Folkszemle, 2009. december hozzászólás | továbbküldés | nyomtatás

A Művelődés archívumából
XLII. évfolyam (1993) 10. szám 30-31. o.

Faragó József

Bartók Béla a román népzene világhírnevéért

 

1945-ben halt meg Bartók Béla, és több mint egy jó emberöltő múltán, 1991 tavaszán a Román Akadémia post mortem tagjai közé választotta. Ugyancsak későn, mondhatná akárki, de ha meggondoljuk, hogy az 1945 utáni korszakban a kommunista Romániában - akárcsak Magyarországon - milyen állapotok uralkodtak, akkor be kell látnunk, hogy egy ilyen választásról korábban még álmodni sem lehetett volna.

Mivel érdemelte ki Bartók ezt a legnagyobb és legnemesebb tudományos címet, amellyel egy Akadémia egy tudóst megtisztelhet? A román népzene gyűjtésével, tanulmányozásával, méltatásával és nemzetközi népszerűsítésével, általánosabban fogalmazva a román népnek, a román kultúrának tett rendkívüli szolgálataival. Ez a magyarázat túlságosan is általános és ezért keveset mond, ám hogyan lehetne az ő monumentális román életművét tömören összefoglalni és megfelelő jelzőkkel illetni?

Kezdjük talán ezzel: volt-e valamilyen nyomós oka, magyarázata annak, vagy talán csak a véletlen játéka lehetett, hogy Bartók a magyar mellett a többi kelet-európai nép zenefolklórjának összegyűjtéséhez is hozzáfogott? Erre a kérdésre ő maga többször és többféleképpen válaszolt; ezúttal többezres szlovák gyűjteményének 1923-ban kelt német nyelvű bevezetőjéből idézem az első sorokat: „1906-ban kezdtem meg zenefolklorisztikai tanulmányaimat a magyar parasztzene anyagának kutatásával, illetőleg gyűjtésével. Ám alig fogtam hozzá e munkához, láttam, hogy egymagában a magyar anyag a tudományos vizsgálódáshoz korántsem elég; föltétlenül szükséges legalább a környező népek anyagának lehető legalaposabb ismerete.” (Slovenské l'udové piesne - Slowakische Volkslieder. Bratislava 1959. I. 51)

Bartók e néhány sorában a folklórkutatás két olyan - egymással összefonódó - alaptörvénye rejlik, amely még máig sem jutott el valamennyi kelet-európai folklorista tudatáig, annál kevésbé gyakorlatáig. Az egyik szerint egyetlen nép vagy nemzetiség folklórja sem ismerhető meg a maga valós gazdagságában és változatosságában az együttélő és környező népektől, nemzetiségektől kölcsönzött folklórjavak feltárása és számontartása nélkül. A másik szerint bármely nép folklórjának nemzeti jellege és sajátosságai csak viszonyítással ismerhetők fel, vagyis általános-közös és egyedi-sajátos vonásait csak a más népek folklórjával való összehasonlítás alapján lehet körvonalazni.

Bartók román vonatkozású életművére térve, a román tudomány szakembereivel együttműködve már legelső gyűjtéseit is kamatoztatni kívánta a román tudomány számára. Ezért 1910. április 29-én kelt francia nyelvű levelével Dimitrie G. Kiriakhoz, a nemzeti irányzatot képviselő neves román zeneszerzőhöz fordult, és bemutatkozása után így folytatta: „Miután már sok magyar és szlovák népdalt gyűjtöttem, nekiláttam az erdélyi román népdalok gyűjtésének is; találtam belőlük vagy 400-at Belényes vidékén (Bihar) és kb. 200-at különböző más tájakon... Mellékelten küldök néhány darabot bihari gyűjteményemből. Egész román gyűjteményemet - még azt is, amit ezután fogok gyűjteni - szívesen adományoznám egy bukaresti közkönyvtárnak... Meg kell jegyeznem, hogy egész gyűjtésemet a budapesti Néprajzi Múzeum részére végzem, ők fedezik utazási költségeimet, a gyűjtéshez pedig fonográfkészüléket használok... Ha a bukaresti Tudományos Akadémia érdeklődne e felvételek iránt, minden dalt kétszer vennék fel: egyszer Budapest, egyszer pedig Bukarest számára... Mindenképpen küldenék azonban Önnek egy példányt román gyűjteményemből, ha megjelölné, hogy megőrzés végett hova küldjem.” (Bartók Béla levelei. Szerk. Demény János. Bp. 1976. 165.)

