Folkszemle, 2013. október hozzászólás | továbbküldés | nyomtatás

Sebő Ferenc

Bár emlékezete maradjon meg...*

Csorba János életírása

Csárdás
Előadó: Ádám István "Icsán" bandája

Csorba János, széki parasztemberként, a táncházmozgalom kezdetének kiemelkedő figurája volt, énekes adatközlőként, erdélyi házigazdaként egyaránt. 1972-ben, első népdalgyűjtő útjaim egyikén helyi kalauzként csatlakozott hozzám, s azóta folyamatosan gyűjtöttem tőle. A Kassák Klub táncházaiban az ő énekszövegeit terjesztettük stencileken. Sok mai táncházas talán nem is tudja, hogy Csorba János dalait énekli. Budapesti tartózkodásai során gyakran nálam lakott, s ilyenkor hosszú éjszakába nyúló beszélgetéseket folytattunk a világ dolgairól. Hallatlan kerek világképe, kivételes intelligenciája és megfontolt, szép beszéde mindig lenyűgözött. Sokat tanultam tőle a dalokon kívül is. 1993-ban egy televíziós beszélgetést vettem föl vele, ennek szöveganyagát használom most fel János bácsi bemutatásához.

Elsőként hangozzék fel egy éneke, melyet a visszaemlékezés mottójául szánt. Nincs ugyanis éneklés csak úgy, cél nélkül. János bácsi épp az a fajta volt, aki ha énekelt, az már szólt is valamiről. Az az éneklési stílus, amit tőle hallunk, különlegesnek tűnhet, de tudnivaló, hogy nem az, a régi stílusú férfiéneklés ilyen magaslatokban szárnyalt, amint ezt már a klasszikusnak számító PÁTRIA felvételeken is hallhattuk, Szabó Varga György és Kicsi Kis Sándor előadásában. Iova János bácsi, ha románul is, de ugyanígy énekelt Méhkeréken, amikor első látogatásunkkor vendégül látott minket a házában.


ifj. Szabó Varga György

De szépen szól a muzsika,
Nekem kedvem még sincs soha.
Muzsikának száraz fája,
De szépen szól a nótája,
De szépen szól a nótája,
De szépen szól a nótája.

Húzzad cigány azt a vígat,
Hogy ne lássák, hogy búsulak
Húzzad cigány, me' má' látom,
Hogy elmúlott ifjúságom,
Hogy elmúlott ifjúságom.
Hogy elmúlott ifjúságom, csuhajja.

Én, Csorba János, születtem Széken, 1925. február 15-én. Széken növekedtem. Szegény fiú voltam. Iskolát keveset jártam. Mindég hazudtam, ha hivatalos helyen kérdezték az iskolavégzettséget, szégyelltem két osztállyal előállni, azt mondtam, hogy négy osztályom van. Úgyhogy csak ennyi iskolát tudtam járni. Az én anyám kilenc gyereket hozott a világra. Én voltam az utolsóelőtti. Úgy tele voltak nyomorúsággal s keserűséggel, mindennel, hogy alig várták, hogy tarisznyát akasszanak a nyakamba, s küldjenek valamerre. Odaadtak a tehéncsordapásztornak, a pakulárnak, később odaadtak marhákat őrizni a gulyát kinn a legelőn, később aztán mikor nőttem, ostoros szolgának. Aztán jött a háború, s akkor elkerültem. Ha nem jártam iskolát, hát akkor biztosan keveset is tudtam. Én azt hittem, hogy csak én vagyok vagy csak mink vagyunk a világon. Kolozsvárra nem nagyon jártam, Szamosújvárra ritkán. Hát aztán éldegéltünk. Voltak románok is a faluba, de én csak azt tudtam, hogy emberek. Nem tudtam én, hogy magyar, román, cigány. A cigányt is egy annyira, hogy ők muzsikáltak.

Magyar
Előadó: Csorba János, Tükrös együttes

Csorba János énekét a Tükrös együttes kísérte, Halmos Attila vezetésével. Ők akkor már teljes hitelességgel tudták visszaadni Ádám István Icsán zenekarának hangzását, ezért János bácsi tökéletesen meg volt elégedve velük, pedig ő aztán szigorú bíró, amint ezt majd a későbbiekben hallani fogjuk.

