Folkszemle, 2011. május hozzászólás | továbbküldés | nyomtatás

A Gyöngyösbokréta. Írások és dokumentumok a mozgalom történetéből
Szerkesztette: Dóka Krisztina - Molnár Péter

Györffy István

A néphagyomány és a nemzeti művelődés*

<33.>

10. A népi tánc

Sajnos, folkloristáink népi drámáinknak, alakoskodásainak csak a szövegét, esteleg a dallamát jegyezték fel, a mozgással nem törődtek. Ez ugyan pótolható, mert a magyar nép ma is úgy mozog, mint régen. Nagyobb baj van azonban a népi tánccal.

Táncaikat szóval leírni nem lehet. Holmi tánckóták is alig használható, durva képeket adnak róluk.

A magyar tánc főjellegzetessége az egyéniség; vagyis ki-ki ereje, ügyessége, vérmérséklete szerint másként járja. A Gyöngyös Bokréta nagy bűne, hogy a színpadon ütemes tornagyakorlattá nyomorítja a magyar táncot és abból minden egyéniséget kiöl. A táncgyüjtésnél a zenés, színes filmek, filmfelvételek segítenének. Sajnos, azonban, a múzeumok siralmasan kevés javadalmuk <34.> miatt ilyen felvételek készítésére gondolni sem mernek. Pedig a népi tánc az utolsó óráit éli. A mai fiatal nemzedéket a nemzetközi tánc teljesen megfertőzte.

Háború előtt még a bálokban nagy szerep volt a „csárdás”-nak. Ezt a táncot a mult század közepén középosztályunk a néptől vette át. Ma már párperces nyitó tánccá süllyedt. Faluhelyen sok helyen még él, de a falusi tánc- és illemtanárok – akik a hagyományos paraszti táncot, mozgást, érthető okokból nevetség tárgyává teszik – az európai divattáncokkal örökre eltemetik. Ebben persze nemcsak a tánctanítók a hibásak. Hibás maga a fiatalság is, mert maga követeli az idegen divattáncokat. Leghibásabb persze az a szellem, mely a városokból, az asszimilálatlan, kevéssé asszimilált, vagy a közömbössé vált középosztálybeliektől terjed lefelé, akiknek a magyar nép felé nincs semmi kapcsolatuk. Ezek hagyományt nem őriznek, gyökértelenségükben minden nemzetközi „modern” dolgon kapva-kapnak s a nemzeti hagyományokhoz ragaszkodókat lemosolyogják. Ez a szellemi és lelki ragály rohamosan terjed lefelé. Ez ellen nem használ sem az árvalányhajas, fokosos, vitézkötéses magyarkodás, sem az álmodozó, csodára váró turánkodás, hanem a magyarság tudományosan feltárt igazi népi-nemzeti értékeinek olyan benevelése, melynek sikere a tanítók és tanárok meggyőződésén, beleélésén és szuggesztív lelkesedésén alapszik. A kinevezésre váró tanítóknak, tanároknak nemcsak a diplomáját, hanem ilyen irányú lelki felkészültségét is figyelembe kell venni.

Ne ringassuk magunkat abban a hitbe, hogy az a tánc, amit a Gyöngyös Bokréta a szentistváni ünnepségek alkalmával bemutat, még él. Kevés helyen járja már a nép ezeket a táncokat. Jobbára az öregektől tanulta meg az a néhány fiatal, aki a Gyöngyös Bokrétában bemutatja. Sok esetben pedig a tanító az öreg, táncolásra már alkalmatlan emberek táncmozdulat-törmelékeiből állította össze s hogy színpadszerűbb, a <35.> másokétól különbözőbb legyen, kiegészítette, „kijavította” a maga fantáziája szerint. Ezeket a hozzá nem értők által „kijavított” táncokat nem tudjuk visszatanácsolni a népnek, éppúgy, mint a szüreti mulatságok elrontott népviseletét.

Itt is ugyanaz a teendőnk, mint más néphagyománynál. A jól felkészült szakembereknek ki kell menni a falvakra, de inkább ma, mint holnap. Zenés, színes filmre fel kell venniök az összes táncot, amit az öregek még tudnak. Ezeket kell bevinni a múzeumokba, hogy feldolgozás alá kerüljenek. Ha a tánc- és zenefolklorista szakemberek megállapították, hogy melyek az ősi, jellegzetes magyar táncok, akkor az iskolák útján hangosfilmen minden vidéknek visszaadjuk a maga táncait és emellett megtaníthatjuk másodsorban az ország más vidékének legszebb táncait is.

