Folkszemle, 2010. december hozzászólás | továbbküldés | nyomtatás

Pávai István

Erdély a magyar néprajz-, népzene- és a néptánckutatás
tájszemléletében*

Az alábbiakban Erdélynek mint nagytájnak a különböző, gyakran eltérő, néha ellentmondó értelmezéseit tekintem át a címben jelzett tudományágak szemszögéből. Ezen belül a néprajz vonatkozásában a teljesség igénye nélkül utalok a legfontosabb értelmezési kísérletekre, főleg azzal a céllal, hogy a népzene- és a néptánckutatás szemléletmódjához referenciaanyagot idézzek anélkül, hogy a kérdéskört megkísérelném ebből a szempontból kimeríteni.

Erdély kutatottsága és néprajzi jelentősége

A magyar néprajz egésze vonatkozásában a magyar nyelvterület keleti része mindig kiemelt jelentőségű volt. Az itteni hagyomány archaikusnak ítélt jellege kezdettől vonzotta a kutatókat. A terület erős földrajzi, etnikai és felekezeti tagoltsága, viszonylagos zártsága azonban olyan belsőleg is differenciált, gazdag hagyományrétegeket őrzött meg, amelyek feltárása az eddigieknél sokkal nagyobb mértékű és mélységű gyűjtői, leírói és értelmezői munkát igényelne.

„Annak a néprajzi képnek, amelyet a klasszikus etnográfiai leírások és folklórgyűjtések rögzítettek, amelynek egyedisége és jellegzetessége összetettségében rejlik, Erdély adja a koronáját” - állapítja meg Kósa László a Magyar Néprajzi Társaság 100. évi rendes közgyűlésén (1988) tartott előadásában. Ugyanott konstatálja, hogy néprajzi összefoglaló Erdélyről még nem született, majd ennek okait keresi, s leírja egy ilyen összegzés létrejöttének feltételeit, azt a komplex szempontrendszert, amelynek nem szabad figyelmen kívül hagynia a terület történelmét, sajátos társadalomtörténeti, koronként változó etnikai viszonyait, a földrajzi adottságokat és még sok más tényezőt.1  A hozzászólók, helyenként eltérő vagy kiegészítő véleményük ellenére, pontosan Kósának azt a megállapítását erősítik meg, hogy itt egy egységes, viszonylag zárt, ugyanakkor kulturális szempontból plurális társadalomról van szó, amelynek további kutatása jelentős eredményekkel kecsegtet.2  A terület kutatottságával kapcsolatosan Kósa még 1998-ban is azt konstatálja, hogy Erdély néprajzi feltártságának szintje nem kielégítő. Ezt részben a Trianon utáni intézmény- és szakemberhiánnyal, részben a pusztán leíró jellegű publikációk túlsúlyával, illetve a terület egészére vonatkozó összefoglalóknak a tudományos ismeretterjesztésnél magasabbra nem emelkedő színvonalával magyarázza, s ugyancsak joggal hiányolja az interetnikus kapcsolatokra vonatkozó kutatásokat. Erdély egészének néprajzi áttekintését az is késleltette, hogy a 19. században és a 20. század első évtizedeiben magyar néprajzi vonatkozásban Erdélyen elsősorban az ottani tömbmagyarság szállásterületeit, a Székelyföldet és Kalotaszeget értették.3

Népzenekutatásunk nagyjai is rendkívüli jelentőségűnek tartották ezt a területet. Vikár Béla, a kalotaszegi és a székelyföldi népzene első hangdokumentumainak rögzítője visszaemlékezésében érzelmes hangon méltatja az erdélyi néphagyomány nemzeti jelentőségét: „Áldott legyen az a föld és az a nép, ahol ekkor együttérzés nyilatkozik meg az ősi hagyomány iránt! Ismerjük el végre, hogy Erdély a magyar lelkiség leghívebb letéteményese. Ott maradt meg az ősi örökség a legtisztábban...”.4 Hasonlóan emeli nemzeti példaképpé Kodály is a székely népdalkincset: „Ma a székely a legmagyarabb magyar és a magyar csak úgy lehet újra magyar, ha mennél székelyebbé tud válni”.5 Ugyanő írja, Bartók nevében is, 1923-ban kiadott közös erdélyi dallamgyűjteményük Elöljáró beszédében: „Mindenki tudja, hogy a magyarságnak legrégibb, leggyökeresebb és a folklore szempontjából legértékesebb része majdnem kivétel nélkül az elszakított területen él. Ezek között Erdély, mint nyelvi, népköltészeti és népművészeti régiségeink kincsesháza, régtől fogva első helyen áll. Hogy népzene tekintetében is gazdagabb, eredetibb minden más vidékünknél, csak az utóbbi évtizedek gyűjtő munkája mutatta meg”.6

Sem Bartók, sem Kodály nem tekintette úgy, hogy az általuk végzett gyűjtőmunka elégséges lenne Erdély népzenéjének elmélyült ismeretéhez. Igaz, Bartók megtapasztalta a polgárosultabb Székelyföldön a népdalgyűjtés nehézségeit, pontosan az értékesebbnek tartott régies repertoár feltárása tekintetében, amint az kiderül 1907. augusztus 16-i keltezésű, Geyer Stefinek írt leveléből („Gyergyó-kilyénfalvi párbeszéd”).7 1914. áprilisában végzett Maros-Tordai gyűjtőútjának vélt eredménytelensége még inkább eltávolítja a székelyföldi gyűjtések folytatásának gondolatától. 1914. április 12-én feleségének írja Nyárádremetéről Marosvásárhelyre: „Ezzel aztán be is fejeződik számomra a magyar gyűjtés. Nincs kedvem moslékban halászni, torz csonkokat szedegetni. Ezentul legfeljebb vegyes nyelvű falvakban gyűjtenék magyart, ha épen akad, hogy ott kárpótolhassam magamat a románnal és ne legyek kénytelen napokat tölteni teljesen hiába egy és ugyanazon a helyen”.8

A problémát a háború „oldotta meg”, hiszen a trianoni határok megvonásával az erdélyi területeken való gyűjtés ellehetetlenült. „A háború mindent megakasztott. Itt is Magyarország vesztett legtöbbet. Nemcsak a gyűjtésre legértékesebb magyar rész vált hozzáférhetetlenné, de környező népek felkutatása szintén abbamaradt.” - írja Kodály 1923-ban.9 Ezért meglepő, hogy Bartók terepkutatásait a trianoni változások után is elsősorban Erdélyben szerette volna folytatni, többek között székely területeken is, de ebben több külső és belső tényező is megakadályozta. Érdemes felvillantanunk néhány idevonatkozó nyilatkozatát, illetve újságírók által tolmácsolt véleményét a korabeli sajtóból:

„Feltett szándékom azonban, hogy rövidesen visszajövök Erdélybe és felkutatom az itteni rendkívül gazdag népies dalköltészet kiaknázatlan bőséges kincseit.”

„[Bartók] most az erdélyi székelyek és az oláhok között szeretné folytatni a kutatásokat és nagyon sajnálja, hogy nem juthat hozzá. A háború után sokáig nem lehetett az oláhok miatt, most pedig nem ér rá, mert egyéb dolgai vannak. Koncerteket kell adnia, koncertekre kell készülnie, mert kell a pénz”.

„Senki sem gyűjtötte még Háromszék megye rendkívül gazdag anyagát, és Udvarhelyszéken is bizonyára még sok felfedezetlen érték van, bárha Vikár itt fonográffal sokat gyűjtött. Ha ez a munka újra megindulhatna, elsősorban a magyar-román vegyes lakosságú községek népdalköltészetére kellene figyelemmel lenni a kölcsönhatások megállapítása érdekében. Ez lett volna a következő célom, ha a világháború közbe nem jő”.

„... egész területek vannak, különösen Háromszékben és egyes román lakta vidékeken, ahol nem tudunk gyűjteni. Így aztán számtalan olyan kérdés maradt, amelyekre nem tudunk válaszolni”.10

Az 1960-as évektől tudományágként egyre jelentősebb eredményeket felmutató magyar néptánckutatás, amely a Kárpát-medence egészére, annak több etnikumára kiterjesztette figyelmét, ezen belül szintén kiemelt jelentőséget tulajdonít az erdélyi hagyománynak: „A magyar tánckincs történeti múltja és fejlődésének feltárása szempontjából legjelentősebb terület a keleti, illetve erdélyi táncdialektus. A régies vonásait máig megőrző, de ugyanakkor rendkívül fejlett erdélyi tánckultúra értelmezése útján tánctörténetünk sok homályos pontjára derülhet még fény, amelyet a gyér forrásanyaggal rendelkező tánctörténeti kutatások önmagukban nem világíthatnak meg. Sok kérdésre a mai Magyarország részletesen felkutatott táncanyagának vizsgálata önmagában nem adhat választ, mert a 18-19. század folyamán kialakuló egységes, új magyar táncstílus, a verbunk és a csárdás a magyar nyelvterület központi részén egyeduralomra jutott, s századunk elejére szinte teljesen kiszorította, elborította a régebbi táncrétegek maradványait.

Az erdélyi táncfolklór - különleges földrajzi és történeti helyzete révén - nemcsak a magyar és román, hanem az egyetemes európai művelődéstörténet számára is értékes forrást jelent. A késő középkori Nyugat-Európából hódító útjára induló és a reneszánszban kiteljesedő európai párostánc-divat hatásának korai áramába Erdély utolsó, délkeleti állomásként még intenzíven bekapcsolódhatott. Ez a divathullám a balkáni népeket a török hódoltság miatt már kevésbé érinthette”.11

A magyar tánckutatás ugyanakkor rámutatott az addig kiemelten kezelt tömbmagyarsági területek (Kalotaszeg, Székelyföld) polgárosultabb voltára is,12 s figyelmét az akkor újonnan feltárt erdélyi vidékek (Mezőség, Gyimes, majd a Maros-Küküllők közti terület) felé irányította. Így különösen a Székelyföld, valamint a dél- és észak-erdélyi szórványmagyarság táncainak és tánczenéjének mélyebb kutatása késett a nyolcvanas évekig. 1982-ben Martin, az időközben elért számottevő eredmények ellenére megállapítja:

„A különösen sokrétű és kisebb dialektusokra tagolódó erdélyi magyar népi kultúrát ismerjük a legkevésbé [...] A napjainkra egyre inkább feloldódó különbségek sürgős számbavétele a folklóralkotások történeti értelmezéséhez nélkülözhetetlen”.13

Vargyas Lajos, aki az 1980 előtti gyűjtések alapján átfogó összefoglalást tudott nyújtani a magyar népzene egészéről,14 1986-ban megállapítja, hogy további gyűjtésre különösen érdemesek „a környező országokban levő magyar nyelvszigetek”, amelyek a történelmi Magyarország keretein belül is „archaikus hagyományt” őriztek, s ahol „most ez a hagyományőrzés még erősebb, mert náluk nem megy oly rohamosan végbe a kultúra-váltás, mint nálunk. Így aztán Erdélyben, Moldvában, de még a Felvidéken, Szlovákiában is bőven van gyűjteni való”.15

Bár mind az archívumokban tárolt, mind a publikációkban közreadott, Erdély különböző tájairól gyűjtött népi tánczenei anyag tekintélyes mennyiségű, a terület gazdagságához képest ez a mennyiség nem kielégítő. S itt nemcsak a tánczenei repertoárban található dallamtípusokra gondolok, amelyekből eddig csak a vokálissal evidens módon egyezőek kerültek tipizálásra, hanem arra a tényre is, hogy az instrumentális jellegből adódó gazdagabb technikai lehetőségek miatt a hangszeres zene sokkal változatosabb formákat ölt, mint a vokális népzene, ezért bármely hangszeres dallamtípusnak a megfelelő dokumentálásához sokkal több variáns felgyűjtése szükséges. Másrészt a magyar népzenekutatás kezdeti időszakára jellemző dallamcentrikus, repertoárfelmérő gyűjtések túlsúlya miatt viszonylag kevés olyan információs anyag került rögzítésre, amely a népi tánczene dallamtól független jellegzetességeinek megragadásához szükséges. A feltárást gátló tényező az is, hogy a hivatásos archívumok és magángyűjtemények hang- és mozgókép-felvételeinek jelentős része, különösen a hangszeres zene, így a tánczene is, lejegyzetlen, feldolgozatlan, s ezért nincs kellőképpen jelen a kutatás vérkeringésében.