Az életrajz a háború eseményeivel folytatódik. 1944-ben a széki fiatalokat is besorozták a magyar hadseregbe. Tegyük hozzá, hogy teljesen értelmetlenül, mert fölszerelést, egyenruhát egyáltalán nem adtak nekik, bevagonírozva Magyarországra szállították és gyakorlatilag munkaszolgálatosként dolgoztatták őket. Amint hallani fogjuk, még az ellátásukkal sem igen törődtek, a hazai elfogytával koldulásra kényszerültek. Dehát ők erről mit sem tudtak még, amikor a cigány a katonakísérőt húzta, és ők a hagyományos katonabúcsúztatás keretében énekkel köszöntek el a lányoktól, a falutól és Szék bejáratánál, a sokszor megénekelt „Kapuson” átlépve elindultak Szamosújvár felé.

Aztán mikor jött a háború, hát csak egycsapásra felemeltek, egy dobszóra, s akkor három korosztályt egyszerre kisepertek a községből. Elég nagy szám volt, mert - mit mondjak - lehettünk tán kétszáznál is többen, mikor elhoztak. Akkor aztán nagy ambícióval indultunk. Hát katonának megyünk. Egy annyit tudtunk, hogy magyarok vagyunk, s háború van, s aztán háborúznak a katonák, s hát mük már kerülünk a sorra, s most már nekünk ez kötelesség...

Elénekeltünk, elbúcsúzkodtunk még a leányoktól is, éppen úgy, mint a sorkatonák előttünk, és felültünk a vonatra, aztán jöddegéltünk. Amikor aztán az úton elfogyott az ennivalónk a kuferokbul, hát arra szorítkoztunk, hogy le-le kellett szállani a vonatrúl, és el kellett indulni koldulni ennivalóért. Mikor aztán idejutottam, akkor aztán tudtam meg hát, Uramisten, mégis van valami abba, hogy magyar. Mer' akármerre mentem, magyarok voltak, s lelkes emberek voltak, s szánakozók voltak. Aztán emellett még az is, hogy mennyire más az élet itten, s mennyire le vagyunk maradva mindenféle formában. Gazdaságilag, műveltségileg...

Lassú
Előadó: Csorba János, Tükrös együttes


Csorba János édesanyjával és feleségével

A háború után, 1948-ban hazakerültem a fogságból. Hát én éppen úgy szerettem a leányokat is, mint a népdalt. Alig vártam, hogy elteljen egy vasárnap, hogy - mer' hétfő reggel érkeztem haza - hogy valahogy, valahogy egy leánynak a közelibe jussak. Úgyhogy az első vasárnap este már sikerült, hogy egy kislányt hazakísértem. Aztán akkor egy másikat, s avval össze is házasodtunk. Aztán éldegéltük mink is az életünket, mint mások.

Telt-múlt az idő. 1960-ba' megcsinálták valahogy Széken is a termelőszövetkezetet, a kollektívet. Elég nehezen. Eléggé elterjedt az egész megyében a hír, a megyevezetőségnél, hogy rettenetes nyakosak a székiek. Ennyire ragaszkodtak fődjükhöz, és amíg fődjükhöz ragaszkodtak, addig megőriztek mindent tisztán. Aztán, ugye, bekerültünk mi is, mer' az élet (vagy az emberek?) becsapta az embert. Mink is azért jöttünk el Székről, hogy már az első évben becsaptak a kollektívnél.

Eljöttünk Szamosújvárra, letelepedtünk, éldegéltük aztán úgy szépen, csendesen. Hát mit mondjak, én is akkor már kelletett munka után lássak. S akkor aztán bementem egy szeszgyárba dolgozni, munkásnak leszerződtek. S ott aztán még voltak munkások, s ott aztán összeismerkedtem egy feketelaki fiúval, vagyis emberrel, Balla Ferenccel. Elbeszélgettünk, nagyon jó beszédű ember volt, nagyon korrekt volt a beszédjibe. Úgyhogy mind munkatársak is, mind barátok is lettünk.

