Folkszemle, 2008. május hozzászólások (1 db) | továbbküldés | nyomtatás

Fehér Anikó

Bátya népzenéje

 

Bátya község a Duna bal partján, Budapesttől mintegy 120 km-nyire fekszik, Kalocsától déli irányban mintegy 6 kilométernyire. A táj neve, ahol található, Kalocsai Sárköz. Történetileg összefüggésben állt a Tolnai Sárközzel. Így folyó-kétparti tájnak nevezhetjük. A Kalocsai Sárköz nyugati határa a Duna, északon Dunapataj, keleten az Örjeg nevű mocsár és Kecel, délen Baja, ám ezek a települések nem tartoznak ehhez a tájegységhez. Tengerszint feletti magassága 96 m.

forrás: terkep.jacsa.net

A II. József korabeli ún. I. katonai felvételen is Sárköznek nevezik a Kalocsa és Bátya közti területet. Sokáig valószínűnek tartották, hogy akkoriban nem választotta el folyóvíz a Kalocsai és a Tolnai Sárközt, mindkettő a Duna jobb partján (tehát a mai Dunántúlon) feküdt. Ám ez az elmélet megdőlt, újabb geológiai és geomorfológiai kutatások szerint a Duna a földtörténet negyedkorában keletkezett üledék-lerakódáson tektonikus erők következtében nyugatabbra húzódott, de már 2300 évvel ezelőtt is közel a mai medrében folyt. Ágai azonban jóval keletebbre kanyarogtak, tehát a mai Kalocsai Sárközt mintegy szigetként fogták közre. Más nézetek szerint ez a vízi ország nem tartozott sem a Dunántúlhoz, sem az Alföldhöz, hanem a kettő között az átmenetet képezte. Ez a földtörténeti okok következtében kialakult geológiai helyzet némi magyarázatul szolgál a falu népdalkincsének vizsgálatához, illetve a nem kis meglepetést hozó adatok megértéséhez.


A Duna Vajas felől


Erdő, erdő, de szép kerek erdő...
Balogh Dánielné (1885)

Maga a szó, Sárköz (hasonlóan a Bodrogköz, Rábaköz, Szamosköz földrajzi helynevekhez) folyók, mocsarak határolta területet jelent, ahol egy kisebb folyó egy nagyobba torkollik, s az általuk határolt területet a kisebbikről nevezik el. Esetünkben a Dunántúlon a Sárvíz volt ez a kisebb folyó. A sár szó a régi magyar nyelvben fehéret jelent, (sárarany) a fehér pedig az uralkodó színe volt, a táj neve arra utal, hogy itt az uralkodó Árpád fejedelem törzse telepedett meg. Ezt a tényt Győrffy György kutatásai, valamint az Árpádházi személyneveket őrző településnevek (Fajsz, Solt) is bizonyítják (Egyébként ezért nevezik a fejedelmi településeket fehérnek: Belgrád, Gyulafehérvár, Székesfehérvár, stb.) A Szent István által létrehozott vármegyerendszer központi egysége Fejér vármegye volt. Ide tartozott a Dunán innen az ún. Solti szék is, amelybe Bátya is beletartozott.

A falu kultúrája kettősgyökerű. Magyar és délszláv elemek keverednek benne. Ez megmutatkozik nemcsak nyelvében, hanem egész népi hagyományában, a hiedelemvilágban, a mesekincsben, a szólásokban, a viseletben, az építkezésben, a gazdálkodásban és a népzenében.

 


Dunaj teče
Jelencsity Mihályné (1909)
kotta

Honnan, hogyan is kerülhettek ide idegenajkúak?

