Folkszemle, 2011. május hozzászólás | továbbküldés | nyomtatás

A Gyöngyösbokréta. Írások és dokumentumok a mozgalom történetéből
Szerkesztette: Dóka Krisztina - Molnár Péter

<409 .>

Viski Károly

Gyöngyösbokréta*1

Folyóiratunk 1931 márciusi számában részletesen foglalkoztam egy szabadtéri néprajzi múzeum megszervezésének gondolatával. S mivel a tudomány- és neveléspolitika sem rest – ha már politika – a gyakorlati érvek emlegetésében, azzal kezdtem, hogy aligha van különb idegenforgalmi csalogatónk, mint sajátos népéletünk, amely a maga hagyományos formáinak még mai romjaiban is páratlan Európában. Egy ilyen szabadtéri múzeum, egy csodálatosan színes fővárosi falu, egy ilyen szívdobbantó szimbolikus Nagy-Magyarország lenne alkalmas kerete mindannak, ami népéletünkben mozgás, elevenség, szokáshagyomány, ünnepi alkalmak élő szava, költészete, zenéje és tánca; mindannak, ami mutogathatóan a népélet fogalma. A gondolat (vagy inkább a gyakorlati érv) „illetékes helyen”, ahova különúton is eljuttattam, figyelmet keltett, – ha válasz nélkül maradt is, mert rövid idővel rá, váratlan meglepetésemre, – no, ha nem is az ország faluja, – de valami belőle mégis csak megvalósult; az, amit Gyöngyösbokréta néven ma már mindenki ismer.

Nagy-Magyarország szimbolikus faluja tehát nem készült el, lakóit azonban „illetékes hely” jónak látta fölhozni falujuk helyett – háború utáni gyakorlat! – a kiutalt szükséglakásba, a Városi Színházba…

Sebaj, ha nem is falu, de legalább a költészet-, zene-, tánc-, szokáshagyomány virágaiból valami mégis együtt van. A Bokréta fényes külső sikere igazolta a fölvetett gondolat helyességét s talán ígérete eljövendő erkölcsi sikereknek. Mert a kasszasikerszerű eredmény még nem bizonyíték a mutatvány értéke mellett; minket nem téveszt meg az a hangos, lelkendező szóáradat, ami erre a vállalkozásra egyes érdekeltségek pennájából ráhömpölyög; még kevésbé az a közönség, amely sületlen operetteknek éppen olyan hévvel tud tapsolni, mint az idők tengerében kigömbölyödött formás néphagyományaink e bokrétájának.

Bár a Bokréta sokkal tökéletlenebb, mint amilyen lehetne, nagyjában, a maga ujságával, színességével, el nem rontható magyar érté- <410.> keivel így is megállt a rivalda fényében, a színpad alkalmatlanul temérdek öblében és a rendezés vizében. Szívből kívánjuk, hogy álljon és éljen, mert alkalmas, érdekkeltő kezdetnek látjuk arra, hogy a jövőben méltóvá fejlődjék hagyományaink gazdagságához, még nem régen is ragyogó pompájához – megfelelő keretben. Hogy vajjon ilyen irányba fejlődik-e, kétséges, mert egyre több – nem a képzett bába, hanem a kuruzsló (nadrágos) tudósasszony, akiknek kezén egyre jobban féltjük az évenként újjászülető gyermeket. A hagyomány alakjába és tartalmába évről-évre többen avatkoznak bele avatatlan tudákosok, akik felett nincs hatalma a Bokréta dilettáns kötözőjének, mert az erő ebben az esetben a néprajzi tudást s a néprajzi kutatás munkájából szerzett tapasztalatokból nőtt érzéket jelent. A Bokréta virágait és „gyöngyeit” egyre nagyobb buzgalommal mintegy hivatalból kezdik formálni falusi irodákban, tantermekben, idegenforgalmi boltokban, egyes ügyosztályokban; nyesik, fényesítik, drótra kötözik, idegen szirmokat aggatnak rájuk, fokozódó hévvel, hogy maholnap annak a falunak a szelleme sem ismer rájuk, aki termelte.