Bartók e legelső érintkezését a legrangosabb romániai tudományos és művészeti körökkel a személyes kapcsolatokon túl gazdag levelezés követte: Ebből még csak azt a vallomásos levélrészletet idézem, amelyet 1914. szeptember 27-én, a világháború kitörése utáni kétségbeesett napokban intézett ugyancsak francia nyelven lon Bianu neves irodalomtudóshoz, a Román Akadémia könyvtárosához, majd későbbi elnökéhez: „Már régóta akartam írni Önnek, de az események olyan izgalmat váltottak ki belőlem, hogy szinte megbénítottak. Amit leginkább óhajtanék az, hogy legalább köztünk és Románia között maradjon fenn a béke. De akármi történjék is, megkezdett munkámhoz hű maradok: életem céljának tekintem, hogy folytassam és befejezzem a román népzene tanulmányozását, legalább Erdélyben.” (Levelei, 227.)

Életében három nagy román gyűjteménye jelent meg: Cântece populare româneşti din comitatul Bihor - Chansons populaires roumaines du département Bihar (Buc. 1913); Volksmusik der Rumänen von Maramures (München 1923) és Melodien der rumänichen Colinde (Weinachlieder) (Wien 1935). Az első gyűjtemény román és francia, valamint a két utóbbi német címéből már fölsejlik, hogy Bartók milyen szolgálatot tett a román folklór nemzetközi népszerűsítésének.

Mindez azonban csak kezdetnek tekinthető ahhoz képest, ami - sajnos - már csak halála után következett. Denijs Dille belga zenetudós több mint egy évtizedet (1961-1972) áldozott arra, hogy a budapesti Bartók Archívum osztályvezető munkatársaként kutatásaival és kiadványaival Bartók nemzetközi hírnevét öregbítse. Több jelentős vállalkozása mellett ő gondozta Bartók valamennyi gyűjteményének új kiadását Ethnomusikologische Schriften. Paksimile Nachdrucke című sorozatában. Ennek második, harmadik és negyedik köteteként jelentek meg ismét Bartók román gyűjtései, mégpedig 1966-ban a máramarosi, 1967-ben a bihari, majd 1968-ben a kolindakötet. A sorozat a nemzetközi érdeklődést is kielégítette: a kötetekben nemcsak tudományos apparátus (bevezetők, jegyzetek, mutatók stb.), hanem a törzsanyag, vagyis a sokezer sornyi román dalszöveg is olvasható - az eredeti románnal együtt - német fordításban.

Bartók román életművének igazi koronája azonban az az ötkötetes, együttesen 3100 lap terjedelmű gyűjtemény, amely Rumanian Folk Music címmel Benjamin Suchott gondozásában látott napvilágot 1967-1975 között Hágában, és Bartók összes román gyűjtéseit tartalmazza. Ckkéből kitetszik, hogy - Dille kiadásától eltérően - a román eredeti mellett ezúttal a sorozat valamennyi dalszövege, valamint tudományos apparátusa angolul vált hozzáférhetővé a nemzetközi kutatás számára. Első három kötetét még maga Bartók készítette elő kiadásra és fejezte be 1945-ben, fél évvel halála előtt: hihetetlen szorgalommal és akríbiával sajátkezűleg rajzolta meg az utolsó kis ékezetig mind a kottákat, mind a szövegeket; egészoldalas tusrajzait mindössze klisírozni kellett, hogy megjelenjenek. További méltatás helyett még csak annyit, hogy 2700 körüli magyar, 3223 szlovák, 200 arab, 90 anatóliai török, továbbá csekély bánsági szerb meg bolgár és Bereg megyei rutén dallam mellett 1908-1917 között 12 erdélyi megye 86 helységében 3404 román népdalt és hangszeres zenét gyűjtött.