I. Béla király az 1061-ben alapított szekszárdi bencés apátság szolgálatára negyven falut rendelt. A Dunán innen Halom, Pálfölde, Iván és Fajsz falvakkal együtt. Bátyát is, amelynek népe ekkor egyházi nemes (praedialis) volt. Ennek a kapcsolatnak a lakosság nemcsak a lelki gondozását, köszönhette, hanem azt is, hogy megtanultak kertészkedni. Középkori lakosságának kultúrájában nyilván jelen voltak a szomszédos falvak, Orosz és Varajt orosz-varang népességének hatásai is, akik a királyi testőrség hozzátartozói lehettek, bár a XVI. századi falunévsorok még tiszta magyar neveket tartalmaznak. Később a behozott szláv papok révén gyakran a magyar nevek is szlávos helyesírással kerültek be az anyakönyvekbe. 1697-ben Antunovics Bátyát már szláv plébániának könyveli el, mert 1705-ben éppen a Bácskából fölhúzódó szerbek égetik porig. A török után nem egy időben, hanem évtizedek alatt, nem egy helyről, hanem különböző tájakról és településekről, valamint nem földesúri telepítés következtében, hanem spontán módon érkeztek egyénenként, családonként Bátyára katolikus délszlávok. A letelepedettek közül még évtizedekig is sokan rövid idő múlva tovább vándoroltak.

Annak ellenére, hogy Bátya az István király által alapított érsekség tőszomszédságában feküdt, évszázadokig a legfontosabb kereskedelmi, kulturális és társadalmi kapcsolatai a Dunántúl felé irányultak. Népzenéjének legarchaikusabb darabjai is ezt bizonyítják. A kalocsai jellegű dalok csak a XIX. század végétől, amikor megerősödnek az errefelé irányuló kapcsolatok (paprikakereskedelem, béreskedés, haszonbérleti szerződések), kerültek Bátya népének dal-repertoárjába. Ezek a dalok kizárólag népzenénk újabb rétegét képviselik. Mondhatjuk, hogy a kétnyelvű Bátya értékesebb, archaikusabb magyar dalkinccsel rendelkezik, mint a Gyöngyösbokréta idején elhíresült színmagyar, virágos Kalocsa.


Asszonyok a Kálváriában


Korán röggel
Harangozó Péter (1888)
kotta

A termőföld szűkössége ellenére viszonylag jól éltek a bátyaiak, mert már a XVIII. század óta intenzíven kertészkedtek és kereskedtek. Eleinte káposztával, aztán vöröshagymával, a XIX. század végétől pedig fűszerpaprikával. Az 1940-es években a kalocsai paprikatermelő körzetben a vezető hely Bátyáé volt. Batyus, valamint külföldre is vagonszámra szállító nagykereskedői, paprika kikészítő iparosai, vízimalmosai a paraszti polgárosodás előhírnökei voltak, ami zenei ízlésvilágukban is megmutatkozott. Náluk jelentek meg először a rádiók. A felfelé törekvést fejezte ki náluk pl. a rádióból megismert magyarnóták kedvelése. A falu kereskedelmi mozgékonysága ellenére, épp nemzetiségi jellege miatt, meglehetősen befelé fordult, zárt közösség volt. Ám már az 1950-es évektől meghatározóvá válik az exogám házasságok aránya.

A rác szó más tájon ortodox szerbet jelent, s van valamiféle pejoratív, sértő jelentése. Ezen a vidéken a rác katolikus délszlávot jelent, s egyáltalán nem érzik sértőnek. Bizonyítja ezt a közkedvelt bećarac szöveg:

Vojim raca nego bunjevaca
Jel bunjevac unedelju ljubit
A rac ljubit kadgod se probudi.
Jobb szeretem a rácot a bunyevécnál
Mert a bunyevác vasárnap csókol
De a rác csókol ahányszor felébred.

Mila mamo
Balogh Istvánné (1900)

A férfiak magyaros népviseletükből az első világháború után, a nők bunyevácos viseletükből 1957 után kezdtek tömegesen kivetkőzni. Az építkezésben ekkor kezdett terjedni a középmagyar típusú hosszú parasztház helyett a modern, kockaházak divatja.

