Folkszemle, 2009. október hozzászólás | továbbküldés | nyomtatás

A Művelődés archívumából
XXVII. évfolyam (1974) 11. szám 31-33. o.

Kacsó András

A székely tánckutatás Seprőditől napjainkig

A kilencszázas évek elején kezdte el gyűjtőmunkáját Seprődi János neves népzenekutató a Székelyföldön. Munkássága a táncgyűjtésre is kiterjedt. Az Erdélyi Múzeum 1909-es évfolyamában jelent meg A Székely táncokról című tanulmánya. Ebben írja Seprődi : „A székely táncról, bár sokszor esett szó róluk, semmi olyan alapvető munka nincs, amelyet kündulási pontként használhatnánk. Ilyenformán nem volt más mód, mint legelején kezdeni a vizsgálódást. Erre nézve egyetlen falut szemeltünk ki, Marosszék délkeleti szögletében, a Kisküküllő felső folyásánál fekvő Kibédet, s annak összes tipikus táncát igyekeztünk összegyűjteni. Célunk tehát ez alkalommal az volt, hogy egyetlen kis területnek, lehetőleg egész tánckészletével megismerkedjünk, későbbi feladatul hagyva az összehasonlításul szolgáló távolabbi helyek fölvételét.”

Ezután fölsorolja a kibédi nép használta táncelnevezéseket; szám szerint huszonhat szerepel a fölsorolásban. Seprődit a sok elnevezés nem tévesztette meg, és rájött - idézem : „Ha nem a neveket, de magukat a dolgokat (ti. a táncokat) nézzük, csupán négy tipikus népi táncformát, s három felülről lekerült úgynevezett úri táncot különböztethetünk meg.”

A felülről lekerült táncok közül Seprődi a körmagyart, sormagyart, ceppelit és a valcert említi. A valcer gyűjtése idején még új keletű lehetett, mert erről így ír : „A valcer egészen újkori idegenség. A kibédiek, városban szolgáló legények és leányok révén, most kezdik megismerni s eddig elé még nem annyira járják, mint inkább verekednek benne. Ugyanis a legnagyobb része nem tudja táncolni, s ha valamely hánya-veti természetű ráerőlteti a cigányt, mindjárt kész a háborúság. Ha az eredeti székely tánc menetét figyelemmel kísérjük, három fő szakaszt veszünk észre benne.” - folytatja Seprődi és rátér részletes leírásukra.

Majd összegez: „A kibédi székelységnek tehát ez idő szerint ez a három tősgyökös tánca van: Jártatós, Forgatós, Csárdás. Ez ugyan három külön névvel nevezett tánc, de ezek egymással szerves, organikus összefüggésben vannak, s mindig ilyen sorrendben következnek egymás után, amint leírtuk. [...] Mind a három táncot egy ugyanazzal a lánnyal illik végigjárni, s nagy szégyennek tartják, ha akár a legény, akár a leány közben párt változtat: ”

Seprődi a kibédi s egyben a sóvidéki láncok lényegére tapint, amikor a következőképpen határozza meg a tánc három alapvető formáját: Az első tánc alapja a lépés, a másodiké a forgás, míg a harmadiké az ugrás. Tömören így fogalmaz: „Minden lehető táncfigura ezekből vagy ezek vegyítéséből alakul, s így a székelység «három a tánca» magában foglalja az összes tipikus alapformákat.”

Külön tárgyalja - szinte egész fejezetet szentel neki - a csűrdöngölőt, mint szólótáncot, több elnevezés alatt: Udvarhelyszéki, Legényes, Werbunk, Korondis. A csűrdöngölőről a következőt írja: „Minden jel arra mutat, hogy ennek a táncnak fő fészke Udvarhelyszék. Erre mutat, hogy Kibéden is odavalónak nevezik. De ismerik és táncolják ezt a táncot majd mindenütt a székelység között, sőt amint észreveszem Erdély legtávolabbi részein is felbukkan.”

Mai ismereteink alapján Udvarhely környékén, a Sóvidéket is beleszámítva, a legényeseknek is három típusát különböztethetjük meg, éspedgq a verbunkost, amely széles lábtekerő és bokázó oldalozó mozgásokból áll, csizma csapások nélkül vagy nagyon ritkán használva a csapást, mint ütemvégződést. Ez a tánc a toborzó táncokkal, így a hajdútánccal is rokonságban van, úgy dallamában, mint mozgásanyagában. A második legényes-tánctípus a tulajdonképpeni csűrdöngölő, mely dallamában ropogósabb, szaporább tempójú, a mozgás maga is ennek megfelelően ugró, bokázó, hármas ritmusképletű szűk mozdulatokból áll, és gyakoribb a ritmus kiverő csizmacsapásolás is.

