Folkszemle, 2008. január hozzászólások (1 db) | továbbküldés | nyomtatás

Kodály Zoltán

Néprajz és zenetörténet

[Részletek az 1933. márc. 23-án, a Magyar Néprajzi Társaság közgyűlésén tartott előadás szövegéből. in: Visszatekintés 2. (Bp. 1974), 225. old.]

[...] Magyar szövegű írott vagy nyomtatott zeneemlékünk a XVI. század előtti időből egyetlenegy sincs. A zenei írásbeliség odáig csakis az egyház hivatalos könyveiben jelentkezik. A XVI. század hatalmas kottanyomtató lendülete nálunk is papírra tett vagy negyven dallamot: Tinódiét és a Hoffgreff-gyűjteményt. Zenei írásbeliségünk tehát - nem számítva egy-két himnuszfordítást és a néhány hangnyi Pominóczky-daltöredéket - mindjárt nyomtatványokkal kezdődik. Utána szinte száz évig újra némaság. 1607-ben bejön ugyan a Szenczi-zsoltár francia dallamaival, sokáig külföldi nyomdákban készül, aztán Bártfán, Lőcsén, csak 1648-ban Váradon. Ebben természetesen nem kereshetünk magyar zenét, a magyar lélek sajátos lelki kifejezését. Az 1651 óta felsorakozó katolikus egyházi énekeskönyvek dallamanyaga is legnagyobbrészt nemzetközi. Igen kis részéről sejthetjük, hogy magyar termék.

Már inkább megcsillan egy-egy magyarnak tartható vonás világi dalok és táncok kéziratos gyűjteményeiben, amelyekből kettő is akad a XVII. században. Ezek után is száz évnyi űr tátong. 1 Rendszeres, folytatólagos írásbeliség világi zenében csak a XVIII. század végétől van nálunk.

A világi magyar zenei tradíció föld alatti folyóhoz hasonló, mely útjának nagyobb részét láthatatlanul tette meg, itt-ott napfényre jutott rövid időre, hogy aztán újra eltűnjön.

Lehetséges-e, hogy ez a néhány tucatnyi dallam volna egy több mint ezer éve nyilvántartott, kultúrájában annál is régibb nép egész zenei termése?

Ha meggondoljuk, hogy a zene már a primitív ember élétét is úgy veszi körül, mint a levegő, hogy az embernek naponta szüksége van bizonyos mennyiségű zenére, ezt nem tarthatjuk lehetségesnek. Sokkal több dallamnak kellett itt forogni ezer év alatt, hogy a magyarság zenei szükségletét kielégítse.

De miért nem írták le? Mi az oka, hogy a rendszeres zenei írásbeliség századokkal a nyelvi írásbeliség után jelentkezik csak? Gondoljuk meg, hogy a mai pontos hangjegyírás, mely a hangok magasságát is, időtartamát is félreérthetetlenül kifejezi, mindössze néhány száz éves, európai fejlemény. A régi és keleti művelt népek, ha volt is írásuk, nemigen írták le zenéjüket. 2 A görög zene csodás hatásáról olvasunk az íróknál. Mégsem maradt fenn egypár jelentéktelen darabnál több, az is inkább a hanyatlás korából. Nem írták le, pedig elég pontos hangjegyírásuk volt. Élő szóban élt, élő szóval adták tovább.

A régi keleti kultúrák zenéjét (mind egyszólamú!) csak a XIX. században kezdték pontosabban hangjegyezni európai kutatók, holott kétségtelen, hogy több ezer évre nyúlnak vissza. Ha volt is hangjegyírásuk: elnagyolt, vázlatos, a dallam igazi életét nem tüntette fel. Ezt mindig az improvizált előadás adta meg, ezt lesték el egymástól, így maradt fenn nemzedékről nemzedékre.

