Folkszemle, 2010. december hozzászólás | továbbküldés | nyomtatás

A Művelődés archívumából
LVIII. évfolyam (2005) 10. szám 13-16. o.

Könczei Csongor

Az aranyosszéki tánckultúráról, mint egy lehetséges táncdialektusról

A jelenlegi magyar történeti tánckutatás az aranyosszéki tánckultúrát a mezőségi táncdialektushoz sorolja, s mindössze egy sommás mondattal tárgyalja (lásd Martin György 435: „A délnyugati Mezőségről (Torda vidéke és Aranyosszék) – a Maros-Küküllő vidékkel és Kalotaszeggel határos átmeneti területről – keveset tudunk... legényes tánca és egyszerű csárdása a Maros–Küküllő közi dialektussal rokonítja”), amelynek egyetlen hivatkozott forrása egy 19. századi leírás, Borbély Sándor Az aranyosszékiek táncza című közlése (lásd Borbély Sándor 243–246). Így megállapítható, hogy a 20. századi néptánckutatás számára, szemben például a népzenekutatással – gondolok itt elsősorban Demény Piroska összefoglaló munkájára – Aranyosszék ismeretlen területnek tekinthető. A tájegység tánckultúrájának tudományos feltáratlansága elsősorban Aranyosszék korai polgárosodásának és iparosodásának, a tradicionális tánchagyomány gyors felbomlásának köszönhető: talán ezért is kerülték ezt a vidéket a táncfolkloristák, hiszen lényegesebb gyűjtésekre csak az 1980-as évek derekán került sor.

Ugyanakkor pontosan ezek a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézet Néptánc Osztályának Archívumában tárolt aranyosrákosi és gerendkeresztúri gyűjtések, valamint a közösségi emlékezet, és nem utolsó sorban a szerző személyes tereptapasztalatai azt mutatják, hogy Aranyosszék tánckultúrája bizonyos táncmotívumok (például a szinte általánosnak mondható lenthangsúlyos páros forgás) és tánctípusok (például a forgatós tánctípushoz tartozó serénynek vagy abrudbányainak nevezett tánc) révén inkább kapcsolódik – talán történeti szempontból természetszerűleg is – a székelyföldi táncdialektusokhoz, mint a mezőségi vagy a maros–küküllőmenti táncdialektushoz.

A jelen tanulmány a már felgyűjtött tánc- és tánczenei anyag elemzése alapján megpróbál arra a kérdésre válaszolni, hogy beszélhetünk-e önálló aranyosszéki táncdialektusról, pontosabban lehetséges-e egyáltalán ennek leírása, tekintettel arra, hogy kutatás igen gyér adatokkal rendelkezik.

Borbély Sándor rövid közlése elsősorban a spontán tánckedvet szolgáló, kötetlen aranyosszéki táncalkalmakról, szervezéséről és lefolyásáról tartalmaz értékes adatokat – a táncalkalmak típusairól és rendezéseiről részletesen lásd Pesovár Ferenc 211–226. és 227–232. –, s kevésbé magáról a táncanyagról. Így megtudhatjuk, hogy a múlt század fordulóján „ama néhány faluban, mely nem régiben Aranyosszék nevezete alá tartozott, az a jó szokás van legények és leányok között, hogy Szent György napjától Szent Mihály napjáig minden vasárnap du. nyári táncba járnak... Sz. György napja előtt néhány, rendesen a katonaságot kiszolgált legény megfogadja a mózsikusakat (rendesen hármat), megalkuván velük 20-30 frtban s ugyanannyi litervéka búzában, melyet a legények fizetnek. A leányok is adnak fejenként 20-30 kr. ú n. húrpénzt. Ennyi a komenció egyik fele; másik: hogy a cigányok minden vasárnap d u. és éjjelén valamelyik leányos háznál mózsikálni tartoznak. A kötelezettségen túl a leányok régi szokás szerint fejenként egy-egy vasárnapi délebédet adnak a cigányoknak” (Borbély 243).

