Folkszemle, 2009. május hozzászólások (1 db) | továbbküldés | nyomtatás

A Művelődés archívumából
XLII. évfolyam (1993) 2. szám 31-32. o.

Pávai István

Kodály Zoltán és a magyar néptánc*

1951-ben egy interjú során Kodálytól megkérdezték, hogy Bartókkal párhuzamosan végzett népdalgyűjtő útjai alkalmával voltak-e tánccal kapcsolatos élményei. Kodály a kérdésre úgy válaszolt: „akkoriban nem rendelkeztünk megfelelő mechanikai készülékekkel, hogy a táncokat is megörökíthessük. Aztán meg egyikünk sem volt valami jó táncos, hogy legalább a saját lábunkkal tanultuk volna meg járni a falu táncait”1. Ennek ellenére van adatunk Kodálynak gyakorlati táncismereteire is. Szabolcsi Bence írja róla: „Táncolni is láttam egyszer: egy augusztusi éjszakán, 1924-ben, a salzburgi dómtéren rögtönzött, csodálatosan délceg verbunkost járt - mintha a Háry János egyik jelenetét rögtönözte volna. A tánchoz én dúdoltam hozzá a kísérőzenét, Boka híres Száz ember verbunkosát”2.

Lehettek-e Kodálynak már gyermekkorában táncélményei? Minden bizonnyal igen, hiszen a Galántai táncok partitúrájához 1934-ben írt előszóban ez áll: „Galántán töltötte a szerző gyermekkora legszebb hét esztendejét. Híres volt akkor a galántai banda, Mihók prímás alatt. De még híresebb lehetett száz évvel azelőtt. 1800 táján Bécsben több füzet magyar tánc jelent meg. Egyiknek címe így jelöli meg forrását: >von verschiedenen Zigeunern aus Galantha<. Ma már hírmondó sem maradt belőlük. Hadd folytassa ez a kis mű a régi galántai hagyományt.” Kodályt később is foglalkoztatta a galántai zenészek egykori hírneve, hiszen harminc év múltán még két 18. század végi adatot fűz a fent idézetthez. Az egyik az erdélyi származású Etédi Sós Mártonnak a mohácsi vészről szóló elbeszélő költeményéből való. Ebben az egyik szereplő jellemzésénél ez áll: „Magyar termetének alig lehet mássá / Galántai Tzigány volt a’ musikássa”.

A másik adat a kolozsvári származású nyelvésztől, Gyarmathi Sámueltől származik, aki ezt írja: „Semmiféle Mu'sikás ugy a' Verbunkos nótát a' talp alá nem rakja mint a' Galántai Tzigányok”3.

Bár a század eleji gyűjtések során elsősorban az énekelt népdalt kutatták, Kodály akarva akaratlanul találkozott a táncok kísérőzenéjével is. Szemléletében a magyar népzene és a magyar zenetörténet kutatása egybefonódott. Ezért kereste a táncdallamok eredetét, nemcsak a keleti rokonnépeknél, hanem nyugati irányban is. Fölismerte, hogy a táncdivatok a korábbi századokban is gyakran járványszerűen terjedtek Európa-szerte. A 16. században divatos Volta nevű tánc emlékét a Kis kacsa fürdik kezdetű gyermekjátékdalunkban fedezte föl4. Utóbbit a Háry Jánosban használta föl, de viszontlátjuk a Bicinia Hungarica harmadik füzetében is5.

Kodály fontosnak tartotta a magyar tánctörténet zenei vonatkozásait is föltárni. 1951-ben joggal rója föl könyvtáraink zenei anyagának rendezetlenségét, katalogizálatlanságát. Ilyen téren maga is búvárkodni kezd. Ennek egyik eredménye a Mihálovits Lukács Három magyar nótájáról szóló írása, amelyben többek között egy fontos táncterminológiai észrevétele van a későbbi gyűjtések során Erdélyben is fölbukkanó lassú magyarral kapcsolatban: „Igen ritkán nevezik magukat a magyar kiadványok és kéziratok verbunkosnak. A magyar olyan elnevezés volt, mint az allmande, anglaise, français, polonaise. Képtelenség is a legmagyarabb táncot és zenéjét idegen névvel megcsúfolni”6. Érdekességképpen megemlítem, hogy az erdélyi románoknál gyakori az ungureşte, ungurească, ungurică táncnév, s helyenként a Kárpátokon túl is megtalálható7.