A falunak ma kb. 2200 lakosa van. Ez a szám folyamatosan csökken. Bár a közeli város, Kalocsa viszonylag sok munkahelyet biztosít az itt élőknek, mégsem telepednek itt le a fiatalok. A születések száma pedig évről évre csökken, csakúgy, mint más magyar falvakban. Az erős hagyománytisztelet és a valóban a génekben élő tradíció azonban mégis érezteti hatását. Van valamiféle megőrző, a régmúltba vissza-vissza tekintő hangulata. A lakodalmak még többnyire a régi rend szerint folynak, igaz, nem a háznál, hanem bérelt helyen. A nagyobb mezőgazdasági munkákat gyakran végzik a családok kalákában, segítenek egymásnak.

A bátyaiak mindig is nagyon szerettek énekelni. Ezt legjobban a templomban s a lakodalmakon lehet s lehetett lemérni.


Rozmaring Népdalkör


Jedva čekam
Jelencsity Mihályné (1909)
kotta

A bátyai népdalok magukban hordozzák a kettősgyökerűséget. Alapjaiban azonban ez a népdalkincs magyar. Vannak olyan rác szövegű dalok is, melyeket magyar dallamra énekelnek.

Minden bátyai ember dal-repertoárjában egyaránt szerepel magyar- és rácszövegű dal. A magyar szövegű dalok száma jóval nagyobb. (Ugyanez a jelenség figyelhető meg a közeli faluban, a mintegy 10 km-nyire fekvő Dusnokon is). Tükrözik ezt az állapotot azok a kézzel írott dalosfüzetek, amelyek sok családban megtalálhatók.

Egy-egy lakodalomban, disznótoron névnapi vacsorán aztán hol magyarul, hol rácul énekelnek. A szöveg nyelve azonban nem jelenti azt, hogy a dallam etnikuma is azonos a szöveg nemzeti hovatartozásával. Különösen a népies műdalok csábították a költői lelkületű bátyaiakat a múltban arra, hogy rácra fordítsák azokat, de a népdalok szövege is gyakran került át a magyarból rácra. Rác kóló-dallamra azonban mindössze egy béresnótát énekeltek (Bár mindig így vóna...), s a falu egyetlen tamburazenekarának repertoárjában is mindössze egy-két valóban rác jellegű táncdallam élt.

A hangszerek, a hangszeres zene, illetve a faluban működő zenekarok is hatással voltak a bátyai dal-repertoár kialakulására. Fontos megemlíteni, hogy Bátyán a II. világháború előtt nem éltek cigányok, így cigányzenekar sem létezett. A csupa parasztemberből álló híres Palus-banda tamburásai gyakran játszottak más falvakban is, kocsmákban, lakodalmakban, s ott főleg magyar dalokat kívántak tőlük. A daloló emberektől maguk is megtanultak magyar dallamokat, s azokat Bátyán is elterjesztették. (A zenekar összetétele: prím- és bassz-tambura, nagybőgő (mindig csak pizzicato szólaltatták meg) és néha egy foktői cigány cimbalmos.) A harmincas években ezt a zenekart hivatalos bizottság minősítette. A vizsgára egy tanult, nem bátyai zenész föl is készítette őket. Ekkor tanultak meg több kalocsai és más vidéki magyar népdalt. Prímásuk elmondta, hogy a muzsikálást apjától tanulta meg jónéhány bátyai magyar és rác dallamon keresztül. Első saját hangszerét pedig Zomborban vásárolta. Ez a zenekar még a 60-as években is a karácsony utáni István napon végigjárta azokat a házakat, ahol Istvánnak hívták a házigazdát, s a Hol vagy István király-t játszották el neki szerenádként, amiért pénzt és italt kaptak. Ha vidéki zenekart pl. rezesbandát szerződtettek a lakodalom kiszolgálására, annak műsorából könnyen bekerülhetett egy-két dal a falu dalkincsébe. A tambura-zenekar vasárnap délutánokon a kocsmákban játszott. Létrejött a Levente Egyesület keretében a húszas-harmincas években egy vonós zenekar is, amelyet egy Kalocsáról kijáró karmester tanított és vezetett. Tagjai később önállósították magukat, s a hallás útján megtanult dallamokat játszották lakodalmakban. A 80-as évektől kezdve működik itt egy ifjúsági fúvószenekar, iskolások, fiatalok a tagjai. Repertoárján azonban nem énekelni, hanem hallgatni való zeneművek szerepelnek túlnyomórészt.


