Folkszemle, 2009. június hozzászólás | továbbküldés | nyomtatás

Tanulmányok a magyar néptánckultúra tudományos és művészeti bemutatásának lehetőségeiről és annak társadalmi hatásairól

Martin György

A férfitáncok pedagógiai és táncházi alkalmazásáról1

 

A táncházmozgalom 1972-es megindulásakor még senki sem sejthette, hogy tánckincsünk legjellemzőbb - de parasztságunk körében már túlhaladottá vált, s feledésbe merült - része is utat találhat a mai fiatalsághoz, vagyis a férfitáncok is szerves részévé válhatnak városi táncházaink mulatságainak. Néhány év múlva kiderült, hogy nemcsak a páros táncokat és körtáncokat, hanem a legények virtuskodó ügyességi táncait, a verbunkot és a legényest is megkedvelték a fiatalok, s ma már nem múlik el táncház, a szünetekben vagy a táncciklus kezdetén járt egyéni vagy csoportos férfitáncok nélkül. Sőt - versengő igyekezettel sajátítják el a férfitáncok nehezebb figuráit is. Már nemcsak a kiemelkedő szólótáncosok látványos produkcióit szemlélik irigykedve, hanem a férfitáncokban való csoportos részvétel igénye is kialakult. A széki sűrű és ritka tempó közkedveltsége és megtanulhatósága azt bizonyítja, hogy az egyéni és kollektív férfitáncok is meglelhetik helyüket az újszerűen hagyományőrző szórakozásban, a táncházban, mégpedig a régihez hasonló tartalommal és formával. Ezáltal nemcsak nemzeti tánctörténetünk legfontosabb korszakának emléke, hanem táncfolklórunk legjellemzőbb sajátos, pusztuló műfaja menthető át a jövőbe.

A férfitáncok mindig a legényvirtus ünnepélyes, szinte szertartásos megnyilvánulásai voltak a paraszti táncmulatságokban, de olykor még a nemesi- polgári bálokban is. Mindig a táncoló közösség általános érdeklődése, feszült figyelme kísérte, s így a mulatság kiemelkedő, emlékezetes fordulópontjait jelentették. A történeti adatok és a paraszti megemlékezések csaknem mindig kidomborítják a táncmulatságok férfitáncokra vonatkozó mozzanatait. Korábban ezeknek éppen olyan jelentős szerepük volt népünk táncéletében, mint a páros táncoknak, s így megtanulására is gondot fordítottak.

A falusi gyermekek régi táncéletére, a tánctanulásra vonatkozó néprajzi megfigyelések, adatok arról tanúskodnak, hogy a fejlett táncéletű, régies vidékeken - főként Erdélyben - a férfitáncok tanulását a gyermek korábban kezdte meg, mint a számára csak később érdekessé váló páros táncokét. A falusi gyermekek nem együtt, hanem nemenként elkülönülve, s eltérő játékokkal szórakoztak: a kisleányok énekes- táncos játékaikkal, a fiúk pedig a testi erőt és ügyességet kívánó sportjátékokkal. Csak a felnőttek által tudatosan szervezett gyermeklakodalmakban és az aprók táncában, a dudabálban kezdték összeszoktatni a fiú- és leánygyermekeket.

A fiúk számára viszont eleinte szinte sportszerű ügyességi játékot jelentett a férfitáncok megtanulása is. A fiúbandák olykor egy-egy kiváló falubeli férfitáncost kértek fel a tánctanításra. Az alkalmi táncmester házához esténként összegyülekeztek, s szüleik pedig a néhány hetes vagy hónapos tanításért természetbeni juttatással, egy-egy véka terménnyel fizettek. A gyermekek napközben otthon is, az istállóban vagy félreeső árokparton, legelőn összeverődve gyakorolták a tanult figurákat. Az azonos nemű és korú „egyívású” gyerekek egymás előtt nem szégyenkeztek, de idősebb pajtásaik, a felnőttek s különösen a lányok pillantásaitól óvakodtak. Leányokkal akkor kezdtek együtt táncolni, ha ügyességük, tánckészségük és önbizalmuk a férfitáncok révén már annyira kifejlődött, hogy a felsülés és kinevetés veszélye nélkül is nekifoghattak mások szeme láttára a könnyebb, de más feladatokat - összefogódzást, a partner irányítását, páros forgást - igénylő páros táncoknak. A férfitáncokban megszerzett tánctudást a közvélemény még a legkisebb gyermeknél is elismerte. Kiemelkedő, jó táncossá csak az a legény vált, aki a férfitáncok tanulását idejében, még gyermekkorában megkezdte.2