A római egyház zenéje, lényegében szintén keleti eredetű, ugyancsak íratlanul élt, közel nyolcszáz évig. Akkor kezdték, eleinte elég határozatlan grafikai jelekkel rögzíteni, csak a XI. század óta tudják a hangmagasságot pontosan jelölni. A ritmus pontos jelzése még későbbi, ezt a gregorián zene már nem is vette be írásrendszerébe. A XII. században kialakult pontos hangjegyírást, melyből a mai is fejlődött, voltaképp csak a többszólamú zene tette szükségessé. Csak két vagy több, dallamban is, ritmusban is különböző énekszólam számára fontos, hogy pontosan lemérjék az időtartamot, hogy el ne tévedjenek egymástól. Mert a tánczenében maga a mozgás szabályozza az időt. Minden népnél a tánczene virágzott legtovább íratlanul. De a többszólamú énekzene már nemcsak fennmaradásához, hanem puszta gyakorlatához is megköveteli az írást.

Mikor nálunk a XVI. században az első magyar szövegű daltöredék feltűnik, ez még nem jelenti a rendszeres írásbeliség szükségletét. Inkább az akkor nagy erővel betört európai szellem íratta le és nyomtatta ki Tinódival is dallamait. Hisz oly egyszerűek, hogy írás nélkül is terjedhettek, s ami belőlük a nép közt fennmaradt, 3 bizonyára nem a nyomtatásnak köszönhette a megmaradását, hanem az élő szájhagyománynak.

A régi magyar zene csakúgy egyszólamú volt, mint minden keleti zene, és mire itt a rendszeres írásbeliség szükségét kezdik érezni, Európa többszólamú zenéje már néhány százados virágzáson túl volt.

Az első spontán írásbeliséget a XVII. századbeli virginál-könyvekben láthatjuk, itt is nem annyira a dallam, mint a kísérő szólam lerögzítése lehetett a közvetlen cél.

A XVIII. század végén a református kollégiumok egyre szaporodó kéziratai ugyancsak a többszólamúságnak köszönhetik létüket. A Maróthi által 1743-ban bevezetett öharmóniás éneklésö-hez már kellett a kotta, mert azt már nem lehetett pusztán hallásból megtanulni és fenntartani. Ne feledjük: még ezek az első kísérletei a többszólamúságnak sem általános szükséglet, csak egy törpe elit-kisebbségé, néhány iskola merész újítása: az életben még semmi gyökere.

Általánosabbá csak 1850 után lesz a többszólamúság szükséglete, egyelőre városainkban (dalárdák!), a falusi népnél még ma sem az. A falusi nép lényegében még ma is tisztán egyszólamban gondolkodik, s legfeljebb a tánczenében érzi holmi primitív dudaszerű mélyebb szólam szükségét. De még a háború előtt is tanúja lehettem, hogy jómódú székely lakodalomban egyetlen szál cigány szolgáltatta a tánczenét mindenki megelégedésére. Cigányaink is csak jóval 1850 után kezdtek lassan írástudókká válni, hogy a megnövekedett igényeket kielégítsék. A rádió talán sietteti a többszólamú zene elterjedését a tömegek közt, de egy csapásra százados fejlődés munkáját elvégezni nem tudja. 4

Ezeken a tényeken nincs mit szépíteni, csak magunkat áltatjuk, a magunk tudományos megismerését nehezítjük meg vele, ha nem igyekszünk a valóságnak megfelelően, pontosan meglátni és leírni zenei állapotunkat.

Nyugati szemmel nézve, persze sivár kultúrálatlanság képe ez. De nézzük kelet felől: a tőlünk keletre élő, tisztán öorálisö, írástudatlan zenekultúrák szempontjából a magyarság körülbelül fele úton van köztük és az európai írásos zenekultúra közt. Nem rangkülönbség ez, csak korkülönbség.

Utóvégre nincs azon semmi szégyelnivaló, hogy mint nép később születtünk és később kerültünk a népek európai iskolájába. Becsülettel igyekszünk, s talán többre vittük volna eddig is, ha tanítóink, az idősebb népek jobb módszert alkalmaznak. A fiatalság mindig előny, s nekünk talán lesz még mondanivalónk, mikor ők már kifogytak belőle.

Igyekezzünk azonban tisztán látni, ne csaljuk önmagunkat: mi az általános zenei fejlettség olyan fokán sem álltunk a XIX. században, mint a németek a XVI.-ban s a franciák a XV.-ben. Hogy egy kisebbségünk egyéni kultúrájában elérte, talán esetenként meg is előzte az európai elitet, az ne tévesszen meg senkit.

