Folkszemle, 2008. március hozzászólás | továbbküldés | nyomtatás

Virágvölgyi Márta

Egy magyar parasztprímás Széken

Szék, a hajdani mezőváros ma kb. 5000 lakosú nagyközség. Elzártsága miatt máig igen gazdagon és épen maradt tánc- és zenehagyománya, melynek rendszeres gyűjtése mint­egy négy évtizede folyik. 1

Az egyik kiemelkedő cigányprímás egyéniséggel legutóbb Halmos Béla foglalkozott. 2

Ez a dolgozat egy másik, fiatalabb magyar parasztprímás, Szabó István sajátos és rendhagyó életpályáját követi végig. Szabó István zenészútját 1969-től kísérjük figyelemmel. Ekkor készült játékáról az első magnetofonfelvétel, s azóta folyamatos a gyűjtés. Repertoárja állandóan gazdagodik, eddig mintegy 160 dallamtípust tartalmaz. Műfajok szerint: sűrű tempó 6, ritka tempó 4, verbunk 1, lassú 35, magyar 30, csárdás 40, porka 5, hétlépés 4, sebes lassú 10, egyéb dallam (lakodalmas, asztali nóta, menyasszonykísérő, katonakísérő, halottkísérő stb.) 30.

Szabó István

A parasztzenészek, parasztprímások igen ritkák, kivételesek a magyar falvak jelenlegi zenei gyakorlatában, hiszen már régóta a cigányok a vonószene kizárólagos szolgáltatói. Így volt ez Széken is. „A mi falunkban nem volt magyar [zenész] egyáltalá­ban. Csak cigány. A magyar fiatalság nem tud összehozni egy bandát. Mind mennek ki. Egyik iskolába, másik ennek tanul, annak, nincs állandó csoport, csak a cigány." 3 A cigányzenészeknél a zenei hagyomány apáról fiúra öröklődött, s a gyerekeket már kicsi korukban hangszertanulásra fogták. Legtöbbjük először bőgőzni és kontrázni tanult, s csak később vált el, kiből lesz prímás.

Szabó lstván ebben a tekintetben is különbözik zenész kollégáitól.

Gyerrnekkorában - játék közben - egész életére megmaradó gerincsérülést szenvedett, ami meghatározta életútját. Katonának nem vitték el, nehéz fizikai munkát nem tudott végezni, s szinte egyetlen lehetősége maradt, hogy muzsikus legyen. Családjában nem találkozunk egyetlen zenésszel sem, se a közeli, se a távoli rokonságban, így zenetanu­lása is rendhagyó.

Bár a falu minden zenészétől tanult valamit, a fogások nagyrészét, a repertoárt innen-­onnan, a táncon kellett el lesnie. Csak hegedülni tud.

Majdnem 30 éves volt, amikor (1963 után) bandát alakított. „A segítsége", azaz a bandája sokszor változott: sorra meghaltak zenésztársai, s így sok nehézséggel kellett meg­küzdenie.

Szabó István tudatosan gyűjti a régi dallamokat, igyekszik a régi szokásokat megőrizni, életben tartani, s a fiatalokat nevelni. Élvezetesen és színesen beszél a múlt ese­ményeiről. Az ő szavaiból — széki és budapesti beszélgetéseink magnetofonról leírt, mintegy 200 oldalnyi anyagából — állítottam össze témakörök szerint csoportosítva az alábbi dolgozatot.

Család

Nekünk van egy melléknevünk, azt mondják Kávésak vagyunk. Szabó, de Kávés. Az ar­rul maradt a Kávés szó, hogy a nagyapámnak volt egy tehene. Hát minden reggel haj­totta itatni a kútra, a válúra. Aztán mondják, na, há' Pista itatsz? Igen, azt mondja. Há' iszik-e? Jaj te, úgy issza, mint a drága jó kávét, azt mondja, úgy iszik az a tehén. És ez a szó úgy fennmaradt, reámaradt az öregre, s így fiúról-fiúra, Kávés.

Édesapám részérül nem ismertem a nagyszüleimet. Nem ismertem se a nagyanyá­mat, se a nagyapámat. Talán a nagyapám Szabó Pista volt. A nagyanyám, hát, ha most megölnek, akkor se tudom. Édesanyám részérül az én nagyapám Serestély Mihály volt, s a nagyanyám Székely Sári. Széki származású volt az édesapám is, Szabó Gyuri, édes­anyám is. Édesapámnak három felesége volt. Ahogy megházasodott az első feleségével, gazdálkodott egy kevés ideig, de alig voltak két évig együtt, és meghalt. [Balogh Zsu­zsa] Beteg lett, de maradt egy lány, ami tesvérem, Sárinak híjják, úgyhogy ő csak apá­ról édestestvérem, nekije más édesanyja volt. S akkor másodszor megint elvett egy lányt, akit úgy híttak, hogy Bálint Kati, de nem is lány volt, mer' özvegy menyecske. Hát az nem viselkedett úgy, hogy szeresse, mer' rosszul bánt a testvéremmel, a Sárival, a nénémmel. És nem tudtak együtt lenni, úgyhogy külön mentek. Ez volt a második felesége. Vagy fél évet voltak együtt. Csak. És így vette el, aki az én édesanyám, Seres­tély Sári a leánkori neve az én édesanyámnak. Ez volt a harmadik felesége.