Szállási ház


Nyergelik a kis pej lovamat... (tambura)
Palus banda, Rakiás S. József (1922)
kotta

Hangszerként házilag a citerát használták. Harangozó István útkaparó pl. maga készítette hangszerét, s odahaza és munkatársai körében gyakran játszott rajta saját énekkíséretével. Egy XIX. század végi tudós pásztorról, Tupcsia Jánosról mesélték, hogy a legelőn nádsípon játszott, s a tehenek a nótaszóra lépegettek. Ő volt az, aki a kalocsai szolgabírónak elénekelte a bírócsúfolót: Megdöglött a bíró lova. Szintén a XIX. sz. végén még élt dudás is a faluban. Szabónak hívták, s olyan szépen játszott, hogy még a plébános urat is szórakoztatta. A családot azóta is rácul Dudaśnak hívják. Jellemző, hogy a duda rácul gajd-nak hangzik, de Szabóék nem Gajdosok vagy Gajdosikok lettek, hanem magyar szóval Dudaś (Dudás) lett a rác ragadványnevük. (sic!) A dudamuzsika emléke lehet Bátya énekes népzenéjében néhány jellegzetes dudanóta. Voltak olyanok, akik a nyelvük alá tett meggylevéllel fütyülve kísérték az énekszót.

A kocsmákban szokás volt a közös éneklés. A zenészek tudták, hogy egy vendégnek mi a nótája, s ha pénzt reméltek tőle, az ő nótáját kezdték muzsikálni. A Kitrákotty mese rác szövegű változatát (Oco sam ja na bazar) többen tudták, de mégis inkább egy idős emberhez, Nenkó dedóhoz kötötték. Mesélik, hogy a második világháború alatt, ha a leventék nótaszóval vonultak végig vasárnaponként a templomba menet, az asszonyok sírtak.

Szokás volt dalokat bosszantásból énekelni, ezt kiéneklésnek is nevezték: Erre szolgáltak a hírversek. (A Zárda utcában megdöglött egy ló, Tamaskó Pistánál virsli kapható - kuplé dallamon, Fiser néni libái, Sári te) Ez a szokás - a pletykához hasonlóan - a falu egyének feletti ellenőrzését, ítélkezési jogának gyakorlását jelentette.

Bátyán gyakran dallal adták egymás tudtára a szimpátiát, szerelmet - vagy éppen ennek ellentétét - a mulatságokon.


Iskola


Lázár vödd föl...
Balázs Istvánné (1892)
kotta


A daltanulás alkalma volt az iskola is. Természetesen itt az újszerű magyar népies műdalok terjedtek, de nyilván itt tanulhatták meg talán még a XVIII. században az évszázadokon keresztül népszerű rác szövegű és dallamú katekizmusi éneket. A sok hazafias dal közül ma is tudnak néhányat az öregek. A tanítók, apácák, egyesületek által rendezett műkedvelő színielőadások szintén bevittek a falu dalrepertoárjába néhány népies műdalt. Pl. Ki tanyája ez a nyárfás, Eltörött a hegedűm. A XIX. század végétől az 1930-as évek közepéig volt Bátya plébánosa a szabadkai bunyevác származású Jeszenovics Félix. Az ő idejében történt meg a bátyai női viselet elbácskaiasodása. (Addig ugyanis az hasonló volt a délalföldi bőszoknyás öltözethez. Feltűnő, hogy Kalocsa női viselete azonos előzmények után szintén ekkor kezdett magyarosodni, mai formáját ekkor kezdte fölvenni.) Nos, ettől a paptól is tanulhattak néhány bunyevác dallamot a bátyaiak akkor, amikor a papot is meghívták a lakodalomba, s ott ő elénekelte szülőföldje kedves dalait.

