtatás

Bartók Béla

A régi magyar népzenéről

[Emlékkönyv Kodály Zoltán hatvanadik születésnapjára. Szerk. Gunda Béla (Bp. 1943), 5.old. = BÖI 14j. A berni Schweizerische Sängerzeitung-ban, 1933-ban megjelent német nyelvű cikk: Ungarische Volksmusik Szabolcsi Bence által magyarra fordított, rövidített változata, kiegészítve egy másik német nyelvű cikk: Neue Ergebnisse der Volksliederforschung in Ungarn egyes részleteivel.]

A népzenekutatás ma már tisztában van vele, hogy amikor kelet- és keletközépeurópai népek népzenéjével foglalkozik, különbséget kell tennie a "művelt" és "félművelt" (többnyire városi) lakosság népszerű műzenéje és a parasztság igazi népzenéje között. A kettő külső ismertetőjeleiben, főleg pedig keletkezése szempontjából élesen elválik egymástól; hogy itt egyiknek az anyaga átszivárog a másikba, megkülönböztetésük szempontjából lényegtelen.

Ugyanígy elkülönül a kettő, ha a társadalmi jelentőségüket nézzük. A régebbi magyar parasztzene kétségtelenül a teljes nemzet valamikor közös műveltségének maradványa; népies műzenénk viszont mai alakjában túlnyomórészt multszázadi úri műkedvelők alkotása, melyet városi cigányzenekarok terjesztenek. Más alkalommal már rámutattunk, 1 hogy a "cigányzene" elnevezés itthon is, külföldön is merőben téves, hiszen cigány-játszotta magyar műzenére vonatkozik. Más kérdés, hogy a falusi cigányságnak megvannak a maga teljesen elütő jellegű, cigánynyelvű dalai, melyeket városi cigánybandák nem játszanak, sőt nem is ismernek; s hogy maga a híres cigány előadásmód, mely környezete szerint változik, talán éppúgy a magyar úriosztály idevágó hagyományát őrzi a városban, ahogyan a falusi cigány a paraszti muzsikálásét falun.

A parasztzenének jellemző sajátossága, hogy egységes stílusfajtákat foglal magában: dallamcsoportokat, melyeknek tagjai szerkezetben és egyéb ismertetőjegyekben igen hasonlók egymáshoz. Az ilyen egységes stílusok kialakulását az egyirányban ható öntudatlan variálóösztönnek kell tulajdonítanunk, amint az valamely azonos viszonyok között, egymással szoros kapcsolatban lévő, de a külvilágtól többé-kevésbbé elszigetelt emberközösségben érvényesül. Nagyszámú hasonló dallam létrejöttét nagyjában így képzelhetjük: különböző eredetű idegen zenei elemek behatolnak a parasztság zenéjébe; a parasztság azután lassanként, ösztönösen úgy alakítja őket át, hogy végül szerkezetileg és egyébként is egyöntetűnek, az idegen eredetitől lényegesen különbözőnek tűnnek. Az efajta fokozatos átalakításra tanulságos példáink vannak; arra viszont nincs adatunk s lélektanilag nehezen is lenne magyarázható, hogy egyes parasztemberek dallamokat találnak ki. A parasztzenét így kollektív művészi jelenségnek kell tekintenünk, szemben a mai magyar népies műzenével, mely egyéni műalkotásnak tekinthető, hiszen számos idevágó dallam szerzőjét névszerint ismerjük. Ehhez még hozzá kell fűznöm, hogy amikor paraszti művészetről beszélek, nem minden, földműveléssel foglalkozó egyént tekintek parasztnak, hanem csak azokat, akik kifejezésbeli szükségletüket hagyományos, vagy idegen eredetű, de ösztönösen saját lelkialkatukhoz alkalmazott formákban elégítik ki.