A férfitáncok két fő ága, családja - a rögtönzött szóló táncok és a szabályozott csoporttáncok - a táncolás és táncalkotás két ellentétes pólusát jelentik, s így egymást kiegészítő szerepet játszanak tánckincsünkben. E különbségek tanulságait táncpedagógiánkban épp úgy célszerű tudatosan gyümölcsöztetni, mint a táncházi gyakorlatban. Mindkét férfitánc formát a tánctanulás más fokán, más pedagógiai célok elérésére, más készségek kifejlesztésére kell alkalmazni, s a szórakozásban is más táncbéli hangulatok, érzetek felkeltésére lehet használni. Gondoljuk végig a rögtönzött szólótáncok és a kötött csoporttáncok legfőbb, egymással ellentétes meghatározó mozzanatait.

1. Az egyéni megmutatkozás szólisztikus formájával szemben áll a csoporttánc kollektív jellege. A versengő szóló verbunk vagy legényes formák az egyéni táncalkotó és előadó készség kifejlődését ösztönzik, s a táncos önkifejezés lehetőségét teremtik meg. Az egyöntetű kötött férfitáncok viszont a fegyelmezett, egymáshoz egyenrangúan igazodó, kollektív összetartozás szellemének és érzetének fejlesztői, kifejezői.

2. A rapszodikusan rögtönzött, a hangulat szerint változó időről időre módosuló szabad formákkal szemben a kötött szerkezetű táncokban a hagyományos állandóság, a következetes ismétlődés domborodik ki.

3. A szólótáncok gazdag s a táncos tehetség fokától függő fejlettebb formakincsével szemben a szabályozott csoporttáncok a mindenki számára elérhető, befogadható, „demokratikusan” közösségi jellegű, egyszerűbb motívumkészletet alkalmazzák. A közös formakincs és stílus alapját megteremtve mintegy előiskoláját jelentik a táncolás fejlettebb, s már az egyéniség szerint szétágazó individuális táncalkotásnak.

A paraszti táncéletben e szélsőséges táncformák nem egymást kizáróan, hanem egymással szoros kapcsolatban, egymást kiegészítően voltak jelen. A magyar táncban elmaradhatatlan egyéni rögtönzést csaknem mindig kiegészítették az egyszerűbb, szabályozott, közösségi táncformák is, amelyek nemcsak a kiváló, hanem az átlagos táncosok számára is elérhetőek voltak. A szólótáncokban kifejeződő egyéni csillogást, virtuskodást a táncolás másfajta - az ünnepélyes közösségi együtt-táncolás - hangulata, érzete egészítette ki. A paraszti gyakorlatban megfigyelhető volt, hogy a kötött verbunkformát nemcsak a gyenge, vagy közepes, de a kiváló táncosok is szívesen, gyakran eljárták a verbunk vagy legényes táncok szólisztikus formáinak bevezetése vagy befejezéseként (pl. a széki tempót, a Maros-Küküllő- vidéki pontozót, a székely verbunkot s néha a kalotaszegi legényest is). Az egyéni megmutatkozás mellett szükségét érezték annak, hogy egymáshoz igazodó, közös formában is eljárják ugyanazt a táncot. Ezzel szinte jelképesen kifejezték az egyéni táncalkotás és a közösségi hagyomány egymást kiegészítő, szerves egységét. Ugyanaz a tánctípus rendszerint kétféle alakban is élt egy-egy közösség hagyományában: az egyéni virtuskodás formái mellett minduntalan megjelentek azok a kollektivitást mutató szabályozott táncformák is, ahol a táncosok egymáshoz igazodva fejezték ki - egyéni eltéréseik, tehetségük különbözősége ellenére is - szerves összetartozásukat egy közös hagyomány alapján.