Aztán telt-múlt az idő, egyszer csak valahogyan, azt hiszem, hogy őhozzájuk mentem, s ott volt Kallós Zoltán. Nem is hallottam addig soha róla. Feri se említett semmit, mások se. S éppen ott volt Kallós Zoltán. Akkor azt mondja nekem - mivel Feri bemutatott, hogy széki vagyok -, hogy nem lennék szíves, énekeljek vaj' egy széki nótát. Hát dehogynem, mondom, mért ne, én szeretek énekelni. Aztán így énekelgettem. Így ismerkedtem meg vele, [...] s ezzel megkerült az első láncszem. Ő már ismerte Martin Gyurkát, ismerte Hofer Tamást, ismerte Andrásfalvit, úgyhogy már '69-ben elhozta hozzánk Hofer Tamást.

Így kerültem aztán ismeretségbe a magyarországiakkal. Akkor aztán reájöttem, hogy hát ezek biztosan nem ok nélkül jőnek, hanem itt ténylegesen ez valami kincs, ez a hagyomány, a népviselet, a népdal. Ettől kezdve aztán még jobban igyekeztem mélyebbre visszamenni a dolgokba, hogy a legtisztább forrásig visszajussak. Dajkáltam, csináltam, nem restelltem. Nagyon sok gyűjtővel tanálkoztam, jöttek oda fiatalabbak is, gyerekek is, idősebbek is, de mindenkinek örömest énekeltem.


Csorba János családja

Most hallgassunk meg egy nagyon különös éneket! A hagyományos széki lassú zenéje egy nyilvánvalóan műköltői szöveget hordoz. A vers egy tragikus történeti eseményhez kötődik, Erzsébet királynő 1898. szeptember 10-én történt meggyilkolásáról. Ritka az olyan történeti esemény, amely a folklórban ilyen határozott konkrétságban jelenik meg. Igazából, amíg széles körben el nem terjed nem is tekinthető folklórnak. Ami miatt mégis érdekes, az az, hogy rávilágít a folklór, ezen belül az énekelt vers valódi életére. Az a 16. században még általános gyakorlat ugyanis, hogy az emberek tudnak egy sereg szöveget, s ezeket különféle dallamokkal párosítva éneklik, itt még élő valóságában működött. Az iskolából hazahozott verset János bácsi az édesanyjától tanulta el. Az ének PÓSA LAJOS A gödöllői erdő és A királyné álma című verseinek a kompilációja:

Szomorúan zúg a gödöllői erdő,
Borítsd be, borítsd be te sötét nagy felhő.
Szállj le minden ágra, minden kis levélre,
Öltöztesd tetőtől talpig feketébe.

Sírj, te borongó ég, könnyet harmatozzál,
Sírj, te borongó ég, könnyet harmatozzál.
Letörött a legszebb fehér liliomszál,
Letörött a legszebb fehér liliomszál.

Koporsóba fekszik, mindörökre néma,
Magyarországnak a legjobb királynéja.
Mer' mikor a magyart már senki se szerette,
Ő áldott karjával keblére ölelte.

Mit álmodtál jó királynénk a bécsi kriptába?
Azt álmodtam, otthon voltam szép Magyarországba,
Azt álmodtam, zápor hullott, de nem a borús égből,
Hanem az én magyar népem bánatos szeméből.

János bácsi, kiről szól ez a történet?

Erzsébet királyné Ferenc Jóskának volt a felesége. És kereste a fiát. Talán meggyilkolták a fiát vagy megszökött, nem tudom pontosan, mert én kevés történelmet tanultam. S talán őt is ott ölték meg valahun. De az anyám úgy mondta, én úgy tudtam mindég, hogy Gödöllőbe ölték meg, különben úgy hallom, hogy Szerbiába.

Amikor ez a gyilkosság történt, akkor lehetett az édesanyám olyan tizen-valahány éves - én nem is tudom - harmadik vagy negyedik osztályos. Az iskolában egy gyászünnepséget rendeztek. S ez a vers - hogy kié volt, azt nem tudom - ki lett osztva több osztálynak versenyre. S aki legalkalmasabb volt, legjobban megtanulta, hát annak adták, hogy szavalja. S akkor anyám szavalta ezt a verset...