Az európai hallgató számára főleg régi népzenénk két sajátossága tűnik eredetinek és magában állónak: egyik a rubató-dallamok szabad, deklamáló ritmusa, mely elfedi az egyszerű alapvázat, úgy, hogy az csak ritkán hallható s akkor sem egyenletes ritmusegységekben, hanem mindig recitatívszerű előadásban szólal meg. Ez az előadásmód tudtommal ismeretlen a német zenében, viszont Keleteurópában a magyarságon kívül megvan a szlovákoknál, románoknál, és délszlávoknál, talán még egyéb népeknél is. Másik sajátosság a félhangnélküli ötfokú hangsor, mely sokszáz vagy sokezer évvel ezelőtt a világ nagyrészén ismeretes lehetett (hellének, kínaiak, mongolok, négerek egyaránt ismerték, illetve ismerik). Ez a hangsor nem tűri a szokásos domináns-tonika-zárlatot, aminthogy "dominánsának" nincs is az a domináns-funkciója, melyet az európai műzenéből ismerünk. Különleges benne az is, hogy nemcsak tercét és kvintjét, hanem szeptimáját is konszonanciának kell tekintenünk; általában az öt hang mindegyike, bármely másikhoz való viszonyában: konszonáns. Az eredetileg hiányzó második és hatodik fok (utóbbi kis- vagy nagy-terc formájában) számos dallamban megjeleneik, mint súlytalan ütemrészen érintett átmeneti-hang vagy ékesítő hang. A dallamvonalban gyakori a kvart-ugrás és a középhangok körüli keringés; a nem architektonikus szerkezet mellett még fontosabb jelenség az ereszkedő és lefelé transzponáló forma.

Honnan tudjuk, hogy e dallamok valóban régiek, hogy többszáz vagy talán többezer éves multjuk van? A legutóbbi években e régiségre közvetlen bizoynítékokat nyertünk a volgavidéki török és törökös rokonnépek zenéje révén; közvetett bizonyságunk lehet ötfokú hangsoruk, ékesítésük, szövegeik ódon jellege. Mikor s hogyan énekelték e dallamokat? Szövegük szerint lírai dalok és balladák; régi időkben par excellence munkadalok lehettek. Sajnos, csak lehettek, illetve voltak valamikor, mert jónéhány évtized óta kihalóban vannak s már harminc-negyven évvel ezelőtt is csaknem kizárólag öreg emberek ismerték. Sőt, ezek az öregek sem igen éltek már velük, mert joggal félhettek a fiatalok - minden "elavultat" kinevető fiatalok - gúnyjától. Elképzelhető, milyen nehézségekkel kellett megküzdenie a gyűjtőnek, akinek épp e legértékesebb anyag megmentése volt a fontos. Az öregeket, főleg az öreg asszonyokat sokszor alig tudtuk éneklésre bírni. Egyikük szégyenkezett: "nem illik ez öregasszonynak", - mondotta; a másik attól félt, hogy gúnyt űzünk belőle, bolondítjuk; voltak, akik adóhivatalnokokat gyanítottak bennünk, mert most már a nótázást is meg akarják adóztatni. Hogy másfél évtized alatt mégis mintegy kétszáz régi stílusú törzs-melódiát és sokszáz variánsukat sikerült feljegyeznünk, részben fonográfra vennünk: ezt az eredményt csak sok fáradság és kiatartás után érhettük el. Karban való unisono-énekről nem lehetett többé szó; örültünk, ha egy-egy faluban két-három öreg nótafa akad. De még ha több ilyen akadt is, akik véletlenül ugyanazokat a dalokat tudták, ezek oly kevéssé voltak hajlamosak az együtténeklésre, annyira eltértek egymástól a sokszor bonyolult ékesítések előadásában, hogy a karban-énekeltetéssel még csak kísérletet sem tehettünk.

Mondottuk az imént, hogy ezek a dalok valamikor munkadalok voltak. Erre nincs közvetlen bizonyítékunk, de a román parasztzenéből merített analógiák alapján bizonyossággal állíthatjuk. Munkadalok voltak, nem abban az értelemben, hogy szövegük és ritmusuk a munkával állott kapcsolatban, hanem abban az értelemben, hogy közös munka alkalmával, amilyen régebben sokféle volt (kukoricafosztás, tollfosztás, téli fonó, nyári mezei munka), karban énekelték őket.