A fentieket összegezve kimondhatjuk, hogy a magyar népi kultúra egésze és annak interetnikus kapcsolatai szempontjából rendkívüli jelentőségű terület Erdély. A hagyományőrzés viszonylag magas foka miatt a területileg és műfajilag erősen differenciált polgárosulási tendenciák nem egyformán hatottak, ezért az erdélyi népzene, s különösen a népi tánczene, illetve maga a tánc egészen a legutóbbi időkig kutatható volt, s részben még ma is az.

Az erdélyi népi kultúra egységessége és tagoltsága

A politikai köznyelv a korábban Magyarországhoz tartozó, a trianoni békeszerződéssel Romániának ítélt teljes területet szokta Erdélynek nevezni, ez természetesen néprajzilag nem indokolt. A néprajzi szemlélet a történeti Erdélyből indul ki, amely a Kárpát-medence földrajzilag jól elkülönülő keleti szeglete, a Keleti- és a Déli-Kárpátok, valamint az Erdélyi-Középhegység által közrefogott területen.

Természetes, hogy egy földrajzilag ennyire zárt terület nagy valószínűséggel kulturálisan is egységet képez. Ezt az egységet erősítette a történelem folyamán a többször eltérő mértékű közigazgatási különállás (vajdaság a magyar királyság részeként, fejedelemség török fennhatóság alatt, nagyfejedelemség, mint Habsburg koronatartomány). A fejedelemség kialakulásának kezdetétől Erdély, viszonylagosan zárt területként, kulturális szempontból külön fejlődési utat járt be a többi magyarlakta területekhez képest. A románság fokozatos számbeli növekedése és földrajzi terjeszkedése révén az erdélyi magyarság elszakadt az összefüggő magyar nyelvterület központi részétől, ami a regionális sajátosságok hangsúlyozódásának kedvezett. Később újra hatottak egységesítő tényezők is, mint például a Habsburg Birodalom állandó hadseregének felállítása nyomán kialakult zenész-táncos katonatoborzások, majd nagyobb mértékben a kiegyezés és az első világháború közötti „békeévek”-ben a központi területekről szétsugárzó divathullámok, ám ezek az új hatások Erdélyben többnyire szelektív módon és a korábbi hagyomány feladása nélkül érvényesültek. A polgárosító hatások elsősorban az erdélyi tömbmagyarságot (Székelyföld, Kalotaszeg) érintették, a Mezőségen, a Maros-Küküllők közén és Dél-Erdélyben élő szórvány- és szigetmagyarságot késleltetve és töredékesen érték el ezek a hatások, ezért nagyrészt tovább őrizte a hagyomány korábbi állapotát, illetve az újabb hatásokat szervesebben tudta abba beépíteni.

A magyar folklórtradíción belüli elszigetelődésnek kedvezett az anyaországtól való trianoni elszakadás, amely által mérséklődött a központi területeket a 19. század óta erőteljesebben elárasztó városi divathatások Erdélybe való továbbterjedése. A második bécsi döntés után, Észak-Erdély visszacsatolásával újra hatottak egységesítő tényezők (pl. irredenta szövegű dalok terjedése, a népies műdal és az új stílus ismételt beáramlása, nem erdélyi régi stílusú dallamok terjedése iskolai úton, Gyöngyösbokréta hatása stb.), de ez mindössze négy évig tartott.16

A kommunista diktatúra első évtizedeiben az akkori ideológia, szovjet mintára, a „szocialista kultúra” részének tekintette a néphagyományt, Erdélyben is tömegével jöttek létre népzene- és néptáncegyüttesek, ám ezek nem a folklór eredeti formájában való fennmaradását segítették, hanem a gyakran versenyszerű színpadi megjelenésre koncentráltak. Az 1960-as évektől az eredeti folklór nyújtotta hagyományos rituális és szórakozási formákkal szemben nyugati hatásra megjelentek a könnyűzene újabb irányzatai (beat forradalom), amelyek a korabeli ifjúság ízlését nemcsak a zene- és tánckultúra szempontjából alakították át, hanem a ruházat, a viselkedésmód átformálásával, az idősebb generációhoz való kötődés fellazulásával gyökeres változásokat hoztak. Míg Magyarországon ez az átalakulás elsöprő hatással érvényesült,17 Erdélyben szelektívebben, hiszen a rendszer tiltásai, a technikai elmaradottság nehezítették a hatások maradéktalan érvényesülését, különösen eldugottabb falusi környezetben.

A diktatúra utolsó évtizedében a romániai nemzetiségi intézmények fokozatos visszaszorítása, majd megszüntetése, különösen a magyar rádió- és televízió adások betiltása meghosszabbította a helyi hagyomány túlélési esélyeit, hiszen a külső hatások csökkenésével fennmaradhattak a helyi kulturális önellátás egyes formái. Ezt fokozta a korszak erős gazdasági recessziója, ami miatt a szegényebb paraszti rétegeknek nem állt módjukban költségesebb megoldásokat választani a hagyományos táncalkalmak zenei kiszolgálására (városi cigányzenekar, könnyűzenei együttes szerződtetése), be kellett érniük a hagyományos formákkal (például helyi hegedű-ütőgardon együttes Felcsíkon, Gyimesben stb.).

Az uniformizáló hatások ellenére, a táj földrajzi sokszínűsége, az etnikumok egymásba ékeltsége igen tagolttá teszik Erdélyt, ami miatt viszonylag kis területei eltérő sajátosságokat mutatnak, akár szomszédos vidékekhez képest is. A belső differenciáltság irányába hatott Erdély egyes népcsoportjainak több évszázadon keresztül tartó rendi különállósága (székelyek, szászok, kisnemesi falucsoportok a vármegyei magyarság körében), ugyanakkor a belső tagoltság fokát csökkentette ezeknek a privilégiumoknak az időleges megvonása vagy végleges megszűnése.

A pontos behatárolás nehézségei

A markáns természetes határok ellenére néhány szakaszon az erdélyi nagytáj pontos körvonalazása nagyobb körültekintést igényel. Így a terület észak-nyugati részén az Alföld felé kiszélesedő domb-, majd síkvidék földrajzilag nem határolódik el élesen sem az Alföldtől, sem Erdélytől. A történelem folyamán több évszázadon keresztül, többnyire Partium néven közigazgatásilag Erdélyhez csatolt, gyakran változó nagyságú területek észak-keleti részéről van szó, amelyen a Szilágyság, Szamosköz, Krasznaköz, Érmellék, Bányavidék, Lápos mente, Kővár vidéke, Bükkalja néven ismert néprajzi tájak találhatók. Ez a vidék nemcsak földrajzilag, hanem néprajzilag is átmenetet képez Erdély és az Alföld között.18

A Maros Erdélyből kivezető völgyszakasza román lakosságú, ezért az erdélyi magyarság jól meghatározható dél-nyugat erdélyi néprajzi tájait a Hunyadi-medencének az Árpád-kor óta honos magyar szórványai, az 1888-1910 között Déva környékére telepített bukovinai székelyek, valamint a 19. század második felétől kezdve kialakult bányasági (Zsil-völgyi) székely telepek képezik.19

Szintén átmeneti területnek számíthatnak esetenként a Kárpátok viszonylag későn benépesült hegyszorosai, mivel a betelepedés rendszerint mindkét irányból történt (keleten a Radnai-, Borgói-, Tölgyesi-, Gyimesi-, Ojtozi-, Bodzai-szoros, délen a Tömösi-, Törcsvári-, Vöröstoronyi-, Szurdoki- és Vulkáni-szoros). A kései benépesülés okai a korábbi évszázadok hadi eseményeinek viszonylagos gyakoriságával magyarázhatók, elsősorban az ismétlődő tatárjárásokkal, amelyek a 17. század végén kezdtek megritkulni, s ezáltal a hegyszorosokon átvezető kereskedelmi utak is biztonságosabbakká váltak. Az így keletkezett települések többsége a Kárpátokon túli román tájegységek erdélyi nyúlványai, amelyek néha a szorosokon túl, mélyebben is beékelődnek Erdélybe, fokozatosan keveredve az erdélyi románok és magyarok településeivel. Ezért a szorosok közelében fekvő erdélyi román falvak egy részére a szomszédos moldvai vagy havasalföldi tájak néprajzi sajátosságai a jellemzőek, míg a kevert területeken például egy-egy tisztán román lakosságú település egyaránt őriz moldvaias és erdélyies sajátosságokat. Ez a tánc- és tánczene esetében jól nyomon követhető például a Maroshévíz környéki román falvakban, ahol a balkáni eredetű kötöttebb körtáncok és a Kárpát-medencei improvizatív párostáncok egyaránt jelen vannak. Magyar vonatkozásban a Gyimesi-szoros felső szakasza képez összefüggő tájegységet, amelynek lakossága nagyrészt csíki székely kirajzás, kiegészülve háromszéki, udvarhelyi, gyergyói és moldvai telepesekkel.20

Erdély, mint néprajzi nagytáj

Részben a jelzett demográfiai okokból, amelyek még kiegészülhetnek itt nem részletezendő újkori telepítésekkel is,21 részben az egyes tájak kutatottsági szintjétől és a kutatói szemlélettől függően, a néprajz különböző ágainak szakemberei többféleképpen is értelmezik Erdély néprajzi határait, illetve belső tagolódását.22 Bátky Zsigmond 1905-ben publikált „futólagos néprajzi áttekintés”-ében található „politikai felosztás” az akkori Magyarország magyarok által lakott tájait hét régióba sorolja, köztük az utolsó „a Királyhágón túl”. Ezen belül székely és magyar „népfajtákat” különböztet meg. A székelyek közé számítja a hétfalusi csángókat is, a gyimesiekről nem ejt szót. Bár kiemeli a nem székely erdélyi magyar tájak közül Kalotaszeget, figyelemre méltó, hogy „nevezetesebb szigetek”-ként említi Alsó-Fehér vármegyét, Kolozsvár környékét és a Kis-Küküllő mentét. Nem tesz említést viszont a Mezőségről és más észak-erdélyi szórványokról, a Szilágyságot pedig nem a „a Királyhágón túli”, hanem „a Tisza balpartja” elnevezésű régióba sorolja. Ugyanakkor megállapítja, hogy „az egész erdélyi rész a néprajz klasszikus földje”. Moldva kihagyása nyilván azzal magyarázható, hogy tanulmánya egy olyan gyűjteményes kötetben jelent meg, amely vizsgálódása tárgyát az akkori Magyarországra, mint politikai alakulatra korlátozta.23

