Folkszemle, 2009. június hozzászólás | továbbküldés | nyomtatás

Tanulmányok a magyar néptánckultúra tudományos és művészeti bemutatásának lehetőségeiről és annak társadalmi hatásairól

A hagyományos táncaink védelmében

Varga Sándor válogatása Martin György írásaiból

Táncház és színpad (részletek)1

(...) A szó szoros, klasszikus folklorisztikai értelmében néptáncnak azokat a hosszú ideig közhasználatú táncokat tekintjük, amelyek Európában végül is legtovább a parasztság hagyományában maradtak meg, a múltban lassan változó falusi közösségek szertartásainak, szórakozásainak, életének szerves részeként. Ezek természetszerűen egyre inkább elvesztik eredeti szerepüket, s nemsokára csupán az archívumok holt adatanyagából következtethetünk hajdani művészi erejükre és fontosságukra az ember mindennapi életében.

A néptáncok a nemzeti megújulás kora óta különleges szerepet játszottak a nemzeti kultúrák kialakulásában, nemcsak Magyarországon, hanem minden környező népnél: a cseheknél, szlovákoknál, lengyeleknél, oroszoknál és a balkáni népeknél. (...) A néptáncokat Kelet-Európában nemcsak sajátos történelmi örökségként, hanem (...) a nemzeti kultúra szerves részeként értelmezzük (...) A mai, gyorsan változó világunk nagyobbik részén - különösen a fejlődő országokban a néptánc hasonló, a nemzeti identitás egyik tényezőjét játszó szerepe nemhogy csökken, hanem egyre növekszik.

(...) Napjainkban a néptánccal kétféle új szerepkörben is találkozhatunk. A táncházról az elmúlt években2 szóban és írásban is sokat vitatkoztak. Sokan divat jelenségnek ítélve nem jósoltak hosszú jövőt és széles körű terjedést ennek a spontán mozgalomnak. Mások új közművelődési forma ként vagy a színpadi tánccsoportok hasznos utánpótlási módszereként értékelték. Voltak, akik táncművészetünk egyetemes vonalú fejlődésének szakmai és ideológiai kisiklatásáért rosszallták, vagy máig beteljesületlen nosztalgiák megvalósításának kezdeteként üdvözölték. A jó divat még tart, miközben nemzedékek is cserélődtek, s a gyermekek körében is hasznosíthatónak bizonyult. A divatjelleg önmagában még nem rosszalló minősítés, hiszen a kultúra változásait jelző mozzanatokról azonnal nem lehet eldönteni, hogy mit tartogatnak a jövő számára, s nem is mindig a mennyiségi tényező s a terjedési sebesség a döntő. A felszabadulás utáni évek jelentős népdal- és néptánckultusza például spontán módon jóval rövidebb ideig virágzott, mint a 70-es évek ösztönösebb, elszórtabb, alig szervezett táncházmozgalma, mégis, az akkor érintett nemzedék tagjai egy életre szóló elkötelezettséget, vagy legalábbis nosztalgiát hordoznak magukban. Ha csak ennyi marad egy jó divatból, máris betöltötte figyelemfelkeltő szerepét. Az viszont már bizonyos, hogy ez a mozgalom, jelentős hatást gyakorolt színpadi néptánckultúránk újabb alakulására.

A színpadi néptáncművészet társadalmunkban a táncháznál jóval nagyobb, felelősebb, állandó és intézményes helyet foglal el, s így szélesebb tömegek szemléletét, tudatát alakítja. A magas szakmai felkészültséget igénylő színpadi művek jelentős mértékben meghatározzák ízlésünk, gondolataink, s nem utolsósorban a nemzeti kultúránkról, népünk hagyományairól való képünk kialakítását. A színpadi élmény sűrített, tudatosan megtervezett formájában éppoly maradandóan hathat a nézőre, mint a táncot tevőlegesen átélő táncházi táncosra. Tágabb hatóköre következtében tehát jóval nagyobb a felelőssége is.

Úgy véljük, nagyfokú vulgarizálás vagy szándékosan kompromittáló, rosszhiszemű ferdítés konzervatív, múzeumi szemléletnek bélyegezni azt az igényt, hogy a néptáncalkotásként megjelölt művek értékelésében bizonyos szerepet kell kapnia a hagyományhoz való viszony néprajzi-szakmai szempontjának is.

