Folkszemle, 2009. december hozzászólás | továbbküldés | nyomtatás

Ratkó Lujza

A néptánc tartalmi elemzése1

Martin György, európai hírű néptánckutatónk megfogalmazása szerint a kelet-európai néptánckutatást a legutóbbi ideig „bizonyos formalizmus jellemezte”.2 Ez azt jelenti, hogy a figyelem elsősorban a táncok formai jellemzőinek - motívumainak, szerkezetének, zenével való viszonyának - tanulmányozására és formai szempontú tipologizálására terjedt ki, míg jóval kisebb jelentőséget kapott a tartalmi-funkcionális kérdések vizsgálata. Martin mindig is hangsúlyozta a táncok komplex elemzésének szükségességét, azaz a formai és zenei sajátosságok mellett a tartalmi-funkcionális jegyek taglalását - sajnálatos módon azonban ez a legtöbb esetben nem valósult meg. Hogy mi okból, annak korszakonként változóan több oka is volt. A tánckutatás kezdeti időszakában a legsürgetőbb feladatok elvégzése, azaz a magyar néptáncok alapvonásainak meghatározása, a táncok tipologizálása és a dialektushatárok kijelölése volt az, ami háttérbe szorította a tánckutatásnak ezt az oldalát, míg a későbbiekben legtöbbször a táncokkal, táncélettel kapcsolatos szisztematikus néprajzi gyűjtések hiánya jelentette a legfőbb akadályt a komplex szemlélet érvényesítésében. Mindamellett természetesen jó néhány olyan tanulmány is született, amely eleget tesz a komplexitás követelményének, és a táncokat nemcsak önmagukban, hanem a paraszti élet eleven közegében vizsgálja, s így társadalmi-kulturális összefüggéseiket, funkcionális vonásaikat is képes feltárni.

A néptánckutatás öt évtizedének eddigi eredményei azonban ma már olyan finomításokra is lehetőséget nyújtanak, amelyek tovább árnyalják, pontosítják a táncok vizsgálatának korábban meghatározott hármas szempontrendszerét. Ennek a pontosításnak a legkézenfekvőbb módja a tartalmi és a funkcionális szempont eddig összevont kategóriájának kettéválasztása. Noha a két szempont szorosan összefügg egymással, az elkülönítés mégis mindenképpen indokolt, hiszen míg tartalom alatt általában valamilyen belső jelentést, mondanivalót értünk, addig a funkció a tartalomtól gyakran független aktuális szerepkört, rendeltetést foglalja magában. A tánctudomány eddigi történetében a két fogalomnak inkább csak körülírása és nem pontos meghatározása történt meg, ami - egy kategóriába való összevonásuk mellett - még inkább összemosta a köztük levő különbségeket. Ennek következtében a táncelemzés eddigi gyakorlatában a tartalmi-funkcionális szempontú vizsgálat lényegében egyet jelentett az adott tánc funkciójának leírásával; egy-egy tánc vagy tánctípus tartalmi tényezőinek vizsgálatára és meghatározására mindössze néhány tanulmány tett kísérletet.3 Azonban már ezekből az elszórt kísérletekből is kiviláglik, hogy egy tartalmi szempontú vizsgálódás lényeges új eredményeket hozhat a táncok kutatásában - olyan új eredményeket, amelyek jelentősen kiegészíthetik, sőt akár kisebb vagy nagyobb mértékben módosíthatják is a formai elemzések konzekvenciáit.

Ahhoz, hogy önálló tartalmi szempontrendszert dolgozzunk ki, mindenekelőtt az alapelvek tisztázására, a tánc funkciójának és tartalmának fogalmi definiálására és a kettő összefüggéseinek illetve különbségeinek meghatározására van szükség.

