Folkszemle, 2011. május hozzászólás | továbbküldés | nyomtatás

A Gyöngyösbokréta. Írások és dokumentumok a mozgalom történetéből
Szerkesztette: Dóka Krisztina - Molnár Péter

Volly István

A Gyöngyösbokréta indulása
(Adalékok)*

<343.>

Hogyan született a Gyöngyösbokréta?1 A kortársak között is sokféle hit járja. Az 1914-18-as világháboru után, az 192o-as években Edvi Illés Jenő festőművész2 Olaszországból hozta a hírt, hogy ott mily nagy idegenforgalmi vonzása van a néptánc- és dal bemutatóknak. A Fészek Művészklubban érdeklődéssel vették tudomásul a folklórnak ezt a váratlan felvirágzását, mely a nagy világégés után új szint hozott az idegenforgalomba, és jelentékeny jövedelmet az elszegényedett európai tájak paraszt- és munkásnépének. Paulini Béla3 az akkortájt lap nélkül maradt iró és lapszerkesztő is hallhatta a Fészekben az érdekes hirt.

Pauliniről még sok adat felfedése hozhat meglepetést. Ilyen rejtett tény volt mindeddig az 1919. évi tavaszi-nyári szerkesztői tevékenysége.4 A Tanácsköztársaság első gyermekujságját ugyanis Paulini Béla indította el és szerkesztette mindvégig. 1919 március 8-án jelent meg a „Bukfenc, a gyermekek lapja, szerkeszti Béla bácsi”. A cimlapon Vértes bácsi /Vértes Marcel/ rajza, melyen a sárkányok és boszorkányok közé diadalmasan száll fel egy repülőgép, és igy figyelmeztet a rigmus: „Huszadik század...Lódulj sárkány, boszorkanép, / győztes lett a repülőgép.” Mindjárt az első szám magasra emeli a mércét! Krúdy Gyulát és Szép Ernőt szólaltatja meg, majd Karinthy Frigyest és Várnai Zsenit és így tovább. A Bukfenc tréfás rajzai alatt feltünnek a gyermekekhez szóló okos, sőt politikus mondások is, például Évike így inti babáit, akik összemarakodtak: „-Ugyan ne verekedjetek! Minek az a háboruskodás. Legyetek okosabbak, mint az emberek!” A szerkesztői üzenetekben így válaszol Székely Lacinak: „Hogy miért van még mindig háboru? Igazság sze-<344.>rint már nincsen, csak még nem nyugodtak meg a nagyok.” Tájékoztatja kis olvasóit a Tanácsköztársaság iskolapolitikájáról is: „Nyolcosztályú elemi! Minden megváltozik... Az iskola mellett asztalos, lakatos mühelyek lesznek..hogy az emberfia már az elemiben megtanuljon dolgozni, hogy már gyermekkorában megtanulja szeretni és becsülni a munkát. De lesznek játszóterek is az iskola mellett, lesznek fürdők, hogy a munka után, játék után felfrissülhessenek azok is, akiknek odahaza nincsen fürdőjük.” Honnan e szokatlan hang a magyar gyermeklapban? – A Nagyszénásról számüzött munkásbarát tanító, Czabán Samu, a világháboru idején a Nagymező utcai elemiben tanít, és Paulini kapcsolatot keres vele. 1919 tavaszán Czabán Samu szervezi meg a szocialista közoktatást, és az ő törekvéseit tükrözi Paulini gyermekujságja is. Gyermeklapnál nagyon fontos a rajz, a képi ábrázolás. Paulini – aki maga is jól rajzol, – gyermekujságjában felvonultatja a legjobb müvészeket: Gáspár Antal, Haranghy Jenő, Mailász Gitta, Mühlbeck Károly, Pólya Tibor rajzai díszítik e gyermekujságot.

Sajnos, a Bukfenc nem volt hosszu életü hetilap, mint ahogyan ez az egész nagyszerü történelmi időszak sem. 1919 julius 1-én a tizenharmadik száma volt az utolsó, nem volt többre papír! Paulini így bucsuzik olvasói nem kis táborától: „A hetilapok nagyrészét beszüntetik. Ez a sors éri a Bukfencet is. A Bukfenc szegényke, bucsuzik tőletek. Ne haragudjatok rá, ha hangjából nem áradt annyi és olyan vidámság, mint amennyit, mint amilyet a bolondos képe ígért. Én voltam a bünös: hitványka bajaimat - nem volt mindig szivarom - nem tudtam elfeledni... Nem tudom, hogy feléled-e még a Bukfenc, ha lesz papiros. Alig hinném. Azért nem hiszem, mert az élet - amelyet nevetve, olykor nevettetve sirok végig, - hozzászoktatott, hogy örömeim meghaljanak, hogy ne csinálhassam, amit jószivvel csinálok. Szervusztok Bukfenc-gyerekek! Gondoljatok szeretettel Bukfencre , Kukfencre, Fikarcra, Szöcske Gáborra, Sánta Flórira, - aki Galambfalva tövében élt, amíg élt, - a Hátrafeléjáró Emberre, <345.> Gömböc Kelemenre, Gondbubaj kapitányra és ha marad időtök, gondoljatok vén atyótokra, Paulini Bélára is. „A vén atyó” mindössze 38 éves. Reménye nem vész el egészen: „A posta beszünt. Akinek van még valami közölni valója, irjon a lakásomra: Egyetem utca, Erzsébet királyné szálloda.”

Az első tanácsköztársaság bukása után a „vörösök” ujságirója és lapszerkesztője aligha remélhetett állást. Ugyanolyan ellenszenv kisérhette őt is, mint azokat a haladó gondolkodásu müvészeket,tudósokat, akik szintén szerepet vállaltak 1919-ben: Bartók Bélát, Kodály Zoltánt, Lajtha Lászlót és még sokakat.