Nem volt ennek dallama soha. De aztán édesanyám ezekről mind dallamot kapott magának, úgy énekelte a Szilágyi Erzsébetet is. Meg aztán énekelte azt is, hogy Magas hegyen van az öreg Buda vára, s ilyen gyászos, történelmi sújtott énekeket mindég, mindég énekelt.

Szilágyi Erzsébet levelét megírta
Előadó: Csorba János

- Az én édesanyám anyagilag szegény asszony volt, de lelkileg s így érzelmileg rettenetes gazdag volt, és úgy nevelt ő minket. Dacára annak, hogy már korán, fiatalon áttért az adventista hitre, de ezeket a világi énekeket mindég énekelte.

- János bácsi tőle tanulta a legtöbb éneket?

- Igen. Legalábbis azt biztosan tőle, hogy teljes érzésből énekeljem az éneket. Lelkileg, így lelki érzelmiből.

- A többit aztán kitől tanulta?

- Hát aztán én tanultam mindenkitől, aki szépen énekelt. Öregebbtől is, fiatalabbtól is, csakhogy aztán én egy ravasz hamisító voltam, mert úgy láttam, hogy sokszor egyikbül is vettem el, a másikbul is, és mikor milyen volt az alkalom, hát két-három népdalból komponáltam én magamnak külön egy-egy éneket, egy-egy nótát vagy népdalt.

- Ezt a többiek is így csinálták.

- Igen, gondolom. Hát legalább, akik szerették a népdalt, csakis így csinálhatták.

- Kik voltak azok, akikre nagyon felnézett, akiktől sokat tanult?

- Hát ott volt Tasnádi Jankó Gyuri, vagy Juhos Márton, vagy aztán volt Juhos Zsuzsi, hát az is még fiatalabb volt, lehet, még szeretőm is lehetett volna. Gyönyörű szépen énekelt. S olyan jó érzésből. Aztán hallottam az öregektől. De hallottam a Varga Gyuri bácsit, az időst, aztán még az apját hallottam, az öreg Varga Gyurit. Akkor volt a szomszédságukban Ballók János, azt is hallottam, de azt aztán mondták mások is, hogy nagyon-nagyon gyönyörűen énekelt. Aztán egész gyermekkoromban volt az öreg Szováti Pista, azt még ismertem én is. Vagy Deák Marci, vagy Szováti János. Aztán hallottam, de személyesen nem ismertem, az öreg Szováti Marcit, Pali Jánost, akinek olyan rekedt hangja volt, de a stílusa nagyon jó volt. Gyönyörűen, gyönyörűen énekelt.

Tudom, hogy olyan kisfiúcska voltam, és már ismertem ezt a Gyuri bácsit, ezt a Varga Gyuri bácsit. De kicsike voltam, úgyhogy az anyámtól hallottam, hogy [...] nagyon boldogan éltek a feleségével. Született is két gyermekek, de az asszony meg is halt hamar. A gyermekek ott maradtak árván. Aztán mondták, hogy késő ősszel vagy kora tavasszal, csorgott az eső, s Gyuri báty tette fel a két árvát a szekérre, s úgy ment szántani. Az aztán elkezdte a nótáját otthon, s amíg kiment, fújta a nótáját, ott meg aztán a két gyermeket, ha esett az eső, bétakarta, azok ott voltak, ha pedig nem, játszadoztak, ő meg aztán szántott, vetett, de az olyan gyönyörűen énekelt, hogy megállt a határ népe, de talán még a pacsirták is megállottak, és hallgatták Gyuri bácsit. A Gyuri bácsi ezekbe a szép énekekbe mind a sorsát, a keserűségit fújta el.

Sohase vétettem
Előadó: Ádám István "Icsán" bandája, Szabó Varga György

Az ember, ha kiénekeli magát, vagy kidúdolja magát, vagy kisírja magát, már amér', ami az oka annak, hát megkönnyül.