Ha azonban csak falun, a népnek tanítunk tánchagyományokat, nem sokat érünk vele. Igy csak a középosztályt szórakoztató „Bokréta” lesz belőle. Hogy a népi tánchagyomány nemzeti művelődésünk egyik eleme legyen, általánossá kell tennünk, tehát Budapesten is tanítani kell az óvodától a Színművészeti és Testnevelési Főiskoláig.

Sajnos, amilyen jó kezekben van a népzenegyüjtés ügye, annyira elhanyagolt a magyar népi tánc. Szakembere is alig kerül. A népi tánc gyüjtése és tanulmányozása is a kezdet kezdetén van. Nagyon fontosnak tartom, hogy erre a nagy nemzeti jelentőségű népművészeti ágra szakembert neveljünk, amíg nem késő.

A forradalom utáni években a vallás- és közoktatásügyi minisztériumban értekezletet tartottunk a népművészet megmentésére. Akkor is azt hangoztattam, hogy csak úgy menthetünk meg minden népi értéket, ha a középosztály átveszi, átéli s fölülről adja le a népnek.

A népi táncra nézve azt javasoltam, hogy a honvédség rendelje el a legénységnél a népi katona-táncot (férfitáncok: legényes, csürdöngölő, hajdútánc, verbungos, stb.) tanítását. Ezek táncolásához nagy testi erő és <36.> ügyesség kell, ennélfogva kitűnő testedzők, amellett a legszebb, legmagyarabb testgyakorlatok, melyek szép testtartást, mozdulatokat nevelnek a fiatal emberbe.

A kultuszminisztérium ajánlatomat elfogadta s átírt a javaslat megvalósítása érdekében a honvédelmi minisztériumnak, amely szintén magáévá tette az eszmét. Sajnos, az akkor még nagyszámban lévő osztrák nevelésű tisztek ellenzésén megbukott a terv. Ma azonban, amikor e férfitáncokat már jobban ismerjük, a katonaság szelleme is más, újból felvetem az eszmét. Szükséges volna, ha a katonaság már a leventeintézményeknél elrendelné a hagyományos népi férfitánc tanítását s ha itt már be van vezetve, pár év mulva a katonaság is szívesen vállalja, mert a közben felnőtt, katonasorba kerülő ügyesebb leventékben kész tanítómesterekre találna. A katonatánc katonaviseltséget is jelent, így bizonyos kitüntető jellege is volna otthon, a leszerelés után, a falusi táncmulatságokban.

Azonban a hagyományos férfitánc csak akkor lesz nemzeti művészet, ha a magyar társadalom minden rétege átveszi. Ezért szükséges volna, hogy a Testnevelési Főiskolán kötelező tárgy legyen. Tanítsák az erre alkalmasaknak a középiskolában is tornaórán, továbbá a cserkészek és leventék között. Inkáb az ügyesség és a testi erő kitüntetése legyen e tánc megtanulása. A tornaversenyek mintájára magyar férfitáncversenyeket is kellene rendezni, vagy a tornaversenyeken bemutatni.

A páros táncok tanítását is a népi táncokon kellene kezdeni. A tánctanítók pedig ne kapjanak addig képesítő oklevelet, amíg hivatásos szakemberek előtt a magyar népi tánc alapos ismeretéből le nem vizsgáztak.

<85.>

36. A Gyöngyös Bokréta”

Itt kell megemlékeznem a szellemi Skanzenről, a Gyöngyös Bokrétáról, melynek megvalósítását nyolc évvel ezelőtt én javasoltam Paulini Bélának, aki ebben az időben azzal kísérletezett, hogy csákvári parasztokat tanított be népszínműjátszásra, hogy azokat pesti színpadon felléptesse. Én ajánlottam, hogy a néppel elsősorban saját hagyományait kell előadatni. A Néprajzi Múzeum tisztviselői adták Paulini kezébe az első programmot s vidéki munkatársaik, ismerőseik nevét, akiknek segítségével ezt a célt megvalósíthatta. Így minden jogunk megvan reá, hogy kritikát gyakoroljunk felette.

Megjegyezzük, hogy Stockholmban is bemutatnak néphagyományokat a Skanzen keretében, Ausztriában is vannak népi játékok, előadások, azonban mindenütt az etnográfus szakemberek ellenőrzése alatt.