Zenei népkultúránk - és ebbe tartozik egész művelt középosztályunk is - tiszta szájhagyomány-típus: visszhangzik az ország a dalolástól, de azt, amit úgyszólván mindenki tud könyv nélkül, leírva vagy nyomtatva nem látta senki. Pedig az írásbeliség már itt van: nyomtatványokba gyűjtögetik a hagyományos dalkészletet, s az új dalok egy része nyomtatásból indul útjára. Másolgatják a nyomtatványokat, tökéletlen kézírással. De a legfőbb terjesztő mód még mindig az élő előadás. A többség nem tud kottát, mert nincs rá szüksége: anélkül is részese lehet a népkultúra zeneéletének. Így marad ez nagyjából a XIX. század végéig. Azóta kezdünk lassan behatolni a többszólamúság világába s ezzel az írásbeliségbe. [...]

Nincs súlyosabb tévedés, mint a jelen képét a távoli múltba vetíteni. De éppoly esztelenség volna tagadni, hogy egyes jelenségek, vonások igen soká élnek.

A hagyomány hoszzú életét bizonyítja, hogy a honfoglaláskori énekek még a XIII-XIV. században is éltek. Mennyivel tovább élhet egy zenei idióma, mely vallási és politikai jellegű üldözésnek hozzáférhetetlen. Nyelvemlékeink bizonysága szerint nyelvünk négyszáz éve alig változott. Miért változott volna többet a zene? hisz nincs olyan természetű hivatalos és elkoptató behatásoknak kitéve, mint a nyelv, amely végre nemcsak a költészet eszköze, hanem a mindennapi élet gyorsan változó formáihoz simuló gyakorlati szerszám is. Ha népünk mai nyelve közel áll a kódexekéhez, bátran mondhatjuk: zenei nyelve még sokkal közelebb állhat a kódexek korának zenei nyelvéhez.

Látszólag ellentmondás van benne, hogy nem változott a dallam, holott ma is folytonos változás a lényege. De éppen ez a bizonyítéka állandóságának: hogy százados használat, mindig új, mindig más előadás ellenére, az alapformák azonossága megállapítható a régi feljegyzésekből. Ezzel meghatároztuk azoknak értékét is: okmányszerűleg igazolják, hogy a dallamok már akkor éltek. Fel nem becsülhető értékük ez, még ha arra nem alkalmasak is, hogy a dallamok igazi mivoltát c s u p á n belőlük megismerjük.

De vajon megismerjük-e azt akár a fonográffelvétel alapján, nagy fáradsággal készült, aprólékos pontos lejegyzésből? Nem! Ez a zene nemcsak íratlan, hanem végeredményben leírhatatlan. Mindig marad benne valami, amit a legfejlettebb kottaírás külön e célra konstruált jeleivel sem tud ábrázolni. Nem ismerhető meg fonográffelvételek meghallgatásából sem, mert a fonetikai kép egy részét a fonográf eltorzítja, más részét eltünteti.

Tovább megyek. Nem ismerhető meg olyan művészénekes előadásából sem, aki külön tanulmányt végzett az eredetihez lehetőleg hű előadás elsajátítására, amellett, hogy a tradíció alapjait gyermekkori emlékekben hozta magával. 5 Még ilyen művész előadása is, ha művészetnek teljes értékű, tudományos megismerésnek nem az.

Mi hát a tennivaló, ha sem írásból, sem gépből, sem erre begyakorlott művész énekéből nem ismerhetjük meg igazán? Ezt kell a legnagyobb nyomatékkal hangsúlyoznunk: a zenei néphagyomány tudományos értékű megismerése csak a helyszínen megfigyelt élőszóbeli előadás alapján lehetséges.

Kétszeresen fontos ez a követelmény ma, mikor már alig olvasunk fennszóval. A csendes olvasás elsorvasztotta a szó testét, de lelkének egy részétől is megfosztotta. Nem is szólva arról, hogy városi fonetikánk rohamos átalakulása egyre távolabbra visz a nyelv eredeti hangzásától s ezzel a szöveges dallamok valódi hangképétől, fonetikai igazságától.