A világháboru elmultával, az 192o-as években, lassan-lassan nálunk is megindult a belső és külső idegenforgalom, és vonzó látványosságot keresve, - ösztönösen fordultak a folklór felé. Egy-egy megmozdulás élén föltünnek a falusi tanitók, lelkészek, a parasztságból felnőtt értelmiségiek. A teljesség igénye nélkül tallózzunk az 192o-3o-as évek vidéki és fővárosi ujsághirei között. 1922-ben „kulturnap Öcsényben” népmüvészeti bemutatókkal, 1922-ben Görömbei Péter kállói tiszteletesnél keresi Kodály Zoltán a kállói kettőst, de nincs, aki énekelni tudná, leveleznek róla, cikk is megjelenik, majd Szabó Antal kállói igazgató-tanitónak sikerül feltárni a lappangó folklórkincset, és vidéki nyomdában kinyomatja. 1925-ben Sopronban van népmüvészeti bemutató Szili István közjegyző és a város rendezésében. Felvonul Ágfalva, Balf, Csorna, Kapuvár és Szany népi csoportja. Kaposvárott pedig a somogyiak mutatkoznak be: Koppányszántó „csókpohár” lakodalmas játékát filmre is felveszik. 1928-ban Gödöllőn tartanak népviseleti bemutatót Magyar Kázmér szervezésében Boldog, Cinkota, Csömör, Gödöllő, Kerepes, Szada, Tura és Zsámbok részvételével. 1929-ben a kállói kettős már nyilvános ünnepélyen is szerepel, Egerben és Mádon szüreti felvonulást tartanak, sőt Budán is, de ezt giccsnek minősiti Madarassy László, a Néprajzi Múzeum tudósa. Kiskunhala-<346.>son felavatják a Csipkeházat, és bemutatják a halasi verbunkost, a kondás- és vőfély táncot. 1929-3o-ban ismét Kaposvárott rendeznek népmüvészeti bemutatót és kiállitást Gönczi Ferenc tanfelügyelő muzeum igazgató közremüködésével Csököly, Törökkop[p]ány és Szenna részvételével. 193o-ban Balassagyarmaton, majd Mezőkövesden mintegy 3oo népviseletes résztvevővel, az idegenforgalmi szervezet közremüködésével ruhabemutatót és „kosztüm-versenyt” tartanak. Néhol már dijazással. Ez azonban nem válik be. Ugyanis, az asszonyok közül azok, akik nem lettek „elsők”, sirva mentek haza, azzal a lehangoló hittel, hogy az ő népviseletük immár nem jó, azt le, sőt/!/ el lehet vetni. Erdélyben Csiksomlyón Domokos Pál Péter kántor és tanár rendezi a legnagyobb szabásu folklórbemutatót, az „Ezer székely lánynapját”, ahol mintegy háromszázan egyszerre táncolnak népviseletben népdalra székely táncokat!5 E vázlatos felsorolásból is kitünik, hogy az 193o-as évek „bokrétás falvai”-nak egy része már a Gyöngyösbokréta „kitalálása” előtti évtizedben, sőt egyik-másik - mint Mezőkövesd - már a milleneumi világkiállitáson, 1896-ban is saját faluja népviseletében szinpadon, vagy szabadtéren népdalokat énekelt, népi rigmusokat, népi játékokat adott elő és helyi, hagyományos táncait táncolta.

Paulini az 192o-as években még más uton indult, hogy meghóditsa a szinpadot a folklór, a népi játék számára. Garay János: Obsitos cimü költeményét felhasználva, a szekszárdi Háry János meséit két „kaland”-dal megtoldva, - megirja a magyar irodalom jókedvü remekét, a Háry Jánost és elviszi Kodály Zoltánnak. Kodály a Tanácsköztársaság idején vállalta a Zenemüvészeti Főiskola igazgatói teendőit, és ezért felfüggesztették, egy évig nem is tanithatott. Kodály évekig pihentette Paulini kéziratát. A családi szóbeszéd szerint Paulini türelmetlenül sürgette, végül Kodály népdal-betéteket komponált a népi daljátékba. Először ugy tervezték, hogy a Nemzeti Szinház mutatja be, de kevés volt a népdalt jól ének-<347.>lő szinész. Az Operaház akkori igazgatója, Radnai Miklós Kodály évfolyamtársa volt a zeneszerzés szakon, igy a Paulini-Kodály: Háry János bemutatására az Operaház vállalkozott, és ott az akkor dramaturgként dolgozó Harsányi Zsolt is betársult a szerzők közé. A női főszerepre a Nemzeti Szinház kölcsönadta Nagy Izabellát, Háry János cimszerepére pedig a székely parasztfiuból operaénekessé nőtt fiatal Palló Imre volt a legalkalmasabb.

A bemutatót szokatlanul hosszadalmas próbák előzték meg. Az akkor már közel félévszázados magyar operaház falai között először csendültek fel igazi magyar népdalok, ahogy Kodály kinyilatkoztatta, hogy „kibéleljék falait” az eljövendő igazi magyar operák számára. Mi,tanárképző-főiskolások, egyetemi hallgatók, mint népes statisztahad, résztvettünk a próbákon, és szépen kerestünk. Kodály még eközben is irta a daljáték egy-egy részletét, például a világhirü Közjátékot, az első magyar zongoraiskolából /18o2-ből/, Gáti István dunántuli tanitó-mérnök dallamára, 1926. október 16-án végre megtörtént Háry János operaházi bemutatója, és a kirobbanó sikere pontosan beleillett abba a folyamatba, mely az 192o-as években a folklór-ébresztést, ápolást szolgálta ország- sőt Erdélyszerte. Paulini szorgoskodásával, a szerzők kiádásával csinos könyv kerekedett a Háry János daljátékból, melyben Paulini humoros jelmez- és diszletrajzai és Kodály kezevonásával a népdalok kottái ékeskednek. Ez a kis könyvecske eljutott a mükedvelő szinjátszókhoz is. Paulini pedig ujabb ötlettel jelentkezik: „Háry az Operában, / Háry mint könyv, / Háry mint vicclap” - olvashatta a pesti nép 1926. december 25.-én az ujságárusok bódéinál. Paulini vicclapja, a Háry János I.évf.l.száma, ára 2ooo korona! Az infláció tombolt, és Paulini nyilván az Operaháztól kapott pénzét e lapba próbálta átmenteni. 1927. január 7-én jelent meg a II.évf. 1. száma. Ára 2o fillér, ugyanis közben a koronát felvál-<348.>totta a pengő, és - a vicclap rajza szerint - tódult a nép a Lipótmezőre, kezében az átszámitási táblázatokkal... Két „első” számmal ki is mult. Fennmaradt néhány rajz és tréfa, mely nem jelenhetett meg Paulini lapjában, de éppen ezek festik a kort. Például Mikulás apó ballag a pesti utcán és a kopott kültelki ablakból sok-sok mezitláb nyulik ki: nincs cipő a gyermekek lábán!...

Visszatérve a szinpadi Háry Jánoshoz, érdemes annak az Operaházon kivüli utját is részletesebben megismerni. Paulini Béla szülei Csákvárott éltek, Fejér megyében, a Vértes alján, ahol apja gazdatiszt volt az Eszterházi-birtokon. 1928 telén Varga Sándor csákvári református lelkész vetette fel, hogy a falu mükedvelői a népszinmüvek után - mutassák be földijük hiressé vált daljátékát. Bozory Endre érettségizett csákvári ifju és Csővári Dezső megkezdte a játék betanitását, amelybe aztán Paulini is résztvett. A Bozory vendéglőben volt a bemutató, és, nagy sikert aratott Csákvárott. Paulini gondoskodott róla, hogy a mindössze pár éves magyar rádió közvetitse földijei ujszerü produkcióját. Előbb Harsányi Zsolt felolvasott, azután Márkus László, az Operaház főrendezője mondott bevezetőt. A sajtó megállapitotta, hogy „érdekes esemény ez az előadás, melyet nem szabad és nem lehet esztétikai jelzőkkel felmérni..hihetetlenül primitiv ez az egész produkció, de éppen ezért olyan leirhatatlanul kedves és eredeti.” Hevesi Sándor, a Nemzeti Szinház kiváló rendezője is nyilatkozott:  „A legjobb és legérdekesebb, amit valaha parasztoktól láttam.”6

