Folkszemle, 2012. július hozzászólás | továbbküldés | nyomtatás

Sebő Ferenc

Első gyűjtőutam Kallós Zoltánnal*

Gyermekfejjel hallottam először Erdélyről. A családunk egy része, az apai ág, ugyanis a dél-erdélyi Marosújvárról származott. Nagyszüleim az első világháborút követően települtek át Magyarországra. Nagyanyám sok tekintetben megtartotta szülőföldje szokásait. Agárdi házukban mindig lehetett juhtúrós puliszkát enni. Apám a második világháború alatt erdélyi hadszíntéren, a gyimesi szorosban teljesített katonai szolgálatot. Az ő emlékezései gyerekként is maradandó nyomot hagytak bennem.

De úgy igazán akkor kezdett érdekelni ez a világ, amikor Halmos Bélával az első erdélyi hangszeres népzenei felvételeket hallgattuk Martin György dolgozószobájában. Ezek javarészt Kallós Zoltán gyűjtései voltak a Mezőségről és Gyimesből. Egy számunkra addig teljesen ismeretlen zenei világ bontakozott ki előttünk. S ahogy hallgattuk egyik szalagot a másik után, egészen magától értetődő lett számunkra, hogy ezt valahogy meg kellene tanulni. Martin György azt tanácsolta, hogy minél hamarabb látogassunk el a helyszínre, hogy eredeti funkciójában láthassuk ezt a zenélést, amíg ez egyáltalán lehetséges. A tanács mellé zenészcímeket is kaptunk.

Az első ilyen út 1971-ben jött létre. Éri Péterrel, Martin mostohafiával, akkori zenésztársammal indultunk útnak egy kölcsönvett magnetofonnal és egy 16mm-es, ún. fordítós filmfelvevővel. Ennek az volt a lényege, hogy az első oldal leforgatása után meg kellett fordítani a filmkazettát, és a másik oldalra is lehetett filmezni. Előhíváskor aztán hosszában kettévágták a filmtekercset s így két 8mm-es szalag keletkezett. Hangot persze ezzel nem lehetett még rögzíteni, így hát az első táncfilmek némában készültek. Hogy a párhuzamosan felvett zenével némileg szinkronba lehessen hozni, tapssal ún. "csapót" kellett fölvenni az elejére. Ezt a gépet Éri Péter kezelte. Ő volt ugyanis a táncos. Már kisfiú korában komoly táncos kiképzést kapott Martin Györgytől és a lakásukban megforduló erdélyi vendégektől. A kalotaszegi legényest Mátyás István "Mundruc" tanította neki. Szemléletes volt, ahogy elmagyarázta a tizenéves Péternek a legényes lényegét: "Tudod, Péter, a legényestánc olyan, mint amikor macska fölszalad a fára, s megáll".

Amikor megérkeztünk, az állomáson Kallós Zoltán várt bennünket. Én akkoriban a Széchenyi Könyvtár Könyvtártudományi és Módszertani Központjában dolgoztam, mint építész. Teljes tájékozatlanságomat mi sem mutatta jobban, minthogy három nap szabadságot vettem ki az erdélyi útra. Zolti bácsi azonnal közölte, hogy arról szó sem lehet, hiszen csak a lakodalom tart három napig, ahova hivatalosak vagyunk, és még egy sereg más helyre is el kell menjünk, ha valami érdemlegeset akarunk hallani-látni. Így aztán két hétre nyúlt az első erdélyi kirándulás. Az időutazás nemcsak a szép régi zenék, táncok megismerését jelentette, hanem a középkori útviszonyok miatt mérhetetlen sok gyaloglás megízlelését is, hegyeken-völgyeken keresztül. Megtapasztaltuk, mit jelent az, hogy "túl a hegyen".


forrás: terkep.jacsa.net

A lakodalom a mezőségi Alsótökön várt bennünket. Már folytak az előkészületek, amikor megérkeztünk. A kertben a zenekar már próbálgatta a hangszereit, s a vegyes lakodalom román vendégei már járták is a csodálatos méltóságú román forgatóst, az Învîrtitát.

Román tánc (Învîrtita)

Péter a felvevő után kapkodott. Átkoztuk a fejünket, hogy nem próbáltuk ki előbb a masinát, most aztán élesben kellett minden fogásra rájönni, közben meg folyt a tánc.