A harmadik típus a kecseti legényes néven ismert, „marosszéki” dallamra járt férfi szólótánc, melyet a verbunk vagy a csűrdöngölő végén gyors táncként „áprája” néven szoktak táncolni. Nem ritka az sem, amikor a párostánc forgatósában fel-felcsattan egy-egy csizmaverő. Mivel Seprődi kutatási területe csupán egy falura terjedt ki, nem tudhatott ezekről a valószínűleg már akkor önállóan létezett tánctípusokról, amelyek közül a verbunk és csűrdöngölő bizonyosan - a kecseti legényes valószínűleg - már akkor is külön típusként létezett. Viszont azt már akkor meqállapította Seprődi: „Ami a tánc koreográfiáját illeti, szavakkal nehéz róla világos és teljes képet adni. Először is tudnunk kell, hogy igen gyors menetű szólótánccal van dolgunk, melyben zene és táncmozdulat a legtökéletesebben egybevág anélkül, hogy akár a táncnak a figurái valamely előre meghatározott rendben következnének. Mégis, úgy látszik, a zene vezeti a táncot, mert a cigány hosszan kitart egy-egy hangot (de ütemben), mire az összes táncoló egy pillantásig megáll, kezét kiterjeszti, s újra még őrültebben rohan tovább. A csűrdöngölőt minden ember úgy járja ahogy tudja, vagyis ide talál az a közmondás, hogy mindenki olyant álmodik, amilyen esze van.” Majd alább: „Érdekes megfigyelni, miként tüzelik fel lassanként egymást a vetélkedő táncosok. Csoportba áll kettő-három a cigány előtt, s egymással szembe fordulva, egymással vetélkedve, magát a cigányt is magukkal ragadják, ki velük együtt cifrázza a tánc dallamát, s észrevétlenül a végletekig meggyorsítja a tánc tempóját.” A Seprőditől leírt táncok változatai ma is megtalálhatók a Sóvidéken. Útmutatásai és helyes meglátásai nagybecsű érték a ma tánckutatója számára.

1924-ben jelent meg Réthei Prikkel Marián könyve a magyarság táncairól. Ez a munka serkentően hatott: a népi táncra irányította az érdeklődést. Hivatásos, felkészült táncszakemberek fordultak figyelemmel a néptánc felé. Ezek közé tartozott Molnár István koreográfus, aki nálunk legelsőnek gyűjtött modern eszközökkel népi táncot. Említést érdemel az is, hogy egyedülállóan ősi halottas táncot filmezett le a csángólakta területen. Érdeme, többek között, hogy példájára indult meg a tudományos igényű, filmmel végzett táncgyűjtés.

Már a harmincas évek derekán úttörő munkát végeztek Csíkban és Gyergyó vidékén Bándi Mária és Vámszer Géza: 1937-ben kiadtak egy füzetet, mely húszféle táncot vagy játékos táncot tartalmaz. Bár ezek többsége idegen eredetű vagy műtánc; munkájuk tánctörténeti jelentősége miatt mégis elismerést érdemel.

A technika fejlődésének köszönhetően összehasonlíthatatlanul könnyebb volna ma a táncok filmszalagra rögzítése, mint Molnár István korában. Történt ezen a téren ugyan egy-két tétova lépés napjainkban, de közel sem a sürgősség igényével. Pedig a tiszta népi székely táncok megmentésére még lenne lehetőségünk egy pár évig; később már csak hibrideket gyűjthetünk !

*

Székelyudvarhelyi műkedvelő táncosok. 1973.

Székelyudvarhelyi műkedvelő táncosok. 1973.
Kovács István felvétele

A tájékozódás érdekében álljon itt egy pár helység neve, ahol érdemes gyűjteni Udvarhely környékén. Eredeti népi táncok: legényesek, párosok után kutathat a gyűjtő : Siklódon, Alsósófalván, Felsősófalván, Békástanyán, Korondon, Pálpatakán, Fenyőkúton, Varságon, Oroszhegyben, valamint a felsőnyikómenti falvakban, főleg Kecsetkisfaluban. A felsorolt falvakon kívül a régi játékos táncokat ismerik Dobó, Vágás, Hodgya, Farcád, Galambfalva és a Nagyküküllő jobb partján lakók, míg a bal part falvaiban inkább a polkás táncok és legényesek keresendők: Muzsnán, Derzsben, Égében, Bágyban, Telekfalván, Árvátfalván, Patakfalván, Bögözben és Felsőboldogfalván. A Kis- és Nagyhomoród mentén, valamint Szentegyházas és Kápolnás falvakban régi stílusú játékos táncok nyomai, valamint polkás táncok is találhatók az öregebbrendűek tánckészletében.