Jó például szolgál erre a csallóközi - szigetközi verbunk vagy a tiszapolgári csapásolás. A kétféle táncforma egyetlen táncfolyamaton belül is érvényesülhet. Az erdélyi legényesek, pontozók, verbunkok szólisztikus előadású sorozatának bevezetése vagy befejezéseként gyakran közös, kötött formában is szoktak egy-egyet táncolni. Még szervesebb az ötvöződés a szili karéj esetében, ahol a szabályozott és szabad motívumsorok egy dallamstrófa terjedelmén belül váltakoznak. A csallóközi - szigetközi Bertóké- (Halászi) és Bársony-verbunkban (Vámosfalu) pedig a háromstrófás kötött lassú rész ciklikusan váltakozik a rövidebb, szabad, gyors részekkel.

A szabályozott körverbunkok a fejlettebb formakincsű rögtönzött férfitáncok előiskolájául szolgálnak, s ezeknek ismerete alapozza meg az egyéni formakészlet és táncalkotás kifejlődését. Az individuális önkifejezés fejlettebb foka mellett azonban továbbra is - minden táncolásnál, táncmulatságban - szükség van annak a belső táncérzetnek, hangulatnak a kialakítására is, amit csak a szabályozott, csoportos, közösségi együtt táncolások teremthetnek meg. A leányok kollektív szórakozásához, a karikázóhoz hasonlóan a csoportos körverbunk a legénység nembeli összetartozásának a kifejezője, s fegyelmezett kollektivitásának fejlesztője.

Ha a nagyobb ügyességet igénylő rögtönzött férfitáncok az elmúlt évtized során valamelyest meggyökereztek táncházainkban, minden lehetőség megvan arra, hogy az egyszerűbb, szabályozott verbunkokat is megkedveltessük. Általuk ugyanis az eddiginél megalapozottabban kerülhet sor a férfitánc készlet tervszerű fejlesztésére, gazdagítására.

A táncok alkalmazásánál vegyük figyelembe a népi gyakorlatot. A férfitáncok a falusi mulatságokban mindkét alakjukban többféle szerepet töltöttek be. A régebbi, rituális, szertartásos funkcióikat mellőzve most csupán mulatsági szerepkörükre térünk ki. Már ez is számos példát, ötletet nyújthat a táncházi mulatságok rendjébe való beillesztésükre.

A mulatság megkezdése előtt a tánchelyre gyülekező legények bevezető, „hírverő” szórakozásaként férfitáncokkal mulatták magukat, amíg a leányok megérkeztek. Ilyenkor inkább a kötetlen férfitáncok alkalmazása, próbálgatása a természetes.

A táncmulatság ünnepélyes megnyitásakor sokhelyütt (pl. a rábaközi búcsúkban) először a karéjt vagy verbunkot járták el. Erre a célra különösen alkalmas a kapuvári és a kunszentmiklósi verbunk lassú ünnepélyes zenéje, méltóságteljes előadásmódja és nagy ívű szerkesztése miatt.

A verbunk és legényes táncok legáltalánosabb funkciója a szünettől szünetig terjedő táncciklusok bevezetése volt. A legények a banda előtt kitáncolva magukat kezdték csak meg a páros táncok sorozatát. Ez esetben célszerű az a/kötött és a b/szabad táncformák összefűzése (akár a-b, b-a, vagy a-b-a formában). Ez a felső-Tisza-vidéki, nyírségi, szatmári verbunkok különböző formáinak összekapcsolásával (pl. tiszapolgári csapásolás) éppúgy megvalósítható, mint a borsod-gömöri, szabad vasvári verbunknak a Borsod-Abaúj-Zempléni szabályozott hatoztatóval vagy sarkantyús verbunkkal. Ez a megoldás a nyílt felépítésű, rögtönzött szólótáncok folyamatának szervezettebb, összefoglaló keretet biztosít.