Viski Károly - aki 1933-ban elsőként próbálta nagyobb egységekbe foglalni a már jó száz éve az irodalomban fölbukkanó kisebb magyar néprajzi tájakat, népcsoportokat - öt nagy egységet határoz meg, előrebocsátva, hogy ezek között „átmenetek mutatkoznak”: Dunántúl, Felföld, Alföld, Erdély, Moldva (Bukovinával együtt, de a Déva melletti bukovinai telepeket, sőt az al-dunai székelyeket is Erdélyhez sorolja). Rendszerezésében a Fekete-Körös völgye az Alföldhöz, a Szilágyság a Felföldhöz került besorolásra. Erdélyen a mellékelt térkép szerint a történelmi Erdélyt érti (Gyimessel együtt), ám a felsorolt belső csoportok között nem szerepel a Maros-Küküllők közti nagy terület magyarsága, a Kis- és Nagy-Szamos melléke, a Felső-Maros és a Sajó mente, sem a dél-erdélyi magyar szórványterület.24

Balassa és Ortutay monumentális néprajzi összefoglalása „négy nagy vidékre” osztja „a Kárpát-medencének azt a részét, ahol magyar anyanyelvű lakosság él” (Dunántúl, Felföld, Alföld, Erdély), majd utóbbinál, tárgyalja az Érmelléket („alföldi jellegű, de ettől megkülönbözteti jeles szőlőművelése”), a Szilágyságot („sok vonatkozásban az Alföld felé kapcsolódott, de már dominálnak az erdélyi vonások”) s az alföldies viseletű Fekete-Körös völgyi magyarokat, akiknek műveltsége „sok vonatkozásban Kalotaszeg és Erdély belső része felé utal”. Ugyancsak Erdélyen belül ejtenek szót a gyimesi és a moldvai magyarok népi kultúrájáról.25

Kósa László a magyar népi kultúra táji megoszlását bemutató munkájában a Szilágyságot és a Fekete-Körös völgyét az Alföldön belül ismerteti, Erdélyt és Moldvát egy fejezetbe vonja össze, azon belül Moldva Bukovinával együtt, Gyimes pedig önállóan képez egy-egy alfejezetet. Erdély belső tájait így sorolja külön alfejezetekbe: 1.Kolozsvár-Hóstát; 2. Torda, Aranyosszék, Torockó; 3. Kalotaszeg; 4. Barcaság és Háromszék; 5. Csík, Kászon, Gyergyó, Udvarhelyszék, Marosszék; 6. a Küküllők mente, Nagyenyed-Gyulafehérvár vidéke, dél- és észak-erdélyi szórványok; 7. Mezőség, észak-erdélyi szórványok; 8. Gyimes; 9. Moldva és Bukovina. Ugyanakkor felhívja a figyelmet az utóbbi kettő közötti eltérésre, különösen a polgárosultság vonatkozásában, amellyel a két táj lakói közötti kapcsolatok hiányát is magyarázza. Beosztásából láthatjuk, hogy immár kitér több olyan vidékre is, amely a korábbi összefoglalásokból jobbára hiányzott. Megállapítja, hogy a menti települések (Szászrégentől északra és délre, a Székelyföld történelmi határáig) nem tartoznak Marosszékhez, lakói nem vallják magukat székelyeknek., bár „sem anyagi, sem szellemi kultúrájuk nem választja el őket a történetileg marosszéki községektől”, ugyanakkor Marosszéknek a Mezőségre eső részén a székelységhez való tartozás tudata még sokáig fennmaradt a szabad parasztok és a jobbágyság közötti rendi tagoltság megszűnte után is.26

A belső tagolódás szempontjából lényegbevágó dr. Kós Károlynak egy korábbi írása, amely bár nem részletezi az egyes kistájak sajátosságait, felsorolja mindazokat, amelyeket a romániai magyar néprajzkutatás számon tart (1. térkép):

 Erdély és Moldva magyar néprajzi tájai

1. Királyhágón túli (alföldi) néprajzi tájak: Máramaros, Szamosköz, Krasznaköz, Nagykároly vidéke, Érmellék, Berettyómente, Szilágyság, Kraszna vidéke, Kővárvidéke, Bányavidék, Báródság, Feketekörösvölgy, Körösköz, Bánság; 2. Nyugat-erdélyi (vármegyei) néprajzi tájak: Láposmente, Nagyszamosmente, Borsavölgye, Kalotaszeg, Erdőalja, Szék, Sajómente, Felsőmarosmente, Mezőség, Torockó, Aranyosszék, Hegyalja, Hunyad, Zsilvölgye, Küküllőmente (Vízmellék), Kisküküllőköze (Hegymegett), Hétfalu, Oltvidéki szórvány; 3. Székelyföldi néprajzi tájak: Marosmente, Nyárádmente, Erdőszentgyörgy vidéke, Udvarhely vidéke, Sóvidék, Homoródmente, Nyikómente, Erdővidék, Alsóháromszék, Felsőháromszék, Csík, Kászon, Gyergyó, Gyimes; 4. Moldvai csángó néprajzi tájak: Tatros völgye, Bákó vidéke, Román vidéke.27

A belső tagolódás a néprajztudományon belül igen szerteágazó problémakört vet fel, amelyre itt most nem térek ki, csupán példaként említem Kalotaszeg esetét, amelynek behatárolását különböző kutatók különbözőképpen látják, akárcsak azokat a falucsoportokat, amelyeket a Mezőség, Aranyos vidék vagy a Kis-Szamos völgy vonatkozásában átmeneti területeknek lehet tekinteni.28

Érdekes eredményre jutott nemrégiben Borsos Balázs a Magyar Néprajzi Atlasz több mint 400.000 adatán végzett számítógépes klaszteranalízis segítségével. Eszerint az Alföld észak-keleti részei, Kárpátalja, Partium, Bánság kultúrája nem annyira az Alföldhöz, mint inkább a Felföldhöz kapcsolódik. Erdélyen belül egy nyugati és egy keleti övezetet határoz meg a klaszteranalízis, amely nem azonos a székely - nem székely felosztással, hiszen észak-dél irányú határvonala kettévágja a történelmi Maros-Torda és Kis-Küküllő vármegyéket. Belső tagolódás tekintetében a nyugat-erdélyi övezet tovább tagolódik egy Szamos-völgyi és egy Maros-völgyi kisrégióra, illetve a kelet-erdélyi a történelmi székely székek beosztását nagyrészt mellőzve három alegységre: 1. Csík, Gyimes, Gyergyó; 2. Háromszék, Kászon, Olt mente; 3. Kelet-Marosszék, Udvarhelyszék. Mint maga Borsos Balázs is megállapítja, a korábbi felosztásokhoz képest eltérő eredményeket részben a Magyar Néprajzi Atlasz adatgyűjtési sajátosságai, illetve a klaszteranalízis alklamazásásának módozatai is okozhatták.29

Erdély a népzenekutatás szemléletében

A népzene és a néptánc tekintetében is többféle kutatói tájszemlélettel találkozunk. Bartók volt az, aki a magyar népzenei dialektusterületek nagyvonalakban máig érvényes módon való meghatározásakor Erdélyt negyedik zenedialektusként körvonalazta, hozzászámítva Bukovinát is. A táji tagolódás differenciált értelmezésének jogosságára utal Bartóknak az a megjegyzése, hogy „zenedialektusbeli eltérések csak az ún. régi stílus dallamanyagában észlelhetők”.30 Ezzel áll összhangban Kodálynak egy nem publikálásra szánt feljegyzése is: „a három magyar területen: nyitra-gömöri, dunántúli és erdélyi pentatonika-típusok egész élesen megkülönböztethetők”.31 Közös kiadású erdélyi népdalgyűjteményük bevezetője szerint a közreadással szándékuk „a régi, kiveszőben levő erdélyi dallamstílus” bemutatása, amely „a székelységre és a vele szomszédos magyar területre - a Szilágyságra, Kalotaszegre - szorult”, Bukovinában is megőrződött, s „valamikor meglehetett a magyarság egész területén”.32

Ekkor még a moldvai magyarság népzenéje ismeretlen volt Bartók számára, bár többször hangoztatta: szándékában áll, hogy körükben kutatásokat végezzen. Levelezésének, írásainak idevonatkozó részleteit Domokos Pál Péter gyűjtötte össze.33 Ezt még kiegészíthetjük Bartóknak egy, a családi levelezését közreadó kötetben megjelent levelének részletével, amelyet édesanyjának írt 1914. június 2-án: „Pár hét mulva hazajövök; itthon pihenek 2-3 hétig és csak aztán megyek Moldvába 3-4 hétre. Bukarestből már ígértek ajánlólevelet. Remélem lesz foganatja. Ott Moldvában van vagy 20 magyar falu. Talán el sem jutok valamennyibe”.34 Ez az utazás azonban nem valósult meg. Béla fia emlékei szerint „Az 1919-ben Magyarországra bevonult román hadsereg több katonáját beszállásolták hozzánk és köztük volt egy Csicsó Mihály nevű moldvai csángó, aki több bajtársát is elhozta. Ezekkel apám nagy kedvvel foglalkozott és régies magyar nyelvüket, valamint népdalismeretüket rögtön tanulmányozni kezdte”.35 Moldvai népzenével való találkozásra Bartóknak a Pátria-felvételek alkalmával, a Magyar Rádió budapesti stúdiójában nyílt újból alkalma, 1938. május 27-28-án.36 Az általa ismert kevés adat birtokában nem nyilatkozott arról, hogy Moldvát, Bukovinához hasonlóan, a negyedik dialektusterülethez számítaná-e vagy sem.

Veress Sándor 1930 nyarán végzett gyűjtése beszámolójában számos Moldvára jellemző sajátosságot említ (régi stílus túlsúlya, csak erre a vidékre jellemző dallamok, csoportos formában is díszített előadásmód, román hatás stb.), de további több éves kutatómunka elvégzését tartja szükségesnek a terület zenéjének mélyebb feltárásához.37

Lükő Gábor 1936-ban megjelent monográfiája több kulturális vonás együttes vizsgálata alapján a moldvai magyar anyanyelvű népességen belül egy székely csoportot és egy, a Szamos völgyéből származtatható magyar réteget különít el. A két csoport zenéje között viszont nem talál dialektális eltéréseket. Ezt azzal magyarázza, hogy a korabeli ismeretek szerint a magyar népzenének „Erdélyben sincsenek egymástól eltérő dialektusai”, ugyanakkor rámutat a Nagy-Szamos völgyi magyarság népzenéjének, mint a moldvaiakéval összehasonlítandó anyagnak a feltáratlanságára.