Annakidején hangsúlyoztam, hogy az efféle szervezés Európaszerte hozzáértők munkája szokott lenni; de ennek a hangsúlynak legfennebb szállékony hangja volt, súlya azonban semmi… Senki sem érzett nyomást lelkiismeretén. A „szakember” ugyan minden tájon könnyen terem nálunk, de terem-e bárhol vígabban, mint ott, ahol népi dolgokról van szó. Ma még úgy vagyunk a néprajzzal, mint ezelőtt száz évvel nyelvünk kérdéseivel: mindenki ért hozzá, s mindenki helyet kíván a haza oltárán a maga „zsengéjének”.

De hagyján! Inkább nézzünk be a színházba, ha megkeserítjük is a bokrétaszedőket, néhány megjegyzésünkkel, amikkel csak kanalazni akarunk a hibák özönében, inkább csak intő figyelmeztetésül, hiszen – hogy stilszerű túlzással szóljunk: ha a tenger ténta volna, minden fűszál penna volna, s ha adná valaki hozzá a papirost…

SZÓL A NÓTA, dübög-lobog a tánc, száll az ének, itt-ott ráhibáznak dallamok és szövegek patinás kincseire – de nincs egyetlen hangszerük. Az egész Gyöngyös Bokrétában – bokrétás kezéből – egy nyekergő harmonika áraszt keserves hangulatot, ahogy illetlenül és alkalmatlan skálájával hozzá-hozzá sanyarog ahhoz, amire nem termett, a magyar zenéhez. Még a kiskunok Lölöjétől sem vagyunk elragadtatva, aki otthon hagyta a bandájából a cimbalmost és klarinétost. S milyen illedelmesen megszépültek a galamboki regösök, akik egyik legszebb regösének-változatunkat hozzák a 180 közül, de nemcsak arcukat szégyellik bekormozni, hanem – bizonyára azért, hogy a dolog ildomasabb legyen – otthon hagyják a bőggőt, a csengőt, a furuglát. Még jó, hogy a láncos botot is nem szégyellik s végképpen tönkre nem teszik a regölésben azt, ami valószínűleg a legértékesebb és a legősibb benne, az ősvallás módján varázsló, párokat egyberegölő – egy egészen más világból való, sámán bájolókhoz illő – feneketlen hangszeres lármát. Mert ez volna a lényeg, s tudni kellene, ha másunnan nem, a szomszédos Komárváros tanításából, hogy a hangszerekkel „a versek végén ugyancsak köll ám dógozni.” Dógozni köll tehát, <411.> hiszen egy évben egyszer van Budán – bokréta, ezen az egy napon ne spóroljunk a zenebonával.

Azt sem vennők rossz néven, ha következő bokrétában Galambok szomszédja, Komárváros regülne el bennünket a maga hangszereivel: bőggővel, két bádogfedővel, klárinéttal, tilinkóval vagy lopótökből készült kürttel (a töröksípnak nevezett régi magyar hangszer utódjával). Szívesen vennők a komárvárosi rendet is, ahol a bizony eléggé egyhangú regülés minden szakasza előtt a klárinétos vagy a kürtös valami „más nótát fúj”, amelyhez a többiek szintén „kontoráznak”. Ez a szakaszközi incidens nem példátlan más természetű előadásban sem, sőt maga a refrén is ilyesmi. Legkevésbé felejtsük otthon a büggőt, amelyet másutt szötyök, höppögető, az Alföldön köcsögduda, a székelyek burrogtató, a moldvai csángó magyarok bika néven ismernek; egykor országszerte elterjedt, ma már kivesző hangszer. Hogy ez vagy az a hangszer ma már nem regöskészség, az nem számít, ha tudjuk, hogy negyven-ötven évvel ezelőtt az volt s öreg emberek ma is meg tudják csinálni.