Elénekelem a Gyuri bácsiét:

Jaj, de régen állok, rózsám, kapud előtt,
Nem birok bemenni irigyeim előtt.
Irigyek, irigyek, világi emberek,
Mér nem hagytok békét az árva lelkemnek.

Te vagy, te vagy, barna kislány, szemem, lelkem fénye,
Te vagy mind a két életem egyetlen reménye.
Ha az az egy remény is csak elmúlandó álom,
Nem leszek én boldog sem itt, sem a másvilágon.

Könnyebb a sziklából poharat faragni,
Mint két igaz szívnek egymástól elválni.
Mikor két igaz szív egymásra haragszik,
Még az ides méz is keserűvé válik.

Állok, állak a tó partján, szomorúfűz mellett.
Nékem való, engemet íly bús szomszédság illet.
Nézem, mint hajlik vállomra a szomorúfűz ága,
Mintha csüggedt lelkem szárnyai volnának.

Elszállott a madár idegen országba,
Ej, ha én is elszállhatnék búmnak országából.
Mer a búm az olyan nagy, oly nagy, mint szerelmem,
Ó szerelmem, én szerelmem, ó az véghetetlen.

Az imént hallott ének szép példája annak, hogyan keverednek a nép használatában a népi és a műköltői szövegek. Széken, akárcsak másutt, gyakran bukkantak fel Petőfi Sándor verseinek töredékei, begyúrva a hagyományos anyagba. De emellett számos más költő is besegített szövegeivel a népi kommunikációba, sok esetben olyanok, akiknek ma már a nevét sem tudjuk, de a maguk idejében szárnyra kelt egy-egy versük, vagy annak egy megragadó részlete, és szinte napjainkig használatban maradtak. Nagyon tanulságos jelenség ez, belevilágít kissé a népdal keletkezésének, használatának a boszorkánykonyhájába.

Szék "városa", ahogy a dalok emlegetik az egykori sóbánya-városból lett nagyközséget, valójában a hangszeres zenéje révén vált híressé. Lajtha László kutatásai, majd ezek eredményeinek publikálása a Pátria lemezeken kiemelte Széket az ismeretlenségből. Méltán, egyébként, hiszen zenei szempontból egészen különleges volt ez a falu, minden falurésznek, minden „szeg”-nek meg voltak a maga zenészei, mivel a táncot szegenként elkülönülve tartották. Csorba János emlékezete hajszálpontosan idézte fel a régvolt muzsikások neveit, amikor megkérdeztem, kik voltak a muzsikások:

Hát akit én ismertem, hát vitathatatlan, hogy az öreg Zsúki járt az élen. Akkor volt Gyurica, Icsán Pista. Most aztán ezeket felváltotta Ilka Gyuri, akkor Zsúkinak az unokája, Bubuci. No aztán jöttek most már ezekből a keresztényekből [értsd: parasztokból] is ezek a fiatal csipkeszegi fiúk, valami Pali Marci fiú. Úgy közelebbről nem ismerem. Meg [Szabó] Pista is, akármilyen gyenge kis fizikumú volt, de elég nagy igyekezettel muzsikál. Hát most ezek kerültek a sorba.

Ferenczi Márton „Zsúki”, Mikó Albert és Ferenczi Márton (a prímás fia)
a Magyar Rádió udvarán (1941)

A legtöbbet emlegetett zenész vitathatatlanul az öreg Zsúki, Ferenci Márton volt. Ő Budapesten is járt 1942-ben, amikor egy széki csoporttal hangfelvételek készültek a Magyar Rádióban. Id. Ádám István mellett ő játszotta a legtöbb darabot a PÁTRIA felvételeken. Erről az eseményről is kérdeztem János bácsit, aki persze akkor még kisfiú volt.

Igen, negyvenöt előtt. Akkor olyan tizenvalahány éves fiúcska voltam. Volt egy református pap, Mihály Károly és Prózsa Zsuzsi, Ungváriné. Ezek voltak a megszervezők. Ezek nagyon-nagyon jól szerveztek, de jól is látták az egész dolgot. Hát sajnos, hogy ahogy megkezdődött, aztán keveset folyt, mert közbejött aztán a háború, meg ami szomorúbb volt, a lecsatolás, s akkor elszigetelődtünk teljesen.