A lakodalmakban, ha valaki a maga dalát akarta megszólaltatni, fölállott, és engedélyt kért, hogy elmondhassa a nótáját. Napjainkban is különféle társas mulatságokon gyakran előfordul, hogy ha valaki szerepelni akar, akkor pénzt ad a zenészeknek, feláll a színpadra, kezébe fogja a mikrofont és a zenekar kíséretével elénekli kedvenc dalát.
A katonaság és a levente egylet már sokkal több népdalt terjesztett el a faluban. Különösen az első világháború népszerű katonadalai váltak közkedveltté. (Ezek között is akad néhány, a népies műdal és a népdal határán álló dal.)

Bátyai ház


Kedves Kati ángyom...
Sáfrán Pál (1889)
kotta

A közös munka is alkalma volt a daltanulásnak. A dunántúli dallamokat megtanulhatták az őcsényi cséplések, a Szuprics-pusztai, a siklósi vagy a somogyi nagyaratások alkalmával. Sokan mentek el cselédnek, béresnek Kalocsára, kalocsai pusztákra, de Bátyán is sok máshonnan való béres dolgozott. Más vidékről származóak voltak az akadémiai nagybirtok, Tira cselédei is. Innen is hoztak magukkal dalokat. A dusnokiak is emlékeznek arra, hogy az érseki uradalom sokfelől érkezett béresei az intéző utasítására daloltak munka közben. A sok béresnóta így terjedhetett el.

A pásztorok sokfelé eljártak a rájuk bízott jószágokkal vagy azok nélkül, s más vidékek pásztoraitól sok dalt megtanultak. A bátyai csárdában nem egyszer összemérték tudományukat. Ilyenkor meg az alföldi vásárok alkalmával a lacikonyhák mellett hallhattak, tanulhattak meg a bátyaiak sok kiskunsági pásztor- és betyárdalt.

Énekes-dramatikus népszokás volt az eredetileg húshagyókedden a kocsmában eljátszott bőgőtemetés, ami később időpont és funkcióváltással a lakodalmak másnapjának közönségszórakoztató eseménye lett. 2006-ban pedig a helyi Rozmaring népdalkör az öregek napja alkalmából a színpadra állította, mint látványosságot, színpadi produkciót. Hogy mikor és milyen körülmények között került a szokás Bátyára, nem tudni. Bizonyos azonban, hogy ezt a szokásdallamot Kunszentmiklóson is ismerik, de tudják Dusnokon is, bár ott soha nem játszották el. Ádám-Éva estéjén szokás volt, hogy a gyerekek a szomszédok ablaka alá mentek énekelni karácsonyi énekeket, amiért ajándékot kaptak. A fásángozás szokása disznótoros alakoskodó adománygyűjtő hagyomány volt. Ilyen alkalmakkor is szoktak énekelni, gombos harmonikával muzsikálni, zajkeltő eszközökkel lármát csapni.

Szokás volt az 1950-es évekig, hogy a sorozásról hazatért legények összefogódzkodva zeneszóval, nótázva végigvonultak a falu utcáin az esti sorozóbálra tojást, szalonnát, kolbászt, pénzt gyűjteni.

A nagyböjt előtti utolsó csütörtököt torkos csütörtöknek nevezik. Ezen a napon az asszonyok szoktak házi mulatságokat rendezni. Itt a résztvevők által összehozott tojásból és kolbászból rántottát készítenek, hozzá bort fogyasztanak, esznek-isznak, nótáznak és táncolnak. Férfi régebben csak női ruhában merészkedhetett közéjük. Ha akadt egy citerás vagy egy gombos harmonikás, aki kísérte a dalt, a jókedv még magasabb fokra hágott. Olyan mulatság is akadt - ezen már férfiak, sőt az akkori községi orvos is ott volt - hogy egy kalocsai cigánybandát hoztak ki kocsival a mulatság szolgálatára.