Mi hárman vagyunk, aki a Serestély Sáritul lett, lett egy bátyám, akit Mártonnak híjják. Szabó Márton és én, Szabó Pista, és van lány, a Zsuzsi, Szabó Zsuzsa.

Gyerekkor

Én születtem 1934-be, június 2-án. A Zsuzsi született 1945-ben, Forrószegen.

Édesapám ezután, hogy elvette a harmadik feleségét, a komájávai nekifogtak baromfi­val és tojással kereskedni. De nagymértékbe. S nagyon jól ment egy pár jó évig. Úgy ­ hogy akkor közbe egy kicsit gazdálkodott is, de az alapkereset a kereskedés volt az édesapámnak. Úgyhogy olyan jól ment, mer' hát mi szegények voltunk, nem mond­hatjuk, hogy na, gazdáknak magunkat. Hát biza összeszedett jó pár hold földet a kere­setbül az édesapám. Volt a kertünk, ami most még megvan, volt egy szép szőlőnk, ami erősen szép gyümölcses volt, és a harmadik, az már a határba volt. Három helyt volt gyümölcsesünk nekünk. E mellé is állandóan mind tudta növelni, gyarapítani a helyet, de mind csak ezekbül a kicsi kereskedésbül. Úgyhogy volt neki kisiparja egy jó pár évig. Ez csak 1941-ig lehetett, már 41-be, hogy kitört a háború, hogy eljutott hozzánk is, nem engedélyezték. S attúl a perctül kezdtünk tönkremenni. Apám is gyengült, már nehezedtek az életek.

De hogy mondjam el az én betegségemet, hogy hogy lettem ilyen beteg, ez 1934-­be, hogy megszülettem, körülbelül 35-be, még egy évesnél nem lehettem több, ahogy elmondta az édesanyám, én nagyon vizsla gyerek voltam. Nagyon szépen fejlődtem, és volt sok szomszéd gyerek, hát olyan másfél éves lehettem, mer' már járkáltam, ahogy elmondták, hát hancúroztunk, mint kisgyerekek, és rámugrott egy lány, s utána a má­sodik. És a hátgerincem, a csigolyám kiakadhatott, vagy mi lehetett belé, kezdtem előrehajolni. Azt mondja a sógorom, másnap mikor ez megtörtént, azt mondja, te Sári, ez­zel a fiúval valami baj van, nem látod, mint teszi a térgyire a kezét, mind így csináltam. A fiút el kell vinni valamerre, baj van, meg kell vizsgáltatni a hátát. S akkor bevittek Kolozsvárra. Akkor nem volt nálunk buszjárat, vittek Bonchidán keresztül, vonattal, elvittek Kolozsvárra. Hát egy orvos vállalta, azt mondták, hogy kiakadt egy hátgerinc­csigolya. Szigorúan gipszbe kell tenni. Na én ott sírtam, nagyon sírtam, nem akartam ottmaradni. És az orvos vállalta, hogy engemet gipszbe tesznek, és helyrehoznak. De biza látom, ahogy a szüleim elmondta, nem mint a falusi, akkor nem volt olyan fel­világosult mint máma, máma többet adnak egy gyerekre, habár mondjuk legyen több gyerek, de az nem számít, pedig nem voltunk mi is csak négyen voltunk, még meg se volt születve a hugom Zsuzsi, hát azt mondták nekem, hogy hát sajnáltak, mer' nagyon ordítottam, benn nem maradhattak, s inkább hazahoztak. Inkább haza. S akkor mi lett, kaptam hátgerincgörbülést. Kaptam. És sajnos így kellett maradjak. De azt mondhatom, hogy sokszor felhoztam a szülőmnek, hogy lehetett volna ez másképp is, mer' az orvos vállalta, hogy gipszágyba tesznek, és fiatal még, ahogy mondják, a fiatal cse­metét még lehet hajlítani így is, úgy is, hát azt mondja sajnáltunk, annyira sírtál, benn nem maradhattunk, inkább elhoztunk haza. S így, hogy így maradtam én, hogy nem tudtak helyrehozni sajnos. Nem éreztem semmi olyan visszataszító dolgot ebbül kifo­lyólag, hogy nem olyan vagyok, mint más. Még idáig. Aztán, hogy ezután mi ér, nem tudom.