Moldva önálló, ötödik zenedialektusként való kezelését Domokos Pál Péter kezdeményezte 1941-ben, helyszíni és filológiai kutatásai eredményeit közreadó könyve harmadik (bővített) kiadásában, elsősorban a dalok szövegeire hivatkozva:

„Az ötödik zenedialektus mellett tudatosan és következetesen kitartok. A közlendő énekek dallama és szövege szerves egység. A szöveg miatt a moldvai dallamanyag nem olvasztható be a IV. zenedialektus-területbe”.38

Jagamas János a Bukaresti Folklórintézet Kolozsvári Osztályának megalakulása (1949) és 1955 között végzett terepmunka során kialakult gyűjteményre alapozva - amelyről előzetesen megjegyzi, hogy „még távolról sem teljes ahhoz, hogy megállapításainkat véglegesnek tekinthessük” - új képet rajzol a romániai magyar népzenei dialektusokról. Megállapítja, hogy Moldva önálló dialektusként való kezelése megalapozott, de belső egységességét megkérdőjelezi, fölveti az aldialektusokra való tagolódás lehetőségét. Ugyanezt tényszerűen állapítja meg a IV. dialektusterület (Erdély) esetében, bár megfogalmazásában Erdélyen belül nem aldialektusok, hanem dialektusok szerepelnek. Ezek közül kiemelt helyen áll a Mezőség, de „kiterjedésének határai és az azon belül gyanítható eltérések még nem tisztázódtak”. Megjegyzendő, hogy a széki zene, s egyúttal a mezőségi magyar népzene felfedezésekor - hiszen Bartók elsősorban román vonatkozásban említi a Mezőséget - Lajtha már feltételezte egy északi és egy déli mezőségi dialektus létezését, aminek megerősítését a későbbi gyűjtésektől várta.39

Erdélyen belül a másik, Jagamas szerint jól elkülönülő terület Enyed-Marosludas vidéke. A korábban már sokat tárgyalt Kalotaszeg és Székelyföld Jagamasnál is jelen van, de utóbbin belül gyakran még az egy székhez tartozó fiúszékeket is külön tájegységeknek tekinti (Gyergyó, Csík, Kászon). Szemlélete határozottan a kisebb dialektusterületek körvonalazásának kedvez. Ezt láthatjuk egy később kiadott kötete végén közölt, a gyűjtőpontokat felsoroló statisztikából is, amelyben az alábbi romániai magyar tájegységek szerepelnek: Moldva, Gyimes, Kászon, Csík, Gyergyó, Udvarhely, Marosszék, Marosludas-Nagyenyed vidéke, Mezőség, Nagy-Szamos völgye, Kalotaszeg, Szilágyság, Szatmár vidéke, Bihar, Arad vidéke. A fentieket Jagamas az énekes anyag statisztikai elemzése alapján állapítja meg. Figyelemreméltó az a megjegyzése, hogy „hangszeres népzenekutatásunk [...] hiányossága sokkal nagyobb fokú, mint énekes népzenegyűjtésünké, és mert ennek az anyagnak túlnyomó többsége lejegyzetlenül, csak magnetofonfelvételen van meg, ezért tanulmányozásáról és a dialektusbeli esetleges eltérések feltárásáról le kell mondanunk”.40

Jagamas megjegyzése sajnos közel ötven év múltán is érvényes a kolozsvári Folklórintézet vonatkozásában, hiszen tudomásunk szerint az 1950-es években oda bekerült hangszeres gyűjtések ma sincsenek teljes egészében lejegyezve, sőt kéziratban maradt Jagamasnak A hazai magyar népi táncmuzsika és hangszeres zene kutatásáról című, 1971-ben keletkezett összegzése is, amelyből többek között a korabeli hangszeres gyűjtések földrajzi és mennyiségi adatairól is tájékozódhatnánk.41

Olsvai Imre a magyar népzenéről írt, 1979-ben publikált, majd 1998-ban újraközölt összefoglalójában A zeneanyag vízszintes és függőleges tagozódása című fejezetben nem tesz említést Jagamas szemléletmódjáról, bár irodalomjegyzékébe fölveszi Jagamas 1956-57-es vonatkozó tanulmányának 1977. évi magyar nyelvű kiadását.42 Ugyanott Olsvai a négy bartóki zenedialektus ismertetése után megjegyzi: „A dialektusbeosztás is differenciálódott [...] 1955-1960-ban a strofikus dallamok sajátságai alapján Borsai-Hajdu-Olsvai-Járdányi a következő tájegységeket állította fel: Északnyugat, Észak, Északkelet, Dunántúl, Szlavónia, Alföld, Mezőség, Székelyföld, Moldva”.43

Járdányi Pál 1961-ben megjelent, a magyar népdaltípusokat bemutató kétkötetes kiadványában azzal indokolja a földrajzi mutató mellőzését, hogy a gyűjtések földrajzilag nagyon egyenlőtlenek, „sok dallamról ugyanis bizonyosra vehető, hogy csak véletlenül nem került elő innen vagy onnan. Ha buzgón kutatunk utána, bízvást megtaláljuk” (Járdányi kiemelése). Mivel azonban a közölt dallamok gyűjtési adatai nem kerültek be a kiadványba, Borsai Ilona lektori észrevétele hatására egy földrajzi tájékoztatóban adta meg mindegyik dallamtípus elterjedtségét. Ennek érdekében a nyelvterületet „a nyelvjárásokhoz hasonló egységekre”, szükség esetén azoktól eltérő módon, a következő népzenei dialektusokra bontotta: északnyugati, palóc, északkeleti, székely, mezőségi, alföldi, dunántúli, szlavóniai. A két erdélyi tájegység esetében pontosabb eligazítást nem adott. Mezőség alatt vélhetően az összes nem székely vidéket érti, a székelybe pedig Bukovinát és Moldvát is belevette, hiszen tipikusan ezekre a területre jellemző dallamok (A citrusfa levelestől ágastól, Megvirágzott a diófa) székelyként szerepelnek a földrajzi tájékoztatóban. Így természetes, hogy szemléletében Gyimes is a székely dialektus része.44

Járdányi javaslatára a Magyar Népzene Tára ötödik kötetében (1966) a sirató-dallamok földrajzi rendben kerültek közreadásra, öt vidékbe sorolva: I. Palóc-vidék, II. Dunántúl, III. Közép-Alföld, IV. Felső-Tisza vidéke, V. Mezőség, székely és csángó vidék. Az V. csoportban közölt siratók szilágysági adatokkal kezdődnek, majd kalotaszegi, Nagy- és Kis-Szamos völgyi, Sajó- és Felső-Maros melléki adatokat is találunk, amelyeket minden bizonnyal mezőségieknek tekintettek a közreadók. Erdély nyolc déli vármegyéje egyetlen adattal sincs képviselve a kötetlen siratók gyűjteményében.45

Ezt a hagyományt követte a magyar népzenei összkiadás sirató-kötetének egyik sajtó alá rendezője, Rajeczky Benjamin is, reprezentatív, 3×4 feketelemezből álló hanglemezsorozatában. Az első két lemezalbumon (1969, 1972) a Mezőség tájmegjelölés egyszersmind a Szilágyságot, Kalotaszeget, a Kis-Szamos völgyét is magában foglalja (Dél-Erdély itt sincs képviseltetve, sőt a Felső-Maros és Sajó vidéke, valamint a Kelet-Mezőség sincs jelen). Ezeken kívül elkülöníti a Székelységet (egyetlen adat), a gyimesi csángókat, a bukovinai csángókat és Moldvát. A később megjelent harmadik lemezalbum (1982) esetében már csak az Erdély és Moldva megkülönböztetést használja, a gyimesi adatok Erdélynél szerepelnek, szilágysági viszont nem fordul elő a válogatásban.46

Dobszay László A magyar dal könyve (1984) végén található Földrajzi tájékoztatóban a bartóki négy dialektusterületet említi, hozzátéve: „Ehhez járul még a Kárpátokon kívül élő magyarság két jelentős csoportja: a bukovinai és a moldvai magyaroké”. A továbbiakban megjegyzi: „Erdély sem egészen egységes terület. A Királyhágón inneni részek természetesen még az alföldi dialektushoz sorolhatók (Bihar, Szilágy)”. Erdély többi tájegységeként a következőket említi: Kolozsvár-környék (Kalotaszeg, Mezőség), Székelyföld. Ugyanakkor azt is megjegyzi, hogy „a fönti leírás is igen durva a valósághoz képest. A földrajzi és népzenei határok viszonya sokkal szeszélyesebb”.47

Dobszay László és Szendrei Janka a Magyar népdaltípusok katalógusában (1988) az egyes típusok ismertetése a földrajzi elterjedtségre is kitér. Az idevonatkozó számszerű adatok négy „földrajzi körzet” szerint vannak csoportosítva: „Dunántúl - Észak (Felvidék) - Alföld - Erdély + Moldva, Bukovina”. Külön említésre kerül azonban, „ha ezen belül a tájegységek kisebb részére vagy egyes megyékre jellemző a daltípus ismerete”. A katalógus alapjául szolgáló kéziratos Népzenei Típusrendben a típuson vagy altípuson belül a dallamváltozatok „a megyék előre megállapított sorrendjében, azokon belül a községek ábécés névsora szerint követik egymást”.48

A Rajeczkyét mennyiségileg és strukturáltság tekintetében is felülmúlja a Magyar Népzenei Antológia című nagyszabású hangzó kiadványsorozat, amelynek első albuma 1985-ben, az utolsó 2004-ben jelent meg. Falvy Zoltán sorozatszerkesztő az első album bevezetőjében mintegy harminc nagylemeznyi válogatást ígért a következő beosztásban: 1. A magyar nép tánczenéje (táncdialektusok szerint);49 2. Nyugati dialektusok (Kis-Alföld, Dunántúl, Szerémség); 3. Északi dialektusok (Mátyusföld, Zoborvidék, palócok, Északkeleti hegyvidék); 4. Középső dialektusok (Alföld, Tisza-vidék); 5. Keleti dialektusok: a) Székelység, Kalotaszeg, Mezőség, Gyimes), b) Moldva.50

A sorozat megjelenésének elhúzódása miatt a „Kelet” 2×3 hangkazettás albumon jelent meg, Sárosi Bálint és Németh István szerkesztésében. „Az 1950-es évektől kezdve, egész Erdély területéről nagy tömegben felhalmozódott magnetofonos gyűjtések ismeretében, ma a táji jellegzetességeket is árnyaltabban tudjuk megítélni.” - olvashatjuk az első erdélyi album ismertetőjében, amely szilágysági, kalotaszegi és mezőségi hangfelvételeket tartalmaz. A második album a „Székelyföld” címet viseli, ezen belül „Maros mente”, „Küküllők vidéke” és „Keleti székely megyék” csoportosításban került közlésre az anyag. Utóbbi természetszerűen magában foglalja a történelmi Csík vármegyéhez tartozó Gyimest is, továbbá kiegészül dél-erdélyi felvételekkel, mivel „zenei szájhagyomány tekintetében a Nagyküküllő ill. Brassó környéki szórványmagyarság is a Székelyföldhöz sorolható”.51 A sorozat utolsó része immár egy 4 CD-ből álló album keretében jelent meg Moldva és Bukovina népzenéje cím alatt, Domokos Mária szerkesztésében. A bevezető szöveg indoklása szerint: „Ami a bukovinai magyarok népzenéjét illeti: ez szerves része ugyan az erdélyi dialektusnak, bemutatását mégis helyesebbnek látszott inkább ide [Moldvához] helyezni (és nem az amúgy is igen gazdag Kelet I és Kelet II albumba), hogy elnyerhesse méltó helyét és rangját a magyar népzene egészén belül”.52