Másfajta kollektív zenélési alkalom volt a tánc. Itt régi táncdalokkal éltek, melyek csak abban térnek el a rubat-dallamoktól, hogy ritmusuk táncritmus, s ha éneklik, jóval kevesebb bennük a cifrázat. Ennek a régi tánczenének ma csak töredékes maradványait ismerjük; a régifajta táncmuzsikálás, a régifajta koreográfia a mi időnkben már kiveszett. Igy ezen atéren csak találgathatunk. Eredetileg alighanem dudások vagy más parasztmuzsikusok játszották a tánczenét; még harminc évvel ezelőtt is jónéhány faluban ez volt a helyzet. 2 Csak később, úgy kétszáz esztendő óta, került a muzsikusság lassanként cigányok kezébe; a magyar falunak ma, kevés kivétellel, ők a zenészei. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a falusi cigány többnyire "paraszti" műsort játszik, népzenét népi stílusban, s így távol áll a városi cigányzenészektől. - Az is elképzelhető, hogy a legrégibb időben semmiféle muzsikus sem volt, hanem a zenét a nézők s talán a táncosok éneke szolgáltatta. A zenéhez valószínűleg akkor is odaszegődött az énekszó, amikor már külön zenészek húzták a tánchoz.

A régi magyar népzene ezenkívül szertartásos (ceremoniális, majd azt mondanám: rituális) dalokat is ismert: lakodalmas és aratási dalokat (ez utóbbiak nyilván igazi munkadalok), halottsiratókat, regös-énekeket, párosítókat, gyermekdalokat. Mindezek alkalmi dalok s közös bennük az is, hogy a párosítókon kívül mindegyik kategóriát csak igen csekélyszámú dallam képviseli, régebbi vagy újabb dallamok, melyek azonban mind lényegesen elütnek az említett ötfokú alapstílustól. A legtöbb helyen a régi szokásokkal együtt a hozzájuk tartozó dalkategóriák is kihaltak.

Az újabb magyar népdalstílus társadalmi szerepében is lényegesen elüt a régitől. Mint tudjuk, ezek a dallamok ma a magyar parasztságnak úgyszólván egyetlen zenei nyelvjárását képviselik; közös munkánál, masirozás, csoportos hazatérés közben kórusban - természetesen mindig unisono kórusban - éneklik őket. Párosítók dallamaiként éppúgy szerepelnek, mint tánc kiséretéül, falusi cigány előadásában. Az egykori sokféleség helyébe tehát egyetlen dalfajta uralma lépett; az uniformizálódásra való hajlam így ezen a téren érvényesül. Aligha véletlen, hogy épp ez az újabb népzenestílus hatott oly mélyen a tótok és rutének újabb parasztzenéjére.

Szóljunk még végül a régi magyar népzene művészi jelentőségéről. Közismert tény, hogy a magyar a a vele szomszédos parasztzenék felfedezése a legerősebb ösztönzést adta a magyar művészi zene megteremtéséhez.

Nem mondom, hogy nélküle egyáltalán nem jött volna létre. Hogy milyen jellege volna ebben az esetben, meddő dolog találgatni. Annyi bizonyos: úgy, ahogyan ma előttünk áll, annyira összeforrott a napjainkban feltárt parasztzenével, hogy e népi zene nélkül teljességgel elképzelhetetlen. S az ösztönzés, melyet belőle nyertünk, annál intenzívebb volt, mert mi, az alkotó zenészek, magunk voltunk a népzene felkutatói. Gyüjtő- és kutatómunkánk révén a legszorosabb kapcsolatba kerültünk vele; a falvakban, a tanyákon alkalmunk volt ezt a zenét a legintenzívebb módon átélni. Sohsem hangoztathatjuk eléggé, hogy épp ez az átélés az alapfeltétele mindennek, ha a népzene megihlető hatásáról beszélünk.

Hogy tehát a mai magyar művészi zenének különleges, egyéni jellege van, azt egyebek közt Kelet parasztzenéjének köszönheti. S íme: épp ez az egyéni jellege az, amely ráirányította a világ figyelmét.


1 Bartók B: Cigányzene? magyar zene? Ethnographia, 1931. 49-62. old.
2 Vö. Kodály Z.: A magyar népzene, 1937. 62. old.

Folkszemle, 2008. január hozzászólás | továbbküldés | nyomtatás