Ez a 3404 román népzenei alkotás, mint láttuk,1913-tól 1975-ig összesen tizenegy kötetben látott nyomdafestéket. Sajnálatos, hogy megannyi közös tervezgetés és fáradozás után a rossz magyar-román politikai és tudományos-művelődési kapcsolatok miatt csak a legelső jelent meg Romániában, a Román Akadémia kiadásában; a további tíz közül egy-egy Ausztriában és Németországban, három Magyarországon, öt pedig Amerikában látott nyomdafestéket. Mi több, ismét hangsúlyozom, hogy Dillétől gondozott három, valamint a Suchofftól gondozott öt kötet német, illetőleg angol fordításban is közölte az összes román népdalszöveget.

Talán volt vagy van olyan román zenefolklorista, aki többet gyűjtött, mint Bartók, de nem volt és nincs olyan, akinek neve egy ilyen könyvsorozat címlapján ragyogna - ha pedig figyelembe vesszük a törékeny fizikumú Bartók úgyszólván emberfölötti munkabírását, akkor jogosan kétségbe vonhatjuk, hogy az ő egyszemélyes román munkásságát egymagában bárki valaha is fölülmúlhatná. Mindennapi szakadatlan szorgalmának jelképes jelzéséül álljon itt román házigazdájának és barátjának Ion Busitiának az az 1930. november 22-én Octavian Beu román zenetörténészhez intézett levele, amelyben több mint húsz év múltán visszaemlékezett Bartók legelső román népdalgyűjtő napjára, miután a reggeli vonattal megérkezett Belényesre: „...Az asztalra tette a fonográfot és maga elé a jegyzetfüzetet; amíg a lányok elénekelték az első versszakot, ő már le is írta a dallamát. Mire a másodikat is elénekelték, ő már ki is javította vagy átalakította, ahol a szövegben egy szótaggal több vagy kevesebb volt, és a 3-ik versszaknál már egészen hibátlanul le volt jegyezve a dallam... Miután az első dojna teljesen le volt írva, a lányok elkezdték a második dojnát énekelni, és ennek a leírása után - az elsőnek a módjára - a 3-ik dojna következett. Ekkor működésbe hozta a fonográfot, és a lányok egymás után bele kellett hogy énekeljék a fonográf tölcsérébe, ugyanabban a sorrendben, mind a 3 dojnát, azt is belemondva, hogy ki és hova való énekelte őket, azután megcserélte a membránt és visszajátszotta az éneklést, amazok nagy csodálkozására és tetszésére. És ez így ment reggel 8 órától mintegy 1/2 1-ig, ebéd után pedig 2-től 1/2 7-7-ig, fáradtság nélkül, csodálatra méltó munkaszomjjal és a zenénk eredetisége fölött érzett nyilvánvaló örömmel.” (László Ferenc: Bartók Béla. Tanulmányok és tanúságok. Buk.1980. 164-165.)