De azt tudom mondani, hogy Zsúki Márton - hallottam, ahogy muzsikált itt - sokkal szebben s jobban muzsikált otthon. Úgyhogy nem tudta ő kifejteni azt a tudását itten, talán még felit se, amit otthon. Mikor jókedvébe került, hát sírt a madár, sírt a nap, sírt mindenki, mikor ő nekifogott muzsikálni. Olyan gyönyörűen. Távol vannak ezek a felvételek, amik megvannak még máma is attól, amilyen teljesítményt csinált az öreg Zsúki. Mindenkire ragyogott a szeme, mindenkit meglátott, és mindenkire tudott egy tekintetet, úgyhogy olyanformán, hogy találkozzon az illetővel a tekintet is, avval aztán biztatta. Hát ez csodálatos volt.

De szépen szól a cimbalom...
Előadó: Ferenczi Márton "Zsúki" bandája, Kis Sándor "Kicsi", Kis Sándorné Prózsa Klára,
Szabó Varga György, Sipos György Sándorné Juhos Zsuzsa, Ferenczi Péterné Kis Róza

Csorba János megható képet fest Zsúki Mártonról abban a könyvben, amelyet életéről és a széki hagyományokról írt 1978-tól 2000-ig. A „BÁR EMLÉKEZETE MARADJON MEG” című kötetben egész fejezetet szentel kedvenc zenészének:

„Sokan (főleg a szektások) azt mondták gyermekkoromban a táncról, hogy az bűn, hiábavalóság. Lehet, hogy van igazuk, nem tudom, de azért merem állítani, hogy az öreg Zsúki Márton muzsikájából, habár cigány is volt, soha semmi hiábavalóság, illetlen léhaság nem származott. De még a beszédjiből sem lehetett megróni, mert cigány. Mindég úgy beszélt az ifjúsággal, mint jó tanítómester. A nagyját bíztatta muzsikájával, beszédjével, a kisebbeket meg sokszor maga köré gyűjtötte, kecsegtette, egy-egy kis tempót húzott nekik. Igaz, hogy a kicsik is tehetségük szerint egy-egy pak dohányt vettek összepótolva. Az öreg beszédjében korrekt, munkájában meg szorgalmas volt mindég. Úgy vigyázott a tekintélyére, hogy a munkájával kiérdemelje az elsőséget a többi muzsikások közt. Ezért versengés volt Zsúkiért az utcák között. Amit én tudok, a legtöbbet Csipkeszegen meg Felszegen muzsikált. Talán nem is azért, mert a forrószegiek nem fogadták volna meg szívesen, de ezekben az utcákban talán jobban érezte magát.

Jótermetű, barna, jó cigánykinézésű, de magatartása és a háztartása alapján akármelyik előkelő széki családdal össze lehetett volna hasonlítani. Ha nem ismertem volna, talán én sem hinnék többet róla, mint a kurjantgatásba szoktak mondani, hogy:

Húzzad cigány hegedűs,
A te kezed sem ezüst
Se nem ezüst, se nem réz,
Hanem csak egy cigánykéz!

Pedig voltak olyanok, akik így dúdalták a magyart az öreg után:

De szépen szól a muzsika,
Nekem kedvem mégsincs soha.
Zsúki Márton hegedűje
Száradt volna az erdőbe!

Ezt bizonyítja egy pár tempó, csárdás, magyar, amit hangszalagra vettek az öregtől, hogy a mai széki muzsikások nem tudnak az öregnek a nyomába lépni. De szerintem még sokkal szebben is muzsikált olyan esetben, mikor olyan kedve volt. Akik szeretnék megtanulni zenetudósok, vagy népi muzsikások olyan vonásokkal, meg olyan taktussal, mint az öreg, úgy nem tudják kihúzni a muzsika száraz fájából sem az örömet, sem a bánatot. Lehet, hogy a kezükbe sem áll úgy, mint aki cigány muzsikásnak született és annyi sok adottsággal, amit ő maga sem tudott értékelni, sem hasznosítani életében."

