Folkszemle, 2008. június hozzászólás | továbbküldés | nyomtatás

Ortutay Gyula

Népmese-, népdal-, néprajzi hanglemez

[Néprajzi felvételek PÁTRIA hanglemezeken. (Bp. 1942)]

 

A néprajztudománynak kezdettől fogva két alapfeladata volt: a minél tökéletesebb gyüjtés és a lehető legigazabb magyarázat. Közbevetőleg jegyzem meg, hogy a néprajzi hanglemezekről szólva csak az úgynevezett szellemi néprajzról, a folklore-ról beszélek. A két munka, gyüjtés és magyarázat szorosabb összefüggésben van itt egymással mint más tudománynál; minél jobb és teljesebb a gyüjtött néprajzi anyag, annál tisztább és igazabb lehet a magyarázat; valójában a sértetlen és teljes anyag engedi meg a népi kultúra jelenségeinek magyarázatát. Erre pedig jó sokáig nem volt mód. Amíg ugyanis a többi tudományok eléggé kényelmes helyzetben vannak a gyüjtést illetően (hiszen pl. az irodalomtörténetnek a könyvnyomtatás után lényegesen megkönnyebbedett a helyzete), addig a folklore munkásainak a mai napig sem kisebbedtek a gondjai. Jól tudjuk, hogy a paraszti kultúra szép hagyományai, balladák, mesék, népdalok, szokások az állandó változásnak, alakulásnak kitett szájhagyományozás és gyakorlat útján terjednek tova és öröklődnek századokról századokra. Természetesen ennek a szájhagyományozásnak, gyakorlatnak is megvannak a maga belső törvényei s ezek a törvények őrködnek a fölött, hogy a hagyomány épsége lehetőleg ne csorbíttassék. Ez azonban még önmagában nem tette könnyűvé a hűséges gyüjtés munkáját. Az európai s a magyar népköltési gyüjtemények története épp azt a szakadatlan erőfeszítést mutatja, amely az első hézagos, bizonytalan, majd az átjavított, stilizált gyüjteményektől a pozitív hűségre, az egyszeri, szinte megragadhatatlan vonásokat is tükröző gyüjtésre vezetett.

Ha most nem gondolunk egyes szórványokra, a pár helyen megőrződött, véletlenül fennmaradt népi hagyományra, mesenyomra, daltöredékre a magyar mult régibb századaiból, a magyar népköltési gyüjtés első tudatosabb jeleivel a XVIII. század végén találkozunk. Révainak, a nagy nyelvésznek, Ráth Istvánnak a buzdításai ebből a századból valók s ebből a századból valók Faludi, Csokonai, Pálóczi, Horváth s Dugonics András gyüjtögetései is. Természetesen még távolról sem a tudomány szigorú igényeivel. Ezek a gyüjtögetések, mint ezt Horváth János kitűnően elemezte, még nem tudják kellő szigorral elválasztani a népi alkotásokat, népi hagyományokat a maguk irodalmi törekvéseitől, sokszor csak ürügy, formai alkalom vezeti jegyzőirónjukat. Ugyanez a hiba jellemzi még a XIX. század hatvanas éveiig nagy gyüjteményeinket. Erdélyi Jánosét, részben Krizáét is és a sok apróbb-nagyobb publikációt. Kriza ugyan már külön rovatban, ha ugyanegy kötetben is, de elkülönítve közli az íróktól való népies dalokat és az eredeti népdalokat. A gyüjtői tudatosság kezdetleges mivoltát kedvesen példázza első népmese-gyüjteményünk keletkezése; Solymossy Sándor eleveníti fel egyik kitünő összefoglalásában. Gaál György Bécsben föllelkesedik a külföldi példákon s maga is meséket akar gyüjteni. Minthogy ez a szándék Bécsben kissé nehezen vihető ki, úgy segített magán, hogy megkérte ottani óbester ismerősét, aki a Bécsben állomásozó kún huszárok parancsnoka, hogy a legényeivel írassa össze a meséket, mind, amit tudnak. Az óbester azután napiparancsba is adta huszárjainak a meseírást. A katonás parancs következtében, amint a Tudományos Akadémia kézirattárában látható is, nem egy mese így kezdődött: „Vitéz Óbester úrnak Kovács János közhuszár alázatosan jelenti, hogy hol volt, hol nem volt...” Így keletkezett első jelentősebb népmesegyüjteményünk. (Mondanunk sem kell, a gyüjtemény kitűnő anyagot tartalmazhat a motívumtörténeti kutatásokhoz, de az élő mesének igaz vonásait nem örökíthette meg. Azt sem szükséges hangsúlyozni, hogy ezek a stilizáló, bizonytalan vonások Európában mindenütt jellemezték a népköltési gyüjtéseket – kivétel nélkül.) Csak a XIX. század második felében kezdődik meg a szöveghű lejegyzés, azonban a népi dallamok lejegyzésmódja még tovább, szinte Bartókék fellépéséig (Seprődi a tiszteletreméltó kivétel), nagy bizonytalanságot és alakító önkényt mutat.