Nekem van hét elemi osztályom. Itt Széken jártam. Hát tovább én az őszintét szólva nem tudtam menni, de nekem pedig erősen jó lett volna. Azér' nem tudtam menni, mer' édesanyám meghalt 1951-be, akkor ottmaradtunk apám, én, és az én bá­tyám Márton, és az én kicsi testvérem Zsuzsi, alig volt hat éves. Édesanyám beteg lett, sokáig betegeskedett, és nem volt lehetőség arra, hogy engemet iskoláztassanak. És meghalt, s odakerült a dolog, hogy én nem voltam olyan nagy erőbe se, örökké ott for­golódtam a konyha körül, úgyhogy biza mikor az anyám meghalt, én lettem otthon a mindenes. Én főztem, én rendeztem a házi ügyeket, mer' bátyám abba az évbe meg is házasodott, megnősült, és ő elment a háztul, úgyhogy maradtunk hárman. Én, apám és a kicsi hugom, Zsuzsi. És ez is aztán gátolta, béláttam, s nem, né, sajnáltam otthagyni apámat, és a kicsi hugomat. Nem volt erre mód, pedig erősen jó lett volna, hogy valami továbbtanulás az én részemre legyen. Jó lett volna, nagyon jó lett volna. Úgyhogy biza mi összefogtunk, és mi csinálgattuk, ahogy tudtuk, el-elmentünk a mezőre, és csinál­gattunk mezei munkákat, kapáltunk, ősszel megszedtük a kukoricát, paszulyt, gyümölcset leszedtük, aztán ezeket csinálgattam.

Első zeneélmények

De nekem örökké volt a vágyam a zenére. Nálunk nem sokat énekeltek, hogy énekeljenek a szüleim, mer' az én szüleim szombatosok voltak. De nekünk meg volt engedve, mint gyerekeinek az én szülőmnek, mindegyikünk azt csinálhattunk, amit akartunk, hogy nem volt kötelező, hogy szombatos legyen a gyermek, ahogy akart. Én például református vagyok, van egy testvérem, az pünkösdista, s kettő szombatos. Négyen há­romféle vallásúak vagyunk.

Apám nagyon szerette a zenét, azér' örökké, minden alkalomkor a zenészek felkeres­tek minket. Névnap, ünnepnap, örökké eljöttek, s fogadtuk szeretettel őket. Meghallgattuk a zenét, eljátszottak mindent, csárdást, mindent, és apám azér' nagyon megfizette, aztán fel is keresték örökké a zenészek. Ekkor volt a Zsuki, Ferenczi Márton, volt a Gyurica, volt Icsán Pista bácsi, utána volt Dobos Károly és a Mákó Gyuri. Hát Zsukira én nagyon halványan emlékszek. Emlékszek, hogy egy muzsikálásba, csak az ablakon néztem be, és úgy megbámultam az öreget, amint jádzott. Olyan fekete ujjai voltak, fekete cigán volt erősen.

Leghamarébb meghalt a Zsuki, és akkor, amikor Zsuki meghalt, akkor nagyon Gyurica fellépett, ű volt aztán az első.

Első tanulás és a mesterek

Szerettem a muzsikát, s aztán pediglen elmentem a táncba, mint gyerek, s elgondoltam magamba, milyen jó lenne, ha tudnék bár valamennyibe, hogy én muzsikáljak, szóval én legyek a muzsikás, s előttem táncoljanak, milyen örömem lenne nekem ebbe. S et­tül a gondolattul nem állottam félre. Én csak állandóan öltem magamat, hogy eztet én meg kell valósítsam, vagy pediglen nem tudom mi lesz vélem. Na akkor legelébb vett apám nékem egy szájmuzsikát. Hát avval muzsikálgattam, de biza hamar meguntam, hát biza a szájmuzsikát mikor vette, olyan 15 éves voltam. Addig még nem járt nekem a kezembe hegedű, csak szájmuzsika. Azér a fél év alatt én avval letvizsgáztam. Meguntam. Na aztán apám mind razsnakoltam, hogy kéne egy hegedű, hogy kéne, mer` én gondolom, én tudom, hogy megtanulnék. Na, akkor vett egy hegedűt Kolozsvárt. Voltam egy olyan 17 éves is, mikor a hegedű megkerült. Akkor elmentem a cigányokhoz, Icsán Pista bácsihoz, én elmentem oda, csak kevés időt foglalkoztak vélem. Beszélgetett elébb rulla, s mégis meg kellett győzzem, mer’ nem szívesen mutatta. Mer’ megláttam, nem volt idegje hozzája, kellett egy annyi eszem legyen, kifogjam, mikor kapom olyan kedvibe. S a mostani eszemmei, azér' másképp csinálnék, ha most kezde­ném. Fiatal létemre, s vagy nem volt úgy módom, én sose, én nemigen adtam nem tu­dom mit Pista bácsinak. Kellett volna kicsit többet áldozzak, hogy tanuljak. De azér' inkább, azér' szerette, hogy valahogy úgy szavakkal ott állott, hogy csináltam annyit a szókkal, hogy mintha nem tudom mit adtam volna nekije, meghallgatott, s akkor leakasztotta a szegrül a muzsikát, s olyan szípen kihoztam a dolgot, hogy észre se vette, s már muzsikáltunk. Na aztán megtanultam az Icsán Pista bácsitul, hogy hogy kell, megtanított előbb, azt tanultam leghamarébb a lakodalmast, hogy „A kapuba a szekér . Ez volt az első tanulásom. Az Icsán Pista bácsitul.