A lakodalmak alkalmával a két násznép külön-külön gyalog vonult a templomba zenekísérettel, nótaszóval. Ugyanígy jöttek hazafelé is. A zenekar mindig a menet végén haladt. Útközben néhány helyen megállt a menet és táncolni kezdett az egész násznép. Az utcabeliek pedig bámulták a mulatozókat.

A lakodalmakban talán a XIX. században még szokás lehetett a menyasszonybúcsúzó. Ennek emléke a Csillagok, csillagok kezdetű dal. Dusnokon még az 1950-es években is énekelte a násznép ezt a funkcionális szertartásdalt.


Csillagok, csillagok...
Balázs Istvánné (1892)
kotta

Még a 70-es években is hallható volt a temetéseken sirató, érdekes, de nem meglepő módon az is az itt szokásos bizonytalan tercű hangsoron szólalt meg.

A faluban a megszületett kisgyermekhez először rácul szóltak. Nem véletlen tehát, hogy gyermekrengető, altatódalainak nagy része is rác szövegű. A kora kamaszkorra jellemző körjáték repertoár dalanyaga azonban már inkább az általánosan elterjedt magyar anyaghoz hasonlít. Van azonban itt is egy-két másutt nem található unikum.


Sokol sedi...
Balázs Istvánné (1892)
kotta

A dalanyag nagy része új stílusú, de mind a régi rétegű, mind az új stílusú dallamok között is igen magas a bizonytalan tercű, ún. dunántúli pentaton hangsorú dalok aránya.

Dr. Fehér Zoltán gyűjtés közben.
Énekes: Markó Tamás (1886)


Nini mama...
Markó Tamás (1886)
kotta

A faluban Dr. Fehér Zoltán főiskolai tanár gyűjtött 1952-től, nemcsak népdalt, de hiedelmet, szokást, mesét, helytörténeti emléket és minden mást, amivel a paraszti réteg foglalkozott. Kb. 6-700 értékelhető adat került elő népzenéből. Ezek megoszlása:



Sáfrán Márta néni szenes vizet készít


Hallod-e te Juhász Pista...
Markó Tamás (1886)

A paraszti hagyomány - a világ rendje szerint kopik. A faluban néhány éve erőre kapott Rozmaring népdalkör – Dr. Fehér Zoltán vezetésével - sokat tesz azért, hogy ne tűnjön el nagyapáink, szépapáink művészete. Maradjon meg ez a különleges, kettősgyökerű, mégis sok magyar jellegzetességet magában hordozó gazdag, sokszínű népdalanyag. A falu dalkincse tehát jó kezekben van, doktori disszertációm alapjául is ez szolgált.


Gyűjtés Vidáné Farkas Margit nénitől


Rozmaring Népdalkör


Vót az én öregapámnak...
Balogh Józsefné (1899)
kotta

 


A fotókat készítette, a dalokat gyűjtötte Dr. Fehér Zoltán 1952 és 2008 között. A dalokat lejegyezte: Dr. Fehér Anikó.

Irodalom:

Fehér Zoltán - Fehér Anikó: Bátya népzenéje (Kecskemét, 1993.)
Fehér Anikó: Bátya népzenei monográfiája (Kézirat, doktori értekezés, 2008)
Fehér Zoltán: Bátya életrajza (Bátya, 1996.)
Fehér Zoltán: "Ki kell, hogy sorsomat kiáltsam" (Bátya, 2005)
Vargyas Lajos: Egy felvidéki falu zenei világa - Áj, 1940 (Planétás, 2000)

Folkszemle, 2008. május hozzászólások (1 db) | továbbküldés | nyomtatás