De ha eltekintünk is a mind hűségesebbé váló szöveg- s dallamlejegyzések e problémájától, változatlanul fennmarad minden komoly gyüjtőben bizonyos elégületlenség, ha ezeket a szövegkiadásokat lapozgatja. Röviden: a szájhagyományozás stílusát, legbensőbb vonásait nem lehet az írásos irodalom eszközeivel hiánytalanul megörökíteni. Valami, szinte a legdöntőbb mozzanat, mindig kimarad, jelezhetetlen. Különösen érezhető ez a hiány a régibb gyüjteményekben. Ma már a hangról-hangra ügyelő fonetikus lejegyzésmód s a dallamoknak minden cifrázatát, csúszását feltüntető zenei írásmód a szakember számára majdnem elegendő eligazítást nyujt, de a laikusnak ez a lejegyzés érthetetlen; viszont bőséggel marad megoldatlan kérdés a szakembernek is. Az írásos irodalmunk eszközei elégtelenek a szájhagyományozás teljességének megragadására.

Ezen a döntő hibán jó ideig nem lehetett segíteni. Magyar tudós fedezte fel először Edison akkoriban még kezdetleges találmányának folklorisztikus jelentőségét: Vikár Béla 1896-ban kezdi fonográfhengerre venni parasztságunk dallamait s ezzel a világon elsőnek Magyarország dicsekedhetik e metódus alkalmazásával. A föntiek után nem kell különösebben hangsúlyozni, hogy ez a metódus volt a döntő lépés a szájhagyományozó stílus lényegének megértése felé. 1905-ben Vikár nyomán indul Bartók Béla és Kodály Zoltán fonográffal első népköltési gyüjtőútjára s ezzel vetik meg alapját a komoly magyar zenefolklore tudományának s eredményeikkel a magyarságnak e területen is európai rangot szereznek. Hatásuk egész Európára kisugárzik.

Mindez azonban csak az első lépés volt s ma már nem tagadhatni a fonográffelvételek súlyos hibáit sem. Különösen a régibb típusú felvevőgépek nem a legtisztábban adják vissza a hangot. A mellett a fonográf viaszhengerei is túlságosan érzékenyek és rövidéletűek: megőrzésük nehéz, idővel a leggondosabb muzeális kezelés mellett is beszáradnak, tehát használhatatlanokká válnak. S ha idejében nem jegyzik le a hengerek anyagát, nyomtalanul elvész a rajtuk lévő dallam. Egy-egy ilyen viaszhengert nem is lehet valami sokszor lejátszatni, tehát a lejegyzés és megfigyelés munkájának is szabott korlátai vannak. E jelentős hibák mellett még egy igen súlyos hibájára kell rámutatnunk a fonográfra került felvételeknek. A felvétel közben ugyanis a fonográf a dallam mellett úgynevezett mellékzörejeket, parazitazörejeket is felvesz a hengerre, ami a dallam visszaadásakor erősen zavar. Laikus számára a fonográfhenger néha bizony egészen ferde és bántó élményt ad akár a legszebb dallamról is. A mellett az ügyetlen szerkezetű fonográf tölcsérébe való éneklés nem egy ízben akadályozza a paraszti énekest természetes tartásban, meghamisítja előadásmódját.

Mindezt a hibát tökéletesen kiküszöböli a néprajzi hanglemezfelvétel. A hanglemez nem oly érzékeny, nem pusztul oly könnyen, muzeális kezelése is egyszerűbb a viaszhengerekénél. A különböző présmatricákról tetszés szerinti számban azonos értékű lemezek préselhetők s az elpusztult présmatricákat is pótolhatjuk akármelyik kész lemez nyomán. Tehát a hanglemez a megörökítés céljaira mindenkép alkalmas. Alkalmas a mellett akárhányszori ellenőrző lehallgatásra, tehát a tudományos megfigyelésnek szinte laboratóriumi alkalmat kínál: az élő hagyomány megfigyelésének eszményi kiegészítője lehet. A technikai fejlettség mai fokán nem kell attól tartani, hogy a hanglemez az élő beszéden, dallamon a legkevesebbet is torzít: személytelen hűség jellemzi a hanglemezt, még a gépiség sajátos vonásai is itt a legártatlanabbak.