Aztán én milyen voltam? Gondoltam magamba, hogy lássuk, az mint mond, a Gyurica? Hogy az, na, az hogy akarja? De Pista bácsitul tanultam talán a legtöbbet. Gyurica erősen büszke cigán volt. Nagyon ki kellett fogjam a hangot, szóval a hangulatját, hogy, de volt is alkalmam arra. Én emlékszek, habár fiatal is voltam, mer' ritkán elmentem hozzája, mer' a felesége varrónő volt. Ő varrt nekem ilyen alsógúnyákat. S akkor kicsiket megmutogatott a muzsikálásból, és szóval engem nagyon szeretett. Szeretett, mer' nem voltam olyan, hogy na, valami orcátlan, bémentem, leültem egy helyré, és amit mondott, én arra, ha tudtam, feleltem, ha nem, hallgattam, s észrevettem, hogy megszeret engem a magaviselkedésemér'. S akkor ezen keresztül kezdett, leakasztotta a muzsikát, mer' rendesen a cigányok így tartják, nem tokba, így felakasztva a hegedűt. Na akkor leakasztotta, s akkor kezdte mondani, a muzsikával hogy kell járni legelébb, hogy hogy kell megfogni, hogy kell felstímolni, hogy hunnét van a kiindulási pont. Azt nem felejtettem el, hogy ű rendesen az ű muzsikáját a harang, a székí harang után stimmolja fel. Mikor harangoznak reggelre, veszi a muzsikát, s azonnal pengeti az A húrt, de milyen érdekes volt, nem volt A húrja akkor még, csak drót, acéldrótot tett. Finom acéldrótja volt, s aztat stimmolta oda, arra a harangnak a hangjára. Az A húrt az után úgy felvitte, hogy úgy nem volt senkinek a muzsikája felstímolva, de nem is szólott úgy egyik sem, mint a Gyuricáé.

Olyan reguláris ember volt, hogy lehetett félni tűle. Az mikor megkezdett egy párt, ha lassúval kezdte, ha magyarral, annak úgy kellett lenni, mint az óraketyegése. Ha nem ment jól, azonnal így csinált, lecsapta a lábát, s akkor megfogta a kalapját, s felteker­te a kalapját, akkor má tudta a banda hogy baj van. Ott nem volt, hogy most már egy kicsit elgondolkozunk, vagy elgyököntök [elbóbiskol] , vagy félrenézek, az pontra, mint a díszmenet. Ott csak olyan állhatott meg táncolni, aki ki tudta vágni magát. Olyan kriminális ember volt. Aztán mutogatott így nekem csárdásokat, hogy hogy kell megkezdeni, melyik hangbul, és csakis csárdásokat, hát akkor kezdtem csak.

Még Mákó Gyuritul is tanultam. Egy nagy komédiás ember volt ez a Mákó Gyuri. Az olyan figurákat csinált, hogy, de igaz neki jól állott. Rettenetes dolgokat leművelt. De szerették, mer' senkinek nem vített, hanem csak kacagást csinált, olyanokat! A leányok sokszor mondták, hogy ez már mégis, na, erősen vastag vicc. Há, nem haragud­janak, azt mondja, kell kicsit kacagni is, nem mind csak táncolni! Aztán örökké meg­bocsátottak nekije. Ú úgy kezdte meg, ő gordonos volt legelébb, a Zsuki gordonosa. S ott azon keresztül, hogy a Zsukival muzsikált, megtanult egy kicsit prímálni. S mikor Zsuki kihalt, akkor alakított bandát, s így lett ő prímás jó pár évig. Hát az meghallotta, hogy már, már valamit tudok, akkor ő muzsikálgatott, volt egy kis bandája nekije. És ahogy meglátta, hogy ott vagyok a táncon, azonnal, mer' szerette így, ha van olyan aki a táncba, hogy valamennyibe is egy cseppet konyít a muzsikához, adta oda neki, s ő ment, lógott, viccelődött. Á, én úgy örvendtem! Hát én úgy örvendtem, hogy ideadta a muzsikát, elkezdtem muzsikálgatni úgy, amit tudtam, könnyebb csárdást, segítséggel úgy íppeg ment. Ippeg ment. S közbe meg bíztattak ís, a fiúk is, a cigányok is, hogy „hát ez jó volt Pista", na, még olyan hevülést kaptam ettől, hogy erőt, hogy na, alig vártam, hogy jöjjön a vasárnap, hogy legyen tánc, hogy megint menjek, hogy híjjanak muzsikálni, hogy megint adják a kezembe a muzsikát. Úgyhogy ez megtörtént háromszor-négyszer. De közben otthon is gyakoroltam, úgyhogy már tudtam csárdást is egy kicsit, s mindenből egy-egy kicsit tudtam. Tudtam a magyart is, porkát is, hanem a tempó, az nehezen ment. A tempó, s a lassú. Ez nehezen ment nekem. Ez a kettő.