Magyar
Előadó: Ferenczi Márton "Zsúki" bandája

könyvborító

2001-ben megjelent könyve szövegét két nagy füzetbe írta le kézzel, nehézkesen olvasható írással. Ahogy az írásban nem gyakorlott emberek, ő is pont, vessző, és egyéb írásjelek nélkül, egy végtelen mondatban írta le a mondandóját. Eleinte alig akartam komolyan venni, csak mikor sikerült kisillabizálni, akkor döbbentem meg, hogy micsoda írói véna szorult ebbe a két elemit végzett parasztemberbe. Nem írásban fogalmazott, ahogy az írástudók, hanem elképzelte, hogy élő beszédben hogyan mondaná, és azt írta le hallatlan erőfeszítéssel. Évekig dolgoztunk ezen a könyvön, én áttettem számítógépre, aztán ahányszor jött Pestre, javítgattuk, pontosítottuk. A történet vége már nem volt megírva, ezért azt, hogy gyorsítsunk a munkán, magnetofonos interjú segítségével egészítettem ki. Nagyon érdekelt, hogy mi vette rá őt arra, hogy ezt a számára egyáltalán nem rutinszerű munkát elvégezze. Amit válaszolt, az egyenesen példaértékű. Azt mutatja, hogyan értékelődik fel a hagyomány egy igazi benne született ember szemében a kutatói érdeklődés és a revival mozgalmak hatására. Mikor megkérdeztem, hogy miért írta meg ezt a könyvet, így válaszolt:

- Miért írtam le? Hát aztán én megmondom. Elmentem Kallóshoz. Megláttam azt a sok gyűjteményit. Akkor aztán ő se tudott betelni népdallal. De aztán megláttam ezeket a kerámiákat, edényeket, vagy a varrottasakat, vagy a népviseletet, gondolok itt a kalotaszegi gyönyörű szép népviseletre, például a férfiak bujkájára... S akkor aztán én rögtön besoroltam a mi népviseletünket, és én azt gondoltam, az megérdemli a helyit ott az élvonalba. A népdal is, a népviselet is, meg a hagyományok is. Aztán ez indított engemet, hogy megírjam. Közbe aztán még az is biztatott, hogy voltak sokan félrevezetők, akik hát, hogy ők is mondjanak valamit, mondtak összevissza mindent, s akkor aztán féltem, és óvni szerettem volna, hogy nehogy elferdítsék.

- Miért fáj a maga szíve azokért a dolgokért, amiket itt leírt a könyvben?

- Hát, Feri, erre avval szeretnék bizonyt mondani, hogy azt mondja a közmondás vagy a nóta: Minden elmúlt, ami szép volt. Vagy azt mondja az évutolsóbeli ének, hogy Elmúlt vége, mind kezdete, csak van már emlékezete, és bár emlékezete maradjon meg.

- Nem jó, hogy elmúltak?

- Hát, egyáltalán nem jó! Én azt mondom, hogy abba az időbe voltak boldog emberek. Most már bolond emberek vannak és telhetetlenek. Akkor, ha valaki megtermelte azt a kicsi gabonáját, bekerült télen, az az ember otthon megelégedve csinálta a dolgát. Az az asszony meg vette a guzsallyát, boldogan ment, ott eldúdolták a régi nótákat együtt. No meg aztán némelykor összehozták az öregeket is, az embereket, megsütöttek egy rétest, kettőt, összetették, s akkor azt mondták, hogy „pótolás" volt. Egy-egy bált. Ezekbe jól elmúlattak, ezekbe volt gyönyörűség. Ez aztán erőt adott, reményt arra, hogy érdemes élni. Manapság ez nincsen, az emberek nem tudnak betelni javakkal. Már ez se tartja őket vissza, hogy hát legalább egy héten egyszer vissza kellene térni: aki menjen a templomba, szokása szerint, de visszatérjen a mulatságba is. Azt őrizni, mer' ott megkapja az ember a vigasztalást.

Csárdás
Előadó: Ádám István "Icsán" bandája


Csorba Sándor feleségével Budapesten


* A Bartók Rádióban 2010. október 23-án elhangzott műsor átdolgozott, internetes változata