Paulini fáradhatatlan. Jólhangzó nevet ad a csákvári mükedvelőknek: Magyar Földmives Játékszin, és 1929. december 13-14-15.-én a Nemzeti Kamara Szinházban /a Paulay Ede utcában/ majd december 18-19-2o-án a Magyar Szinházban /a mai Hevesi Sándor téren/ játszanak a csákváriak. Kodály vendégül látja őket, és igy nyilatkozik: „Őszinte igazsága és spon-<349.>tánsága van ennek a produkciónak. Mert hát Háry János zenéjéből ők mást nem hoznak, mert nem hozhatnak egyebet, mint a darabba beleszőtt régi népdalokat egyszólamuan. Ennek az előadásából is nyilvánvaló, hogy ha Magyarországon nincs szélesebb körü zenei kultura, az nem rajtuk mulik... De éppen Csákvár példája bizonyitja, hogy nem késő még erősiteni a halkuló népéneket. A Háry János dalaiból, melyek egytől-egyig hiteles, régi népdalok, egyetlen egyet sem ismertek Csákvárt. Ma az egész falu nagy kedvvel énekli őket. Ezzel Csákvárt a népdalkincs és népdal-öntudat hatalmasan megerősödött.”7 Kodály szavai helyreigazitást kivánnak,ugyanis két hegedüs két szólamban, nagyon halkan kisérte a dalokat.

A budapesti és a rádiós sikert követte 193o. elején egy vidéki turné, Paulini vezetésével, Leblank Miksa és Ödön általános vállalkozók költségén. Cegléden, Nagykőrösön és Szentesen nem szerveztek elég gondosan, a parasztnépnek pedig nem volt pénze szinházra. Budakalászon és Ujpesten jobb volt a látogatottság, igy éppenhogy nem volt ráfizetés. Paulini nyilván leszürte a tapasztalatot, hogy a népmüvészekből hasznot huzni nem lehet, és hogy a parádésabb, közönségvonzóbb előadásokhoz kevés a néhány csákvári hegedüs, célszerűbb helyi muzsikusokkal is növelni a szinpadi produkciók zenekiséretét. Igy néhol 2o-24 tagu cigányzenekar kisért, mely azután népszerüsitette is a Kodály-válogatta régi népdalokat, megelőzve ezzel a tankönyveket és ifjusági népdalköteteket. /Sej, Nagyabonyban csak két torony látszik. Ó, mely sok hal terem az nagy Balatonba, Tiszán innen, Dunán tul, A jó lovas katonának.../

A Néprajzi Muzeum tudósai, Lajtha László, Györffy István, Viski Károly, de legfőképpen a fényképezőgéppel, majd filmfelvevővel állandóan uton lévő Gönyey Sándor nagy figyelemmel kisérték Paulini csákvári paraszt-szinjátszóinak Háry János-át, és már a budapesti bemutatón figyelmeztették őt, hogy ne a maga szinmüvét, hanem a falu saját népdalait, <350.> szokásait, táncait vigye szinpadra, eredeti népviseletben. E sorok irója is jelen volt egy-egy parázs vitán. Erre utal Györffy István évekkel későbbi könyvében: „Itt kell megemlékeznem a szellemi Skanzenről, a Gyöngyösbokrétáról, amelynek megvalósitását 8 évvel ezelőtt én javasoltam Paulini Bélának...és ajánlottam, hogy a néppel elsősorban saját hagyományait kell előadni.”8

Az 193o-as évek elején a főváros és az egész ország készpénzvalutája szinte csakis attól függött, hogy lesz-e idegenforgalom, vagy nem. Már az 192o-as évek derekától a Székesfővárosi Idegenforgalmi Hivatal gondoskodott a nyári idegenforgalomról,és igyekezett kitalálni vonzó látványosságot, főleg az augusztus 2o.-i Szent István napi nemzeti ünnepre.9 Dr.Zilahy Dezső igazgató és Serényi Gusztáv ujságiró felujitott egy „évszázados hagyományt”: ökörsütést rendeztek a Tattersalban, a Keleti Pályaudvar szomszédságában, este pedig tüzijátékot a Gellérthegyen. Az ökörsütést nem helyeselte sem dr.Markos Béla igazgatóhelyettes, sem pedig Kovácsházy Vilmos városházi tanácsos, a kulturális ügyek vezetője. De jobb ötlet nem volt.

Paulini Béla megszerezte a Néprajzi Muzeumban azoknak a faluknak a jegyzékét, amelyekben volt népviselet, és ahol a tánchagyomány és népszokás még virágzott, vagy remélhető volt a felélesztése. 1931 juniusában, tehát alig egy-két hónappal a Szent István napi nemzeti ünnep előtt, jelentkezett Kovácsházy Vilmos tanácsosnál, aki Dr.Markos Bélához utasitotta őt.10-11

Paulini már közel járt az ötven évéhez. Jól ismeri a buktatókat, melyeket a folklór-bemutatók körül el-elkövettek még a néprajz tudósai is, amikor például dijazták a népviseleteket, az „elsőnek” örömöt, a „másodiknak” és többinek bánatot okozva. Óvatosan javasolta a népi játékok bemutatását, a parasztszereplők szinpadi szerepeltetését, mégpedig <351.> egyszerre két, teljesen eltérő módon. Egy kisebb szinházba, a Nemzeti Kamara Szinházba javasolta a csákvári Magyar Földmives Játékszin egész estét betöltő müsorát, mely a következőkből állt: 1. Csepreghy Ferenc: Piros bugyelláris cimü népszinmüvének egy felvonása,az Erkel testvérek, Szentirmay és a nép válogatott dalaival, 2. Csillagok, 3. Egyszer egy királyfi, 4. Betlehemesek, 5. Kerek az én subám alja cimü dalos, táncos jelenetek, melyeket Paulini Béla irt szinpadra a népköltési gyüjtésekből. 6.Siratóasszonyok, melyet irótársa, Babay József jelenetezett, és befejezésül 7. Harsányi-Paulini-Kodály: Háry Jánosa, tömöritve egy felvonásban. Szereplői voltak a csákvári parasztszinjátszók, a hat éves Ilonkától a nagyapáig, vagy negyvenen. Rendezte Bozory Endre és Paulini Béla. Három este a megszokott sikerrel ment. Kipróbált produkció volt, de ujat már nem hozott.

A még ki nem próbált produkciót az ország legnagyobb szinházába, a kétezernél több nézőt befogadó Városi Szinházba /ma Erkel Szinház/ tervezte,12-13 falu népével, összesen 2oo-22o szereplővel. Vagyis vállalta azt, hogy rövid egy-másfél hónap alatt bejárja a fél országot, felkeresi a falvakat, kiválasztja a párokat és szóló-táncosokat, a dalokat és szokásokat, és mindezt megrendezve ország-világ elé bocsájtja. Paulini munkamódszerére és vállalkozókedvére kétségkivül jellemző ez a terv. De a nemzeti ünnep méltó műsoráért dr.Markos Bélának kellett vállalni a felelősséget. A döntés tehát az ő kezében volt. Megkértük, hogy irja meg erre vonatkozó életrajzi feljegyzéseit, hiszen mint hivatalfőnök és segitőtárs tanuja volt egy világsiker születésének, kibontakozásának. Feljegyzéseiből - özvegye szives engedélyével - idézzük az első gyöngyösbokréta születésére vonatkozó érdekes, korfestő adatokat:

„Bemutatkozása bevallom, nem sok jóval biztatott. Tétova tekintete s kissé lompos külseje olyan mindenből kikopott „szerkesztő urakra” emlékeztetett, - ilyenekkel hirdetési ügyekben sajnos elég sokszor <352.> találkoztam, - akiknek utolsó reményük hogy valami szerény „üzletet” kössenek hivatalunkkal. De ahogy beszélt, amit mondott, az határozottan bizalomkeltő volt. Őszintén bevallotta, hogy még maga sem tudja, két kedvenc terve közül melyiket valósitsa meg: a csákvári paraszt-szinjátszókat hozza-e fel Budapestre, vagy népi tánccsoportokat szervezzen-e azokban a falvakban, amelyekben megvan még a régi népviselet s élnek még az ősi táncok, énekek, szokások? A csákváriakkal vidéken már komoly sikerei voltak. A szóbajöhető falvak listája a zsebében van,de meg kellene győződnie, hogy a néprajzi emlékekből hol, mi maradt még fenn?