Alapelvek

Első pillantásra meglehetősen szokatlan dolognak tűnhet a táncok vonatkozásában a szó eredeti jelentésében vett tartalomról, különösen pedig jelentésről beszélni - pedig ha belegondolunk, hogy a tánc eredete azokhoz az ősi kultúrákhoz nyúlik vissza, amelyekben még minden tevékenység rítusként létezett (s a rítus tulajdonképpen megelevenített, „eljátszott” szimbólum volt), akkor mindjárt magától értetődővé válik a gondolat. Ezeknek az archaikus kultúráknak megkülönböztető sajátossága volt a szakrális szemlélet, ami a mindennapi élet tevékenységeinek, az emberi élet minden mozzanatának szakrális töltést, a külső megnyilvánulási formákon túlmutató belső jelentést adott. Az archaikus ember ugyanis minden tettével a transzcendencia valamilyen formájához igyekezett igazodni: rítusai révén kapcsolódott be az egyetemes világrendbe, s szakralizálta létének, kultúrájának egészét, azaz összhangba hozta magát és világát az isteni törvényekkel - s ez az, ami a puszta materiális funkcionalitás szintje fölé emelte minden tevékenységét; ez az, ami inherens értelemmel, szakralitással itatta át kultúrájának egészét, s ami ilyen módon tartalommal töltötte meg e kultúra minden egyes jelenségét, megnyilvánulási formáját. Ez a szakrális szemlélet és ritualitás a későbbi, ugyancsak tradicionálisan felépülő kultúráknak is szerves része volt, vagyis az európai paraszti kultúráknak, s köztük a magyar népi műveltségnek is alapját képezte; háttérbe szorulását majd eltűnését a hagyományos kultúrák fokozatos átalakulása, egyre rohamosabb modernizálódása hozta magával.

A tánc megszületése eredendően ugyancsak a rítusokhoz kapcsolódott - s mivel mindig valamilyen szakrális-rituális-kultikus szerepkörben létezett, ezért magától értetődő, hogy eleve valamilyen belső jelentést hordozott. A rítus mondanivalóját a tánc térformái, mozdulatai és gesztusai együttesen hordozták a zenével, énekkel és a szöveggel, valamint a rítus egyéb mozzanataival; az archaikus és tradicionális ember kifejezésmódja ugyanis a ma emberétől eltérően nem verbális, hanem analogikus és szimbolikus volt, s ennek megfelelően elsősorban nem szavakkal, hanem valamilyen értelmet magában rejtő cselekvés- és mozdulatsorral fejezte ki mondandóját. Hogy egy-egy táncelemet vagy mozdulatot milyen célokra, milyen szertartás vagy rítus keretében alkalmaztak, illetve megfordítva: hogy egy-egy rítus mondanivalójának kifejezésére milyen mozdulatok voltak megfelelőek, az teljes mértékben az adott mozdulatnak a rítustól függetlenül is létező inherens értelmén, belső jelentésén múlott.4 A tartalom és a forma szoros egysége, azaz a belső jelentésvilág és külső kifejeződése között tradicionálisan meglévő szigorú oksági-logikai megfelelés ugyanis kizárta, hogy esetlegesen vagy véletlenszerűen forduljon elő egy-egy táncelem. Másképp megfogalmazva: minden jelként vagy szimbólumként funkcionáló vizuális vagy egyéb elem éppen formájánál, megjelenésénél fogva volt alkalmas az adott idea vagy gondolatkör kifejezésére, hiszen a forma már önmagában is felidézte a benne rejlő tartalmat. Ez a tartalom azonban az archaikus gondolkodás analógiás voltából következően sohasem kizárólagos és egysíkú, hanem éppen az analógiák szerteágazó bokra miatt többrétű, összetett, és a létezés több síkjára vonatkoztatva is értelmezhető. Egyik legjobb példa erre a kör, amely az emberiség egyik legősibb alapszimbólumaként a világ minden táján előfordul a legkülönfélébb korszakokban és kultúrákban, méghozzá pontosan meghatározható jelentéskörökben: egyrészt a Nap és a Hold alakjának, valamint az égitestek látszólagos körpályájának megidézésével kozmikus tartalmakat hordoz, ugyanakkor pedig számos olyan, szorosan a kör formájából fakadó jelentés tapad hozzá, amely az egyetemes létezésnek mind a természetfölötti, mind pedig a természeti-emberi aspektusaira vonatkoztatható. Formájának tökéletessége és önmagába zártsága folytán így lehet például a tökéletesség, a védettség és zártság szimbóluma, az egység, egyneműség képi kifejezője, illetve önmagába visszatérő megszakítatlan vonalként a ciklikusan ismétlődő mozgás vagy idő megidézője, s mint ilyen, a végtelenség, az állandóság, örökkévalóság jelképe.5