Kallós félrehívta a zenészeket egy szobába, hogy pár nyugalmas felvételt készíthessünk velük, mielőtt elkezdődik a mulatság. A felfogadott prímás a 74 éves esztényi Csoma Ferenc volt. Az idős prímás mellől már kihaltak a saját kísérő zenészei, ezért alkalmi segítséggel dolgozott, ami levont valamit az előadás értékéből. Nekem a Lajtha által fölvett körispataki zenekar jutott eszembe, ahol ugyanez volt a probléma. Egy jó erdélyi zenekarban a prímás kidolgozza, kigyakoroltatja társaival a harmonizálást is. Itt most azt lehetett hallani, hogy a kíséret játssza a maga rutinos meneteit, mint valami ritmikusan korgó gyomor, ha ismeri a dallamot, ha nem. Aztán ha nem ismeri, akkor annál rosszabb annak a dallamnak.

Itt először lehettünk tanúi, hogyan gyűjt Kallós. Azzal kezdte, hogy megfújta az Á-sípot, majd bemondta a legfontosabb adatokat a szalag elejére:

"1971. augusztus havában. Alsótök. Cinege Rózsika és Kis Pál János lakodalmán. Muzsikál az öreg Csoma."

Majd az első szám után egyenként is rámondatta a zenészekkel a nevüket, életkorukat és azt, hogy melyik faluból valók:

Csoma Ferenc (74) esztényi, Bogocsán Feri (36) kendilónai, Fodor András (34) válaszúti

Ma már mindannyian jól tudjuk, hogy a gyűjtő csak akkor lehet eredményes, ha előre tudja, mire számíthat. Az adatközlők néha egyáltalán nem olyan közlékenyek, szinte úgy kell kihúzni belőlük az információt. Hiszen számukra mindaz, amit tudnak természetes. A zenészek pedig különösen nem azok, akik maguktól ontják a régi dallamokat, ha az ember fölszólítja őket. Nem. Ők ahhoz vannak szokva, hogy rendelnek tőlük. A dallamokat az tartja számon, aki rendel és a végén fizet. Egy arcról, egy füttyel felidézett dallamkezdetről aztán már tudják, mit kell játszani. Kallós Zoltán azért különleges népzenegyűjtő, mert ő nem meglátogatta ügyfeleit, hanem köztük nőtt fel. Minden dallamot tud, s jártában keltében azt is megtanulta, hol, melyik variáns járja. Ő tehát rendel, és alkalomadtán ellenőriz. Úgyhogy az adatközlőinek eszébe sem jut, hogy túl járhatnak az eszén. Első találkozásaink alkalmával rögtön nyilvánvaló volt, hogy mennyire segíti őt kitűnő memóriája. Nem csupán a dallamok észben tartásáról van itt szó, hanem minden apróságéról is. Pontosan tudja, melyik faluban, melyik asszonynak ígért kendőt, kinek milyen gyógyszerre van szüksége és így tovább. Mint azok a nagy kommunikátorok, akikről tankönyveket írnak, minden nevet, rokonsági kapcsolatot evidens módon fejben tárol. "Csak rokontól gyűjtök" , szokta mondani. De ez a rokonság egész Erdélyre kiterjed.

Most is, amikor a zenészeket faggatjuk a kis szobában ritka magyart, sűrű magyart, hajnalit rendel. Ezek azok a műfajok, amelyek régi dallamokon mennek, és elhangzanak még hébe-hóba. De hamarosan elfogynak a megrendelőkkel együtt. A két első a lassúbb és gyorsabb tempójú férfitáncok zenéje, melyet magyar verbunk is követhetett, mint ahogy ebben a lakodalomban is történt.

A hajnali, hajnali ének, hajnalozás műfajmegjelölés a középkorból fennmaradt kifejezés, mely a szomszédos népeink használatában is megmaradt, s mindenütt azonos, hajnalt köszöntő dal jelentésű. (A krakkói Mária templom tornyából elhangzó napfelkeltét üdvözlő kürtjelet "hejnal"-nak hívják ma is. Ez is egyfajta hungaricummá vált, mint a "kocsi" szavunk.) Az időt közhírré tevő bakternótától kezdve a trubadúrok "alba" azaz hajnal-énekén keresztül lakodalmi és egyéb más alkalmakhoz kötődő szokásként ismerjük ezt a fogalmat. Az erdélyi lakodalmas gyakorlatban máig fennmaradt ez a műfaj, szép lassú táncritmusban játszott és énekelt dallamok formájában. Kallós mindenütt bevasalta adatközlőitől, ezért sok szép felvételünk van belőlük, különösen Kalotaszegről, de mint jelen esetben hallhattuk, a Mezőségről is.