Idegenforgalmi szempontból a néprajzi bemutató látszott kivánatosabbnak. Gyakorlatilag azonban a csákváriak már kipróbált, kész együttese igért biztosabb eredményt. Hosszas fontolgatások után mindkét terv párhuzamos megvalósitására tettem javaslatot Zilahynak. Kettős elhatározásomban erősitett meg, hogy Paulininek a szerényen számitott készkiadások megtéritésén felül alig voltak személyesnek mondható anyagi igényei. Szavaiból meghatóan egyszerü és igaz lelkesedéssel áradt a falusiak iránti szeretet. Igyekezetében nyomát sem láttam a haszonlesésnek.12

Paulini másnap reggel behozta azt a listát, amit az etnográfusok állitottak össze neki.13 Én Kölcsey Boriskát, a titkárnőt a telefonhoz ültettem, hogy sorra hivja fel azoknak a falvaknak a jegyzői hivatalait, ahol még néprajzi értékeket lehetett sejteni. Közöltem velük, hogy a főváros szentistvánnapi ünnepségeiről van szó, s Paulini valamennyiökkel megbeszélte a szükséges részleteket. Azután sógorával, Szilárd Antallal beutazta a listájában szereplő tiz falut14 s kiválogatta a csoport tagjait. A csoportvezetők a helybeli tanitók, jegyzők, vagy lelkészek közül kerültek ki. Igy született meg az a nagyhirü népi együttes, amelynek Paulini hosszas töprengés után a Gyöngyösbokréta nevet adta.15

<353.> Egyidejüleg persze megindultak a csákvári parasztszinjátszók próbái is,s lázas szabás-varrás, festés kezdődött a Paulini-lakásban /Futó utca 5o-ben, az öreg Józsefvárosban/, ahol Paulini Béla és bájos, kedves felesége sok ötlettel és müvészettel fogtak hozzá az előadáshoz szükséges diszletek és jelmezek elkészitéséhez. Ekkor tudatosodott bennem, hogy uj barátom nemcsak lelkes ember, hanem kivételes tehetségü rajzoló, festő és diszletező is.16

Paulininek, igen helyesen, az volt az álláspontja, hogy a résztvevőket nem szabad tiszteletdijban részesiteni, hogy ezzel még a látszatát is elkerüljük annak, hogy anyagi érdekből szerepelnek Budapesten. Érezzék megtiszteltetésnek, hogy meghivást kaptak a főváros szentistvánnapi ünnepségeire, s legyenek a szó legnemesebb értelmében vendégeink. Ezért vállaljuk minden költségüket, /utazás, szállás, élelmezés/. Hogy pedig ne fizessenek rá e „megtiszteltetésre”, bizonyos szerény összegü „költőpénzt” is folyósitottunk részükre.17 Mindenről részletes levélben tájékoztattuk a csoportvezetőket, megküldve számukra az utitervet, a vasuti jegyeket, s az elszállásolásra és étkezésre jogositó utalványokat. Az elszállásolás a közeli iskolákban és a Kivándorlók Házában, a Fiumei /ma Mező Imre/ uton volt, az étkezés a közeli kisvendéglőkben. A költőpénzt Budapesten kapták meg a résztvevők.

Mind a Gyöngyösbokréta, mind a csákváriak szereplését három napra irányoztuk elő. Ehhez képest három napra vettük bérbe a bokrétások számára a Városi Szinházat, a Köztársaság téren, illetve a Paulay Ede utcai szinházat/. A Bokréta dalaihoz és táncaihoz zenei kiséretről is kellett gondoskodnom, hiszen a tiz csoport közül csak a nagykállóiak hozták el saját zenekarukat. A többiek tőlünk várták a megfelelő cigánymuzsikát. Én természetesen a legkitünőbbre: régi, kedves barátomra, Radics Bélára biztam a dolgot, aki szives-örömest el is vállalta a szereplést.

<354.> Ilyen előzmények után köszöntött ránk 1931. szentistván hete. Augusztus 19-én reggeltől délig sorra érkeztek a csoportok, amelyeket az Idegenforgalmi Hivatal megbizottai fogadtak a pályaudvarokon.18 Onnan autóbuszon vittük őket szállásukra, majd egyenesen a Városi Szinházba, ahol reggeltől késő délutánig folytak a próbák. Paulini emberfeletti munkát végzett. A szinpadon minden másképpen hatott, mint otthon az iskolában, a kocsmában, vagy a legközelebbi alkalmas réten.19 S a szinpadi „rendezésnek” meg kellett őriznie a jelenetek spontán, ösztönös egyszerüségét, vagy tapintatosan mellőznie kellett egy-egy olyan részletet, amivel némely tulzottan lelkes tanitó, jegyző, vagy tiszteletes igyekezett önhatalmulag „hatásosabbá tenni” a produkciót. A nagykállóiak szüreti „jelmezben” jöttek népviselet helyett. Baj volt egyik-másik esetben a dalokkal is. Volt olyan csoport, amely nem népdalt, hanem nótát hozott magával. Paulini sok jó tulajdonsága közül bizony hiányzott a népzenei müveltség. Ott lent, a falvakban nem tudott különbséget tenni az eredeti népdalok és a Dóczy- vagy Fráter-nóták között. Itt fönn Budapesten, a szinpadi próbán pedig nem volt szive ahhoz, hogy „megfossza” kedves parasztjait attól a kifogásolható nótától, amit olyan szeretettel - sajátjuknak vallottak! /Ekkor eszméltem rá, hogy a nép közé beszivárgó jó magyar nóta egyenes és jogos utóda is lehet a népdalnak.20

Az első bokrétás csoportok népzene-kincsestárában voltak kivételes értékek is, amelyek még a népzenekutatók számára is meglepetést hoztak. Ilyen volt például a Kállai kettős nótája és szövege, amelyet a nagykállói tanitónak sikerült az ottani öregek emlékezete alapján feljegyezni. A Gyöngyösbokréta ihlette Kodály Zoltán[t] a nagyszerü Kállai kettős megirására.21

A próbákat elsötétitett nézőtérről állandóan figyelték a néprajzosok és népdalkutatók. Állandóan ott volt velünk Györffy István és <355.> Gönyey Sándor, vagy Kodály Zoltán, Volly István és Kerényi György, s Paulini nagy izgalmára megjelent egyszer egy rövid időre Veres Péter bácsi is. Sürün hangzottak el jogos kifogások, amelyeknek - ismerve Paulini érzékenységét, - bizony nagyon nehéz volt azonnali hatállyal eleget tennem.