A tánc különböző mozgás- és térformái, koreográfiai jellemzői olyan jól körülírható jelentéstartamok hordozói voltak, amelyek a tradicionális kultúra más területein, leginkább különböző művészeti alkotásokon vizuális jelként jelentek meg. Így például a körtánc inherens értelmét éppúgy a körszimbólum fent említett jelentései között kell keresnünk, mint ahogy egy tradicionális művészeti alkotás esetében tennénk; az a tény ugyanis, hogy a körforma nem képi ábrázolásként, hanem mozgással kifejezve jelenik meg, szimbolikáján, jelentésén semmit nem változtat.

Alapfogalmak

Az alapelvek felvázolása után lássuk, hogyan határozható meg s egyben különíthető el a funkció és a tartalom eddig együttesen használt fogalma.

Egy tánc funkciója az a szerepkör, amelyet az adott közösség életében aktuálisan betölt, s amely társadalmi-kulturális közegének, szokáskörnyezetének függvényében változik. A recens táncanyag alapján ennek megfelelően rituális, szertartásos, tánckezdő, mutatványos és szórakoztató-mulatsági funkciókról beszélhetünk. Egy-egy tánc szerepköre, rendeltetése nemcsak korszakonként, hanem - egy korszakon belül - alkalmanként is változhat, például ha különböző szokások vagy közösségi összejövetelek keretében jelenik meg. Ismét a körtáncot említjük példának, amely a nagyböjt időszakában rituális-kultikus rendeltetésű táncként funkcionál, ugyanakkor viszont a fiatalság számára rendezett bálokon tánckezdő szerepet, míg a lakodalmakban avató, a fonókban pedig szórakoztató-mulatsági funkciót tölt be.

Ezzel szemben a táncnak az a vonása, amit tartalmaként nevezhetünk meg, nem változó, hanem állandó tényező; ugyanis egy tánc tartalma nem más, mint az a tradicionális alapelv, idea, eszme, amelyet a tánc mozdulatai és gesztusai, térformái és irányai, viszonyainak variánsai a hagyomány szerint inherens módon magukba foglalnak, s amely a mozgás szimbolikus nyelvén keresztül fejeződik ki. A táncnak ezt a belső jelentését a történelmi-társadalmi változók nem érintik, és a tánc pillanatnyi funkciója sem befolyásolja - ez maga a tánc lényege, kvintesszenciája, principiális magja, amelyet születésétől fogva magában hord, s amely elválaszthatatlanul hozzátartozik, mint szóhoz a jelentése. Az énekes női körtánc példájánál maradva a körformának és a körmozgás irányainak tradicionális jelentései akkor is benne rejlenek a táncban, ha e jelentésektől idegen funkciókban alkalmazzák, vagy ha jelentésteliségének tudata teljes mértékben homályba merül.

A fentiekkel természetesen nem azt mondjuk, hogy minden egyes táncmotívumnak önálló jelentése lenne; hanem csupán azt, hogy voltak olyan, a tradicionális szemléletnek és gondolkodásnak megfelelő mozgási alapformák, amelyek mintául szolgáltak, modellt kínáltak valamely mondanivaló vagy eszme táncbeli megfogalmazásához, mozgás általi kifejezéséhez, s amelyek éppen tradicionális nyelvezetük miatt jól érthetők voltak a hagyomány világában. Ezeket a mintákat a különböző népek karakterüknek, vérmérsékletüknek megfelelően különbözőképpen alkalmazták, azaz a modell által kínált vázat más és más módokon „öltöztették fel”, az alapformákat eltérően variálták; így alakulhattak ki egymástól jelentősen elütő motivikájú és karakterű tánckultúrák, amelyeknek a mélyén azonban ugyanaz a tradicionális eszmeiség és szimbolizmus húzódott meg.