Ez a „munkaszomj” annál inkább „csodálatra méltó”, mert román gyűjteményei mellett sorozatosan közölte - magyarul és más nyelveken is - a román népzenéről írt tanulmányait és cikkeit. Mivel ezeknek még nincs teljes kritikai kiadásuk, a Szöllősy Andrástól gondozott Bartók Béla összes zenei írásai című, 1966-ban megjelent összesítésére hivatkozom, tudva és hangsúlyozva, hogy ma, épp negyed évszázad múltán, különösen a fordítási adatok megsokszorozhatók lennének. Bartók román népzenei tárgyú írásai tehát a következők: A hunyadi román nép zenedialektusa (1914), németül és románul is; Megjegyzések a román népzenéről (1914), előbb románul, majd magyarul is; Román népzene (1931), románul is; Román népzene (1935), olaszul és románul is; Román népzene (1936) először németül, majd magyarul, románul és szlovákul is; Válasz Petreanuék támadására (1936), franciául, németül és olaszul is, románul nem. Valamennyinek a címe elárulja tartalmát, de vannak Bartóknak olyan összehasonlító tanulmányai is, amelyeknek címe nem jelzi román vonatkozásaikat. Ezek közt bizonnyal legjelentősebb Népzenénk és a szomszéd népek népzenéje (1934) című önálló műve, németül és franciául is. Ennek magyar-román vonatkozású részei Muzica populară maghiară si cea românească címmel, többi román tanulmányaival együtt, a Constantin Brăiloiutól válogatott és fordított, Scrieri mărunte despre muzica populară românească (Buc. 1937) című kötetben jelentek meg. Másik román nyelvű, Insemnări asupra cîntecului popular (Buc. 1956) című kötete, Zeno Vancea előszavával, nemcsak néhány román vonatkozású, hanem más tanulmányait is tartalmazza.

Végül szenteljünk néhány szót a zeneszerző Bartóknak, a folkloristáknál ugyanis mindenütt a világon ezerszerte többen voltak és vannak azok a zenekedvelők, akik nem Bartók gyűjteményeiből vagy tanulmányaiból, hanem zeneműveiből szereztek és szereznek tudomást a román népzenéről. 1931. január 10-én a már említett Octavian Beuhoz intézett német nyelvű levelében sorolta fel azokat a szerzeményeit, amelyek a román népzenéből ihletődtek (Levelei, 398). Ezúttal, célunknak megfelelően, csak a „román” címűeket említem, éspedig zongorára: Két román tánc (1909), Román kolindák (1915) és Román népi táncok (1915); ez utóbbit hegedűre és zongorára a világhírű hegedűművésszel, Székely Zoltánnal dolgozta át. Négyszólamú női kar, énekhangra és zongorára is átírva: Kilenc román népdal (1915). Zenekari mű, a hasonló című zongoraműből átírva: Román népi táncok (1917). S akár a tanulmányoknál, itt sem hagyható szó nélkül Cantata profana (1930) című híres alkotása „zenekarra, kórusra, tenor és bariton szólóval”. Idézett levele szerint ez „román kolindaszöveg megzenésítése”, más szóval ebben „csak a szöveg román”. Magát a kolindát 1914 áprilisában a Maros megyei Felsőorosziban gyűjtötte a 31 éves Vasile Suciutól, majd fordította magyarra és dolgozta át zeneműve számára, utolsó sorában szállóigévé vált híres jelmondatával: „Csak tiszta forrásból” (amely sajnálatosan nem került be Békés István nagy gyűjteményébe: Napjaink szállóigéi. Bp. 1977).

Ezt a jelmondatát az Octavian Beuhoz előbb idézett levelében „prózában” is megfogalmazta, és aligha lehetne szebben befejezni ezt az ő román életművének gazdagságához mérten fölöttébb vázlatos eszmefuttatást, mint alábbi tudományos, művészi és egyszersmind politikai hitvallásával: „Magyar zeneszerzőnek tartom magam... Az én igazi vezéreszmém azonban, amelynek, mióta csak mint zeneszerző magamra találtam, tökéletesen tudatában vagyok: a népek testvérré-válásának eszménye, a testvérré-válásé minden háborúság és viszály ellenére. Ezt az eszmét igyekszem - amennyire tőlem telik - szolgálni zenémben; ezért nem vonom ki magam semmiféle hatás alól, eredjen az szlovák, román, arab vagy bármiféle forrásból. Csak tiszta, friss és egészséges legyen az a forrás!”

 

Folkszemle, 2009. december hozzászólás | továbbküldés | nyomtatás