Kodály búvárkodásának másik eredménye az 1729-es keltezésű Lányi Eleonóra Zsuzsanna-féle kézirat, amely több korabeli magyar táncdallamot tartalmaz, köztük Az árgyélus kis madár kezdetű népdalunk hangszeres változatát is, Saltus hungaricus néven. A kéziratot Kodály 1951-ben a Magyar Tudományos Akadémia nagygyűlésén ismertette, ahol bevezetőjében többek között ez a mondat is elhangzott: „1689-től az 1780-as évekig, kereken száz esztendeig semmiféle adatunk nincs a magyar tánc zenéjéről”8.

Ez a figyelmeztetés ösztönözte később Domokos Pál Pétert arra, hogy könyvtárakat, kézirattárakat végigkutatva keresse száz év elveszett magyar muzsikáját. Munkája eredményeként 11 olyan gyűjtemény került elő, amelyek végre fényt vetnek 18. századi tánczenénkre9.

A Háry Jánosból ismert Intermezzo megszületése is Kodály tánczene-történeti érdeklődésének köszönhető. A dallam eredetije ugyanis Gáti István A kótából való klavírozás mestersége című, 1802-ben megjelent zongoraiskolájából származik10. A székely csűrdöngölő legismertebb dallamát - amelynek gyergyóremetei változatát a Magyar rondóban dolgozta föl - megtalálta egy Schmelzer nevű 17. századi osztrák balettkomponista zenéjében, Gavotta styriaca, stájer gavotte néven. Valóban, a jódliszerű nagy hangközugrások nem jellemzőek a magyar népzenére, s a csűrdöngölő dallama valószínűleg a verbuválások alkalmával került hozzánk. Fontos felismerése Kodálynak az alábbi: „Ritmusban hasonló táncdarabot könnyen kölcsönvesz egyik nép a másiktól. Van olyan zenedarab, hogy magyarok magyar, románok román táncot járnak rá”11. Ennek az esetnek egyik legérdekesebb példája az a dallamtípus, amelyet Kodály a Marosszéki táncok főtémájául választott, hiszen különböző ritmusruhába öltöztetve szinte mindegyik erdélyi román és magyar tánctípus kísérőzenéjében megtaláljuk. Természetesen a szerzőnek a mű keletkezése idején nem volt lehetősége ezt a tág dallamrokonsági kört ismerni. Az általa Gyergyó vidékén gyűjtött marosszéki megnevezésű dallam, az ugyanilyen nevű tánc ritmikai sajátosságai szerint nyolcadoló alaplüktetésű. Ebben a ritmikai formában Kodály valószínűleg idegennek érezte, ezért ritmusát a lassú magyar verbunkos sajátosságai szerint kiszélesítette, s ebben a formában építette be kompozíciójába. Kodály intuíciója nem csalt. A mű megszületése után jóval később előkerült a dallamnak olyan népi változata is, amely ritmusban is egyezik a Marosszéki táncok főtémájával12.

A Domokos Pál Péter esetéhez hasonló, gyümölcsöző eredményekkel záruló ösztönzést másoknak is adott Kodály. 1940-ben Lajtha László erdélyi gyűjtőútra készült, s bizonytalan volt az úti cél tekintetében. Kodály azt ajánlotta, menjen a Szamosújvár melletti Székre, mert nemrég odavaló hímzéseket látott, s ahol ilyen szép népművészet van, ott dalkultúrának is kell lennie13. Lajtha gyűjtése nemcsak zeneileg, hanem tánc szempontból is igazolta Kodályt. A széki tánc lett az a katalizátor, amely színpadi táncművészetünk megújulását, s a városi táncházak megjelenését eredményezte”.