A funkció és a tartalom összefüggései

A funkció és a tartalom fogalma között a fent tárgyalt lényeges különbségek mellett igen szoros, a tradicionális szemléletmódból következő összefüggések is léteznek. Az ugyanis, hogy egy meghatározott jelentéskörrel bíró táncforma milyen funkcióban alkalmazható, illetve hogy egy adott szerepkör betöltésére melyik táncforma a legalkalmasabb, azt minden esetben a kettő között meglévő szoros jelentésbeli megfelelés, analogikus kapcsolat szabta meg, végső soron tehát az a mélyebb értelem, amely a tradicionális kultúrák minden jelenségét áthatotta. Egy olyan többértelmű szimbólum esetében is, mint például a már többször említett kör, mindig az adott szerep határozza meg, hogy sok jelentése közül éppen melyik felel meg pillanatnyi funkciójának. Ilyen módon az énekes női körtáncnak más és más jelentése aktualizálódik különböző szokásokhoz kapcsolódva, pontosabban más és más jelentése révén képes az adott szokáshoz tartozó rendeltetést betölteni. Így lehetséges, hogy míg a sárközi menyasszony körül járt karikázóban a kör óvó-védő szerepe nyilvánul meg, addig az ugyancsak lakodalmi „menyasszonyforgatásban” (Hegyköz) az asszonyok az egységet, egyenrangúságot kifejező körtánccal avatják be maguk közé a menyasszonyt, ugyanakkor viszont a nagyböjt időszakában járt karikázó ciklikus körmozgása már az élet periodikusan visszatérő tavaszi megújulásának a jelképe.6

A táncok tartalma és funkciója közötti összefüggés a tradicionális kultúrák fokozatos deszakralizálódásával és modernizálódásával párhuzamosan egyre jobban elhalványodott: a tánc eredeti szakrális-rituális funkciója mindinkább a profán mulatság, a szórakoztatás irányába tolódott el - amire egyébként a tánc jellegénél fogva amúgy is fokozottabban „hajlamos” volt, mint a rítusok egyéb összetevői vagy például a többi művészeti ág - s ezzel együtt a mozdulatok szimbolikus értelme, a táncok belső jelentésvilága is egyre inkább elhomályosult. Ez a szerepkörváltás és tartalmi-jelentésbeli elszegényedés ugyanakkor erőteljes formai, zenei és funkcionális gazdagodással járt együtt, ami a táncok motívumanyagának, szerkezetének, párviszonyainak, térformáinak és zenei kíséretének bővülésében és bonyolultabbá válásában, s funkcióinak gyarapodásában nyilvánult meg. Ezek a változások tették lehetővé a tánc önálló szórakozási formává, illetve - eredeti hagyományos közegéből kiszakadva - művészeti ággá alakulását.

A recens magyar tánchagyományban mindenekelőtt a különböző ünnepekhez, szokásokhoz kapcsolódó táncok azok, amelyek - éppen szokáskereteiknek köszönhetően - napjainkig megőriztek valamit belső jelentésvilágukból. S noha e táncok inherens jelentése már régen elhomályosult a szokás gyakorlóinak tudatában, valamikori mondanivalójuk, a kiüresedett formák egykori tartalma éppen a szokás egyéb tényezőinek, belső „mondanivalójának” ismeretében még felfejthető. Ugyancsak tetten érhetők még azoknak az alapmozgásoknak, elemi táncformáknak a tartalmi vonatkozásai, amelyek legtisztábban a gyermekjátékokban és a régi stílusú táncokban lelhetők fel. Az új stílusú táncok mozgásanyagának nagy része, noha alapformákra épült, a formai gazdagodás során feltételezhetően már nem tradicionális alapelvek szerint alakult, s mint ilyen, valószínűsíthetően nem is rendelkezik belső jelentéstöbblettel. Ez a kérdés mindenesetre külön vizsgálatot igényel.