Hajnali (" Tiltnak, babám, tiltnak tőled")

Az első ilyen hajnali eljátszása után záporoztak az ellenőrző kérdések. Kallós megkérdezte, hogy szokták-e ezt rendelni mostanában is. A válasznál már bekapcsoltam a magnót:

Csoma: Ezt szokták e régiek most is egyszer-egyszer.
Kallós: Az öregek.
Csoma: Az öregek.
Kallós: De hol, melyik faluban?
Csoma: Há itt ezen a völgyön.
Kallós: De Kidében más hajnali van
Csoma: Kidében más hajnali van, igen.
Kallós: Na most húzza el a kidei hajnalit!

Beszélgetés és kidei hajnali

A gyűjtés folyamán egyszer azt is meg kell tudakolni, hogy honnan vette tudományát a zenész. Tudom, hogy a városi, klasszikus zenén nevelkedett emberek tudatában nagy homály van ezen a ponton. Erre szokták mondani, hogy ez amolyan ösztönös dolog. Súlyosabb esetben, mondjuk a cigányokról szólva, még az is el tud hangzani, hogy nekik könnyű, mert a vérükben van. De a vérben, ma már pontosan tudjuk, főleg fehér és vörös vértestek vannak, amelyek nem zenét, hanem oxigént szállítanak. A muzsikus cigányokat meg csak irigyelhetjük, amilyen ügyesen vezetik be utódaikat a zenélésbe. Nem öröklés útján, hanem kitartó és türelmes oktatással. Érdemes lenne eltanulni tőlük. Nos, az ún. "ösztönös" falusi zenészek, bármily hihetetlen is, zenetanulás útján jutnak a tudományukhoz. Hallgassuk csak, hogy faggatta ki Kallós az öreg Csoma bácsit efelől:

Kallós: Csoma bácsi, kitől tanult muzsikálni?
Csoma: Én ettől a Szalontai...
Kallós: Idevaló.
Csoma: Idevaló, töki.
Kallós: És az hány éves volt?
Csoma: Hát körülbelül, amikor meghalt, 36 éves volt.
Kallós: És akkor maga fiatal korába...
Csoma: Én? 14 éves koromba jöttem.
Kallós: És itt volt nála?
Csoma: Itt voltam 6 hétig.
Kallós: S fizetett neki azért?
Cs: Fizettem.
K: S ezeket mind tőle tanulta?
Cs: Mind tőle tanultam. Azt a sűrű magyar táncot is tőle tanultam, amelyiket azt tetszett mondani, hogy...
K: Más hajnalit milyent tud még?
Cs: Tudok én többet is.
K: Az milyen hajnali, amit most fog húzni, arra hogy mondják? Csak hajnali?
Cs: Csak hajnali.

Hajnali (Ablakomba besütött a holdvilág)

"Mi másképp csináljuk..."

Csoma Ferenc esztényi prímás, de mint az általános erdélyi gyakorlat mutatja, egy bizonyos körzetben több falu zenei igényét is kielégíti. Ilyenkor aztán nagyon kell tudni, hogy egy-egy dallamtípust milyen variánsokban játszanak a helybeliek. Nem lehet fölényeskedni. A vendégek ugyanis pontosan tudják, mit szeretnének hallani, s ha nem pont úgy hangzik el, akkor baj van, nem megy a mulatság. Az ő fejében ugyanis szól az a zene, amit ismer, s ha cigány csak egy picit is másképp játssza, akkor összeakad a kétféle muzsika. Ezért az ilyen nagyobb körzetet ellátó muzsikások általában nagy tudásúak, különben nem élnének meg. Csoma Ferenc is sokfelé muzsikált, például Kidében is, abban a faluban, amelynek zenei monográfiáját Járdányi Pál készítette el. Kallós tudta, hogy az öreg Csoma találkozott a fiatalon elhunyt zeneszerző-népzenekutatóval, akinek többek között a Népzenei Típusrend kialakítását köszönhetjük.

Járdányi Pál
(1920-1966)

Beszélgetés Járdányi Pálról és csárdás

Kallós: Csoma bácsi! Emlékszik-e maga Járdányi Pálra?
Csoma: Hogyne! Hát én sokat izéltem, neki muzsikáltam Kidébe.
Kallós: Tudja, hogy meghalt.
Csoma: Tudom! Bemondta a rádió.
Kallós: 38 éves korába.
Csoma: Bemondta a rádió.
Kallós: Na, tudja meg, hogy azért készültem én magához. Ő kért meg, hogy az öreg Csomától csináljak felvételt.
Csoma: Csinált is, lemezt. Én hallottam az én rádiómba az én lemezemet. Hallottam, bemondták a rádióban, hogy meghalt Járdányi Pál.
Kallós: 38 éves volt.
Csoma: Jaj mennyit kért, kérelt az engemet. Hogy menjek Pestre.
Kallós: És mér nem ment?
Csoma: S aztán hogy menjek, családos ember...
Kallós: Három fia maradt neki.
Csoma: Hogyne.