És hol marad a duda, régi csárdák hangulatrezzentő hangszere, s mért nem tud egyik község sem – ahol még él a dudás képviselője – néhány dudást hozni magával? A duda, azaz magyarul tömlősíp, nekünk éppen olyan hangszerünk, mint a skótoknak vagy szerbeknek; valamennyi európai nép egy forrásból vettük. S a déldunántúliak mért nem hozzák el a hosszifuruglát, ezt a gyönyörű mély hangú szerszámot? Mért nincsenek sajátos hangszeregyüttesek, mint amilyen például a kis-kanizsai betlehemeseké:

Fogd te András dudádat,
Te is Pali sípodat,
Én is furuglálok.

Vagy a nagykanizsaiaké:

Te is fogd sípodat,
Én is fogom hegedemet.

S ki magyarázza meg a bokréta-dolgokban kissé jártasabb nézőnek, hogy a pásztortáncokat mért nem járják furulya- meg tömlősíp- (duda) szóra, holott pásztori renden nyilvánvaló, hogy

Ha valaki vígan él, vígan él,
A pásztor éppen úgy él:
Sétál, dudál, furujál, furujál,
Billeg-ballag, meg-megáll.

Még jó, hogy a bokrétakötő nem köti őket is egy csokorba a harmonikával.

S mért maradna ki az együttesből a dob, ha már nem is dob, csak pótléka, ahogy a göcseji ének mondja:

Becsiszegünk-csoszogunk,
Nyirfakiéreg bocskorunk,
Hársafakiéreg duományunk,
Fán vasfazék a dobunk2

<412.> S mért ne lehetne a jelmezben is közeledni a korábbi állapothoz, mikor a szövegek nyilván beszélnek arról, ahogy idézetünkben látható s ahogy számtalan más változat is mondja, pl. az andráshidai:

Hajdinaszalma köntösünk,
Cserfakéreg bocskorunk,
Hársfakéreg topányunk.

S a jelmezeket tekintve mért ne lehetne némi változatosság! Pl. a polai szokás követése, ahol a regösök fehér nadrágot, fehér dolmányt, süvegcukor-papírból készült fekete püspöksüveget s piros csizmát viselnek.

Szívesen vennénk tehát valami másféle tánczenét is, mint amilyen a csíki székely tekenyőgardoné s amilyen egykor a büggőé vagy köcsögdudáé is lehetett, amely csak az ütemet adta, elvégre dallam nem kell a tánchoz. Tinódi szerint (a XVI. században) a zene kicsiből kitelt: „Két rossz tálat ők zörgetnek, tombolnak, szöknek”. Igazában a katonatáncoknak csak a fegyver és sarkantyú adta a zenét s a csapásolás (csizmaszárverés), tapsolás nem egyéb, mint szabályozója, őre a ritmusnak. A csángó boricatánc őrharangjának, pintinének is ez az értelme.

Sajnáljuk, hogy a csonka ország területéről még nem került elő olyan férficsoport, amely az ujjal való pattogtatás zenéjével frissítené a taps és csizmaszárcsapásolás egyhangúságát. Mindezt csupán a változatosság érdekében tesszük szóvá, hiszen nekünk megvan a magunk kezdetleges, mondhatni sajátos hangszerünk: a sarkantyú. Ezzel tudnak is bánni, illő mértékkel, különösen a katona eredetű, szabadabb multú tájak csoportjai: hajdúk, kunok. Másoknak nem is jut eszükbe; – helyesen. Ezt az egyébként magyarnak mondható ütemjelzőt éppen úgy kár volna erőltetni ott is, ahol sohasem volt, mint ahogy kár erőltetni a bőgatyát, pláne úgy, hogy szűk fekete nadrág fölé kötik fel.