A táncok tartalmi elemzése

Mindezek után nézzük meg, milyen módszerekkel tárható fel egy tánc jelentésvilága, hogyan fejthető fel a mozdulatokba rejtett mondanivaló! A tartalmi elemzés legfontosabb feltétele mindenekelőtt a tradicionális kultúra - esetünkben a magyar népi kultúra - szemléletének, gondolkodásának, analogikus-szimbolikus kifejezésmódjának, jelképrendszerének alapos ismerete. A tudomány analitikus-diszkurzív módszerei csak ennek ismeretében alkalmazhatók sikerrel; enélkül a jelenségeknek csak a felszínét láthatjuk, a mélyükön rejlő értelem feltáratlan marad.

A konkrét elemzés két lépésben történhet:
1) a táncnak keretet nyújtó szokás vizsgálata,
2) a tánc vizsgálata.

1) A szokás vizsgálata

A szokás vizsgálata mindazon tényezők elemzését foglalja magában, amelyek állandó keretül szolgálnak a táncnak, s amelyek az adott tánc adott környezetben való megjelenésének okát és magyarázatát adják. A tartalmi elemzés éppen ez utóbbi mozzanatban: a belső intelligíbilitás tételezésében és az oksági összefüggések keresésében tér el a funkcionális elemzéstől, ami a szakirodalomban rendszerint egyet jelent a tánc szerepkörének puszta megállapításával a „hogyanok” és „miértek” megválaszolása nélkül. A szokáskör vizsgálatából természetesen egyben a tánc funkciójára is fény derül, hiszen éppen a szokáskeretek határozzák meg az adott tánc társadalmi szerepét is.

A vizsgált tényezők a következők lehetnek: a szokás, illetve azon belül a tánc gyakorlásának
időpontja vagy időszaka,
helyszíne vagy helyszínei,
a táncban résztvevők csoportja,
a táncban használt eszközök.

Természetesen az egyes táncok vonatkozásában nem minden esetben játszik szerepet mind a négy tényező. Míg például egy szentiváni tűz körüli táncnak, a hétfalusi csángók boricatáncának vagy a nagyböjti karikázónak lényeges mozzanata gyakorlásuk ideje, addig a lakodalom egyes szertartásos táncainak vagy az avató funkciójú körverbunkoknak - a lakodalomhoz, illetve a legényavatás alkalmához való kapcsolódáson kívül - nincsen olyan kötött időpontja vagy időszaka, amely állandó meghatározóként jelentőséggel bírhatna e táncok elemzésében. Ugyanígy nem feltétlenül játszik meghatározó szerepet a helyszín, és alkalmanként a résztvevők csoportja sem szignifikánsan megjelenő tényező.