Aztán a lakodalom forgataga elvitte Kallóst és Éri Pétert is. A kis emelvényen muzsikáló zenészek elé helyezkedve rendületlenül tartottam magasba a mikrofont. A háttérben táncolók zaja a muzsikások elé járuló mulatozó, éneklő emberek hangjával keveredik ezen a felvételsorozaton, de talán éppen ettől érdekes, ha nem is HIFI minőségű, mivel élő valóságában, funkciójában mutatja a népzenét. Van, akitől már csak egy-egy kurjantás telik, mások az éneklésbe is belefognak. Mivel lefoglalt a hangszeres zene, a táncolók mögött az asztalnál üldögélő, vagy egy másik helységbe visszavonuló éneklő csoportokkal nem tudtam foglalkozni. A sok felkapott divatdallam között aztán néha egy-egy gyöngyszem is előkerült, mint például a következő szép pentaton, ereszkedő, kvintváltó dallam, melyről az ember — hiányos ismeretei miatt — azt gondolta, hogy csak Gyimesben fordul elő. És amikor valaki megrendelte, azonnal akadt néhány csöppet sem szomjas vendég, aki nekifogott az éneklésnek, csak már a szöveg nem akart sehogy összejönni. Ez arra vall, hogy már nem sűrűn gyakorolják. Arra azért büszke vagyok, hogy a Népzene Tára Járdányi-szerkesztette VI. kötetébe, innen, az alsótöki lakodalomból került be a dallam hangszeres változata, 580-as számon, Olsvai Imre lejegyzésében. Megérte tartani azt a mikrofont...

Kicsi tulok, nagy a járom

A szünetben aztán jöttek a férfitáncok. Leginkább a sűrű magyar. (A ritka magyart már csak az előzetes gyűjtéskor vehettük fel a zenészektől, mert a táncolók nem kérték.) A most következő dallam különösen kedves a számomra. Ezt használtam közjáték gyanánt József Attila A hetedik című verséhez, és nagyon bevált. A Mezőségen általában "vastaghúros" néven emlegetik, és épp nemrégiben bukkantam rá egy Csokonai által használt dallamváltozatára, amely szinte hangról hangra egyezik ezzel az erdélyi legényes dallammal. Ami azt jelenti, hogy Csokonai korának dallamai máig vidáman gyűjthetők. Mi az a kétszáz év!

Sűrű legényes

Ezt a táncot a magyar verbunk követte, amelybe már Éri Péter is beállt, óriási sikert aratva. Nagy megdöbbenést keltett ugyanis, hogy egy fiatal budapesti gyerek táncolja azt a táncot, amit itt az idősebbek tudnak még, de már nagyon azon vannak, hogy elfelejtsék. Felmérhetetlen az ilyen akciók propaganda ereje: felhívja ugyanis a helybeliek lankadó figyelmét arra, hogy amit ők tudnak, és nem tartanak valami sokra, az mások számára érték.

Magyar verbunk

A szünetben fiatal román vendégeket környékeztem meg, akik hallatlan szép melizmatikus énekléssel leptek meg. A Ghiroltból (Érgirolt, Szilágy megye) érkezett Román Ottilia több dalt is előadott a nagy lakodalmi zajban, hallgassunk meg ezekből néhányat.

A másik román énekest, a szintén girolti fiatalembert Dani Györgynek hívták. Nem Zeneakadémián tanult énekelni, de azt hiszem, sok időbe telik még, amíg bármely Zeneakadémián rájönnek, hogy kell ezt csinálni.

Egyszer csak Kallós is előkerült, és a zenészek előtt együtt kezdtünk nótázni. A dalok sorozatában felbukkant Kallós kedvenc éneke is. Először hangszeresen játszották el, majd hosszas unszolásra Zolti is elénekelte, hogy sikeresebben megtanulhassuk. Ez aztán Budapesten is elterjedt, mind a 25. Színház, mind a Bartók Táncegyüttes révén.