„Szó nélkül nem is tánc a tánc” – mondja a magyar szólás, mégis alig hallunk valami épkézláb táncszót, pedig kötetre való van belőle. Minthogy a táncszó országszerte szokás volt, kellemes fordulat lenne, ha legközelebb hallanánk valamit belőle; s ha nők is kevesebbet visítoznának s meg-megszólalnának – például lakodalmi jelenetben, ahol nekik is szabad – magyar módra, azaz ha az öregebbektől, ahol még emléke él, összeszednének a hagyományos szóból egyetmást. Ezeknek csak úgy van értelme, ha táncfolyamat valamely szakaszának, részének hangulatát kísérik, fejezik ki szóban. Ilyenkor még a testrészek is külön-külön megszemélyesítődnek s aszerint kapják a biztatást:

Járd ki lábam, járd ki most,
Nem parancsol senki most.

De megkapják a dícséretet is, a csizmaszár veregetése közben, ha megérdemlik:

Ez a lábam, ez, ez, ez,
Jobban járja, mint emez.

Érintenünk kell a táncok és egyebek magyar voltát és idegen eredetét, azaz hogy válogassunk-e belőlük a magyar jelleg és idegenből <413.> való kölcsönzöttség szerint. A Gyöngyösbokréta rendezői, hírvivői és más avatatlanok szívesen foglalnak össze mindent a kritika szerény nyoma nélkül ebbe a két szóba: „eredeti”, „ősi”. Mire való a hasonlóképpen avatatlan nagyközönséget ezekkel a jelzőkkel – ha szándéktalanul is – félrevezetni s ezzel az alkalommal is – hogy úgy mondjam – növelni a látókör szűk voltát. Nem lehetne-e ezeket a jelzőket minden veszteség nélkül elhagyni? Aki ismeri a múltszázadközépi matyó öltözetet, nem mondhatja, hogy a mai öltözet ősi, mikor a kettő között szinte semmi hasonlóság nincs. Vannak ősinek, ha nem is kizárólag magyarnak mondható ruhafélék is, mint például a bocskor, alföldi fodrosaljú ködmön, az oldalt-gombolós bőrmelles, szürköpönyeg, a prémes kalpag, a köldökig érő kézelőtlen kendervászon ing, de ezekből a bokrétában alig látunk valamit, (néhány szűrt). Hogy minden, ami népi: „eredeti, ősi”, – ezt mondhattuk ezelőtt száz esztendővel, a néprajzi érdeklődés halovány pirkadatán, a lelkendező fölfedezők reggelén, de ma már illik kissé megrágni a szót, mielőtt fogaink sövényéből kieresztjük. A nemzet ellen való vétek és anakronisztikus, hétszilvafás balvélemény kitartani amellett, hogy az istenadta nép ezeréves verejtékes élete, fogékony teste-lelke fölött nyom nélkül suhant el minden, ami nyugateurópai s minden csücsül lelke mélyén úgy, ahogy ősei annakidején „ázsiai” nyergeken behozták. Ez volna az „ősiség”, ha így volna. Nem minden ősi, ami régi, legalább literatus emberek nyelvén, ha nép mondja is, hogy a százesztendős ház „östől maradt”. Ha népről szólunk, ne beszéljünk a nép kronológiája szerint, akinek „régi” dátuma csak egy van: 48. illetőleg Szeged körül még egy, a Móra Ferenc által fölfedezett „csehek idejében”. Szóval könyvforgató, sőt könyvnyálazó embereknek – gondolom – Kossuth apánk ideje még nem őskor. Eredetiség azonban kétségkívül sok van bennünk, éppen azokon a lelki tájakon, amelyeknek a levegőjében a bokréta virít.

De az eredetiség persze nem jelent ősit, sőt esetleg régit sem, csupán azt, hogy bennünk termett, ha csak minap is. Kétségkívül az is eredeti, ami átesett lelki szűrőnkön, bármilyen forrásból is került; legalább eredeti a mód, ahogyan magunkévá öltöztettük, asszimiláltuk. Eredeti például a kunszentmiklósiak söprütáncának magyarázata, ha a tánc – legalább zenéje szerint – nem is az. – Nagyon szomorú volna, ha minden abban az ősi állapotban maradt volna a nép életében, tárgyi leltárában és lelki javaiban, ahogy ezer éve idehoztuk. De talán akkor ma nyoma sem volna a magyar népnek. Éppen az éltette, hogy folyvást asszimilált s ezzel szüntelen munkával maga is asszimilálódott, európaivá lett. Miért kell ezt elhallgatni, vagy éppen eltagadni?