Borbély kitér a táncalkalmak szervezésében igen fontos szerepet játszó kezesek ismertetésére is, akik gondoskodnak „a cigányok bérének begyűjtése mellett azoknak a pontos időben való megjelenéséről, a tánchelyiségnek, mely mindig valamelyik gazdaembernek a csűre tisztán tartásáról, esetleg zöld galylyakkal való feldíszítéséről; náluk jelentkeznek, akik a tánchoz hozzá állanak, ők fogadják a más falubeli úri vagy legény-leányvendéget, ők kínálják meg őket tánccal (ha 2-3 úri vendég van, azoknak tiszteletére külön húzatnak dácsot); vagy ha az idegen legény kihívólag viseli magát: engedelem nélkül áll fel a tánchoz, megtiltják a zenélést. Végül: kivételes esetekben ők adják meg a felmentést a cigányoknak, ha ezek talán másutt is el vannak foglalva” (Borbély 243–244). Megemlíti, hogy a lehetőleg leányos háznál kiválasztott, a tánc helyszínéül szolgáló csűrt a fiatalság kalákamunkával bérelte. És bemutatja a táncalkalom részvevőit, illetve ír a szakirodalom által aprók táncának ismert gyerektáncról is: „Amelyik ifjú (16 éves), vagy leány (14-15 éves) a tánchoz állt, többé nem gyermek, hanem leginy, v. liány, s a házi nevelésnél tekintettel vannak erre a szülők... E táncmulatságok igen látogatottak szoktak lenni, mert a fiatalság mellett a gyermekeknek és asszonyoknak is ez a gyűlő helye. Míg a menyecskék s fiatal asszonyok bent a csűrben, mint néző és néha táncoló közönség vannak jelen, addig a gyermekek a csűr háta megett csinálják ugyanazt, mit a felnőttek benn. Az az ő tánciskolájuk” (Borbély 244).

Borbély Sándor közlése alapján az aranyosszéki táncalkalmakról megállapítható, hogy mind a szervezés, mind a lebonyolítás, sőt a tánc áthagyományozódása tekintetében is szervesen kapcsolódnak a közép-erdélyi táncalkalmak sorába, magyarán megegyeznek akár a mezőségi, akár a maros–küküllőmenti táncalkalmakkal. Így valószínűnek tartom, hogy Martin György, aki konkrét és szakszerű táncgyűjtések hiányában csak a Borbély közlésére hivatkozhatott, ezért sorolta sommás mondatában az aranyosszéki tánckultúrát a mezőségi táncdialektushoz.

Az aranyosszéki táncok magyar tánctipológia szerinti besorolását csak a konkrét terepmunka, valamint a rögzített filmfelvételek alapján lehet elvégezni (lásd a MTA Zenetudományi Intézet Néptánc Osztályának Archívumában tárolt aranyosszéki gyűjtések jegyzőkönyveit. Tudtommal jelenleg a tánckutatás az Archívumban tárolt filmtekercseken kívül más aranyosszéki táncfelvételekkel nem rendelkezik. Az elmúlt évtizedben csak egy szervezett aranyosszéki táncgyűjtésről értesültem. A helybeliek elbeszélései szerint néhány évvel ezelőtt Várfalván filmezett egy japán etnokoreológus, de a gyűjtés körülményeiről, illetve a lefilmezett táncanyagról pontosabb információkkal nem rendelkezem.) A jelenlegi, Martin György nevével fémjelzett magyar történeti és összehasonlító táncfolklorisztika a következő tényezők alapján határozza meg az egyes tánctípusokat, azok altípusait és változatcsoportjait, amelyek által tulajdonképpen körülírhatók az egyes táncdialektusok is (lásd Martin György 392–393).

A táncnév, a tánchoz kapcsolódó terminológia s a hozzá fűződő népi tudásanyag

Már a táncnevek egyszerű térképre vetítésével (kartográfiai módszer alkalmazásával) is jellegzetes foltok bontakoznak ki. Bizonyos nevek használatából sajátos önálló kulturális fejlődésre, táji elkülönülésre lehet következtetni.

Az Aranyosszéki magyarok férfitánca a csűrdöngölő (Aranyosrákos, Gerendkeresztúr, Sinfalva és Várfalva) vagy verbunk (Gerendkeresztúr), valamint a székelyverbunk (Aranyosrákos, Gerendkeresztúr, Sinfalva és Várfalva). A táncrend, a „pár” a csárdás lassú és sebes megnevezésű részeiből áll. A marosszéki, illetve székelyföldi táncdialektus forgatós tánctípusát Aranyosrákoson, Sinfalván és Várfalván abrudbányainak, Gerendkeresztúron pedig serénynek nevezik, ez általában a hagyományos pár tánckezdő része volt. Gerendkeresztúron a lassú csárdás gyors részét szökősnek is nevezik, illetve említik a korcsos táncnevet is, amelynek zenéje és ritmusa megegyezik a serényével, így valószínűsíthető, hogy egyazon tánctípus különböző megnevezéseiről van szó. Itt fontos megjegyeznem, hogy már maga a korcsos, mint tánctípus, Mezőségen is keletről, Marosszék felöl terjedt el, tehát „székelyföldi” tánc. (Lásd Martin György 437: „Alkalmi használatú a Mezőségen a keletről terjedő gyorsdüvős korcsos tirnava vagy tirnoveanka nevű forgatós páros tánc, amelyben a lent- és fenthangsúly még következetlen ingadozása az újabb elterjedést mutatja.”) (Természetesen ezen a vidéken is jellemző volt a polgári társastáncok – keringő, polka, valcer stb. – jelenléte, amelyekkel a hagyományos pár a 20. század folyamán kiegészült, viszont a vizsgált táncdialektus körülírása szempontjából ez elhanyagolható tényező.)