A magyar néprajzra vonatkozó kutatási eredmények nyolckötetes reprezentatív összefoglalásában Vargyas Lajos, a hatodik kötetMagyar népzene fejezetének szerzője külön alfejezetet szentel a dialektusok ismertetésének, amelynek elején konstatálja a magyar népzene egységességét „lényeges vonásai és főbb típusai tekintetében”. A dialektális eltéréseket „a régiségek megőrzése és az újítások elterjedése” révén előálló különbségek okozzák, ezért „vannak vidékekre jellemző - vagy jobban jellemző - stílusok és dallamtípusok is”. A bartóki négy dialektust kiegészítve az ötödikkel (Moldva) megállapítja, hogy ezek további „kisebb dialektusokra” [sic] tagolódnak. A Szilágyságot a harmadik dialektus (Alföld) Felső-Tiszavidék elnevezésű aldialektusához sorolja. A negyediken (Erdély) belül a kisebb dialektusok: Kalotaszeg, Mezőség, Székelység, Bukovina, az ötödik pedig „Gyimes és Moldva” együtt. A Magyar Népzene Tára VIII. kötetének bevezetőjében Vargyas a dallamtípusok elterjedtségét „Bartók négy dialektus-területe” szerinti sorrendben ismerteti, s ezeket így nevesíti: „I. Dunántúl, II. északi sáv, III. Alföld, IV. Erdély, Bukovina (Moldva).53

1998-ban jelent meg az a hangzó album, amelynek szerkesztői célul tűzték ki, hogy két CD-lemeznyi keresztmetszetet nyújtsanak a magyar népzene egészéről, az öt népzenei dialektus szerint, amelyeket így határoznak meg: 1. Dunántúl, 2. Észak, 3. Alföld, 4. Erdély és Bukovina, 5. Gyimes és Moldva.54 Paksa Katalin egy évvel később kiadott magyar népzenetörténetében a zenedialektusok szerint tagolt földrajzi mutató ugyanezt az öt nagy területet sorolja föl, azzal a különbséggel, hogy Bukovina mellett Gyimest is Erdélyhez sorolja, amelynek további kisebb tájegységei: Szilágyság, Kalotaszeg, Mezőség és Székelyföld.55

Népzenei szempontból Szilágyság Erdélyhez való tartozásának vitatottsága miatt fontos figyelembe vennünk Almási István véleményét, aki évtizedekig kutatta a területet, s közreadta e táj népzenei monográfiáját. Almási is hangsúlyozza a Szilágyság és az Érmellék elhatárolásának nehézségeit. Monográfiájában ezért az ún. Belső-Szilágy falvaira szorítkozik, megadva azokat a szélső településeket, amelyek ebbe még beletartoznak. Belső-Szilágyon belüli kisebb tájegységekként Tövishát, Kraszna környéke és a Felső-Berettyó mente szerepel, amelyek „sem a zeneélet formái, sem a dallamanyag tekintetében nem mutatnak jelentős különbségeket”. Legfontosabb számunkra Almásinak az a megjegyzése, hogy a részben szamosháti, részben bihari nyelvjáráshoz való tartozás, valamint a Felső-Tisza vidéki népzenei hatások ellenére „Belső-Szilágy a zenefolklór szempontjából az erdélyi népzenei dialektushoz tartozik”.56

A néptánckutatás Erdély-értelmezései

A magyar néptáncra vonatkozó első összefoglalások zömmel irodalmi adatok feldolgozására szorítkoztak, jobb esetben kevés recens anyagra is támaszkodva, de ez nem volt elég ahhoz, hogy a tájszemlélet is markánsan megjelenhessen bennük.57 A táncdialektusok kérdéskörével behatóbban elsőként Martin György foglalkozott, aki a dialektusterületek meghatározásának szempontrendszerét is kidolgozta. „A 60-as évek derekára jutottunk el odáig, hogy megfelelő mennyiségű adat birtokában egy előzetes vázlatot készítsünk, amit később egyre pontosabban s részletezőbben igyekeztünk kidolgozni” - írja.58 A magyar néptánckutatás keretében a táncdialektusok kialakítása nyilván a zenedialektusok mintájára történt, ám a két tudományág fejlődése közötti időbeli eltolódás miatt a jóval fiatalabb tánckutatás már kezdetben kifinomultabb rendszert alkotott, amely természetesen csak részben egyezik a zenedialektusokra vonatkozó, amúgy sem teljesen egységes, de fővonalaiban mégis összefüggő elképzelésekkel.

A hetvenes évek elején megjelent összefoglalásában Martin három nagy táncdialektust állapít meg: I. nyugati- vagy dunai, II. középső- vagy tiszai, III. keleti- vagy erdélyi. Utóbbin belül, „eddigi ismereteink alapján” hét „kisebb egység”-et különít el: 1. Kalotaszeg, 2. Mezőség, 3. Székelyföld, 4. Hétfalusi csángók, 5. Gyimesi csángók, 6. Bukovinai székelység, 7. Moldvai csángók. A Mezőségen belül három további „kisebb egység”-et határoz meg: 1. „a terület nyugati részén (Szamos- és Borsa-völgy)”, 2. „a terület déli részén a Maros balparti, a Maros- és Küküllő-közi ún. kutasföldi és a Küküllő-menti szórványmagyarság”, 3. „a kelet-mezőségi terület (Torda-Aranyos, Maros-Torda megyék, Sármás és Marosludas környéke) már a marosszéki székelység tánckultúrájához jelent átmenetet”. A székelység táncainak ismertetésén belül a marosszéki táncrend két változatát említi, az egyiket Mezőbándról, a másikat Sárpatakról.59 A két község közül a második nem a történelmi Marosszékhez tartozik, hanem a Felső-Maros mentéhez, lakói nem tartják magukat székelyeknek.60

Martin a marosszéki táncciklust részletesebben ismertető tanulmányában jelenik meg az a szemlélet, amely tánc szempontból indokoltnak tartja Marosszéknek a Székelyföld többi részétől való elkülönített kezelését. „Ez a vidék a Mezőség és a Székelyföld átmeneti, vegyes lakosságú területe” - írja. Marosszék alatt nem csupán az azonos nevű történelmi székely szék területét érti, hanem a Maros Szászrégentől északra és délre eső völgyének falvait is, a Görgény vidékével együtt. A történelmi Marosszék ilyen irányú kiterjesztése hasonló az Erdély fogalom Trianon utáni bővüléséhez, amelybe az összes Romániához csatolt történelmi magyar területet beleértik, sőt gyakran a moldvai magyarokat is. Ennek a bővített Marosszék-értelmezésnek hasonló oka az 1876. évi megyerendezésben keresendő, amikor a székely székeket megszüntették, Marosszéket összevonták a történelmi Torda vármegye Szászrégen központú felkerületével, s ebből jött létre Maros-Torda megye.61 Martin szemléletében tehát Marosszék valójában Maros-Torda megyét jelenti. Talán ennek az értelmezésnek a kialakulásában az is közrejátszhatott, hogy akkoriban - mint maga is többször említi - a székelység tánckultúrája és tánczenéje még kevéssé volt ismert, így az a tény is, hogy bár valóban sok hasonlóság mutatkozik a két szomszéd vidék, Marosszék és a Felső-Maros vidéke között, legalább ugyanannyira közel áll egymáshoz a történelmi Maros- és Udvarhelyszék is.62

Martin György táncdialektológiai tájszemléletének további árnyalásához nagymértékben hozzájárult a Maros-Küküllők közötti terület feltárása, majd ennek külön táncdialektussá való nyilvánítása, s belső tagolódásának meghatározása:

I. A dialektus nyugati részét a délnek forduló Marosvölgy falvai, valamint az egyesült Küküllők torkolatvidéke jelenti”; „II. A dialektus középső, északi táját - Marosújvár, Marosludas, Radnót és Dicsőszentmárton között - Száraz-Vám-, Malozsa- vagy Ózd-völgye ill. Kutasföld63 vagy átfogóbban  Felföld vagy Hegymegett néven emlegeti a vidék és a szomszédos területek népe”; „III. A harmadik keleti kisebb táj a Vízmellék:  a Kis-Küküllő mintegy 70 km-es alsó völgyszakaszának falusora Balázsfalvától Balavásárig”.64A Maros-Küküllő vidéki táncdialektus című Martin tanulmány 1989-es posztumusz kiadásában ugyanez a felosztás található, viszont újdonság, hogy a vízmelléki táncrend észak-keleti rokonaiként „Felső-Maros vidéki (Szászrégen-Marosvásárhely környék) valamint a marosszéki - nyárádmenti táncciklusok”-at nevezi meg, vagyis megkülönbözteti a Felső-Maros mentét Marosszéktől.65

Martin később egy részletesebb leírást is készített az erdélyi táncdialektusról, amely posztumusz jelent meg több kiadványban is. Ebben „9 részre tagolva” mutatja be a keleti- vagy erdélyi dialektust, s az egyes területek belső beosztását is tovább finomítja: a) Kalotaszeg ([1] Felszeg, [2] Alszeg, [3] Nádas mente, [4] Kapus völgye); b) Mezőség (1. Borsa- és Kis-Szamos völgye, 2. Észak-Mezőség, Nagy-Szamos, Sajó és Lápos völgye, 3. Nyugat-Mezőség, 4. Délnyugat-Mezőség, Torda vidéke és Aranyosszék, 5. Kelet-Mezőség); c) Maros-Küküllő vidék (1. Nagyenyed és Balázsfalva környéke, 2. Marosújvártól és Marosludastól délre: Kutasföld, Száraz-Vám völgye vagy Hegymegett, 3. Dicsőszentmárton környéke: Vízmellék); d) Marosszék (1. Maros-Nyárád-Kis-Küküllő köze, 2. Székely-Mezőség és Szászrégen környéke); e) Székelység ([1] Csíkszék: Alcsík, Felcsík, Gyergyó, Kászon, [2] Udvarhelyszék: Partium, Sóvidék, Havasalja, Nyikó, Homoród mente, [3] Háromszék: Erdővidék, Szentföld, Szépmező); f) Barcaság, hétfalusi csángók; g) Gyimesi csángók; h) Bukovinai székelység; i) Moldvai csángók.66

A körtáncok osztályozásánál Martin ismételten megállapítja, hogy az erdélyi tánckultúra regionális tagoltsága nagyobb mértékű a többi nagy dialektusterületénél, ezért az Erdélyen belüli kisebb körtáncdialektusok, valamint körtánctípusok meghatározásánál más módszert és más szempontrendszert alkalmaz, mint a déli és az északi magyar körtáncdialektusok esetében. Az erdélyi körtáncok között Martin beosztásában a fenti tájegységeken kívül megjelenik Bihar is egyetlen, valamint a Szilágyság két adattal.67 A szilágysági tánckultúra feltáratlansága lehetett az oka annak, hogy Martin fenti beosztásaiban, a körtáncok kivételével, külön tájegységként nem találjuk a Szilágyságot sem az erdélyi, sem a tiszai táncdialektuson belül.