Ez azonban nem következett volna be, ha időközben nem jön létre szinte teljesen új tudományként a magyar néptánckutatás. Megszületése körül ugyancsak Kodály bábáskodott. A nevezetes 1956-os évben figyelt föl az éppen szárnyaikat bontogató fiatal budapesti néptánckutatókra, Martin Györgyre, Pesovár Ernőre és Lányi Ágostonra, akik akkor még nem kutatóintézetben, hanem a műkedvelő néptáncmozgalmat irányító Népművészeti Intézetben dolgoztak, igen nehéz körülmények között. Később, a hatvanas években Martinék már járhattak gyűjteni Erdélybe. Az itt megismert adatközlők - zenészek, énekesek, táncosok - Budapesten jártukban mindig fölkeresték Martint, aki rendszerint elvitte őket a Magyar Tudományos Akadémia Népzenekutató Csoportjához, ahol bemutatták tudásukat. Ilyenkor mindig Kodály is jelen volt. Egy alkalommal gyimesi vendégeket hoztak be Martinék. Köztük volt Antal Péterné, Antal Zoltán paraszthegedűs édesanyja, akit a gyimesi gyűjtések alkalmával még sosem sikerült táncra bírni. Ekkor azonban Kodály kérésére, fia muzsikájára bemutatta a gyimesi táncok közül a lassú magyarost.

Kodály felismerte, hogy a magyar népzenekutatásban elért, világszinten elsőrangú eredmények mellől hiányzanak a tánckutatás eredményei, ezért tekintélyének teljes súlyát és szükség esetén saját anyagi erőforrásait is bevetette a hiány pótlása érdekében. Ugyanakkor szerette volna a magyar tánckutatókat már kezdettől bekapcsolni a nemzetközi tudományos vérkeringésbe. 1963-ban vitte először Martin Györgyöt és Pesovár Ernőt a Nemzetközi Népzenei Tanács egyik kongresszusára, de azzal a kikötéssel, hogy mondandójukat saját táncukkal szemléltetik. Martinék ezenkívül némafilmvetítéssel is illusztráltak. Megbízójuk felelősségre vonta őket: miért nem hangos filmet használnak. Ekkor magyarázták meg neki: hogy az annyira költséges, hogy intézetük nem engedheti meg magának annak finanszírozását. Kodály felhasználva UNESCÓs kapcsolatait, rövidesen beszerzett egy hangosfilm-felvevő gépet, így vált lehetővé még 1965-ben, jóval a videózás kora előtt, a század elején született magyar paraszttáncos nemzedék legkiválóbb táncos egyéniségeinek hangosfilmre-vétele.

Ugyancsak 65-ben történt, hogy Etiópia császára a Magyar Tudományos Akadémia segítségét kérte országa népzene- és néptánckutatásának megalapozására. Kodály Sárosi Bálint mellett Martin Györgyöt küldte hathetes tanulmányútra Etiópiába, miáltal a magyar kutatók nemzetközi látóköre jócskán kiszélesedhetett.

Egy másik alkalommal ausztráliai magyarok fordultak Kodályhoz magyar tánckönyvek és táncos filmek beszerzése érdekében, ugyanis a hivatalos úton beadott kérelmükre a magyar hatóságok nem adtak választ. Kodály a könyvek beszerzését és a filmek átmásolásának költségét a saját zsebéből állta15.

1966-ban a Nemzetközi Népzenei Tanács Ghánában tartotta kongresszusát. Ennek elnöke akkor éppen Kodály volt. A Magyar Tudományos Akadémia egyetlen magyar kutató részvételét tette anyagilag lehetővé. Kodály viszont ragaszkodott, hogy a zenefolklorista mellett egy tánckutató is legyen jelen, s ennek érdekében a saját szerzői jogdíjából befolyó valutakeretből utaltatta ki a költségek fedezésére szükséges összeget. Martin György csak jóval Kodály halála után tudta meg, hogy úti- és tartózkodási költségeit nem az Akadémia fizette16.