Mutassuk be tehát a „magyar táncokat”, akár a németből, akár a délszlávból, akár a tótból asszimiláltuk, mert ezek éppen úgy jegyei a magyarság néprajzi fogalmának, mint az asszimilált idegen szókészlet, a tömérdek rózsa, tulipán, bazsalikom, muskátli, templom, pap, oltár, pálya, rostély, gerenda, borona, konyha, borbély, paprika, petrezselyem, sódar s száz meg száz más. Hadd dübögjenek tehát a Duna-Tisza közének, Dél-Dunántúlnak délszlávos kólószerű táncai, a németes párnatánc, a süvegestánc, söprütánc; egyelőre kár volna őket kikö-<414.> zösíteni, ha egyik vagy másik táncdialektus magyar területén éppen úgy polgárjogot szereztek, mint nyelvi kölcsönzéseink. A magyar lélek újjáérintése ezeken is meglátszik; sőt igazában ezeken látszik meg szembetünően, hogy miképpen működnek azok a lelki, rejtett törvények, amelyeknek érvényét látjuk, ha a tudomány a tételt megfogalmazni ma még nem is tudja.

Nem sokkal emelkednek a matyó gyermeki táncparódiák fölé azok az egyszerű paraszti páros táncok (nem soroljuk ide a kállai kettőst), amelyek sorgyakorlatként azonos mozdulatokban vélik kifejeződni táncuk szellemét és hagyományos stilisztikáját. Ma már a csoportok jelentékeny része ebben a fegyelemben éli ki színpadi ambícióit, homlokegyenest ellenkezve a magyar tánc szellemével, amely éppen úgy egyénileg, a pillanatnyi hangulat szerint váltogatja a tánc alkotóelemeit és ezek díszítményeit, mint hangszeres zenénk cigányos modora. Rubato – e szó legtágabb, mondhatni magyaros jelentésében, amit a cigány is ugyan tud, aki nem egy népdalt fülbe húz „keservesen”, de – ha kell, nyomban utána – talp alá is. Splendid isolation a táncban is, – hiszen főleg ezért a természetünkért vagyunk Európa legarisztokratikusabb népe, amiért – egyebek közt – nem állunk kötélnek sem termelő, sem fogyasztó szövetkezeti mozgalmak zenés verbuválásánál sem – legfennebb egy mutatós verbunkos erejéig – s hagyjuk ezt is szigorúan azoknak, akik megtanulták a kólós vagy valceres összefogódzás és szabályozott lendületekkel való együttmozgás művészetét. Ahogy népünk mondja, a magyar tánc: nem olezánc, mint a német tánc!

Csak hősies egyedülvalóságban, mint Botond, Toldi vagy Kinizsi! Igy a táncban is, ahogy már Arany leírta Öldöklő Angyalában:

Száz pár mozog, egyszerre mind,
Lesz véghetetlen labyrinth,
Egy összeszőtt-font tömkeleg,
Megfoghatatlan egyveleg,
Melyben – ahány pár – annyiféle
A tánc alakja és szeszélye,
Mégis azonegy zenemérték
Kormányozza mindenki léptét…

Szerintünk, ahogy ország szerint tánciskolás vagy színpadi ráncba nem szedett formája szerint láttuk s ahogy vérünkben is benne van, – ez a rendetlen rend: ez a magyar tánc. Ezt a táncot – ahogy mi láttuk – ma már csak két csoport tudja: a derecskei és a cigándi (bár – kár? – már – károgjuk – ők sem csupán ezt tudják). Nem véletlen, hogy mindkettő a keleti magyar tájak csoportja, hiszen keleten (Erdélyben!) csörgedeznek még hangosabban a régi hagyományok.