Tanultam Károly bácsitul [Dobos] is egy pár csárdást. Lassút mindegyiktül hallottam, amit Károly bácsitul, de egyik így húzza, a másik úgy húzza. Ugyanazt húzzák, de egy kicsi eltéréssel, mindegyiknek van más, más valami elfordítottsága. Icsánnak is, Ilka Gyurinak is, Károly bátynak is, de Dobos Károly azér', talán én, ahogy gondolom, s ahogy még mondja más is, ű legeredetibben muzsikálja a lassúkat.

Utoljára azt vettem észre, mikor már egy cseppet tudtam valamennyibe, hogy mintha már felvettem volna véllek a harcot, azután azt vettem észre, egyáltalán nem is akartak többet mutogatni nekem. Nem, ott többé nem volt, hogy na, most már így, vagy úgy. Hanem űk már azt mondták, hogy hát Pista már tud eleget, már amennyit tud ebbül is, abbul is, ű már megél. Úgyhogy már nem is volt merszem többet, mer' lát­tam, hogy már itt baj van. Itt már irigyelik a kicsi tudományt.

Az első muzsikálások

Aztán Gyurica bácsi beteg lett, Felszegen muzsikált, ű bé volt állva tíz vasárnapra. És szegény nem tudta lemuzsikálni a tíz vasárnapot, mer' beteg lett. S akkor elhívutt, azt mondja, menjek há, s akkor szígyeltem a felszegi fiatalságtul, hogy menjek, s nézz oda, há' hallják, hogy Gyurica hogy muzsikál, s én, ott, ott kínlódok, nem akartam menni, de azér' csak elmentem. Voltam egy párszor Kali néninél a csűrbe, ott aztán muzsikáltam vagy háromszor avval a bandával [Kontrás: Kovács Sándor (Laci Sándor), gordonos: Moldován Károly (Farta Károly)]. Ű már akkor is hallották, csak gondolták, há' ebbül lesz valami, s nagyon jó tanáccsal láttak is el, s én is figyeltem, hogy érdemes meghallgatni a jó szót, mer' megéri, s így aztán, mikor a Gyurica meghalt, az ű bandá­ja lett az enyém. Gyuricát eltemették, megmaradt a Károly, megmaradt a Kovács, a Laci Sándor. Ők híttak el engem - gyere Pista, azt mondja, fogjunk össze, s menjünk -. Szígyeltem, komolyan mondom, hát gondolom magamba, hát én csak magamnak aka­rok muzsikálni, de azér' alattomba szerettem volna azér', hogy na, mégis, na hát mi­lyen, lesz bandám, s keresek egy kis pénzt is, de hát azér', hattam magam kírelni is, úgy is voltam, de nem kellett sokat kíreljenek.

Meghítták űket, hogy jőjjenek el egy köszöntőbe, és híjjanak el engem prímásnak. Ez egy olyan pótolás volt, hogy a fonóba készültek az asszonyok, sütöttek-főztek, hogy megtartják a Zsuzsánna napját. Na aztán elmentünk olyan este 10 órára. Na mikorrá már megjöttek a zenészek, akkor lecsapták a guzsalyt, na elég volt idáig, most már mind ki a guzsallyal, azonnal csináltak nekünk heiyet, abba a percbe kezdtük a muzsikálást, jöttek az emberek, olyan köszöntő lett, hogy másnap 10 óráig tartott. Olyan erőt kaptam ezen, á, akkor gondolom magamba, hát mit szígyeljek, ippeg jól, kaptunk egy kicsi pénzt is, aztán a második muzsikálásom már biza egy lakodalom volt. Egy olyan könnyebb kis lakodalom, amit este tartottak meg, és aztat muzsikáltuk le.

De aztán nem volt nagy muzsikálásom azér', mer' akkor utcánkint volt, utcám nem volt nekem. Hanem egyszer-másszor elmentünk, ahova elhíttak, csak nem volt nekem azér, hogy állandó muzsikálásom, mer' akkor Forrószegen muzsikált a Dobos Károly bácsi, Csipkeszegen Icsán, s Felszegen azt hiszem Mákó Gyuri volt akkor.