A kecseti tánccsoport. 1935.

A kecseti tánccsoport. 1935.
Kovács István felvétele

*

A harmincas években indult útjára a Gyöngyös bokréta etnográfia jellegű mozqalom: célja a legszebb népi táncok színpadra vitele volt. Példájára erdélyi és székely tánccsoportok is alakultak. Falusi csoportok részvételével 1933-ban rendezték meg Csíksomlyón az „ezer székely leány napját”, majd ugyanez év őszén Sepsiszentgyörgyön három megye: Udvarhely, Csík és Háromszék csoportjai szerepeltek. 1935-ben Szentimrei Jenő közbenjárásával, irányításával a lelkes kecseti műkedvelők külföldi turnén, magyarországi szereplésen vettek részt, a kecseti kalákával.

Felsőrákosi néptánc. 1930 körül

Felsőrákosi néptánc. 1930 körül
Kovács István felvétele

A felszabadulást követő évektől nemcsak városunk, Székelyudvarhely, hanem a környék kisebb-nagyobb falvainak fiatalsága is számos műkedvelő tánccsoportot szervezett, hogy a művelődési versenyeken, nemzeti ünnepek alkalmával bemutathassák tudásukat, ügyességüket, szülőföldjük és akár távolabbi vidék lakosainak.

Megszakítatlan hagyományt szándékoztunk folytatni tehát, amikor Székelyudvarhelyen munkás fiatalok részvételével 1957. oktbber 7-én az akkori rajoni Művelődési Ház megalakította a „Vadrózsa” folklóregyüttest, az Udvarhely környéki falvak népi táncainak, népdalainak, népi játékainak gyűjtése, színpadra vitele céljából. Az együttes megalakulása óta napjainkig működik. Eredeti feldolgozásaiból megemlítünk egy párat: Polkás szvit (1955), Korondi aratótánc (1956), Sófalvi korsós tánc (1957), Farcádi csikós tánc (1958), Kecseti táncok (1959), Felsősófalvi leánytánc (1960), Sóvidéki szvit (1961), Árvátfalvi legények (1962), Az új élet című lakodalmas tánc (1963), Korondi tánckettős (1964), Kalotaszegi legényes (1965), Szatmári táncok (1966), Korondi szvit (1967); táncos balladafeldolgozásaink: Görög Ilona (1968), Kádár Kata (1969), Fogoly katona (1970); Csíki táncok (1971), Sóvidéki farsang (1972) stb. Ezenkívül az együttes műsorán hazánk más tájegységeinek táncaiból és a testvérnépek táncaiból összeállított számok is szerepelnek. Helyben és vidéken évente negyvenöt-ötven egész estét betöltő előadást tartottunk.

A Székelytáncok szerzői, Bándi Mária és Vámszer Géza, füzetük előszavát bizakodó hangú mondattal zárták: „Hisszük azt, hogy eljön még az az idő, mikor nagyvárosaink színpadjain szerepelni fognak ezek a táncok.” Jóslatuk beigazolódott. A valóság még merészebb utat nyitott: népi táncaink eljutottak a világvárosok színpadjaira is, a televízió jóvoltából pedig a világ minden táján milliók gyönyörködhetnek benne.

És végül: még egyszer hangsúlyozni kívánom, hogy sürgősen végig kellene járni, akár filmezőgéppel, akár jegyzetfüzettel, Bercsényi Miklós, Apor Péter, Latz András, Seprődi János, Molnár István, Szentimrei Jenő, Bándi Mária és Vámszer Géza nyomdokait. Gyűjteni addig, amíg van mit. Filmezni és lejegyezni azt a tánchagyományt, amit már csak az idősebb nemzedék őriz. Egykor kultikus-játékos, táncos népszokásaink nevelő célzattal születtek: színpadra alkalmazásuk, a hagyományőrző elvi meggondoláson kívül ezért is ajánlatos és szükséges.

KACSÓ ANDRÁS
Székelyudvarhely

Forrásmunkák:
Seprődi János : A székelytáncokról. Erdélyi Múzeum 1909. 323-324. lap.
A magyarság néprajza IV. kötet. Bp. 1937
Haraszti Emil : A tánc története. Bp. 1936
Bándi Mária, Vámszer Géza : Székelytáncok. Csíkszereda 1937


Folkszemle, 2009. október hozzászólás | továbbküldés | nyomtatás