Végül mégis összeállt valahogyan az esti előadás rendje, csak a zenei kisérettel maradtak még bajok: a kitünő Radics Béla muzsikája sem ritmusában, sem harmóniáiban nem tudott megfelelni az igényeknek. Beigazolódott a közmondás, hogy „nem szokta a cigány a szántást”. A harmonizálást csak a népzenekutatók kritizálták /Erről Radics Béla bácsinak az volt a meggyőződése, hogy „nincsen kérem fülük a magyar parasztoknak”/. De ritmus dolgában a falusiaknak is sok kifogásuk volt. A vita itt azon folyt, hogy ugy kell-e táncolni, ahogy a cigány huzza, vagy ugy kell a csárdást huzni, ahogy a falusiak táncolnak? Bizony, minden személyes befolyásomat érvényesitenem kellett, hogy a magát müvészetében megbántottnak érző nagyszerü primást a Bokréta három estjére maradásra birjam.

A Gyöngyösbokréta szines csoportjainak budapesti járás-kelése eközben érthető feltünést keltett a városban.22 „Már az első estén „táblás házunk” volt, amiben nagy része volt annak is, hogy óvatos előrelátásból igen sok szabadjegyet osztottunk szét a Városházán.

Az előadásnak páratlan sikere és igen jó sajtója volt. A következő két napon a rádió is közvetitette az előadást. „Vattázásra” nem volt többé szükség.

A Kamara Szinházban jól sikerültek a csákváriak előadásai is, s mindenki megállapithatta, hogy a szentistvánhét világi programjának szinvonala erősen emelkedett. Minthogy a külföldiek körében a Gyöngyösbokrétának jutott a döntő siker, ugy határoztunk, hogy a jövőben a Bokrétát kell tovább fejlesztett formában, a világi program legfontosabb produkció-<356.>jává fejlesztenünk... Paulini Béla és sógora, Szilárd Antal szorgalmasan járták a vidéket, hogy a következő esztendőre, a régiek mellé, minél több bokrétás csoportot tudjanak beszervezni.”

A sajtó a kezdettől nyomon kisérte a vállalkozást. Egy hónappal a Szent István hét előtt jelezte, hogy Paulinit megbizta a főváros a mintegy kétszáz főből álló népi dal- és tánccsoport megszervezésével. Bemutatják a mártogatós, ugrós, kállai kettős, nyolclépéses csárdás, szakácsasszonyok tánca, különböző körtáncok, pásztortáncok, csapásolás és verbunk néven a táncaikat. 12 helyi rendező dolgozik odahaza, - és a helyi próbáknak csak egyetlen kötöttséget szabott Paulini, hogy „tizenkét méter hosszu és nyolc méter széles területen” próbáljanak, vagyis szokják meg a Városi Szinház-i szinpadi méreteket. Felsorolja a sajtó a felkészülő falvakat is, és kiemeli, hogy többszólamu kórusok is lesznek.23

A bemutatót követő kritikák a legjobbak voltak, abban is, hogy valóban tárgyilagosan és részletesen tájékoztatták a közönséget, azokat főképpen, akik nem férhettek be, nem kaphattak jegyet a hatalmas nézőtérre: „Gyöngyös Bokréta. A magyar nóta, tánc és népviselet revüje a Városi Szinházban.” Bár délután 3 órakor zajlott le, és az esti főidőben pedig a Lili cimü operett volt müsoron,- mégis erről irtak bővebben az összes lapok. „Végre valahára igazi és valóban népi müvészetet hoz Szent István napja... Soha ilyen tanulságos estét!... Szines, deli mezőkövesdieken kivül ott vannak a koppányszántóiak, akiknél méltóságteljesebben senkisem táncolja a csárdást... pompásruháju püspökbogádiak, öcsényiek őseredeti menyasszonytáncukkal, Hortobágy csikósai, juhászai, kanászai, Kapuvár verbunkosa, az előtáncos hatalmas sarkantyujának pengése..., sellyeiek az általvetős csárdással, nagykállóiak a történelmi remek kállói kettőssel, a boldogiak, szanyiak, tiszapolgáriak. És mint az egész este egyik legszebb élménye és egyuttal második tanulsága - a szentistváni gyermekkar háromszólamu vegyeskara /t.i. fiukból és lányokból áll/ egy pöttömnyi <357.> karmesterrel /Tóth Péter 14 éves volt/ egyenes cáfolatául annak, mintha a magyar nép füléből hiányoznék a többszólamu éneklésre való hajlam: csupa muzikalitás ez a gyerekkórus, követendő példa. Már most a harmadik és tán legjobban eső - tanulság: a zsufolt nézőtér viharzó tapssal, önkénytelen örömujjongása...Budapest, ez a cinikus világváros, ezen az estén felfedezte magyarságát.”24

„Meglepetésszerüen ért ez a sok váratlan gazdagság..szines, mozgó bonyodalom. Paulini kivételes szervezőtehetsége és biztos szinpadi érzéke érvényesült.”25 Az idei Szent István-nap olyan meglepetéssel szolgált, amilyennel soha azelőtt”.26 És felemliti a kritikus iró, Kodolányi János az olasz és román példákat, akiknél szintén hasonló folklór-meglepetések tündökölnek. „A csoportok felvonulása a Városi Szinház óriási szinpadán a rendezőtől valósággal katonai szervezőképességet kivánt.”27 Százezrek ünnepeltek a fővárosban, ebből több mint százezer vidékről jött fel, a szállodák megteltek, a vendéglők és kávéházak ötszörös forgalmat csináltak. Nem zavarta az országos ünnepséget még az sem, hogy a tiz éven át többször és viharos körülmények között átalakult Bethlen István-féle kormány, - éppen az ünnepnap reggelén véglegesen megbukott, és távozott helyéről...