De a dal teljes életszerűségéhez még sok minden hozzátartozik. Tudjuk, mennyivel élesebb és maradandóbb az élőszó hatása, mint mikor írásból, fantáziánk segítségével kell előbb az életbe áthelyezni. S még hagyján, ha fantáziánk az élőszó sokszori hallásán odáig fejlődött, hogy elképzelése megközelíti a valóságot. De aki sohase hallotta? S tegyük hozzá: sohase látta? Mert az éneklők, környezetük látható része is hozzátartozik a kép teljességéhez. Egy tekintet, egy mozdulat, a ruhaviselet: csakúgy szerves részei az összbenyomásnak, mint a zene ritmusa, vagy az énekes hangszíne.

Régi dallamfeljegyzéseinket, e halvány hieroglifákat élettel megtölteni, életre kelteni csak olyasvalaki próbálhatja, aki elegendő hangképzetkincset gyűjtött az élő hagyomány helyszíni megfigyeléséből. Csak az tud elmenni ezeken az írásokon, aki mintegy személyében is részésévé lett az élő hagyománynak.

Ez a helyes szó! Nem elég tudós módra, anyaggyűjtésszerűen ömegismerniö az anyagot, azt ölege artisö feldolgozni s lélekben talán idegennek maradni tőle. Emberileg is részesévé kell válni a hagyománynak s ezzel egy embercsoport lelki életének. Csak így juthatunk hozzá ahhoz, ami másképp nem adható át, mint élő lényről élő lényre, szemtől szembe való találkozással. Hogy mennyire a lényegre tartozik ez éppen ma, a mindent pótolni akaró gépek korában, napról napra világosabban láthatjuk. A gép, minél többet akar és tud megfogni az életből, annál távolabb visz tőle. Az élet hamvát, a dalok atmoszféráját semmilyen gép nem tudja megfogni.

Az életből kell tehát kiindulni, az élő, nehezen bár, de megismerhető Mából. Azután haladni lassan visszafelé, tőlünk távolabb eső korokba, amelyekbe ez a Ma még bevilágít és, bízzunk benne, mind messzebbre fog világítani. 6 Foglalkozzunk régi kéziratainkkal, de előbb az élettel. Leírhatatlan érzés, egy régi írás kezdetleges ákombákomában az életnek, a magunk életének egy darabjára ismerni. De nem sokat mondhat egy régi kézirat annak, aki az élettel nem tudja összekapcsolni. Kevés a régi feljegyzésünk: kevesebbet búsuljunk azon, amink nincs és többet örvendjünk azon, amink van. Örvendjünk, hogy olyan ország fiai lehetünk, melynek még van élő hagyománya, hogy a magyar zene Monumentáinak értékesebb fele nem könyvtárakban szunnyad, hanem élve él, hogy oly korban élhetünk, amilyet a nyugati népek magukra nézve már csak rekonstruálni tudnak. S ezt a kort - mint kortársak, szem- és fültanúk - meg is figyelhetjük.

Nem könnyű ez a megfigyelés. Különleges egyéni képességet, sokoldalú iskolázottságot kíván. De a cél és az eredmény megéri a fáradságot. Ez a fajta tudomány sohasem válhat üres szalmacsépléssé, mert tárgya és célja egyaránt az élet. [...]


1 Az újabb kutatások e száz évnyi űrnek egy részét betöltötték már. Vö. pl. "Magyar táncok 1729-ből", Kodály: Visszatekintés 2. Bp. 1974. 274. old.
2 Vö. E. M. v. Hornbostel: Ch'ao-t'ien-tze. Archiv für Musikwissenschaft, I. 477.
3 Lásd. Ethnographia, 1901. 362. l., Zenei Szemle, 1929. I. 45. lap.
4 Azonkívül éppen a többszólamú zenét egyelőre még nagyon tökéletlenül adja vissza.
5 Az előadáson tárgyalt énekeket dr. Székelyhidy Ferenc, az Operaház örökös tagja mutatta be.
6 "...a nyelvész kötelessége..., hogy legkisebb árnyalatig kinyomozza a nyelv szellemének élő nyilatkozásait (s a mult irodalmi hagyományát csakis élő szellem kritikája mellett fogadja el)..." Arany János egy cikkéből. Szépirod. Figyelő, 1861. 625.l. - "Néha a népnyelv oly régiséget megtart, a minőt legrégebbi írásainkban sem lelünk." Mészöly Gedeon, Magyar Nyelv, 1914. 6.l.

Folkszemle, 2008. január hozzászólások (1 db) | továbbküldés | nyomtatás