Nálunk az etnográfus szakemberek részvétele nélkül megalakult „Bokréta Szövetség” utólag együttműködésre lépett a Magyar Néprajzi Társasággal, hogy ezáltal megszerezze a h á t v é d-et. A Néprajzi Társaság kijelölt tagjai abban a hitben vállalkoztak az együttműködésre, hogy ezzel többet használnak a szép ügynek, mint a folytonos kritizálással. Sajnos, nem voltunk ott az egyes „Bokréták” megszületésénél a faluban, s néprajzilag képzetlen tanító gyakran saját fantáziája szerint egészítette ki vagy tette „látványossá” a romjaiban levő hagyományt. Paulini Béla természetesen nem az etnográfus-szakember, hanem a művész szemével nézte a mutatványt, s ha az a színpadi célnak egyébként művészi szempontból megfelelt, műsorába iktatta. Mi az ellenőrzést csak a szentistvánnapi ünnepségek bemutató <86.> próbáin gyakorolhattuk, amikor már lényeges változtatást az egyes számokon nem lehetet eszközölnünk, mert aznap este már a nagyközönség előtt is játszották.

A tudomány érdeke nevében felügyelet alá kellene venni a Gyöngyös Bokrétát és szakemberekkel kellene ellenőriztetni már a vidéki helyszínen, hogy hagyományköltés, vagy hamisítás ne történjék. Evégből szakembereket kellene kiküldeni valamennyi eddigi Bokréta falujába, hogy azok a bemutatott hagyomány hitelességét megállapítsák, s ami egyéni költés vagy változtatás, azt törölni kellene. Ezt annyival is inkább meg kell tennünk, mert az idő a költött hagyományokat hitelessé avatja s egy emberöltő mulva az ifjabb nemzedék a költött hagyományokban tiszteletreméltó atyai örökséget lát, s a jövő etnográfus-nemzedék e költött hagyományokat mint ősi örökséget fogja összegyüjteni, majd pedig tudományos elméleteknek lesz alapja a költött hagyomány.

Lényeges javulást hozna az is, ha a Bokrétákat tanító egyének – többnyire tanítók – tanfolyamot hallgatnának a hagyományok gyüjtéséről, megbecsüléséről és értékeléséről, a jövőre nézve pedig, ha a tanítókat már a képzőkben néprajzra tanítanák.

Egyébként ha a szabadtéri múzeum megépülne, a Gyöngyös Bokrétát, az élő néphagyományt is annak keretében kellene bemutatni, mint az a svédeknél is történik. A hagyomány hitelességét természetesen az etnográfus-szakemberek biztosítanák.

Itt kell megjegyeznem, hogy úgy a Néprajzi Múzeum, mint a Néprajzi Társaság, úgy Pesten, mint vidéken már a háború előtt is rendezett folklor-gyüjtésekkel kapcsolatos néphagyománybemutató előadásokat. Ezek azonban nem voltak idegenforgalmi látványosságok, sem pedig hasznothozó mutatványok. A Gyöngyös Bokréta azonban a mai – bár lelkes –, de hozzá nem értő vezetés mellett előbb-utóbb olyan gyökereszakadt hazug látványossággá, népies magyarkodássá süllyed, mint amilyenek a szüreti mulatságok.



* Forrás: Györffy István: A néphagyomány és a nemzeti művelődés. Budapest. Államtudományi Intézet Táj- és Népkutató Osztálya. 1942. (Első kiadás: 1939.) A néprajzkutató Györffy István (1884-1939) két világháború között megfogalmazott röpiratának alapgondolata, hogy nemzeti műveltségünket a magyar népi-paraszti kultúrára kellene alapozni. Ennek megfelelően Györffy rámutatott a népi kultúra különböző területeinek jellegzetességeire, egyes néprajzi jelenségekre, amelyek kiinduló pontjai lehetnek egy ilyen komplex, a néphagyományon alapuló műveltség megteremtésének és utalt arra is, hogy milyen keretek között lehetne ezt kidolgozni és milyen csatornákon, intézményeken keresztül kellene terjeszteni. Írásában a Gyöngyösbokréta mozgalommal kapcsolatos véleményének, kritikájának is hangot adott. A könyvből itt két fejezetet közlünk: 10. A népi tánc 33-36. o.; 36. A Gyöngyös Bokréta 85-86. o. (a szerk.)

Györffy István
(Karcag, 1884 - Budapest, 1939)

Folkszemle, 2011. május hozzászólás | továbbküldés | nyomtatás