Komámasszony kakasa

De eddigre már nagyon szemet szúrtam a helybelieknek. Mert hát micsoda dolog a zenészek előtt ácsorogni anélkül, hogy mulatna az ember. Én pedig csak a mikrofont tartottam nagy bőszen, majd’ görcsöt kapott már a kezem. Az egyik mellettem mulatgató atyafi megelégelte a dolgot, és mind küldözgetett, hogy menjek táncolni. Mondtam neki, hogy nem tudok. "Olyan nincs" - felelte, és hozott még pálinkát. "De tartanom kell a mikrofont" - próbáltam kifogást találni. "Majd én tartom maga helyett, menjen csak, van sok szép lány" - mondta kedvesen, s erre már nem volt mit válaszolni. Húzódozásom már-már illetlenségnek tűnt. Én ma sem tudom, hogyan, de végül is táncoltam. Úgy látszik, a lendület sok mindent megold. Azóta tudom, hogy csak az első lépés megtétele a nehéz, utána már megy minden magától. Később a Kassák Klubban nagy hasznát vettem a bátorságomnak, mert bizony sokszor adódott olyan helyzet, hogy zenész létemre táncot kellett tanítanom.

Hajnali és csárdás

A töki lakodalom után Székre mentünk, ahol abban az évben először nem engedték meg, hogy a szokott módon háznál tartsák a táncházat, ezért a Kultúrházban rendezték. Egészen más hangulata volt így a táncmulatságnak, s a mikrofonommal sem tudtam olyan közel férkőzni a zenészekhez, ahogy kellett volna. Ezért kicsit pilledtebben szól ez a felvétel, de az nyilvánvalóan jól hallható így is, hogy Ádám István "Icsán" zenekara elképesztően összegyakorolt, kitűnő zenészekből álló társulat volt. Itt aztán helyükön vannak a hagyományos harmóniák, a kíséret, mint a beton, olyan tömören lüktet a pókhálóként lengedező hegedűszólam alatt. Magyar, azaz négyes tánc ment éppen. Ezt két fiú és két lány táncolja, kis körben összefogódzva. Közben énekelnek is, de mindig csak a hosszú dallamok egyik felére, mert másképp nem is lehetne szusszal bírni a gyors forgás közben.

Magyar (négyes)
Ádám István "Icsán" zenekara

A Patria felvételeken hallható széki muzsikát akkor már ismertem. De ahhoz képest, amit itt éltem át, az már csak halott stúdiófelvételnek tűnt. Ez az élő, tánccal együtt lélegző dinamikus muzsika egyszerűen lenyűgözött. Mondta is annak idején Csorba János bácsi, a kedvelt széki énekes emberem, mikor meghallgatta a régi felvételeket, hogy azok meg sem közelítik azt, ahogy Zsúki Márton élőben muzsikált.

A szünetben elbeszélgettünk Icsánnal. Meséltük, hogy hol jártunk. Érdeklődött, hogy milyen volt a zene. Elővettem a magnót és mutattam neki egy kis részletet a lakodalomból. Elfintorította az arcát, és legyintett: az alkalmi társulás hangzása az ő tetszését sem nyerte el. Az ő bandájában ilyen gyatra kíséret nem fordulhatott elő. Arról ő személyes munkával gondoskodott. Ennyit az ösztönös parasztzenészekről.

Magyar (négyes)
Ádám István "Icsán" zenekara

Ezek voltak a legelső erdélyi élményeim. Kallós Zoltán lelkes segítsége és nagy tudású kalauzolása olyan élményközeli állapotba hozta számomra ezt a még élő hagyományt, hogy hazatérve teljes gőzzel vetettem magam a munkába. Alig egy év múlva már megtanultam annyira brácsázni, hogy Halmos Bélával el tudtuk látni az első táncházak zenei kíséretét. Az alsótöki lakodalom felvételeit Martin György a Népzenekutató Csoport Archívumában helyezte el, a többi, Kallóstól is begyűjtött felvételek mellé. Sosem felejtem el az akkori vitájukat. Martin kapacitálta Kallóst, hogy jöjjön be az intézetbe, és készítse el szalagjainak jegyzőkönyvét. "Ó minek az?" — mondta Zolti — "én mindenre emlékszem!" Szegény Tinka a fejét fogta, aztán bezárta Kallóst a munkaszobába. Hálistennek. Így az a sok felvétel, amely tőle az archívumba került, dokumentált, jól használható törzsanyaggá válhatott. Ezeket másolgattuk a Kassák Klub kicsiny, Lippay Mihály által vezetett archívumában, s innen terjedt el az egész mozgalomban az a hallatlanul izgalmas hangszeres zene, amelynek a felfedezése és felgyűjtése — Martin György szakszerű irányítása mellett — Kallós Zoltán múlhatatlan érdeme.

Széki lakodalom, 1973
Fotó: Korniss Péter


* Elhangzott a Folklórgyűjtők fóruma előadássorozatban 2012. május 29-én a Hagyományok Házában.

 

Folkszemle, 2012. július hozzászólás | továbbküldés | nyomtatás