Bár a kállai kettős is kissé tánciskolás ízű, ráncbaszedett csoporttánc, de tökéletes annak a megmutatásában, hogy milyen a magyar testtartás, derék- és lábmozgás s abban, hogy mit kell a két karral csinálni. Mindezt a férfiakra nézve mondjuk. Csak egy ember volt a csoportban, aki nem volt ura a lábának s ekképpen a csodálatos tehetségű együttest megzavarta; ez az egy volt, csak egy ember volt, akire nem illett a XVII. századbeli Cserei Mihálynak a kitűnő táncos <415.> Apaffi fejedelemről tett dícsérő észrevétele, hogy: „alig láthatta valaki, a lábait mint emeli fel a táncban”. Ez az egy ember aligha kállai születés.

Ami az egész bokrétás szereplés rendjén – minden egyéb szépség mellett – leginkább megdöbbentett, nem is a tánc, a dal, az öltözet oldala volt, e valóban színes, megragadó bokréta, hanem a vele szemben ülő közönség állásfoglalása, az a váratlan s az egész bokrétasorozat idején példátlan, lelkes kirobbanás, ahogy a cigándiak táncának bizonyos szakaszát fogadta. A magyar tánc sajátosságának az a tudattalan megérzése, az a ráérzés, amit legkevésbé vártunk ettől a sokat szidalmazott, elfajzottnak megkiáltott, lezsidózott Budapesttől. A közönség annyi mutatvány, mesebeli öltözet, délcegség, dal között is kiérezte, hogy a cigándiak – azok még tudnak táncolni. Mert ezt a táncot csak érezni lehetett. Ki tudná pontosan leírni, megmagyarázni?

De vaj mikép írhassam én le,
Óh nemzetem, szép táncodat!
Búsulni és vigadni, mint te,
Tud-e más nép az ég alatt?
Ezt látni kell és érezni,
Mint a magyar szív érezi…

mondja Arany, miután utolérhetetlen képet rajzolt a maga csalhatatlan epikus szemével látott és tiszántúli szívével érzett magyar táncról.

A tánctanulásnak, sajnos kevés az alkalma. Igen sok helyen a nép szegénysége az oka, s a kivénült józanság a táncot már csak annak nézi, hogy: egyszer hopp, máskor kopp. A közigazgató hatóság sokszor azzal bünteti az ifjúságot, hogy hónapokon át nem engedélyez táncot. Ha a hatóság eltiltaná a fafaragást vagy a hímvarrást, mint haszontalan időpocséklást, – mint ahogy egykor eltiltotta a szűrök hímzését – mi lenne a nép díszítőtehetségével? Minthogy a szüntelen és folyamatos tilalmak nyomában a magyar tánckészség, egy hagyományos magyar aranyérték elsenyvesztése s végül kiirtása jár, kívánatos volna, hogy hatóságok mérsékeljék magukat, annál inkább, mert táncaink még nincsenek tudományosan összegyüjtve.

Sokban másként állunk a népdalokkal. A dallamokat mintegy ötven év óta gyüjtik hozzáértő kutatók s a tudósok sok mindent felderítettek népdalaink multjának sötétségében. Sok ezerre megy a fonografikus hűséggel följegyzett énekek száma s egyre jobban megvilágosodik itt is, mint a néprajz minden más területén, a történeti egymásrarétegződés menete. Itt tehát már többre van kötelezve mindenki, aki „bokrétát” köt, nem úgy, mint a tánc mezején. Ha táncok javarészét a mai bokrétások itt-ott az utolsó hírmondó öregektől tanulták meg, az ügynek javára válik, ha a dalokat még öregebbektől tanulják meg; azoktól, akik ezelőtt ötven évvel voltak öregek. Mert erre ma már megvan a mód. Ma már abban is Nyugat-Európához csatlakoztunk, hogy ide-oda az „uraknak” kell a népet a maga művészi hagyományaihoz visszavezetni, az elfelejtettet megtanítani. Természetesen csak azoktól az „uraktól”, akik sokkal jobban ismerik a népi hagyományt, mint a nép legöregebb emberei.