Elgondolkodtató, hogy a jövőbe mutató, és szinte a későbbi Tóth Aladár-i gondolatokat tükröző legelmélyültebb kritikát egy nagyon öreg ujságiró irta, névtelenül, aki nem is volt jelen a bemutatón!... De talán éppen ezért tekinthetjük irását - mely ugyanabban a lapban jelent meg, ahol pár évvel később Tóth Aladár irta látnoki remekléseit Bartók és Kodály kibontakozó müvészetéről - Pauliniről és az első Gyöngyösbokrétáról a napok alatt kialakult közhangulat tükrének, összefoglalásának: „A milleneum óta először esett meg velem ilyen furcsa dolog: tegnap este sajnáltam, hogy nem néztem meg azokat a falusi müvészeket a Városi Szinházban...párját ritkitó müvészeti munka és szenzáció volt. Ötven esztendő <358.> az az idő, melynek lefolyására jól emlékszem. 1879-ben láttam megsemmisülni egy nagy várost /a szegedi árvizben!/ Félszázaddal ezelőtti képeknek óriási tömege él emlékezetemben...kiket gyermekkoromban ismertem, nem látom a régi viseleteket, nem hallom a magyar beszéd régi hangját, ritmusát, más a lány, más a nóta, sőt más az emberek étke, más a bor, nincs többé lagzi, nincs kárlátó és nincs paszita, ami kedvesség, szin és hangulat volt. Most azonban megmutatták a Városi Szinházban, hogy vannak még magyarok, akik ugy tudnak énekelni, hogy iskolába járhatnának hozzájuk a világhirü doni kozákok. Van még népviselet, amit tanitani lehetne az esztétikában. Még tud énekelni a magyar s a müvészkedést olyan méltósággal mutatja be, amit hivatásbeli müvész csak csodálni tud. „Lámpaláz?” - Ugyan! Hiszen azok a lányok, menyecskék, legények mind nagyon jól tudják, hogy az a tánc, vagy az a nóta, amit ők itt fenn a szinpadon bemutatnak, azt még utánozni sem tudja senki azok közül, akik ott lenn ülnek a nézőtéren!...Bár ezzel alkalmasint megsértem: Paulininek életében alighanem ez volt a legnevezetesebb cselekedete. Huszonhét éve látom őt bolyongani a pesti világban anélkül, hogy csak egyszer is megtalálta volna a helyét. Eleinte piktor akart lenni vagy rajzoló, de nem azt cselekedte, hanem le akarta főzni a müncheni Simplicissimust. Aztán meséket akart ir[a]tni a kicsiny és nagy gyerekeknek, - de az ősi mese-anyag félredobásával. Nem mondom, hogy nagyobb volt e müfajban, mint Andersen, de hiába is mondanám. Mindenesetre több mint figyelemreméltó volt minden, amit csinált és - sohasem boldogult vele. Aztán irt egy zenés játékot, a Háry Jánost, - „no, végre itt a siker!” - gondolta magában, de az élet oly kegyetlen, hogy egy vagy két vagy öt siker nem elég ahhoz, hogy az ember megéljen belőle, s a közönség még kegyetlenebb, mert ha észrevesz valakit, - siet elfelejteni! Hallom, hogy a felejthetetlen este után Paulini szónokolt a néphez, hogy ő ime már ötvenesztendős lett és a közönség ugye, csak most kezdi látni, hogy ő kicsoda?...Hát kérem, micsoda beszéd ez? A <359.> közönségnek mindegy, hogy az iró vagy a müvész hány esztendős, - az a kérdés, hogy az iró vagy a müvész mit produkál? Meg aztán, kedves Paulini kartárs, az iró meg a művész kora nem a születésétől, hanem a halálától számitandó - visszafelé! Az, hogy mit csinált az iró vagy müvész eddig, egészen eltörpülő jelenség ahhoz képest, hogy mit fog csinálni még ezután? A volt-ra nem ad a közönség, /még a keresztény közönség sem/ semmit. Ne emlegessük tehát az éveinket, s legyen Ön tisztában azzal, hogy a közönségtől és e hazától nem lehet kapni egyebet semmit, mint amit belőle kikényszeritenek. A mostani nagy sikernek pedig kényszeritő ereje csak annyiban van, hogy módot és alkalmat kell adni Paulini Bélának arra, hogy azt, amit most pompásan csinált, még pompásabban folytathassa. Gyémántokat talált a porban...Miután bizonyos, hogy ő a megtaláló, a felfedező, kell vele csinálni valamit, mert csak ő tudja közkinccsé tenni azokat a szenzációs müvészi értékeket, melyek előttünk eddig el voltak rejtve. Sejtelmem sincs, hogy ebben az ügyben kinek kellene intézkedni, de hogy történjék valami, arra figyelni mindenkinek kötelessége, akinek a magyar népmüvészet - nem Hekuba.”28

Paulini Béla 194o-ben, - a Bokréta tiz éves jubileumán - igy emlékezett vissza az első bokrétásaira, „az örök rögtörők”-re: „És jöttek a parasztok, és nem csináltak egyebet, csak karéjban álltak, de valami végtelenül közvetlen és mégis öntudatos kiállással és csak eldalolták dalaikat, - de valami különös kedvességgel, dehogyis hangsulyozva, hogy no, most „produkáljunk” - és csak eltáncolták táncaikat, - amelyeket szilajnak tudtunk - de igenis, nagy-nagy előkelőséggel.

Csak karéjba álltak és - este is a napba néztek...”29

„Az első Gyöngyösbokrétát” természetesen nyomon követték a biráló, javitó, jobbitani kivánó végtelen viták, és hogy kibirta, legjobban mutatta életképességét. A viták ma is fel-fellángolnak, ami viszont bizonyitja utóhatását, nem tagadható értékeit, tanulságait.30

<360.> Mi, akik a Gyöngyösbokrétát még láttuk, a helyszinen gyűjtöttünk, adatait feljegyeztük, néha segithettük is értékmentő tevékenységében,- kötelességünknek érezzük a hiteles adatok feltárását, elsősorban a kortársak és saját feljegyzéseink alapján.31



* Eredeti megjelenés: Tánctudományi Tanulmányok 1976-1977. 343-368.

1 „Gyöngyösbokréta” néven azt a rendszerint visszatérő szinházi látványosságot ismerjük, amely parasztcsoportok tánc,- ének- és játékbemutatóiból állt Budapesten 1931-től 1944-ig, minden év augusztus 2o-a táján. A néptáncon, népzenén és szinpadi bemutatókon keresztül egy sajátos kulturális mozgalom bontakozott ki. Hatása a hagyományörzés szempontjából is jelentős, de abban is, hogy a magyar parasztság körében kulturális területen addig egyedülállóan nagyszámu tömeget mozgatott meg. Nevezhetjük ezt a kulturális mozgalmat a kialakulóban lévő magyar néptáncmozgalom egyik legfontosabb szakaszának is.” Pálfi Csaba: A gyöngyösbokréta története, Tánctudományi tanulmányok, Budapest, 1969-1970. 125.o.

2 Edvi Illés Jenő neves tájképfestő az 1920-30-as években.

3 Paulini Béla 1881-ben született Csákvárott. 1891-1899-ig gimnazista Székesfehérváron. 1900-ban beiratkozik a Müegyetem gépészmérnöki karára, néhány találmányát szabadalmaztatja. De közben törzsvendég a Rákóczi ut és Szentkirály utca sarkán álló egykori Balaton Kávéház iró- és müvészasztalánál, cikkei és rajzai jelennek meg a lapokban. Megfordul Münchenben is, a festőakadémián,közben a Simplicissimus vicclapot tanulmányozza. 1912 táján idehaza a Fidibusz cimü, meglehetősen frivol élclapot szerkeszti. Egy politikai élü karikaturája miatt ugy véli, egy időre jobb ha ismét elhagyja az országot. 1914-ben, 33 éves korában, Emlékirataim cimen humoros önéletrajzot ad ki. 1915-ben - a világháboru közepén - haza kell jönnie, viszik az orosz harctérre. Onnan visszatérve kapcsolatba kerül Czabán Samuval, a forradalmár vidéki tanitóval, az első Tanácsköztársaság tanügyeinek szocialista szervezőjével. További életrajzi adatait jelen cikkünk tárgyalja.