Ide való az eleve ötvözött verbunk-típusok alkalmazása (szili karéj, szigetközi - csallóközi verbunkok). Különös színt jelenthet a leányokkal vegyesen járt vitnyédi verbunk használata.

A férfitáncok másodlagos, alkalmi funkciója volt, amikor a mulatság szüneteiben külön rendelésre, mintegy bemutató célzattal járták néhányan a közönség szórakoztatására. Erre akkor került sor, amikor a férfitáncok már egyre inkább elvesztették általános, közösségi szerepüket, s egyre kevesebben tudták már a táncot. Ezt a szerepkört táncházainkban célszerű olyan táncoknak biztosítani, amelyekre, mint még ismeretlen, bevezetendő anyagra kívánjuk ráirányítani a figyelmet. Ilyenkor kerülhet sor a népművészek, vendégek szerepeltetésére, bemutatására is.

A körverbunkok minden nagyobb táncdialektusunk területét érintik. Így szinte minden eddig meghonosodott regionális táncciklushoz megfelelő kiegészítő férfitánc anyagot válogathatunk belőlük, mégpedig ezek legegyszerűbb közösségi alap formáit. A csallóközi - szigetközi, rábaközi verbunkok legjobban illeszthetők a dél-dunántúli táncrendhez (amelyből a valódi verbunk-típus tulajdonképpen hiányzik), mindaddig, amíg egy önálló észak-dunántúli, kisalföldi táncciklus kialakítására sor nem kerül. A földrajzilag határos, táncban még rokon nyugati palóc területhez való kapcsolása sem jelent különösebb stílustörést, de itt már önálló rögtönzött verbunkhagyománnyal is találkozunk.

A kun verbunk leginkább a mezőföldi, kelet-dunántúli, sárközi, esetleg a Kalocsa-vidéki táncokhoz használható mindaddig, amíg megfelelő közép-alföldi táncciklus nem alakul ki.

A felső-Tisza-vidéki, szatmári, nyírségi táncrendben az eddig használt szólisztikus rögtönzött változatokkal együtt alkalmazható a szabályozott tiszapolgári csapásolás.

A keleti palóc, borsod-gömöri táncrendhez a vasvári verbunk mellé vagy annak alternatívájaként kapcsolhatók az Abaúj-zempléni sarkantyús verbunkok, sőt a kelet-szlovák verbunkok is tovább színezhetik, gazdagíthatják ezt a táncciklust.

A mezőségi ciklusban a bonchidai román bărbunc, a marosszéki, vagy más székely táncrendekben pedig a kecseti és nyárádmagyarósi székely verbunk kaphat helyet.

A táncházvezetőknek külön érdemes tanulmányozni azokat a természetes fogásokat, módozatokat, amelyekkel a verbunkot vezető sarkantyús legények, a hej-legények a szabályozott táncokat irányítják.

Végezetül álljon itt néhány a magyar néptáncok, s különösen a férfitáncok közművelődési, pedagógiai hasznosítására vonatkozó elfelejtett dokumentum. A századunk első feléből származó javaslatok, figyelmeztetések javarésze még időszerű, de ma sokkal inkább bízhatunk abban, hogy néptánchagyományaink mostohán kezelt része szervesen beépülhet nemzeti kultúránk egészébe.

„A különleges magyar táncok jelenéről és jövőjéről nem sokat írhatunk, mert jelenük alig van, jövőjük meg teljesen bizonytalan. . Ezeket nem volna szabad engednünk veszendőbe menni. Az elsőt (a verbunkost) legalábbis mint mutatványos férfitáncot nemzeti mulatságainkra fenn kellene tartanunk és terjesztenünk”.3

„Az egyoldalú és nem túlságosan emberi footboll helyébe fel kell újítani a régi magyar játékokat, - minél többfélét, melyek az egész testet harmonikusan foglalkoztatják, s szellemi ügyességeket ébresztenek fel. És fel kell újítani a régi magyar táncokat, hogy a magyar dal és a magyar zene a legmélyebb fiatal ösztönök erejével legyen az ifjak életévé (.) Leginkább a hadsereg fiaié lesz az a nagyszerű feladat, hogy a népi művelő-szórakoztató helyekre bevigyék a magyar dal, magyar zene, magyar táncok diadalát.” 4