<416.> Hagyománygyilkolás minden avatatlan beleszólás: Azt hiszem, hogy ennek az avatatlan avatkozásnak kell rovására írnunk azt a sok „jó magyar csárdást” is, ami már-már elárasztja az egész bokrétát, a maga kéterű vizével, mondhatni vizenyőjével: lassúval meg a sebessel.

A nép a legújabb időkig a csárdás táncnevet nem is ismerte s a szó az irodalmi és köznyelvben is alig régibb 80 esztendősnél. A köznyelvi csárdás – mert népi „csárdás” nincs – az a tánc, amivel a táncmesterek a magyar táncot el szokták intézni a tánciskolában: két kéz a lány derekán, két kéz a fiú vállán s ha lassú: két lépés jobbra, kettő balra, ha sebes: ennek csak a fele. Ezt az ízetlen, lelketlen tornagyakorlatot, aminél a tornaórabeli „nyakhajlítás előre” vagy „törzshajlítás hátra” is különb mutatvány, legjellemzőbben a bokrétabeli matyó gyerekek szokták bemutatni, megcsúfolásaként minden magyar táncszellemnek.

És mire való ez a csákvári színészek hazajáró lelkéből lelkezett több-szólamú kórus! A bokrétás csoportok érdemes verbuválójának hiába magyaráztuk itteni szereplésük haszontalanságát, megtévesztő veszedelmességét, s azt a ragályt, amit velük terjeszt, mint etnografikumot hiába buktatja meg Bécsben pártatlan nemzetközi szakértő jury, – tovább erőszakolja. Nem lehet megértetni a bokrétaszedőkkel, hogy a többszólamú karéneknek nincs magyar hagyománya, hogy a bokrétában csak felülről való beavatkozástól mentes, hagyományos megnyilatkozásnak van jogosultsága s hogy az utóbbinak belátásától függ a bokréta jövendő sorsa. A kisgazda-dalárdákat, az iskolás ízű, madzagon rángatott mutatványokat oda kell utalni, ahol a helyük s ahol tiszta szívből örülünk nekik: a Faluszövetség helyi alakulataiba, a legényegyesületekbe, a leventeintézménybe és az iskolába. Az ország és a külföld ezúttal nem arra kiváncsi, hogy a magyar nép visel-e már spangnis cipőt, selyemharisnyát, „priccses” nadrágot, műselyem kombinét, tud-e már harmonikán játszani, kifordított tenyérrel integetni, megtanult-e már több szólamban énekelni, hanem arra, amit nem a gyárak, boltok, kóták, énekvezérek és táncmesterek tanítottak neki, hanem a felülről ráboruló intézményes vagy hivatalos művelés (népművelés) beavatkozása nélkül, láthatatlan utakon, hagyományos módon alakított ki magából. Mert ebben magyar. A többszólamú karoknak is megvan a maga dobogója – pl. a földmívesdalárdák versenyein – de ezt a dobogót kár idehozni a bokrétába. A művirágok más kirakatba vágynak s eleven emberbábok táncáról – csak a halál juthat eszünkbe. A legmélyebb tisztelettel hajlunk meg a falubeli értelmiség nehéz, fáradtságos s helyenként csodálatos népművelő munkája láttán, de – ha a bokréta még frissen akar élni – mindenekelőtt e munka munkásainak kell a legtudatosabban tudniok a néphagyomány és saját építőmunkájuk közötti különbséget. A néphagyomány úgy érték, ahogy isten kegyelméből teremtődött, legfennebb alkalmas vagy alkalmatlan arra, hogy ünnepnapokon a nemzeti lélek rajta keresztül szépen, ünnepiesen szólaljon meg; méltó vagy méltatlan arra, hogy az ünneplő nemzet színe elé kerüljön.