A táncnak a paraszti táncéletben betöltött helye, szerepe

Martin György írja, hogy „például a közép-erdélyi területen elterjedt legényes tánc szerepe kettéosztja e meglehetősen nagy területet. A Kolozsvártól nyugatra eső kalotaszegi falvakban a legényest közelmúltban már csak külön megrendelésre járt mutatványos táncként alkalmazták egyes jó táncosok. A Mezőségen azonban a táncciklusok kezdőtáncaként, a páros táncot bevezető szerepben lehetett megtalálni a falu legénységének szinte teljes részvételével” (lásd Martin György 392). Borbély Sándor feljegyzései alapján – noha ő külön nem nevezte meg a férfitáncokat (lásd Borbély 1891. 244: „A lassút a legények szóló kezdik, és járják 1–5 percig ki-ki más-más figurában. Némelykor körben állva táncolják ezt s valamennyien ütnek csizmaszáraikra, hogy változatosságot, élénkséget gerjesszenek, az ütemet pedig erősítsék.” Ugyanakkor egyáltalán nem tesz említést a székely verbunkról, noha a „székely legény tánctudományát” írja le.) Aranyosszéken a csűrdöngölőt kezdőtáncként, szólóban és csoportosan is járták. Az aranyosrákosi és gerendkeresztúri adatközlők ezt ugyanígy táncolták az 1980-as években (igaz, egy gyűjtés a táncszokásokra nézve nem mindig releváns). Érdekes, hogy a gerendkeresztúriak többször is egybe húzatják, vagyis táncolják a csűrdöngölőt és a serényt, ami lehetséges magyarázat arra, hogy Borbély miért nem különböztette meg külön a csűrdöngölőt a páros táncoktól. (Hasonlóan táncolták a maros- küküllőmenti Vízmelléken a pontozót, vagy ahogyan ott nevezik, a „magyarost”: egyszerre táncolták legényesként is és páros táncként is.) Borbély feljegyzéseiben a táncrend, a „pár” a csárdás lassú és sebes részeiből áll, nem tesz említést a forgatós tánctípusú abrudbányairól vagy serényről.

A tánchoz kapcsolódó zenekíséret

Csupán egyazon tánctípus tempóbeli eltérései nyomán is határokat húzhatunk. Az aranyosszéki cigányzenekarok játéka egységes stílusú, dallamkincsű és tempójú. Talán inkább a Marosludas és Nagyenyed környéki cigánymuzsikusok játékához hasonlít, mintsem a Kis-Szamos-völgyi, észak- vagy belső-mezőségi cigánymuzsikusok játékához. Borbély három fogadott muzsikust említ, azaz a közép-erdélyi hagyományos zenekari felállást (lásd Borbély 1891. 243). Ez az 1980-as évekbeli gyűjtéseken is azonos, viszont megjegyzendő, hogy a visszaemlékezések különböző esetekben a cimbalmos, harmonikás, sőt klarinétos jelenlétét is jelzik, és van arra is adat, hogy egyszerre két prímás muzsikált egy zenekarban.

Még feltűnőbb különbségek adódnak a táncok jellegzetes dallamkincsét vizsgálva. Egyazon tánctípus táji változataihoz eltérő dallamkategóriák kapcsolódnak. Így például míg az aszimmetrikus, dűvős kíséretű abrudbányai vagy serény dallamai régi stílusúak, a lassú és sebes csárdás dallamoknál az új, „magyar” verbunkos stílus a domináns, sőt a műdal is fellelhető (a rövid esztám kíséretű sebes csárdásoknál gyakori a gyors cigánycsárdás dallam is). A Gerendkeresztúron muzsikált csűrdöngölő dallamok a belső-mezőségi sűrű magyar dallamaival rokoníthatóak, viszont az aranyosrákosi, sinfalvi zenészek már inkább a Kalotaszegen is ismert legényes dallamokat muzsikálják. Érdekes, hogy a csűrdöngölő dallamkincse legkevésbé a maros–küküllőmenti pontozó dallamaival nem egyezik, noha a tánc felépítése és motívumkincse alapján a pontozó áll a legközelebb hozzá.