Általános szabályként leszögezhető, hogy mindazok a tényezők, amelyek következetesen ismétlődve és kizárólagos jelleggel fordulnak elő egy tánc szokáskörnyezetében, szükségképpen olyan jelentéshordozó momentumok, amelyek megmagyarázzák és egyben meg is határozzák a tánc előfordulását, aktuális funkcióját és jelentését az adott szokásban. Egy szokás alkotóelemeinek következetes ismétlődése ugyanis eleve feltételez valamilyen mögöttes értelmet, eleve kizárja, hogy esetleges és alkalomszerű jelenségről legyen szó; meglehetősen abszurd volna ugyanis pusztán véletlen egybeesések sorozatával magyarázni, hogy valami évről évre ugyanabban az időpontban, ugyanazokon a helyszíneken, ugyanazokkal a szereplőkkel és esetleg ugyanolyan eszközök kíséretében fordul elő. Lényeges azonban ebből a szempontból megkülönböztetnünk a kifejezetten jeles napokhoz, ünnepi szokásokhoz kapcsolódó táncokat, illetve azokat a szórakoztató funkcióban alkalmazott táncokat, amelyek ugyancsak szabályozott, rendszeresen visszatérő keretek között - például vasárnap délutáni bálok alkalmával - jelentek meg, de egészen más értelemben, mint az előbbiek. Míg ugyanis a szokásokhoz kapcsolódó táncok éppen azért válhattak az adott szokás részévé, mert képesek voltak annak „mondanivalóját”, üzenetét kifejezni a maguk sajátos nyelvezetével, a mozgás szimbólumrendszerével, addig a szórakoztató szerepkörű táncoknál fordított a helyzet: előbb jelentkezett a szórakozási igény, s a közösség ezt követően, ehhez teremtette meg a megfelelő szokáskereteket, alakította ki a bálrendezés és a báli magatartás szabályait. Ebben az esetben tehát nem beszélhetünk sem a tánc, sem a szokás mélyebb jelentéséről.

2) A tánc vizsgálata

A tánc tartalmi szempontú vizsgálata a tánc legelemibb összetevőinek: az egyes mozdulattípusoknak (lépés, ugrás, forgás, keringés, gesztus), viszonybeli és térbeli alapformáknak, alapirányoknak a vizsgálatát jelenti. Mint fentebb már említettük, korántsem arról van tehát szó, hogy az egyes konkrét motívumok mélyén értelmet keressünk, hanem arról, hogy a táncok vázát alkotó alapelemek rég elhomályosult tradicionális jelentését próbáljuk felderíteni: azt, hogy az emberi mozgás eme legősibb alkotóelemei milyen tradicionális alapelvek hordozói, milyen eszmék kifejezői. Erre a formai elemzéseknél megszokott módszer nem alkalmas; mindenképpen szükség van egyfajta „elvonatkoztatásra” is: ugyanis nem konkrét motívumokat vagy táncfolyamatokat kell vizsgálnunk, hanem csupán a mozgás lecsupaszított vázát, konkrét esetlegességektől megtisztított modelljét; a vizsgálat célja pedig annak kiderítése, hogy ezek a formák a tradicionális szemlélet és szimbolika fényében milyen jelentést hordozhatnak. Például a páros táncok a csoportos vagy szóló táncokkal szemben magától értetődően a férfi és női nem valamilyen viszonyulását fejezik ki. A felső-Tisza-vidéki cigányság küzdő karakterű botolója például, ha csak formai szempontból nézzük, típusnevének megfelelően valóban egy férfi és egy nő páros viadalának, stilizált küzdelmének tűnik. A tradicionális gondolkodásmód szerint azonban elképzelhetetlen, hogy egy férfi egy nővel harcoljon, különösen pedig úgy, hogy a férfi bottal támadjon a fegyvertelen nőre. Ennek fényében sokkal valószínűbb a táncnak olyan értelmezése, miszerint a férfi éppen hogy nem támadja, hanem erejének, ügyességének fitogtatásával meg akarja nyerni a nőt. Vagyis ami formai szempontból küzdelemnek tűnik, az nem más, mint az udvarlásnak egy archaikus-elemi formája - ilyen módon a tartalmi vonatkozásokat figyelembe vevő vizsgálat tehát máris lényegesen módosítja a korábbi elemzések következtetéseit.7

Összegzésképpen elmondhatjuk, hogy a magyar tánckutatás kiemelkedő eredményei ma már lehetővé teszik, hogy a táncelemzés jól bevált módszerei mellett olyan új utakat keressünk, amelyek a magyar néptánchagyomány eddig rejtve maradt oldalait is feltárhatják. Úgy véljük, hogy a táncok tartalmi elemzése olyan új, izgalmas feladatot állít a tánctudomány elé, amely nemcsak lényegesen új eredményekkel kecsegtet, hanem az egyre jelentéktelenebb témákat választó, és mind felszínesebb modern néprajzi és antropológiai vizsgálatokkal szemben a kutatás elmélyítését jelenti.