Amíg a magyar néprajztudomány a fonográfra való felvételezés terén az első volt Európában, jó ideig ugyancsak elmaradt a hanglemezre való néprajzi felvételekben. A világháború előtti kísérletek érthető okokból vesztek el szinte nyomtalanul. A Magyar Tudományos Akadémia által megkezdett s abbamaradt népzenei felvétel is csak négy lemezig juthatott anyagi és szervezésbeli nehézségek miatt. Azonkívül az egyetemes etnológiai szemlélet előtt kissé szűkösnek bizonyultak a felvett csak népzenei keretek. Bár igaz, hogy parasztságunk szellemi kultúrájának legjava értékei közé tartoznak a népi dallamok, azonban az is igaz, hogy legalább azonos értékű, ha sokszor még nem bonyolultabb alkotásait is ismerjük népünknek, s ezek az alkotások éppen úgy megörökíthetők hanglemezeken, mint a dallamok. Így elsősorban a népmese gazdag és bonyolult területe, a dramatikus és játékszerű szokások s maga a nyelv változatos nyelvjárásaival s tiszta formáival: nemzeti s nyelvi tudatunknak oly értékes kincsei. Tehát első lényeges lépésünk az kellett legyen, hogy a népzenei kereteket kibővítettük és kutatásainkat a magyar paraszti kultúra tágasabb területeire is kiterjesztettük.

Ugyanis az abbamaradt munkát a Magyar Rádió folytatta és folytatja mindaddig, amíg egy teljesnek és részleteiben is egésznek bizonyuló hanglemezgyüjtemény nem áll az egész magyarság: tudományunk és nemzeti tudatunk szolgálatára. Néhai Kozma Miklós elnökigazgató elhatározásából és kezdeményezésére ugyanis a Rádió magára vállalta e munkával járó áldozatok jelentős részét. E néprajzi felvételezések részletes munkatervének és végrehajtási tervének elkészítésével, s magának az egész szervezetnek a vezetésével a Rádió engem bízott meg. Azzal a kikötéssel természetesen, hogy munkámban a magyar néprajztudomány e területein dolgozó kutatóinak tanácsait és támogatását nyerjem meg s ez a munka ne csak egyéni erőfeszítés, hanem a magyar folklorenak közös munkája legyen. Bizonyos is, hogy e tanácsadás és közös munka nélkül ezek a hanglemezek el nem készülhettek volna s a néprajzi hanglemezek tárgyi értéke mellett munkánknak ez a közös erőfeszítés és szinte személytelen áldozatkészség is jelentős eredménye. Így a Néprajzi Múzeum kitűnő fiatal kutatói (mint például Balla Péter, Veress Sándor, Volly István, Dincsér Oszkár) Bartucz Lajos irányításával végezték népzenei vonatkozásban az előzetes kutatómunkát. Ebből a népzenei anyagból Bartók Béla, Kodály Zoltán és Lajtha László válogatták ki a hanglemezekre kerülő anyagot (a vallásos népi énekek anyagát Bárdos Lajos bírálja el) és ennek a kiválasztott népzenei anyagnak felvételeit is irányítják. A népmese- és szokásanyagnak a gyüjtése és rostálása az én feladatom, valamint a felvételek irányítása is. Röviden ennyiben vázolhatom a munka szervezetét és folyamatát.