A táncok szerkezeti felépítése

A zenével való összefüggés különböző fokozatai, a kötött és kötetlen szerkezetű alakulatok közötti számtalan átmeneti lehetőség is alkalmat ad a táji különbségek körvonalazására. Így a mezőségi vagy maros–küküllőmenti lassú és gyors részekre tagolódó legényes formával szemben (sűrű és ritka magyar, tempó, fogásolás stb., vagy gyors és lassú pontozó) Aranyosszéken az egyrészes, gyors formával találkozhatunk (csűrdöngölő). Viszont általánosan ismert a csűrdöngölőnél kötöttebb formájú székely verbunk, mint a csűrdöngölőt követő vagy adott esetekben helyettesítő tánctípus.

Az aranyosszéki táncrend szerkezetileg a Martin által ún. székely Mezőség táncdialektus táncciklusának szerkezetéhez hasonlít a leginkább: a felső-marosmenti párban a verbunk, a forgatós tánctípushoz tartozó sebes forduló, a lassú csárdás, a korcsos és végül a cigánycsárdás, a szökő követi egymást (lásd Martin György 440–442.) Aranyosszéken tánckezdő a csűrdöngölő (és/vagy a székely verbunk), majd következik a forgatós tánctípusához tartozó abrudbányai vagy serény, ezt követi a lassú és sebes csárdás, de fellelhető a korcsos és a szökős táncnév is.

A táncok motívumkincse

Ez az egyik legkézzelfoghatóbb támpont a táji különbségek meghatározásánál, a táncok morfológiai elemzése tulajdonképpen motívumelemzésen alapszik. (A szerkezeti fejlettség mellett a motívumkészlet gazdagsága, illetve szegénysége is jellemző lehet a táncok táji változataira.) Aranyosszéken általános a lenthangsúlyos, a székelyföldi táncdialektusra jellemző belsőlábas páros forgás (ez egyöntetű a serényben!), illetve – a maros–küküllőmenti táncdialektushoz hasonlóan – a sorvégi karalatti kiforgatás vagy kipördítés, illetve a dobogtató és csapásoló irányváltó motívumok.

A mérsékelt tempójú aranyosszéki csűrdöngölő közép-erdélyi sűrűlegényes tánc, hasonlít mind a mezőségi sűrű magyarhoz, mind a maros-, küküllőmenti pontozóhoz. (A székelyföldi táncdialektusban ez a tánctípus hiányzik!) Egyszerű motívumkészletű, a táncépítésben a láb- és csapásoló figurákat váltakozva használó csűrdöngölő motívumsorainak, azaz figuráinak végén sorvégi lezáró motívum használatos.

Az Aranyosrákoson és (főleg) Gerendkeresztúron gyűjtött székely verbunk motívumkészlete egyszerű, a székelyföldi verbunkok motívumkészletéhez hasonlít. Ezzel szemben a mezőségi verbunk tulajdonképpen verbunkzenére alkalmazott sűrű legényes, amely így nehéz, virtusos táncnak számít (lásd Martin György 436.)

A táncok térbeli mozgása, téralakzata, a táncosok összefogódzási módja

A csárdás táji változatait elkülöníti egymástól az összefogódzási módozatok különbsége is, ezek egysíkúsága vagy sokszínűsége. (Például az erdélyi csárdások rendkívül változatos, gazdag fogásváltozatokat és kiforgatási módokat alkalmaznak.) Aranyosszéken a páros forgásnál jellemző a karalatti összefogózás, illetve a már említett sorvégi karalatti kiforgatás vagy kipördítés.

Sajnos, a gyér gyűjtési adatok – a konkrét táncalkalmak elemzésének hiánya – miatt a jelen tanulmány nem tudja elemezni az aranyosszéki táncok térbeli elhelyezkedését.