4 "Legyetek okosabbak, mint ez emberek" c. irás szerzője Benkőné Bartha Ilona, a Magyar Nemzet cikkirója, 1976.III.23.-án hivta fel figyelmünket Paulini Béla eddig ismeretlen gyermeklapszerkesztői tevékenységére.

5 Az 192o-as évek folklór-mozgalmainak feltárása még korántsem teljes, lásd a napilapok, folyóiratok hiradását, továbbá Pálfi 1951, 1953 évi kéziratos tanulmányát, 1969-ben közreadott idézett müvét, és Gönyey Sándor: A Gyöngyösbokréta története c. kéziratos tanulmányát az Országos Néprajzi Muzeum Ethnologiai Adattárában, EA 5771. jelzettel. Adataink egy részét innen vettük, de helyesbitettük is saját feljegyzéseink alapján.

6 Pesti Napló, 1929.V.

7 Kodály Zoltán: A csákvári földmives szinészek Háry János-áról. Nyilatkozat, Budapesti Hirlap, 1929.dec.12. Ujra közli a Visszatekintés, 1964.II.484.

8 Györffy István: Néphagyomány és nemzeti müvelődés, 1939. Nagy feltünést keltő és nemzeti ellenállásra inditó könyvecske egyik iránytüje lett a Györffy-kollegistáknak.

9 I. vagyis Szent István király augusztus 2o-i névnapja "nemzeti ünneppé" emelése visszanyulik az 17oo-as évekre. István király bebalzsamozott keze, a "szent jobb" 1771-ben került vissza Magyarországra Dalmáciából, ahová talán IV.Béla menekitette és Mária Terézia rendelte el, hogy Budán minden év augusztus 2o-án ünnepélyes körmenetben hordozzák meg a királyi palotából a Mátyás templomig. 1763-ban kezdte irni kéziratos kántorkönyvét Kováts István, Dőr községben, Pannonhalma közelében, és ebben tünt föl először az "Ah hol vagy magyarok tündöklő csillaga" kezdetű népének, melyet ismeretlen szerzője valószinűleg 1771-ben irt. Az ének a Dunántulról Erdélyig, Moldováig, sőt az óceánon tuli magyarokig közkedvelt és elmaradhatatlan kisérője lett a szentistvánnapi egyházi ünneplésnek. A világi látványosságok pedig Buda, Pest és Óbuda várossá válásával gazdagodtak. Bővebben ld. Gábor Gyula: A Szent István napi ünneplés története, Budapest, 19oo.

10 Dr.Zilahy Dezső az 192o-as évek derekán kialakuló Székesfővárosi Idegenforgalmi Hivatalnak volt első vezetője, Kovácsházy Vilmos pedig a fővárosi tanács részéről a felettese.

11 Dr.Markos Béla /1893-1974/ jogi tanulmányokat végzett, 1915-től fővárosi tisztviselő, Bárczy István polgármester egyik titkára. 1921-1927-ig a Kereskedelmi Bank tisztviselője. Ezután husz éven át a Székesfővárosi Idegenforgalmi Hivatal igazgatója, dr.Zilahy Dezső mellett annak helyettese, majd önálló vezetője 1946-ig. Nyugdijba vonulása után is egyéb idegenforgalmi helyeken dolgozott 1951-ig. Külföldön is elismert kiváló szakember volt, aki minden üzleti szemponttól mentesen, értékes szórakoztatással, kedvező utaztatással, gondos elszállásolással és kiszolgálással, kitünő propagandával vonzotta Budapestre a két háboru között a világszerte fellendülő idegenforgalmat. A Szent István napi "nemzeti ünnep" köré ügyesen csoportositott "ünnepi heteket", ezzel meghosszabbitotta a külföldi vendégek itt tartózkodását. Döntő szava volt a Gyöngyösbokréta sorsában.

12 Miután a Gyöngyösbokréta rendszeres szervezését elvállalta, a fizetése havi 2oo forint volt hosszú ideig, vagyis egyenlő a legszerényebb kezdő tanári fizetéssel.

13 Az "első Gyöngyösbokréta" már felölelte az ország három jellegzetes zenedialektikus-területét, melyeket Bartók állapított meg: a Dunántult, a Felvidéket és az Alföldet. Erdélyt, - ahol Vikár, Bartók, Kodály, Lajtha a legértékesebb népzenéinket gyüjthette - már természetesen nem. A teljességre való törekvésben Paulininek leghűségesebb segitőtársa volt az erdélyi származásu dr.Gönyey Sándor néprajzi muzeumi kutató, aki sokat utazott Paulinivel, jegyzetelt, fényképezett, sőt először készitett néprajzi táncfilm- felvételt Magyarországon.

14 Elirás, a helyes értelmezése: 13 helységből érkeztek szereplők az első bemutatóra, de csak lo képből állt a jelenetsor, ugyanis a pásztorok-mindössze egy, két, három férfitáncos Hortobágyról, és még néhány helységből - egyazon szinpadi képben álltak ki. Ez a megoldás hagyományossá vált.

15 Felmerült ilyenféle név is: "Ispilángi rózsa". Paulini szerencsére elvetette. Ugyanis ezt a népszájon alakult "magyar" szót Vikár Béla a német gyermekdalból származtatja: Ich spiel' ein... utalva a gyermekjátékok régi európai közösségére. Simonyi Zsigmond megvédi az ispiláng-ot, és a "kis pilláncs"-ból, azaz kis lepke-láng szóból származtatja. Mindenesetre vitás és hálátlan név lett volna! Viszont a Gyöngyös Bokréta, később egybeirva: Gyöngyösbokréta abban is szerencsés választás volt, mert mindenféle nyelvre kitünően forditható: Perlenstrauss, Mazzo di Perle, Bouque de Perles, Pearly Bouyuet plakátok, prospektusok csakhamar ellepték Európát, sőt Amerikát is.

16 A csákvári földmives szinjátszók diszletei között volt posztórátétes kulissza és háttér is, például egy falusi utcarészlet. Meglepően jól mutatott. Házilag készültek a jelmezek is, a falusi darabok ötletes, sokszor tréfás alkalmazásával, amint ez a népi játékokban is szokás.

17 A napi költőpénz megfelelt egy "napszám"-nak, a nyári főmunkák idején 1-2 pengő volt.

18 A bokrétások hajnalban,vagy éjjel indultak falujukból kocsin az állomásra, III osztályu fapadoson a fővárosba érkeztek reggel. Álmosan, málhákkal, hiszen pompás ruháik legszebb darabjait kofferban, katonaládában hozták és csak a szereplésre vették fel. Paulini a pályaudvari fogadásukat jóhumoru sógorára és megbizható szinészbarátaira bizta: Szilárd Antal, Szőke Kálmán szinész-tanár, Gáti Károly, Péter Tivadar és Szabó Perenc kitünő, de abban az időben gyakran állástalan szinészek várták a 2o-24-es csoportokat a Keleti, Nyugati vagy Déli Pályaudvaron. A Bezerédi utcai iskolában egy-egy tanteremben szalmazsákokon kapott szállást a csapat. Megjelent közöttük Paulininé Szilárd Rózsika, akit édesanyjukként tiszteltek a falusi leányok, menyecskék. Idesereglettek a pesti rokonok, itt szolgáló katonafiuk, a népdal- és himzésminta-gyüjtő tanárok, tanárnők, és zsongott az iskolafolyosó a vidékiekkel barátkozó pesti nép seregétől. Itt készültek fonográffelvételeink is. A táncfilmezésre kivittük a bokrétás csoportokat a Néprajzi Muzeum udvarára, ahol zavartalanul filmezhettünk a napfényben.