A magyar táncoknak a hagyományos paraszti életmód fölbomlása utáni továbbélése is foglalkoztatta Kodályt. A pedagógus hangja szólal meg egyik 1951-es nyilatkozatában: „jó kezdeményezés, hogy magyar táncbemutatókat rendeznek. De nagyobb jelentőségű, hatásosabb eszköz lenne, ha már gyermekkortól kezdve rendszeresen tanítanák a magyar tánc elemeit is... Sőt! Már az óvodában el lehetne kezdeni a táncoktatást. A székelyek például már öt-hat éves korban táncra fogják a gyerekeket, így valóban elérhetnénk, hogy a népdallal együtt vérünkké, anyanyelvünkké válik a tánc is”17. A színpadi tánccal kapcsolatban pedig ugyanott ezt írja: „Művészi táncunkban... még nem alakult ki a sajátosan magyar jellegzetesség, túlságosan kötik táncosainkat a technika nemzetközi formaelemei. Bár vannak biztató jelenségek, úgy hiszem, meg kell várni, amíg megszületik egy igazi, nagy alkotó tánctehetség, aki majd magasabb fokon nagyobb művészi egységgé tudja formálni a néptáncot.” A színpadi tánc zenéjéről pedig megjegyzi Kodály: „arra kell törekedniök a zeneszerzőknek, hogy legalább olyan műveket írjanak, mint az eredeti paraszti táncmuzsika”.


* Az EMKE sepsiszentgyörgyi szervezete által rendezett emlékünnepségen, 1992. december 5-én elhangzott előadás

Jegyzetek

1 Kodály Z.: Visszatekintés III. Közreadja Bónis Ferenc. Bp., 1989:388.

2 Szabolcsi B.: Úton Kodályhoz. Bp., 1972: 58.

3 Kodály Z.: Visszatekintés II. Közreadja Bónis Ferenc. Bp., 1982:493.

4 Kodály Z.: A magyar népzene. Bp., 1981:74-75.

5 BereczkyJ.-Domokos M.-Olsvail.- Paksa K.-Szalay O.: Kodály népdalfeldolgozásainak dallam- és szövegforrásai. Bp., 1984:61,2525.

6 A 3. jegyzetben i.m.: 271-273.

7 G. T. Niculescu-Varone-E. Costache Găinariu-Varone: Dicţionarul jocurilor populare româneşti. Buc, 1979.

8 A 3. jegyzetben i.m.: 274-275.

9 Domokos P. P.: Hangszeres magyar tánczene a 18. században. Bp., 1978.

10 Szabolcsi B.: A magyar zenetörténet kézikönyve. Bp., 1979:209.

11 A 4. jegyzetben i. m.: 90, 88-89.

12 Pávai I: A Marosszéki táncok főtémájának folklórkapcsolatai. In Utunk Kodályhoz (szerk. László F.). Buk., 1984.

13 Lajtha L: Újra megtalált magyar népdaltípus. In Emlékkönyv Kodály Zoltán hatvanadik születésnapjára (szerk. Gunda B.). Bp., 1943:219.

14 Martin Gy.: A széki tánchagyományok felfedezése és szerepe a magyar folklorizmusban. Ethnographia, 1982:73-78.

15 Martin Gy.: Emlékeim Kodályról. In Zenetudományi Dolgozatok (szerk. Berlász M. és Domokos M.) Bp., 1984:185-191.

16 Kodály Zoltán levelei (szerk. Legányi D.). Bp., 1981:431.

17 Az 1. jegyzetben i. m.: 389.


Folkszemle, 2009. május hozzászólások (1 db) | továbbküldés | nyomtatás