A tánchagyományokra hivatkozó, táj nevekkel hitelesített (vagy cégérezett) alkotások esetében a műbírálat egyik lényeges tényezője lehet talán az is, hogy hogyan, mennyit sikerül kifejezni, átmenteni egy más funkciójú, de hosszú idő alatt kiérlelt közösségi hagyományból a hivatásos művészet, a színpadi tánckultúra talán maradandóbb és hatékonyabb szférájába. Sokágazatú, sokszínű színpadi táncművészetünk egyik nem lebecsülendő feladata egy-egy hagyományos közösségi tánckultúra méltó módon való színpadi megformálása és tolmácsolása, különösen akkor, ha erre határozott társadalmi igény is mutatkozik. Az alkotóktól és előadóktól joggal várhatja el népünk és a jövő örökségünk méltó művészi tükrözését, újraalkotását. Színpadi táncművészetünkben ma a hagyományokhoz való mélyebb, közvetlenebb, azonosulva átélt, vagy az arisztokratikus, felületes, jelzett, illusztratív viszonyulás különböző fokozatai érvényesülnek azonos címszavak alá utalva.

(...) Népi tánchagyományaink nem minden rétege, típusa és dialektusa közelíthető meg egyforma biztonsággal, s mindenütt mások a nehézségek. Néha olyan ép és tökéletes tánc- és zenehagyománnyal találkozhatunk - például a régies, de egyben fejlett, s javarészt még élő erdélyi magyar, román vagy délszláv anyag esetében -, ahol a puszta elsajátítás nagyobb felkészültséget és energiát követel, mint az alkotó továbbgondolás (amire már rendszerint nem jut idő). A még ép folklóralkotások: olykor lenyűgöző tökéletessége el is bátortalaníthatja az újraalkotót, s olyan alázatra intheti a népművészet iránt, amit néhány nagy alkotónk, Arany János, Kemény Zsigmond, Bartók vagy Kodály sokszor idézett tanúságtételeiből ismerünk. Talán az sem véletlen, hogy a széki muzsikát felfedező és aprólékosan közreadó Lajtha László éppen ennek a kincsnek a közvetlen zeneszerzői felhasználására nem vállalkozott. Máskor viszont már megkopott, széttöredezett hagyományvilág mozaikjaiból nagy gonddal lehet csak azt a vázat megteremteni, amelyre az újraalkotónak az elhitető színpadi ruhát is fel kell adnia. Nehéz eldönteni, hogy melyik a nehezebb feladat. Egyik esetben a forrás elmélyült megközelítésének, máskor a gondos rekonstrukcióval kapcsolódó invenciónak van nagyobb szerepe. (...)

A mezőségi sűrű legényesek védelmében3

„Az erdélyi legényes táncok - mint a régi magyar férfitánc stílus legfejlettebb családja - méltán váltotta ki a néptáncosok különös érdeklődését. A tánc vérpezsdítő zenéje, gazdag és virtuóz formakincse, zenéhez igazodó, nyolc ütemes pontokba tömörülő fejlett, de világos szerkezete, s többi táncainktól eltérő különös ritmikája a művészi értékek olyan skáláját jelenti, mely többi táncainkban nem jelentkezik ilyen töményen sűrítve. E vonzó táncanyag iránt érdeklődők azonban nem mindig a megfelelő alázattal közelednek ehhez a csodálatos táncanyaghoz. A felületes megismerést követő, minél előbbi gyors bemutatásra való törekvés nem a néptánc megbecsülését, hanem olcsó lejáratását eredményezi. („Ha nem tudom megtanulni, legfeljebb megváltoztatom, akkor legalább nem mondják, hogy másolok, hanem elismerik, hogy alkotok!”)