Az utolsó olyan publikáció, amelynek szerkesztésében Martin még részt vett (Pesovár Ernővel és Németh Istvánnal együtt), az előző részben már említett Magyar Népzenei Antológia sorozat első hanglemezalbuma (Tánczene), amely az alábbi tájegységek szerint adja közre az anyagot az erdélyi dialektuson belül: Mezőség, Kalotaszeg, Maros-Küküllő-vidék, Moldva, Székelyföld, Gyimes, Bukovina. A sorrendnek nem kell különösebb jelentőséget tulajdonítanunk, hiszen minden bizonnyal ebben szerepet játszott az anyag elfértetése a hanglemezoldalakon. Az viszont kiemelendő, hogy ezúttal Marosszék nincs különválasztva, sőt a Székelyföldön belül egyetlen udvarhelyszéki felvétel kivételével kizárólag a nem székely Felső-Maros menti terület zenéje hallható. A Maros-Küküllő-vidék esetében visszaköszön egy korábbi értelmezés, hiszen a terület megnevezésének szinonimájaként Dél-Mezőség szerepel az ismertető szövegben. Újdonság viszont a Szilágyság külön tájegységként való megjelenése, de nem az erdélyi, hanem a tiszai dialektuson belül, bár az ismertető hangsúlyozza a terület „kettős arculatát”, átmeneti jellegét, s a terület férfitáncait az erdélyi és a tiszai dialektus megfelelő tánctípusainak kontaminációjaként értelmezi.68

Erdély, a néptánczenei kutatás nézőpontjából

A népi tánczene kutatása, mint a népzene- és a néptánckutatás határán elhelyezkedő tudományág egyaránt figyelembe kell hogy vegye a zene és a tánc területén megfigyelhető táji sajátosságokat. Az előző két fejezet egybevetéséből viszont jól látható, hogy a népzenekutatás és a néptánckutatás szemléletmódja számos ponton nem feleltethető meg egymásnak, így a két tudományág dialektus-elképzeléseinek puszta egyesítése nem oldhatja meg a néptánczenei értelmezés kérdését. A népi tánczene területén végzett kutatásaim során gyakran szembesültem azzal a helyzettel, hogy a tánc és tánczene területén észlelt dialektális eltéréseket nem tudtam a fentiekben ismertetett felosztások egyikébe sem maradéktalanul beilleszteni. Ezért szükségesnek láttam egy tánczenei szempontú felosztást készíteni. A népi tánczene szemszögéből nézve minden olyan kisebb tájat érdemes külön számon tartani, amelyen belül egységes a tánc- és a tánczene stílusa, azonos a táncciklus (táncrend) felépítése, ugyanazok a tánctípusok fordulnak elő, illetve hiányoznak, az ott játszott zene ugyanebben a formában (táncok sorrendje, tempó stb.) a szomszédos vidékek lakóinak nem vagy csak részben felel meg. A népi tánczenét játszó falusi hangszeregyütteseknek tájanként eltérő típusai alakultak ki, de ennél még fontosabb, hogy egy-egy ilyen együttes szolgáltatói működése egy elég jól meghatározható területre korlátozódik, zeneileg pedig egységes előadói stílust képvisel. Ha a zenekar egy viszonylag távolabbi falucsoport tánczenei igényeit nem tudja teljesértékűen ellátni, akkor az a vidék már nem tartozik az ő közvetlen tánczene-szolgáltatási területéhez. Ezért a tánczenei kistájak behatárolásánál a fentieken kívül a zenészek működési területének vizsgálatára is érdemes támaszkodni. Ezt a vizsgálatot fontos úgy a zenészek, mint az őket megfogadó közösségeken belül elvégezni. Természetesen vannak olyan hangszeregyüttesek is, amelyek több, eltérő táncrendű vidéket is a helyi elvárásoknak megfelelően ki tudnak szolgálni. Ilyenkor viszont ők maguk is tudatában vannak a táji eltéréseknek, s részben az ő verbális és zenei ismeretanyaguk feltérképezése alapján is tisztázhatóak a kistájak határai, viszont ezt mindig egybe kell vetni az őket működtető közösségek körében végzett konkrét kutatásokkal.

A kisebb tájegységek több-kevesebb hasonlóság alapján nagyobb egységekbe vonhatók (főleg a könnyebb áttekinthetőség kedvéért), amelyek viszont nem képeznek egységes hierarchiát, gyakoriak az átmeneti területek, az olyan részegyezések, amelyek például a férfitáncok szemszögéből nézve az egyik, a párostáncok oldaláról a másik nagyobb tájhoz való tartozást indokolják. A kis- és nagytájak között néha közepes tájegységeket is meghatározhatunk, de ez nem minden esetben szükséges. Néha egy-egy kistáj önmagában annyira elkülönül, mint két nagytáj. A tánc- és tánczene esetében gyakran még a tempó is igen erősen meghatározhat táji jellegű árnyalatokat, míg a dallamrepertoár nem annyira elsődleges tényező, mint amennyire azt a zenedialektus területeknél a fent idézett kutatások, elsősorban énekes anyagra támaszkodva, annak tekintették.

A tánc és a tánczene vizsgálatának ezt a szempontrendszerét követve, a történeti közigazgatási egységeket és a lakosság hovatartozás-tudatát is figyelembe véve alakítottam ki a kistájak alábbi tánczenei rendszerét, lehetőség szerint figyelembe véve szelektív módon a magyar néprajz-, népzene- és néptánckutatás eddigi eredményeit, illetve a saját terepkutatásaim nyomán szerzett tapasztalataimat (2. térkép):

Erdély tájai

 Vármegyei magyarság:

Szilágyság: Berettyó-Felvidék, Kraszna vidéke, Tövishát
Felső-Szamos-vidék: Nagy-Szamos melléke, Kis-Szamos melléke
Kalotaszeg: Alszeg, Felszeg, Nádas mente, Kapus környéke
Kalotaszeg-Mezőség átmeneti területei: Kolozsvár környéki kisnemesi falvak, Erdőalja, Fenes völgye
Mezőség: Észak-Mezőség, Belső-Mezőség, Dél-Mezőség, Kelet-Mezőség
Aranyosvidék: Jára és Hesdát völgye, Torockó vidéke, Aranyosszék
Maros-Küküllők vidéke: Hegyalja, Kutasföld, Alsó-Vízmellék, Felső-Vízmellék
Maros és Sajó vidéke: Déli Felső-Maros mente, Luc mente, Bölkény völgye, Görgény völgye, Északi Felső-Maros mente, Sajó melléke

Székelyföld:

Marosszék: Marosszéki Mezőség, Marostere, Nyárád mente, Kis-Küküllő mente
Udvarhelyszék: Sóvidék (részben Marosszéken), Kis-Partium, Keresztúr vidéke, Homoród mente, Udvarhely vidéke
Csíkszék: Gyergyó, Felcsík, Alcsík, Kászon
Háromszék: Alsó-Háromszék, Felső-Háromszék, Erdővidék
Székelységből önállósult népcsoportok területei: Bukovina (és a későbbi aldunai, erdélyi és dunántúli telepek), Gyimes (és alcsíki kirajzásai)
Dél-erdélyi szórványok: Barcaság, Oltvidék, Hunyadi (nem székely) magyarság

A fentieken kívül, az észak-nyugati átmeneti terület lenne részben idevonható, amely változó módon a történelem során is gyakran tartozott részben vagy egészen Erdélyhez. Ehhez tartozik a történelmi Máramaros, továbbá a Közép-Szamos-vidék, amelynek kisebb tájegységei: Avasvidék, Krasznaköz, Bükkalja, Bányavidék, Kővár vidéke, Lápos mente (utóbbi a középkorban is a történelmi Erdélyhez tartozott, Belső-Szolnok vármegye részeként). A magyar népi tánczene szempontjából ezek a kistájak egyértelműen a felső-tiszavidéki dialektus nyúlványai, román szempontból viszont erőteljesebben erdélyies, ugyanakkor részben biharias, részben máramarosias jellegűek.

A hagyományőrzés területenként és koronként különböző mértéke, a polgárosulás differenciált érvényesülése, továbbá a rendelkezésre álló adatok területenként eltérő mennyisége és minősége következtében nem lehetséges a fenti tájegységek természettudományos pontosságú behatárolása, minden település egyértelmű besorolása, hiszen számos településen egyáltalán nem is végeztek idevonatkozó vizsgálatokat. Ezért a terepkutatások folytatásával, az archívumokban rejtőző anyagok fokozatos feltárásával minden bizonnyal tovább finomítható az itt megrajzolt kép.

*

A fentiek alapján az erdélyi nagytáj néprajzi, népzenei és néptánc vonatkozású értelmezéseiről összefoglalóan elmondhatjuk:

Erdély földrajzilag és történelmileg, s ennek következtében néprajzilag is meglehetősen egységes terület, amely viszont markáns belső differenciáltsággal rendelkezik, az ismert táji, rendi és etnikai tagoltság miatt. A hegyszorosok tájékán a szomszédos (nem erdélyi) területekkel való érintkezés és a demográfiai mozgások eredményeként átmeneti övezetek alakultak ki. Részben ez okozza ezeknek a területeknek hol ide, hol oda sorolását a szakirodalomban (Szilágyság, Gyimes, Bukovina stb.). A belső tagolódás értelmezése a néprajz-, népzene-, és néptánckutatáson belül, illetve a magyar és a román folklórkutatás szemszögéből eltérő lehet, sőt egyazon szakterületen belül is változik a feltártság vagy a választott szempontok függvényében.

A népi kultúrát kutató különböző tudományágak egymástól részben eltérő módon határozzák meg Erdély néprajzi határait és belső tagolódását, illetve eleve számolnunk kell a pontos behatárolás esélytelenségével, átmeneti sávokkal, amelyek részben az egyik, részben a másik tájhoz kötődnek.

Ugyancsak különböző eredményre jutunk, ha a behatárolást egyik vagy másik etnikumra vonatkoztatjuk. Más-más etnikum kutatásának szemszögéből nézve ezek a néprajzi tájak nemcsak elnevezésben, hanem elrendezésükben részben vagy egészen eltérőek is lehetnek. Ezért nem beszélhetünk például a román néprajz vonatkozásában Székelyföldről vagy Kalotaszegről, hiszen ezek a magyar többségi lakosság közé ékelt román szórványok valamely közeli vagy távolabbi román néprajzi táj kirajzásai.