19 Paulini levélben megirta, vagy szóban, megadta a Városi Szinház szinpadának a pontos méreteit, és ugyanekkora területen próbálták a szereplők már otthon is a táncaikat. Érdekes és jellemző mondás volt, hogy "Tizenhat táncossal megtöltöm a világ legnagyobb szinpadját is." De nem szabadtérre gondolt, attól óvta, védte bokrétásait, ugyanis sok-sok előadást elmosott volna a magyarországi augusztusban sürün bekövetkező esős-szeles, hüvös idő.

20 Mint a Bokréta zenei ellenőre, a nem-népdalok kiszürője, gyakran magunk is elfogadtuk ezt a megállapítást, kivált olyankor, amikor már a népies müdalt kikezdte, megbontotta, variálta a népszáj, vagyis érvényesült azon a Bartók-i meghatározás, hogy "népdal az, amit sokan és sokáig énekelnek, és eközben változatai, variánsai keletkeznek. "Tehát a népszáj köztulajdonnak érezte, pl. gróf Festetich Leó - Arany János: Kondorosi csárda mellett /1857/ dalát, melyből friss lett: Elszaladt a kuli tehén... Elszennyezett a zsebkendőm...

21 A Kállói kettősnek tudtunkkal egyetlen fonográffelvételét is a gyöngyösbokrétásnak köszönhetjük. 1934 augusztus 16-án Szabó Sándor 3o éves bokrétás énekelte fonográfba. Erről készült Kodály Zoltán lejegyzése is 1937-ben, amikor a Kállói kettős három élő dallamát feldolgozta zongorára, megjelent a Gyöngyösbokréta c. albumban, négy nyelvű kiadásban, mely hamar elfogyott. Ezt használta fel 1951-ben is, amikor megirta ének-zenekarra az un. nagy Kállai kettősét, bemutatta az Állami Népi Együttes, Csenki Imre vezénylésével.

Szokássá vált, hogy a bokrétások augusztus 18-19-én a déli órákban a szinháztól a Városháza udvarára vonultak, végig a legforgalmasabb utakon: a Rákóczi ut, nagykörut, sugárut, kiskörut érintésével. Aratókoszorut vittek, és átadták a vendéglátó városi tanácsnak. Közben felharsant a cigánymuzsika és ének:"Már mi nálunk babám...Alacsony a csárda mestergerendája, Letörik a babám, letörik a babám gyöngyösbokrétája..."

22 Magyarság, 1931. VIII.19.

23 Pesti Napló, 1931.VII.19. Vagyis egy hónappal az előadások előtt már tájékoztat a sajtó a bokrétások többszólamu kórusairól is, ami a néprajzosok körében természetesen ellenállást váltott ki. Pedig egy haladó szellemű mozgalom visszhangja, eredménye mutatkozott ebben. Kodály Zoltán: Gyermekkarok c. nagyhatásu cikke másfél évvel előbb jelent meg, 1929-ben a Zenei Szemlében. Hubay Jenő 1923 februárjában a Petőfi kantátájában, Kodály ugyanazon év novemberében a Psalmus Hungaricusában gyermekkart szerepeltet óriási sikerrel. Kodály népi ihletésü gyermekkórust irt Boros Endre tanár Wesselényi utcai polgáristáinak, és ők lettek a faltörő kos, a Lengyel László, a Süket sógor és a Villő bemutatói, s követték őket a fővárosi iskolák legjobbjaiból alakult loo-2oo sőt 3oo tagu gyermekkórusok. A Zeneakadémián kétszer-háromszor kellett megismételni hagversenyeiket. Többszólamu, uj szellemü gyermekkarokat kivánt a közélet. Ilyenképpen lett kirobbanó sikere a Bokrétában is a szentistváni gyermekkarnak, bár mindössze 2o-25-en voltak. De az 192o-as évek budapesti polgáristái, uttörő gyermekdalosai már ott tapsoltak nékik. Paulini jó megérzésére vall, hogy helyet adott az első Bokrétában a gyermekkarnak.

24 Pesti Napló, 1931. VIII.20. F.I.= Fazekas Imre kiváló, tapasztalt szinházi kritikus, a lap munkatársa.

25 Budapesti Hirlap, 1931. VIII.22.

26 Pesti Napló, 1931. VIII.2o. Kv.jelzéssel.

27 Délibáb, 1931. VIII.27.

28 Tápay Szabó László /Szeged 1877 jun.2o. - Bp.1941 máj.18/ ujságiró, iró. A Pesti Naplóban az un. "csillagos cikkei" művelődéstörténettel foglalkoztak.

29 Hagyomány szava, 194o. XI. 8.o. Idézet a tiz éves jubileumra megjelent Gyöngyösbokréta c. könyvecskéből, Paulini előszava a "Gyöngyösbokréta története dióhéjban", Richter Piroska rajzaival, Budapest Székesfőváros kiadása, 194o.

30 Kokas Kálmán: A tizéves Gyöngyösbokréta, Magyar Lélek, 194o. VIII. A Szanyi Bokréta vezetője kezdettől fogva mindvégig részt vett a bokrétás bemutatókon,jól emlékezett az első szereplőkre is: Szany, Kapuvár, Koppányszántó, Püspökbogád, Mikófalva, Hortobágy, Öcsény, Szentistván, Sellye, Nagykálló, Mezőkövesd, Boldog és Tiszapolgár volt jelen. Viszont éppen ő állapitotta meg, hogy ma már a saját falujában is téves adatok vannak köztudatban, szóban, sőt könyvben kinyomtatva, igy a Győr-Sopron-megyei Idegenforgalmi Hivatal 1975. évi tájékoztató könyvecskéjében is. A bokrétások által gyüjtött, feltárt és bemutatott népköltészeti anyag, népviselet sokszor már a harmadik generáció kezén forog, gyakran bizony meghamisitva, torzitva, beleköltve oda nem tartozókat.

31 Pálfi Csaba 1951. és 1953. évi kéziratos tanulmányai, szakdolgozat az Egyetemi Néprajzi Intézetben, Vitányi Iván: A magyar néptáncmozgalom története, Budapest, 1964. 20-26.o.

32. jegyzet: A pontos adatfeltárás, anyagközlés reálisabb képet ad a mindmáig ható és szerteágazó mozgalomról. Rejtve, vagy feltárva még az iskolákban is kimutathatók a hatásai. Az anyagot első közlésben,- a helységek szerint csoportositva - a Táncmüvészeti Dokumentumokban kivánjuk közreadni. Az első közlés az 1976-os kötetben található. (A tanulmány 32. számú jegyzete, az eredeti tanulmány főszövegében nem jelenik meg mint hivatkozás. A jegyzetek eredeti oldalszámai: 361-368. szerk. megj.)

Folkszemle, 2011. május hozzászólás | továbbküldés | nyomtatás