A harmadik muzsikálásom megint egy lakodalom volt, de azt már kellett kísérni. Hú milyen nagy gond volt nekem. Még addig nem kísértem menyasszonyt az utcán, há', mi legyen, gondolom magamba, az előbb mikor megfogadtak azt mondták, hogy csak egy szombat öste lesz. Én úgy örvendtem, nem kell kísérni, gondolom, nehogy ne legyen jól valahogy az utcán. Egyszer gyünnek, hogy megváltozott, hogy nappal lesz. Jaj, én olyan lázba jöttem, jaj, hogy lehetne, hát mondom, hallgass ide, nem lehetne, hogy há' mér, hát felmentek ti cigány nélkül is, „ne beszélj Pista", s hőjj olyan lázam volt, hogy mit tudok csinálni. De elmentem, láttam, hogy úgy bíztatnak, megin­dultunk, alig mentünk mondjuk egy 20 lépést, 30-at, nekem úgy ment, elkísértem vol­na Szamosújvárig üket. Úgy ment a muzsikálás, és nagyon jól sikerült a lakodalom. Én már aztán a tűzkeresztségen evvel keresztülmentem. Aztán mentem ki hova hívott. Akkor is belétőtt egy mondjuk, belétőtt egy jó 5-6 év, ameddig, hogy sikerült, hogy utcába legyek. Forrószegen voltam, aztán muzsikáltam egyfolytába' nyolc évet.

Táncélményei, megfigyelései, táncközbeni gyakorlat

Egy olyan örökölt szokás Széken, hogy az ember, ha akar, hogy ü muzsikusnak maradjon, s legyen jó, kell tudja mindenkinek a csárdását. Ezér' az egész falut kell ismerje egy prímás, tudja, hogy neki ez a csárdása, vagy ez a lassúja, vagy ez az ő magyarja, vagy ezt a porkát szereti, s ha eztet nem tudja, nem semmi.

Felszegen voltam lakodalomba, s nálunk az a szokás, hogy mindenki szeretne a cigán előtt egyet fordulni. Még sort állnak, s úgy. Hát jött egy öreg bácsi, s ott táncol, én húzom neki, húzom, eltáncol egy negyed órát. Hát mondom, há' mit akar ez má' itt, mér' nem menyen félre, jüjjön a másik. S egyszer megáll az öreg, azt mondja nekem: „Pista, te nekem nem akarsz muzsikálni?" Há' mondom, hallgasson ide! Lássa bé, fiatal vagyok, há' én nem tudom, há' melyik a maga csárdása? S akkor nekem elfütyö­rötte, hogy ű azt várta volna, s akkor tudtam, s akkor egyet fordult, egyet jobbra, balra, s na, akkor mondja, köszönöm. S akkor félrement.

S akkor fogant meg, állj meg, itt muszáj megtanuljam mindenkinek a szokását, a csárdását, mer' csak úgy van jól.

Ippeg ez van magyarba' is, hogy az embert egy ilyen nagy mulatságba teljesen megölik. Úgy kigyengítik, mer' evvel nyújtják a párt, hogy mindenki a cigán előtt akar táncolni egy párt. S mondjuk, ha az ember nem akar kellemetlenségbe kerülni, akkor kell húzza szépen, mer' ha nem, akkor mondjuk azt is megtehetném, hogy egyszerűen elhúzom, na, vége. Hát akkor megharagítom a bácsikat, s akkor nem akarom azt se, inkább magamat ölöm meg, mintsáb mást megsértsek.

A segítségek mind intettek, löktek oldalba, hogy elég volt, elég volt, de én ami­kor muzsikálok, nem tudok beszélni. Nem tudok magyarázni, hogy értessek meg véllek, hogy még kell még, legyetek nyugodtak, kell még muzsikálni, mer' ezeket se kell megsérteni, hanem csak intek, hogy hallgass, s húzzátok tovább. Azok aztán nyomják tovább, úgy hogy itt muszáj ők is reám hallgassanak.

De aztán még az is megtörténik, hogy meg is fizetik. Külön, hogy na má, nekije csináltunk egy párt, belenyúl a zsebibe, ád egy 25-öst, vagy 50-est, s akkor az ember már mindjárt, mindjárt nem olyan fáradt.

Inkább ott tanultam meg a munkába, amikor meg voltam fogadva. Hiába jártam fel próbára, mégse fogott az eszem annyit, mint mikor rá voltam kényszerülve, mer' tudtam, hogy pénzt kapok valahogy is, akkor már úgy éreztem magamba, hogy köte­lesség is. Kötelesség is, hogy összerakjam azokat a nótákat és a dallamokat, ez vett erőt rajtam, hogy ott tanultam a muzsikálás közben. Akkor úgy jött a fejembe és az ujjamra, hogy azt vettem észre, hogy ott tanulok többet.