Maga az előadásra került dalgyüjtemény a multakhoz képest kétségkívül javult minőségben. A csoportok igyekeztek olyan dalokat <417.> hozni, amelyek – szerintük – sajátjuk. Az persze, hogy a dal kezdősorában a falu neve van, teszem azt

Eger város szép helyen van
A nagy templom: középen van…

még nem jelenti azt, hogy a dal valóban egri, hiszen ebbe a dalba az ország minden községe be szokta „helyettesíteni” a maga nevét. Mint ahogy ma már – kiváló zenekutatóink fáradságos munkája eredményeként – ismerjük a fő zenei dialektusok jellemzőbb sajátságait vagy legalább a multtal való, vidékenként változó sajátos kapcsolatait, kívánatos volna, hogy a tudomány a maga szélesebb látóköre alapjáról nézve szét, visszaadja minden vidéknek a maga legjellemzőbb dalait.

Ide vágyik annak megemlítése is, hogy a helyi értelmiség, ha pl. az iskolában ez hivatása is, ne igyekezzék a csoportok szövegbeli, nyelvi dialektus sajátságait se eltüntetni. Ez is hagyományosan fejlett, érdekes, helyi, külön szín minden bokrétában, amit kár róla letörülni. Közönségünknek egyelőre legalább a fülét szoktassuk hozzá ehhez a változatos magyar fonétikához, amelyről annyi balvélemény él kelleténél hosszabb életet, holott minden betűkedvelő ember tudja, hogy a népnyelv nyelvünk történetének éppen olyan gazdag adattára, mint néprajzunk minden más területe művelődéstörténetünknek. Csak könyvutálók mondhatják, hogy a nép nyelve „romlott” nyelv.

A felöltözésben is sok olyan van, ami megérdemelne néhány cseppet a kritikus keserű tentájából. De hagyjuk ezt máskorra. Hanem a tentával együtt egyet mégiscsak említsünk meg mutatóban, a kiskun nők gyászos öltözetét.

Tiszteljük a kiskunok igyekezetét, amivel a daliás férfiak rávették párjukat arra, hogy abban az öltözetben mutatkozzanak, amiben láttuk őket. A kálvinista puritánság ezzel a női ruhával bizonyára mindent elért, amit a női öltözet dolgában valaha megálmodott. Ebben a ruhában a legridegebb XVIII. századi bíró sem találhatna – hogy régi igékkel éljünk – semmi „negédességet, kényességet, bujaságot”. Többet emlékeztet ez a ruha a halálra, amelynek régi vélemény szerint „a tánc pestise” is egyik szolgája, mint arra a vágyra, amellyel a mozgás művészetében a nő férfi-párja felé vonzódik. Ez az öltözet a mult század második felében, a „magyar divat” multán ejtette meg a városi „pógárokat”, civisasszonyokat, akik ezzel választották el magukat a parasztságtól, anélkül, hogy egyúttal az úri osztállyal akarták volna magukat összetéveszteni. Országszerte elterjedt városi kispolgári ruha – de nem kun. Halason kiásták, rekonstruálták a XVII–XVIII. sz.-i kun női öltözetet; egy kecskeméti régi matrikulában szép magyar díszben áll az Urasztala előtt egy ifjú civispár; ezekről kellene tudomást venni Szentmiklósnak is. Legyen lúd, ha kövér, azaz ha nő – legyen szép; s ebbe a ruha legyen a legkisebb akadály.



* Az írás első megjelenése: Magyar Szemle 1934. 409-417.

1 A Gyöngyösbokréta előadásokat a nemzeti egyetemes műveltség szempontjából rendkívül fontosnak tartjuk; első lépésnek a nép és az intelligencia-kultúra egymáshoz közelítésére, – épp ezért kértük fel a kitünő etnográfus-tudósunkat, hogy a magyar néprajz szempontjából vegye kritika alá az előadásokat, melyek az ő tanácsai segélyével mind tökéletesebbé válhatnak.

2 Fán=fáin.

Folkszemle, 2011. május hozzászólás | továbbküldés | nyomtatás