A tánceszköz használati módja és a táncosnak az eszközhöz való viszonya

Az utolsó tényező a meglévő aranyosszéki táncgyűjtések alapján érdektelen, mivel tánceszköz használatáról nincs tudomásunk, mivel az Aranyosrákoson és Várfalván az 1950-es, 1960-as évek színpadi előadásokra („kultúrműsorokra”) betanított, „csupros” leánytánc szintén nem tekinthető a hagyományos táncrend részének. Pálfi Sz. Ferenc (Kicsi Jóskó Feri) 74 éves várfalvi lakos 2005. július 16-i közlése szerint Bíró Lujza magyardécsei származású aranyosrákosi tanítónő az 1950-es évek folyamán tanította be a „csupros” táncot a helybeli leányoknak. A tánc motívumairól különösebben nem értekezett, valószínűleg új stílusú és műdalokra énekelt leánytánc lehetett, a táncnév a fejekre helyezett, borral megtöltött csuprokra vonatkozott. A jelen tanulmány szerzője 2003 és 2004 júliusában még látta az aranyosrákosi kultúrház falán az említett csupros leánytánc előadóinak bekeretezett fényképeit.

A hagyományos aranyosszéki tánckultúra felvázolt tánctipológiai elemzése összegzéseként megkísérelem újrafogalmazni, és egyúttal bővíteni a kutatás említett sommás mondatát. Először is két etnográfiai pontosítás: az egyik, hogy Aranyosszéket a magyar néprajzi szakirodalom önálló tájegységként, s nem Mezőség délnyugati részeként tárgyalja (lásd például dr. Kós Károly 32–34. vagy Kósa László – Filep Antal 58–59. vagy Ortutay Gyula 125), a másik, hogy a jelen tanulmány szerzője szerint nem beszélhetünk „átmeneti területekről”, ilyen jellegű tájegység a népi kultúrában nem létezik (lásd bővebben Könczei Csongor 7–28). Tehát Aranyosszék önálló, saját népi kultúrájával rendelkező tájegység, amelynek tánckultúrájáról is – a még mindig elégtelen és bizonyos esetekben megkérdőjelezhető adatok (például kérdéses, hogy az aranyosrákosi filmfelvételek szentmihályi születésű cigánymuzsikusának és marosugrai származású adatközlőjének tánca mennyire releváns a hagyományos „aranyosszéki” tánckultúra tekintetében.) ellenére – az elmúlt évtizedek gyűjtései által immár többet tudunk, sőt a kutatás rendelkezésére álló adatok alapján feltételezhetjük egy önálló aranyosszéki táncdialektus létét, amelyik különböző mértékben és szempontok szerint egyaránt rokonítható mind a maros–küküllőmenti, mind a mezőségi és mind a marosszéki táncdialektusokkal.

Természetesen ahhoz, hogy sokkal átfogóbb képet kaphassunk Aranyosszék tánckultúrájáról, szükséges volna más aranyosszéki településeken is olyan részletes és szervezett gyűjtésekre, mint amelyek az igen gazdag tánckinccsel rendelkező Gerendkeresztúr esetében történtek. (Értékes adatokkal szolgálhat a vidék román táncanyagának vizsgálata is, ebből a szempontból szintén kiindulópont lehetnek a gerendkeresztúri gyűjtések, ahol magyarok és románok egyaránt jól ismerik és táncolják egymás táncait.) Viszont ennek lehetősége az idő múlásával és a hagyomány bomlásával egyre kisebb, ezért felértékelődik a közösségi emlékezet: szöveges gyűjtések, táncemlékekről való beszélgetések értékes adalékokat szolgálhatnak, amelyek segítségével bizonyos esetekben körülírhatjuk, azaz rekonstruálhatjuk egyes vidékek tánckultúráját.

IRODALOM
Martin György: Magyar táncdialektusok. Dömötör Tekla (főszerk.): Magyar Néprajz VI. Bp. 1990
Borbély Sándor: Az aranyosszékiek táncza. Ethnographia II. 1891.
Pesovár Ferenc: A tánc általános alkalmai és A tánc rendezése. Dömötör Tekla (főszerk.): Magyar Néprajz VI. Bp. 1990.
Demény Piroska: Aranyosszék népzenéje. Bp. 1998. Szerk. Pávai István. 192 l., hangzó CD melléklettel.
Dr. Kós Károly: Magyar néprajzi tájak hazánk területén. Művelődés 10(1957)2.
Kósa László – Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Bp. 1975.
Könczei Csongor: A regionális identitástudat határ(talanság)képzetei. Az átmeneti vidék fogalmának körülírhatatlanságáról. Lenyomatok I. Fiatal kutatók a népi kultúráról. Szerk. Szabó Á. Töhötöm. Kolozsvár, 2002.
Magyar Néprajzi Lexikon I. Ortutay Gyula (főszerk.): Bp. 1977.

Folkszemle, 2010. december hozzászólás | továbbküldés | nyomtatás