Az összekapcsolás, az volt nekem nehéz. Egy kicsit gondba ejt, hogy színezzem is, hogy ne egy lére menjen. Kell jádzódni a vastaghúron is egy darabig, akkor az É húron is, É húri csárdásokat. Meg aztán össze kell elegyíteni, az nekem nagyon nehéz volt, ameddig belejöttem ebbe, hogy teljesen folyékonyan menjen.

Jelenleg az Ilka Gyurit szeretem a legjobban. Ha olyan kedve van a Gyurinak, hogy direkt székit muzsikál, olyan tisztán, s olyan, nekem erősen finom, finomul hangzik. Szeretem én a Dobos Károlyét is, s az Icsányét is, de én azér' legjobban az Ilka Gyuriét szeretem, ha olyant muzsikál.

„Megfogadás”

Ugye akkor az volt a szokás, 10 vasárnap megfogadtak, és mikor letőtt a 10 vasárnap, megint megfogadtak 10, ez mind így ment. Akkor 10 vasárnaprá egy fiú adott 50 lejt, 60 lejt, de többet nem. Szóval az 50 lej, mondjuk adott egy fiú hármonknak 50, azt az 50 lejt háromfelé kellett osszuk. Mink úgy osztottuk bé, volt harminc fiúnk. Tíz adott nekem, tíz a kontrásnak, tíz a bőgősnek. Vagy pediglen ha nem adott pénzt, akkor adott egy zsák kukoricát. Csöveskukoricát. Úgyhogy jó volt ez, jó volt, s de mér' volt jó, azér', mer' akkortájba minden héten volt négyszer is tánc. Volt kedden, csütörtöken, szombat, vasárnap. A tíz vasárnap két hét alatt lement. Akkor megint kezdtük előlről, megint tíz vasárnap. Úgyhogy akkor nagyon jól ment.

A széki banda, a „segítség"

A széki banda három zenészből áll; hegedűs, kontrás, gordonos. Úgy szép ez a széki zene, hogy a három legyen összeszokva, és teljes átéléssel csinálja, akkor jó. Mikor bandával játszok, akkor tudok alkotni. Amikor van nekem jó segítségem, aztán belé vagyok melegedve, akkor aztán csinálok ilyen csúszásokat, beléjádzásokat, én így vagyok, s így van minden prímás, a székiek. Hogy akkor tudnak, mikor a bandával vannak. Nekünk, ha bál van, ha lakodalom, nálunk úgy mondják, hogy megcsinálják a cigánypadat. Ami össze van tákolva, hogy nyugodtan 3, vagy 4 személy férjen reája. Az meg volt azon a héten már csinálva, hogy úgy vitték bé, mint egy ágyat. Olyan helyre kell tenni, hogy ne legyünk fordítva ülve, s viszont a gordonos kerüljön a sarokba. Mer' a bőgő csak úgy szól jól. Úgy sorakozunk fel, nálunk nagyon jól szólnak a sarkak.

Jó volt a segítség, olyan kontrás volt [Laci Sándor], olyan bőgős [Farta Károly], hogy az teljesen emelt ki engemet. A kontrások közt is nagy különbség van. Van, aki egy pár hangot megtanul, és avval marad meg egész végig, de vannak olyan kontrások is, hogy sok hangot fog. Hogy ott fog a kontrás is, ahol a prímás. Viszont aztán a bőgős is ott fogjon, ahol a kontrás, aztán azt híjják jó bandának. Úgyhogy énszerintem egy jó kontrás, egy jó bőgős nagyon emeli a prímást, ha egy kicsit gyenge is. Emeli, és arra ösztönzi, hogy még többet tudjon. Még jobb odaadással legyen a tudás iránt, vagy a muzsikálás iránt.

Akivel megkezdtem a muzsikálást ez a Laci Sándor, beteg lett, és alig muzsikáltam vélle vagy két évet, ő meghalt. De meghalt a, megholt a Mákó Gyuri is, eltemettük, s akkor aki volt a bandája, a kontrása a Géza, Tatár Géza báty, akkor jött hozzám. Úgyhogy aztán avval muzsikáltam vagy tíz évet. Az is meghalt. Azt is eltemettem. Köz­be összevesztem a gordonosommal [Farta Károly], mer' elment dolgozni, hogy legyenek évei, legyen kis nyugdíja, de csak szombat s vasárnap volt otthon. Télen pediglen nálunk kedden, csütörtöken tánc van. Nem volt bőgősem állandóan. S akkor elhíttam Tatár Károlyt. Én avval voltam vagy 4-5 évig. És az hirtelen elhalt. A szivinek volt baja, s használta az orvosságot, s közben ivott is. Meghalt, s akkor most már visszavet­tem megint az első gordonosomat. Két kontrást temettem el azóta, és egy bőgőst. Mióta muzsikálok.