Négy esztendeje dolgozunk így. Egyszerűen ismertetem pár számmal munkaeredményeinket. 100 lemezen dallamok vannak, 61 lemezen mesék, 5 lemezen vallásos népi énekek, 2 lemezen pedig gyermekjátékok. Hibastatisztikánk aránylag eléggé kedvező: alig pár lemezünk pusztult el a technikai kivitelezés közben, – sajnos, épp nagyon szépek, – de reményünk van arra, hogy ez az egy-két lemez újabb fölhozatallal pótolható ugyanazzal az énekessel. A 100, dallamokat tartalmazó lemezen összesen kb. 530 énekelt, 9 furulyán, 14 dudán előadott dallam és 7 hegedűn előadott dallam található. Persze ez utóbbi nem cigányos előadásban, hanem amint be is mondotta, „magyar hegedűs” játszotta e dallamokat. Ezekben a számokban már bennfoglaltatnak a vallásos népi énekek dallamai s pár olyan dallam, amelynek lemeze forgalomba nem kerülhet, de tudományos kutatás céljaira alkalmas. A gyermekjátékokat tartalmazó 2 lemezen 6 szebbnél-szebb játék hallható, köztük az igen ritka, s ebben a formában teljes bölcsőskejáték. Pár ritkább s egészükben már csak az öregektől tudott gyermekjátékot karádi és törökkoppányi öregasszonyok is énekeltek, ezeket a fönnebb említett 530 dallam közé soroltuk. Ugyanide soroltuk a siratókat is: 8 sirató dallamunk általános etnológiai szempontból is ritka s becses felvétel. Ugyancsak e dallamok között foglalnak helyet a különböző szokások értékes, sokhelyütt kipusztuló dallamai. Így épp legutóbbi felvételeink során a nyitramegyei zoborvölgyi dallamfelvételek között egy lakodalomnak törvényszerű sorrendben meghatározott egész dallamanyagát felvettük, s ilyen módon is sokat megismerhettünk az alkalomhoz kötött dallamok természetéből és a paraszti élet mindenen eluralkodó rendjéből. E felsőmagyarországi felvételek között Szent Iván-tűzi énekeket, balázsjárást, gergelyjárást, farsangjárást, a villőzés, a kiszebábu űzésének dallamait s ily módon szokásait is hanglemezre vettük. Értéküket külön hangsúlyozni fölösleges. A 61 népmeselemezen 20 mese található, néhány rövidebb, de mellettük például az öreg Fedics Mihálynak egy 64 perces meséje 11 lemezre fért el csak. (Összehasonlításul nem lesz érdekesség nélkül való elmondani, hogy az egész Ember tragédiája nagy zenekísérettel, a legteljesebb színpadi szöveggel 33 lemezre elfért.) Egyik mesénk, dunántúli, a dallamokkal átszőtt mesecsoporthoz tartozik.

Felvételi területünk az egész ország. Még pedig nem a mai csonkított, hanem a régi teljes magyar területek magyar etnikumú anyagát igyekszünk megmenteni e hanglemezfelvételekkel. Az eddigi felvételek is szinte kivétel nélkül sorra vették a magyar etnikai tájakat: Dunántúl, Duna-Tisza köze, Tiszántúl különböző területeiről van anyagunk, nógrád-borsodi, palóc, nyitrai, kalotaszegi s közelebbről itt meg nem határozható székely felvételeink vannak, sőt sikerült a régi Nagy-Magyarország területéről századok óta kivándorolt csángók egyik etnikai csoportjától is dallamokat, meséket hanglemezre vennünk. Tehát már az eddigi hanglemezekről is szinte valamennyi magyar táj hangja szólal hozzánk, dallamai zengenek. Ez a tény önmagában is rámutat hanglemezeink magyar hivatására, nevelői, az egységes magyar tudatot élesztő és ébren tartó missziójára.

Csak pár szót további terveinkről: tervekről részletesen szólni valóban nem érdemes. A Rádió azonban lehetővé teszi a hosszúlejáratú terveket is, ha – külső események mindezt meg nem zavarják. Több évre szóló munkatervezetünk szerint valamennyi magyar tájnak ma még élő hagyományait, műfajuk legszebb típusait s a magyar tájnyelvek anyagát hanglemezre vesszük. 500 hanglemezre e legszebb típusok számításaink szerint elférnek: 200 lemezre népmesék, 200-ra különböző dallamok, siratók, énekelt szokások, vallásos népi énekek, a megmaradt 100 lemezre részint tájnyelvi anyag kerülne (ne feledjük el, hogy a 200 népmeselemez használható nyelvészeti kutatásokra is) és nagyobb dramatikus hagyományok: betlehemes játékok, stb.

Ezek után bárki is könnyen megfelelhetne a kérdésre: mi a jelentősége és szerepe nemzeti művelődésünkben ezeknek a néprajzi hanglemezeknek? Egész népi kultúránk életre kél e fekete lemezeknek forgása nyomán, hogy egyik fáradhatatlan s őszinte nevelője legyen a magyar nemzeti tudatnak s egyben kifogyhatatlan kincstára az elmúló népi kultúrának.

 

Folkszemle, 2008. június hozzászólás | továbbküldés | nyomtatás