Ugyanakkor számolni kell azzal, hogy az etnikumok közötti kulturális csere mellett az évszázadok folyamán helyileg, nemcsak az egyének, hanem a közösségek szintjén is történt etnikumváltás, ami az egyik etnikum kultúrájának a másikéba való átvitelét eredményezte. Ez a jelenség a beszélt nyelvtől független tánc és tánczene esetében hangsúlyozottabban érvényesült. Erdélyben (és Moldvában) egész falucsoportok vannak, ahol a lakosság románul beszél, ugyanakkor kimutathatóan ezek a közösségek korábban magyar nyelvűek voltak. A moldvai román nyelvű (magyarul nem beszélő) katolikusok egy része körében él a magyar származástudat, a környékbeli ortodox románság „lemagyarozza” őket, mert az ottani regionális tudat a katolikus = magyar, ortodox = román sztereotípiákat alkalmazza.69 Az erdélyi elrománosodott, s egyúttal ortodox hitre tért magyarok körében ritkább a származástudat megőrzése, ám kultúrájuk vizsgálata a magyar néprajz szempontjából is erősen releváns, így nem utalható kizárólag a román néprajzi kutatás témakörébe. Ezért az Erdélyben együtt élő, a történelem során változó arányokban keveredő etnikumok népi kultúráját célszerű a dialektológiai kutatások keretében is együtt szemlélni, ami nem könnyű feladat, hiszen például a román és a magyar folklórkutatás között lényeges szemléletbeli eltérések tapasztalhatóak, az egyes vidékek feltártságának szintje különböző, s a gyűjtött adatok feldolgozottságának mértéke sem azonos. Ezért az egy-egy etnikumra vonatkozó kutatási eredmények egybevetése mellett szükség van olyan vizsgálatra is, amely már a terepkutatás szintjén felvállalja egy-egy kisebb területen élő többféle etnikum kultúrájának egyidejű feltérképezését. A Bartók, Lajtha és Martin által ilyen szemlélettel megtett első lépések folytatásától várhatjuk az erdélyi nagytáj részletesebb, kifinomultabb dialektológiai feltárását.

Irodalom

Almási István 1979
Szilágysági magyar népzene. Bukarest.

Almási István 1984
„Jagamas János zenetudományi és pedagógiai művei”In Jagamas János: A népzene mikrokozmoszában. Tanulmányok. Sajtó alá rendezte, az utószót írta és a függeléket összeállította Almási István. Bukarest, 235-236.

Almási István 1999
„A >Kutasföld< tájnév”. In Zenetudományi Írások 1998. Szerkesztette László Ferenc. Bukarest, 211-215.

Andrásfalvy Bertalan 1989
„Népmozgások Magyarországon a XVIII-XX. században”. Honismeret 6. 10-16.

Antal Imre 1992
Gyimesi krónika. Budapest.

Balassa Iván - Ortutay Gyula 1979
Magyar Néprajz. Budapest

Balogh Balázs - Fülemile Ágnes 2004
Társadalom, tájszerkezet, identitás Kalotaszegen. Budapest

Barta Gábor 1987
„A történeti Erdély és határai”In Erdély és a Részek térképe és helységnévtára. Készült Lipszky János 1806-ban megjelent műve alapján. Szerkesztette Herner János. Szeged, 207-216.

Bartók Béla 1924/1966
„A magyar népdal”. In: Bartók Béla összegyűjtött írásaiI. Közreadja Szőllősy András. Budapest 1966, 101-250.

Bartók Béla 1934/1999
„Népzenénk és a szomszéd népek népzenéje”. In Bartók Béla írásai 3Írások a népzenéről és a népzenekutatásról. Közreadja Lampert Vera. Lektorálta és szerkesztette Révész Dorrit. Budapest 1999, 210-269.

Bartók Béla, ifj. 1955
„Apámról”. In Zenetudományi Tanulmányok Liszt Ferenc és Bartók Béla emlékére. Szerkesztette Szabolcsi Bence és Bartha Dénes. Budapest, 281-285.

Bartók Béla, ifj. 1981
Apám életének krónikája. Budapest

Bartók Béla, ifj. (szerk.) 1981
Bartók Béla családi levelei. A szerkesztő munkatársa: Gomboczné Konkoly Adrienne. Budapest

Bartók Béla - Kodály Zoltán [1923br> Erdélyi magyarság. Népdalok. Budapest.

Bátky Zsigmond - Györffy István - Viski Károly 1933
A magyarság tárgyi néprajza I. A Magyarság Néprajza I. Sajtó alá rendezte Czakó Elemér. Budapest

Bátky Zsigmond 1905
„Magyarország néprajza”. In A föld és népeiV. Magyarország. Budapest, 173-237.

Borsos Balázs 2003
„ A magyar nyelvterület kulturális régióinak számítógépes meghatározása a Magyar Néprajzi Atlasz térképei alapján. Előzetes eredmények.” In: Népi Kultúra - Népi Társadalom XXI. Szerkesztette Vargyas Gábor. Budapest. 31-60.

Demény János (szerk.) 1976
Bartók Béla levelei. Budapest

Dobszay László 1984
A magyar dal könyve. Budapest.

Dobszay László - Szendrei Janka 1988
A magyar népdaltípusok katalógusa I. Budapest

Domokos Pál Péter 1941
A moldvai magyarság. Harmadik kiadás. Kolozsvár.

Domokos Pál Péter (összeállította) 1981
Bartók Béla kapcsolata a moldvai csángómagyarokkal. Népdalok, népmesék, népszokások, eredetmondák a magyar nyelvterület legkeletibb széléről. Budapest.

Faragó József - Jagamas János (szerk.) 1954
Moldvai csángó népdalok és népballadák. Bukarest.

Hofer Tamás1991
„Kulturális pluralizmus”. Ethnographia 3-4, 225-230.

Jagamas János 1956
„Beiträge zur Dialektfrage der ungarischen Volksmusik in Rumänien”. In: Studia memoriae Bélae Bartók sacra. Budapest, 469-501.

Jagamas János 1957 
„Beiträge zur Dialektfrage der ungarischen Volksmusik in Rumänien. ” In: Studia memoriae Bélae Bartók sacra. Editio secunda. Budapest, 459-491.

Jagamas János 1977 
„Adatok a romániai magyar népzenei dialektusok kérdéséhez. Zenetudományi Írások.” 25-51.

Jagamas János 1984
Szemelvények Trunk népzenéjéből. In: Jagamas János: A népzene mikrokozmoszában. Tanulmányok. Sajtó alá rendezte, az utószót írta és a függeléket összeállította Almási István. Bukarest. 208-227.

Jagamas János - Faragó József 1974
Romániai magyar népdalok. Bukarest.

Járdányi Pál 1961
Magyar népdaltípusok I-II. Budapest.

Kaposi Edit - Maácz László 1958
Magyar népi táncok és táncos népszokások. Budapest.

Karácsony Zoltán 1997
„Inaktelke táncfolklorisztikai felfedezése, és annak hatása a legényes hagyományozódására”. In Tánctudományi Tanulmányok 1996-1997, 120-129.

Karsai Zsigmond - Martin György 1989
Lőrincréve táncélete és táncai. Budapest

Keményfi Róbert 2004
Földrajzi szemlélet a néprajztudományban. Debrecen

Kodály Zoltán 1923/1982
„A zenei folklore fejlődése”. In: Visszatekintés. Összegyűjtött írások, beszédek, nyilatkozatok II. Sajtó alá rendezte és bibliográfiai jegyzetekkel ellátta Bónis Ferenc. Budapest, 1982, 29-30.

Kodály Zoltán 1927/1982
„Mit akarok a régi székely dalokkal?” In: Visszatekintés. Összegyűjtött írások, beszédek, nyilatkozatok I. Sajtó alá rendezte és bibliográfiai jegyzetekkel ellátta Bónis Ferenc. Budapest, 1982, 29-30.

Kodály Zoltán 1993
Magyar zene, magyar nyelv, magyar vers. Kodály Zoltán hátrahagyott írásai. Válogatta, szerkesztette, sajtó alá rendezte Vargyas Lajos. Budapest

Kós Károly dr. 1957
„Magyar néprajzi tájak hazánk területén”. Művelődés 2, 32-34.

Kósa László 1991
„Erdély néprajza”. Ethnographia 3-4, 198-211.

Kósa László 1998
Paraszti polgárosulás és a népi kultúra táji megoszlása Magyarországon (1880-1920). Harmadik, bővített kiadás. Budapest.

Kósa László - Filep Antal 1983
A magyar nép táji-történeti tagolódása. Negyedik, változatlan kiadás. Budapest.

Lajtha László 1947/1992
„Megemlékezés Bartók Béláról”. In Lajtha László összegyűjtött írásai I. Sajtó alá rendezte és bibliográfiai jegyzetekkel ellátta Berlász Melinda. Budapest, 275-278.

Lajtha László 1954
Széki gyűjtés. Budapest.

Lajtha László - Gönyei Sándor 1943
„Tánc”. In A magyarság néprajza IV. 2. kiadás. Sajtó alá rendezte Visky Károly. Budapest, 76-131.

Losonczi Ágnes 1969
A zene életének szociológiája - Kinek, mikor, milyen zene kell? Budapest.

Martin György 1970
„A marosszéki táncciklus”. Táncművészeti Értesítő 1, 5-35.

Martin György 1970-1972
Magyar tánctípusok és táncdialektusok. Budapest.

Martin György 1979
A magyar körtánc és európai rokonsága. Budapest.

Martin György 1980a
„Táncdialektusok és történeti táncdivatok”In Előmunkálatok a Magyarság Néprajzához 7. Néprajzi csoportok kutatási módszerei. Szerkesztette: Paládi-Kovács Attila. Budapest, 137-148.

Martin György 1980b
„A páros táncok hagyományos rendje a marosszéki táncciklusban”. In Magyar néptánchagyományok. Szerkesztette Lelkes Lajos. Budapest, 325-340.

Martin György 1982
„A Maros-Küküllő vidéki magyar táncdialektus”. Zenetudományi Dolgozatok 1982, 183-204.

Martin György 1990
„Magyar táncdialektusok”In Magyar Néprajz VI. Szerkesztő: Hoppál Mihály. Budapest, 390-452.

Martin György 1995
Magyar tánctípusok és táncdialektusok. 2. átdolgozott kiadás. Budapest.

Martin György 1997
„Magyar táncdialektusok”In Felföldi László - Pesovár Ernő (szerkesztette): A magyar nép és nemzetiségeinek tánchagyománya. Budapest 1997, 209-274.

Miskolczy Ambrus 1991
„Az archaizmus értelmezései. (Mítoszok vagy modellek?)” Ethnographia 3-4, 217-222.

MNA = Magyar Népzenei Antológia 1985 
I. Tánczene. Szerkesztette Martin György, Németh István, Pesovár Ernő. Hungaroton, LPX 18112-16 hanglemezalbum. Budapest.

MNA = Magyar Népzenei Antológia 1986 
II. Észak. Tari Lujza - Vikár László. Hungaroton, LPX 18124-28 hanglemezalbum. Budapest.

MNA = Magyar Népzenei Antológia 1993
V. Kelet 1. Szilágyság, Kalotaszeg, Mezőség. Szerkesztette Sárosi Bálint és Németh István. Budapest: MTA Zenetudományi Intézet.