Irodalom

Belényesy Márta
1958 Kultúra és tánc a bukovinai székelyeknél. Bp.

Coomaraswamy, Ananda Kentish
1977 Primitive Mentality. In Roger Lipsey (ed.) Selected Papers I.Traditional Art and Symbolism. Princeton University Press, Princeton, 286-307.

Eliade Mircea
1987 A szent és a profán. A vallási lényegről. Bp.
1993 Az örök visszatérés mítosza avagy a mindenség és a történelem. Bp.
1997 Képek és jelképek. Bp.

Falvay Károly
1983 Rítus és tánc. Tánctudományi Tanulmányok 1982/83, 163-207.
1985 A román kaluser táncok tartalmi és funkcionális vizsgálata. Tánctudományi Tanulmányok 1984/85, 109-141.
1987 Szempontok körtáncaink tartalmi és formai vizsgálatához. Tánctudományi Tanulmányok 1986/87, 211-236.

Felföldi László
1987 Rituális táncok a magyar néptánchagyományban. Ethnographia 2-4. sz. 207-226.

Hamvas Béla
1988 Scientia Sacra. Az őskori emberiség szellemi hagyománya. Bp.

Jankovics Marcell
1996 Kör [gömb] (szócikk). Hoppál Mihály - Jankovics Marcell - Nagy András - Szemadám György (szerk.) Jelképtár. Bp. 128-129.

Martin György
1979 A magyar körtánc és európai rokonsága. Bp.
1997 A néptáncok elemzése és rendszerezése. In Felföldi László - Pesovár Ernő (szerk.) A magyar nép és nemzetiségeinek tánchagyománya. Bp. 9-14.

Martin György - Pesovár Ernő
1997 Táncelemzés (szócikk). In Pálfy Gyula (szerk.) Néptánc kislexikon. Bp. 153-154.

McClain, Ernest G.
1995 Circle (szócikk). In Mircea Eliade (szerk.) The Encyclopedia of Religion III. New York, 505-509.

Otto, Rudolf
1997 A szent. Az isteni eszméjében rejlő irracionális és viszonya a racionálishoz. Bp.

Pál József - Újvári Edit (szerk.)
1997 Szimbólumtár. Jelképek, motívumok, témák az egyetemes és a magyar kultúrából. Bp.

Pesovár Ernő
1993 Epilógus a Körtánc-monográfiához. In Felföldi László (szerk.) Martin György emlékezete. Bp. 33-39.
1997 Rituális körtáncaink szakrális és profán vonásai. Tánctudományi Tanulmányok 1996/97, 109-119.

Ratkó Lujza
1997 A nagyböjti játék- és tánchagyomány. A magyar nyelvterület nagyböjti játék- és táncanyagának értelmezése. Kandidátusi értekezés. Gépirat, MTA
2001 Női szerepek a magyar néptánchagyományban. In Keszeg Vilmos - Viga Gyula (szerk.) Néprajzi Látóhatár. X. 1-4. Budapest-Miskolc, 263-277.
2002 A néptánc tartalmi elemzése. A Nyíregyházi Jósa András Évkönyve XLIV. 257-263.


1 Első megjelenés: Ratkó 2002.

2 Martin 1997. 10.

3 Falvay 1985, 1987; Pesovár 1997; Ratkó 1997, 2001.

4 Ez azt jelenti, hogy mielőtt bizonyos mozdulatelemek és -sorok egy-egy rituális cselekmény részévé válva ritualizálódtak volna, már szimbolikus értelemmel rendelkeztek - természetesen nem „objektíve”, önmagukban véve, hanem az adott kultúra kollektív és „szubjektív” szemszögéből nézve. Enélkül nem is válhattak volna a rítus részévé.

5 Vö. McClain 1995; Jankovics 1996.

6 Ratkó 1997.

7 Ratkó. 2001.

Folkszemle, 2009. december hozzászólás | továbbküldés | nyomtatás