„A magyarságnak van olyan népi hagyománya, amelyik izomfejlesztő és ügyességnevelő értékre nézve vetekedik mindenféle mesterségesen teremtett sporttal, ezen felül léleknevelő hatása is igen nagy. Ez a „sport” a tánc.”5

„Ne gondoljuk, hogy ez a gyermek számára valamiképp is külön megterhelést jelent. Játék ez a gyermeknek, olyan játék, amellyel közelebb kerül a tájhoz és a természethez, emberhez, világhoz és ősélményhez és közelebb kerül az életműveltséghez is. Így sokkal jobb alapokról indul majd el az élet felé, mint annak idején mi indultunk. Énekelve és valósággal játszva ismeri meg a magyar múlt értékeit.”6

„Sajnos, amilyen jó kezekben van a népzenegyűjtés ügye, annyira elhanyagolt a magyar népi tánc. Szakembere is alig kerül. A népi tánc gyűjtése és tanulmányozása is a kezdet kezdetén van. Nagyon fontosnak, tartom, hogy erre a nagy nemzeti jelentőségű népművészeti ágra szakembert neveljünk, amíg nem késő.

A forradalom utáni években a vallás és közoktatásügyi minisztériumban értekezletet tartottunk a népművészet megmentésére. Akkor is azt hangoztattam, hogy csak úgy menthetünk meg minden népi értéket, ha a középosztály átveszi, átéli s fölülről adja le a népnek.

A népi táncra nézve azt javasoltam, hogy a honvédség rendelje el a legénységnél a népi katona-táncok (férfitáncok: legényes, csűrdöngölő, hajdútánc, verbunkos stb.) tanítását. Ezek táncolásához nagy testi erő és ügyesség kell, ennél fogva kitűnő testedzők, amellett a legszebb, legmagyarabb testgyakorlatok, melyek szép testtartást, mozdulatokat nevelnek a fiatalemberbe.

A kultuszminisztérium ajánlatomat elfogadta s átírt a javaslat megvalósítása érdekében a honvédelmi minisztériumnak, amely szintén magáévá tette az eszmét. Sajnos, az akkor még nagyszámban lévő osztrák nevelésű tisztek ellenzésén megbukott a terv. Ma azonban, amikor e férfitáncokat már jobban ismerjük, . újból felvetem az eszmét. Szükséges volna, ha a katonaság már a levente-intézményeknél elrendelné a hagyományos népi férfitánc tanítását, s ha itt már be van vezetve, pár év múlva a katonaság is szívesen vállalja, mert a közben felnőtt, katonasorba kerülő ügyesebb leventékben kész tanítómesterekre találna. A katonatánc katonaviseltséget is jelent, így bizonyos kitüntető jellege is volna otthon, a leszerelés után, a falusi táncmulatságokban.

Azonban a hagyományos férfitánc csak akkor lesz nemzeti művészet, ha a magyar társadalom minden rétege átveszi. Ezért szükséges volna, hogy a Testnevelési Főiskolán kötelező tárgy legyen. Tanítsák az erre alkalmasaknak a középiskolában is tornaórán, továbbá a cserkészek és leventék között. Inkább az ügyesség és a testi erő kitüntetése legyen a tánc megtanulása. A tornaversenyek mintájára magyar férfitáncversenyeket is kellene rendezni.”7 (.)


1 Eredeti megjelenés: Martin 1982b.

2 A magyar parasztság táncos szocializációjáról bővebben: Pesovár F. 1997a.

3 Réthei Prikkel 1924. 225.

4 Szabó 1937.

5 Molnár 1947. 17.

6 Muharay 1941. 60.

7 Győrffy 1939. 35.

Folkszemle, 2009. június hozzászólás | továbbküldés | nyomtatás