Tragikus volt Mákó Gyuri halála. Én be voltam állva egy lakodalomba, Pünkösd másodnapjára Széken. Akkor nem volt még utcám. Én estétől kellett volna menjek, s Pista bácsi [Icsán] déltül, ő kísérte. És pontosan Pünkösd nagyhetin, kedden délben meghalt apám. S akkor búsúltam, ott teljesen egyedül maradtam, egy régi nádfedeles házban laktam, olyan rettenetes nagy nehézség borult rám, úgy éreztem, nem tudok muzsikálni, hiába menyek el, ott erőltessem magam, minden hiába van. Két öste is fel­jöttek, hogy menjek, hát nem, azér nem szólhat meg engem a világon senki, de nem, nem volt nekem erőm. Szépen elmentem, hogy mondjam, né, ne haragudjanak, né, hogy jártam, de én magam helyett, ha jónak látják, állítok bandát. S akkor az én ban­dámmal ment el a Mákó Gyuri. S a Mákó Gyuri úgy leitta magát a lakodalom után, mer' máskülönben a szivivel is volt egy kicsi baj a Gyurinak, hogy lezajlította szépen a lakodalmat, hazament, s meghalt. Szerda délre meg volt halva Mákó Gyuri. A’ volt az utolsó muzsíkálása.

Megszakítás nélkül voltam egyszer Forrószegen nyolc évet, s akkor összevesztünk a fiúkkal, ez a valóság. Olyan keveset adtak, hogy mondjuk muzsikáltunk egy egész éj­jel, s nem kaptunk csak fejenként 20 lejt. Ez úgy van, olyan dolog, hogy ha sokáig, már annyira megszokottak voltunk, hogy nem is törődtek vélünk. S hát mondom, ezen kell segíteni, há', ez nem semmi, csak ippeg mi utcában vagyunk, se pénz, se posztó, s ak­kor eljöttünk. S akkor visszakerült három évig llka Gyuri, s aztán Ilka Gyurival megint a fiúk vesztek össze, s akkor aztán megint visszahívtak engemet. Úgyhogy aztán most is én vagyok jelenleg is, aztán nem lehet tudni.

Csak roppant kevés Forrószegen a fiatalság. A legkevesebb, mer' ez a legkisebb utca. Hívtak a csipkeszegiek is, s mehettem volna oda is, de mit tudom én, én megszok­tam itt, s itt valahogy olyan régi táncház van, már vagy 40 éve, hogy a legmegfelelőbb, nem baj, kapjak kevesebbet, de jól érzem magam, azt nézem.

Ma kontrásom Ádám Sándor bácsi [Ádám István, Icsán testvére], a gordonosom Moldován Károly, a Farta Károly.

Voltam másfelé is, de csak székieknek muzsikáltam. Mondjuk például Székrül el­mentek Kackóra, ez a magyar idő alatt volt, a 40-44-ig Kackóra kitelepítettek egy jó pár széki családot. És azok, akik odaszármaztak és családjok lett, azuk azér' mai napig is, ha így esküvő van, mivelhogy van rokonságjok székiek, úgy csinálják, hogy széki ze­nekar is legyen. Széki muzsika. Na ott is voltam, voltam Szamosújvárt is, körülbelül 200 családnál több van, már széki család. Azok is a lakodalmat, széki cigán kell neki­jek. Kolozsvárra is szintén úgy vannak elmenve nagyon sokan, ott is voltam. Bonchidán is voltam. De ugyancsak székies, azér' híjják a széki zenészt, mer' ugyan hiába mentek el, azér' mulatságrul ha van szó, vagy bárhul, széki muzsikás kell, s székit járnak.


1 Martin György: Szék felfedezése és tánchagyományai (Tánctudományi Tanulmányok 1980­1981. 239-277.1.

2 Halmos Béla: Ádám István, széki prímás (Zenetudományi dolgozatok 1980. 85-113.)

3 A székiek körében a következő prímások emléke él:
Ádám István (öreg Icsán) - Ádám István (Icsán) apja
Ádám István (lstván báty) - Ádám István (lcsán) unokatestvére
Ferenczi Márton (Zsuki)
Moldován György (Gyurica, Lurcsi György) † 1963
Moldován Miklós (Lurcsi)
Tatár György (Mákó Gyuri) † 1969
Ádám István (Icsán) † 1980
Ma Dobos Károly, Moldován György (Ilka Gyuri), Szabó lstván, Boli József (Bubuci) és ifj. Moldován György muzsikálnak.
Széken a táncot s más társadalmi összejöveteleket minden falurészben — a Forrószegen, a Felszegen és a Csipkeszegen — külön tartották. Ez a magyarázata annak, hogy egyidőben több prímás is megélt Széken a muzsikálásból.

Folkszemle, 2008. március hozzászólás | továbbküldés | nyomtatás