MNA = Magyar Népzenei Antológia 1995
VI. Kelet 2. Székelyföld. Szerkesztette Sárosi Bálint és Németh István. Budapest: MTA Zenetudományi Intézet.

MNA = Magyar Népzenei Antológia 2004
VII. Moldva és Bukovina népzenéje. Szerkesztette Domokos Mária, Németh István. Hungaroton Records - Budapest: MTA Zenetudományi Intézet.

MNT = A Magyar Népzene Tára 1966
V. Siratók. Sajtó alá rendezte Kiss Lajos és Rajeczky Benjamin. Budapest.

MNT = A Magyar Népzene Tára 1992
VIII/A/B Népdaltípusok 3. Sajtó alá rendezte Vargyas Lajos. Budapest.

Molnár István 1947
Magyar tánchagyományok. Budapest.

Olsvai Imre - Rudasné Bajcsay Márta - Németh István (szerkesztette) 1998
„Hallgassátok meg, magyarim...”. Keresztmetszet a magyar népzenéről. HCD 18234-35. Hungaroton Classic, Budapest.

Olsvai Imre 1998
„Zene”. In A magyar folklór. Szerkesztette Voigt Vilmos. Budapest.

Olsvai Imre 2004
„Adalékok Járdányi Pál életművéhez”. Magyar Zene 2004, 203-210.

Paksa Katalin 1995
„Az alföldi népzenei dialektus”. A Magyar Kodály Társaság Hírei XVII, 17-18.

Paksa Katalin 1999
Magyar népzenetörténet. Budapest.

Paládi-Kovács Attila 1991/2003
„Erdély néprajza. (Hozzászólás Kósa László cikkéhez)”. In Paládi-Kovács Attila:  Tájak, népek, népcsoportok. Válogatott tanulmányok.Budapest 2003, 56-61.

Pálfi Csaba 1970
„A Gyöngyösbokréta története”. In Tánctudományi Tanulmányok 1969-1970, 115-161.

Pálfi Csaba 1981
„Kecsetkisfalud a Gyöngyösbokrétában”. Tánctudományi Tanulmányok 1980-1981, 317-331.

Pávai István 1995
„A moldvai népzenei dialektus”Magyar Kodály Társaság Hírei XVII, 20-23.

Pávai István 2002
„The Folk Music of the Moldavian Hungarians”. In Hungarian Heritage, Volume 2, Numbers 1-2, 42-48.

Rajeczky Benjamin (szerk.) 1969
Magyar népzene I. Hungaroton LPX 10095-98 hanglemez. Budapest.

Rajeczky Benjamin (szerk.) 1972
Magyar népzene II. Hungaroton LPX 18001-04 hanglemez. Budapest.

Rajeczky Benjamin (szerk.) 1982
Magyar népzene III. Hungaroton LPX 18050-53 hanglemez. Budapest.

Réthei Prikkel Marián 1924
A magyarság táncai. Budapest.

Sárosi Bálint 1995
„Az erdélyi népzenei dialektus”. A Magyar Kodály TársaságHírei XVII, 19-20.

Szalay Olga 1988
„A moldvai dialektus néhány sajátossága Veress Sándor gyűjtése alapján”. Zenetudományi Dolgozatok 1988, 183-202.

Tari Lujza 1995a
„A magyar népzenei dialektusok a Magyar Népzenei Antológia hanglemezsorozat tükrében”. A Magyar Kodály Társaság HíreiXVII, 11-13.

Tari Lujza 1995b
„Az északi népzenei dialektus”. A Magyar Kodály Társaság Hírei XVII, 13-17.

Tóth Zoltán 1991
„Társadalmi formák és problémák gyűjtőmedencéje”. Ethnographia 3-4, 223-225.

Vargyas Lajos 1981
A magyarság népzenéje. Budapest.

Vargyas Lajos 1986/1999
„Nemzeti kultúra - világkultúra. Vargyas Lajossal beszélget Ittzés Mihály”. In: Vargyas Lajos: Keleti hagyomány - nyugati kultúra. Néprajzi, zenei, irodalmi tanulmányok második gyűjteménye. Budapest, 1999, 108-119. Első megjelenés: Forrás 1986/7, 1-11.

Veress Sándor 1931
„Népzenei gyűjtés a moldvai csángók között”. Ethnographia 3, 133-143.

Vikár Béla 1943
„Erdélyi út a fonográffal”. In Emlékkönyv Kodály Zoltán hatvanadik születésnapjára. Szerkesztette Gunda Béla. Budapest, 88-96.

Viski Károly 1937
Hungarian Dances. Budapest-London.

Wilheim András 2000
Beszélgetések Bartókkal. Interjúk, nyilatkozatok 1911-1945. A kötet anyagát összegyűjtötte, a szöveget gondozta és a jegyzeteket írta Wilheim András. Budapest.


* Megjelent: Zenetudományi Dolgozatok 2004-2005. Budapest, MTA Zenetudományi Intézet, 2006. 193-216.; Korábbi változat: Az erdélyi nagytáj a néprajz-, népzene- és néptánckutatás szemléletében. Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyve 13. Tanulmányok Gazda Klára 60. születésnapjára, Kolozsvár, Kriza János Néprajzi Társaság, 2005. 15-47.

1 Kósa László 1991, 207-208.

2 Paládi-Kovács Attila 1991, Miskolczy Ambrus 1991, Tóth Zoltán 1991, Hofer Tamás 1991.

3 Kósa László 1998, 280-281, 334.

4 Vikár Béla 1943, 96.

5 Kodály Zoltán 1927/1982, 31.

6 Bartók Béla - Kodály Zoltán 1923, 5.

7 Demény János (szerk.) 1976, 120-123.

8 Bartók Béla, ifj. (szerk.) 1981, 229.

9 Kodály Zoltán 1923/1982, 97.

10 Wilheim András 2000, 66, 79, 85-86, 132.

11 Martin György 1970-1972, 220-221.

12 Martin György 1970-1972, 230, 238.

13 Martin György 1982, 205.

14 Vargyas Lajos 1981.

15 Vargyas Lajos 1986/1999, 110.

16 Utóbbiról lásd: Pálfi Csaba 1970, 1981; Karácsony Zoltán 1997.

17 Losonczi Ágnes 1969, 138-152.

18 Barta Gábor 1987, Kós Károly 1957, Kósa László - Filep Antal 1983, 134, 138, 180-181.

19 Kós Károly 1957, Kósa László - Filep Antal 1983, 66, 82, 120-121.

20 Antal Imre 1992, 5-50.

21 Vö.: Andrásfalvy Bertalan 1989.

22 A földrajzi szemlélet alkalmazását a néprajztudományban részletesen áttekinti Keményfi Róbert 2004. Lásd még az ott fölsorolt irodalmat.

23 Bátky Zsigmond 1905, 208, 214-218.

24 Bátky Zsigmond - Györffy István - Viski Károly 1933, 30-31.

25 Balassa Iván - Ortutay Gyula 1979, 29, 39-40, 43.

26 Kósa László 1998, 155-159, 319-344.

27 Kós Károly 1957.

28 Részletesen lásd Balogh Balázs - Fülemile Ágnes 2004, 11, 15-25, 96-107, 122-127.

29 Borsos Balázs 2003, 40, 50, 54-56.

30 Bartók Béla 1924/1966, 105.

31 Kodály Zoltán 1993, 172.

32 Bartók Béla - Kodály Zoltán 1923, 5-6.

33 Domokos Pál Péter 1981, 7-10.

34 Bartók Béla, ifj. (szerk.) 1981. 230.

35 ifj. Bartók Béla 1955. 282. Uö. 1981. 172. oldalon úgy pontosít, hogy egy Bákó környéki zászlóalj hat katonájáról van szó, akiktől Bartók moldvai népdalokat gyűjtött.

36 Domokos Pál Péter 1981, 10-12. Lásd még Bartók nyilatkozatát a kolozsvári Keleti Újság 1933. december 19-i számában, illetve aRádió Újság 1941/41. számában (Wilheim András 2000, 134, 214).

37 Veress Sándor 1931.

38 Domokos Pál Péter 1941, 242. A moldvai magyar zenedialektus kérdéseihez lásd még Jagamas János 1957, 1977, 1984; Szalay Olga 1988; Pávai István 1995, 2002.

39 Bartók Béla 1934/1999, 225-226; Lajtha 1954, 4.

40 Faragó József - Jagamas János 1954, 49-50; Jagamas János 1956, 1957, 1977; Jagamas János - Faragó József 1974, 356-358.

41 Almási István 1984, 236.

42 Jagamas János 1956, 1957, 1977.

43 Olsvai Imre 1998, 527. A felsorolt szerzőkkel arra az 1955-ben összeállított típuskötetre utal Olsvai, amely előzményét képezte Járdányi típusköteteinek, de sosem jelent meg. Lásd Járdányi Pál 1961, I. 7; Olsvai Imre 2004, 206-207.

44 Járdányi Pál 1961, I. 9, 37, 119, 227-232; II. 195-199; Olsvai Imre 2004, 206.

45 MNT V 66-67, 541-739, 987-1041.

46 Rajeczky Benjamin 1969 kísérőfüzet 2-3, 1972 kísérőfüzet 2-3, 1982 kísérőfüzet 2.

47 Dobszay László 1984, 569.

48 Dobszay László - Szendrei Janka 1988, 42, 41.

49 Részletezését lásd a következő, A néptánckutatás Erdély-értelmezései című részben.

50 MNA I kísérőfüzete 5. A sorozatról s ennek kapcsán a népzenei dialektusterületekről 1995. május 6-án rendezett konferencia nyomtatásban megjelent előadásai: Tari Lujza 1995a, 1995b; Paksa Katalin 1995; Sárosi Bálint 1995; Pávai István 1995b, 2002.

51 MNA V és VI kísérőfüzetei.

52 MNA VII 12.

53 MNT VIII/A 7.

54 Olsvai Imre - Rudasné Bajcsay Márta - Németh István (szerk.) 1998.

55 Paksa Katalin 1999, 243-244.

56 Almási István 1979, 7, 9-10, 16-17.

57 Réthei Prikkel Marián 1924, Viski Károly 1937, Lajtha László - Gönyei Sándor 1943, Molnár István 1947, Kaposi Edit - Maácz László 1958.

58 Martin György 1980a 140.

59 Martin György 1970-1972, 26-36, 104, 224-247.

60 Lásd még Kósa Lászó 1998, 319.

61 Kósa László - Filep Antal 1983, 139.

62 Martin György 1970; 1980b, 326.

63 Almási István 1999 helyteleníti a Kutasföld, Kutasfölde tájmegnevezés használatát.

64 Martin György 1982, 187-188, 190-192, 195, 201. Kiemelések Martintól.

65 Karsai Zsigmond - Martin György 1989. 25.

66 Martin György 1990, 393, 430-452; 1995. 27, 105-128; 1997. 212, 251-274.

67 Martin György 1979, 193.

68 MNA I., 24-30.

69 Részletesebben lásd Pávai István 1995a, 1996, 1999.

Folkszemle, 2010. december hozzászólás | továbbküldés | nyomtatás