A népművészetben rejlő csodálatos, regionális- történeti-stílusbeli sokrétűség felületes, vegyes svédasztalhoz hasonló tálalása megalázza azt. A valódi népművészet, a „tiszta forrás”, az „anyanyelvi kultúra” és a „magyar tánc egyéni rögtönzésének” jelszavával bűnösen visszaélnek mindazok, akik felkészületlenül, felületesen, gyengén elsajátított, többféle vidékről összeválogatott táncok, zenedarabok és helynevek sokaságával árasztják el a közönséget. A népművészet évszázadok alatt számtalan tehetség sora által kicsiszolt alkotásait csak igényes válogatásban és megformálásban, tipikus vonásait művészien kidomborítva, a szenzáció keresése nélkül kiérlelt, stílusos előadásban szabad csak előadni, tanítani és népszerűsíteni, nem pedig aprópénzre váltva, lehetőleg minél kevesebb munkával, egymással versenyt futva, minél gyorsabban, olcsón és hígan kiárusítani. Egy-egy kiváló, megcsodált paraszttáncos vagy muzsikus sokszor csak élete derekára, több évtizedes, gyermekkortól való állandó, kemény táncolás, táncgyakorlás, hosszú muzsikálás során jutott el arra az érettségi fokra (még a 2-3 táncból álló szerény falusi tánckészlet és néhány műfaj esetében is), ahogy ma a gyűjtők vagy autós, vasárnapi turistatáncosok szeme elé kerül. Ezt a hosszú idő alatt megérett és felhalmozott értéket a koreográfusok, táncosaink és zenészeink egy része mohó, nemritkán ma már üzleti céloktól is sarkallt, sikerhajhászó becsvágya néhány hét, hónap alatt akarja könnyen, gyorsan, mindenkit megelőzve előadni. Ráadásul rendszerint nem is egy-két, hanem egyszerre többféle típus, stílus, dialektus és ciklus anyagának felsorakoztatására vállalkoznak, pedig ezek mindegyike rendszerint külön művészi világot jelent, s így nagyfokú, komoly elmélyülést, belső azonosulást és átélést igényel. Nem is lehet alkalmas mindenki mindenféle típus, stílus elsajátítására és előadására.

A magyar népművészet s benne a magyar tánchagyomány éppen olyan gondos filológiai tanulmányozást követelhet meg magának a népszerűsítés, a továbbadás és közvetítés nehéz és felelősségteljes munkájában, mint bármelyik nagy költőnk vagy írónk életműve, melyet nem lehet felelőtlenül megkurtítva, felhígítva és összekeverve, önkényesen megváltoztatva kiadni, kinyomtatni vagy előadni. Csak a nép művészi alkotásait nem védi a megbecsülés, a törvény és józan ész diktálta nemzeti érdek? Pedig e művészet előtt Arany János, Petőfi Sándor, Bartók Béla s hozzájuk hasonló szellemóriások hajtottak fejet.”4

Részlet Varga Lajos Márton Martin Györggyel készített riportjából5

„Mátyás Istvánt (...) a hatvanas évek elején többször Magyarországra meghívtam. (...) Járt az Állami Együttesbe, járt a Honvéd Együttesbe, az oktatóképző tanfolyamokon napokon keresztül tanított. (...) A legjobb oktatók jártak oda, ott mindenki (...) látta. Ennek ellenére (bár) 1962-67 között több alkalom volt arra, hogy ezt az embert lássák táncolni, minden hivatásos együttesbe elvittem, mindenhol napokig tanított, és senki az égvilágon egyetlen tisztességes koreográfiát ebből az anyagból csinálni nem tudott, nem is akarták megtanulni a táncát rendesen. Eklektikusan használtak bizonyos érdekes mozdulatokat „hülyeségek” kifejezésére. Megtanulni nem tanulta meg senki. (...) Egyszerűen nem is voltak érettek tulajdonképpen a néptáncok befogadására, mert itt volt a világ egyik legragyogóbb táncosa (...) és egyszerűen süket fülekre talált.”

 


1 A teljes szöveg eredeti megjelenése: Martin 1980b; későbbi megjelenése: Sebő (szerk.) 2007. 139-141.

2 1970-es évek (szerk.)

3 Első megjelenése: Martin 1985.

4 Martin 1985.

5 A teljes szöveg első megjelenése: Martin 2004. 32-33.

Martin György és Horpácsik János
Ópályi, 1983
fotó: Németh István

Folkszemle, 2009. június hozzászólás | továbbküldés | nyomtatás