Folkszemle, 2008. május hozzászólás | továbbküldés | nyomtatás

Sebő Ferenc

Beszélgetések Lajtha Lászlóról

1. rész | 2. rész | 3. rész | 4. rész | 5. rész | 6. rész | 7. rész | 8. rész

A SZÉKI GYŰJTÉS

 

Lassú, csárdás, magyar
Ádám István "Icsán" prímás, Ádám István kontrás,
Ádám Sándor bőgős, Márk József ének
gyűjtők: Kallós Zoltán, Martin György, Sztanó Pál
1969. május 28.

Ez a zene volt az, melyet Sárosi Bálint népszerű rádióműsorában hallottam, s annyira magára vonta figyelmemet, hogy nem nyugodhattam, míg ki nem nyomoztam, honnan származik. Építészhallgató kollegámmal, Halmos Bélával összeültünk, és azon törtük a fejünket, hogyan lehetne ezt a zenét a mi hangszereinken (hegedűn és gitáron) eljátszani. Akármennyire igyekeztünk, nem tudtuk megközelíteni az eredeti muzsika hangzását, annak fantasztikus feszültségét. Addig-addig, amíg fölfedeztük a spanyolviaszt: az eredeti hangszerelésnél nincs jobb. Elkezdődött hát a tanulás. Szereztünk egy brácsát, átalakítottuk három húrosra, s Béla segítségével gyakorolni kezdtem az akkordfogásokat. Tankönyvünk Lajtha László Széki gyűjtés című kötete volt. Ennek részletes partitúra lejegyzései, valamint a Pátria-lemezekről hozzáhallgatható zenéje segített hozzá bennünket, hogy egy rég letűnt korszak túlélő zenei stílusát megpróbálhassuk szép lassan elsajátítani. Ezzel egy új korszak kezdődött, melyet Széll Jenő "a hangszeres zene feltámadásának" nevezett, amelynek nyomában kibontakozhatott a 70-es évek elejének Táncház-mozgalma is.

Első fellépéseink egyikén egy mosolygós, kedves öregúr szólított meg bennünket. "Bárdos Lajos vagyok. Mondják meg fiatalemberek, hogy tudták ezt megtanulni. Mi nem hittük el Lajthának, hogy ez lehetséges!" Való igaz, hogy azok a részletező lejegyzések, amelyeket Lajtha László és munkatársai a híres Pátria lemezekről készítettek első látásra riasztóan bonyolultnak tűnnek. De amikor a zenét is hozzáhallgatjuk, mindjárt kiderül, hogy a sok-sok jel mit takar, melyiknek mi a jelentősége. Szinte mikroszkópikus látleletet nyújt azokról a zenei történésekről, amelyeket a fül első hallásra talán fel sem tud fogni. Lassanként rájöttünk - főleg a későbbi helyszíni tapasztalatok után - hogy itt nem csupán a leírt hangok fontosak, hanem - mint minden zenei stílusban - a játéktechnika, a vonótartás, a díszítésmód együttesen.

Lajtha László, a magyar hangszeres muzsika feltárásának úttörője így számolt be nevezetes széki gyűjtéséről egy későbbi cikkében.

"1940-ben történt. Erdélyi gyűjtőútra indultam. Sokfelé kellett volna mennem, hiszen 22 esztendő sok elmulasztott feladata várt reánk. Hosszas válogatás ás latolgatás után két tervet tartottam meg. Az egyik szerint Szolnok-Doboka megye Szék községébe szerettem volna menni, hiszen ezideig a szolnok-dobokai népzenéről semmi érdemlegeset sem tudtunk. A másik tevem az volt, hogy Kalotaszegbe utazom, ahonnan sok és szép hangszeres muzsikának ismertük a dallamát, de csak most, újabban nyílt módunk arra, hogy ne csak a prímás, hanem az egész "banda" együttes játékát felvehessük.

Mindkét gondolat egyformán kedves volt nekem. Néhány hónappal indulásom előtt elmondottam terveimet Kodály Zoltánnak s azt is, hogy alig tudok választani közülük. Kodály habozás nélkül válaszolt, s elmondotta, hogy nemrégen széki hímzéseket látott. Ahol ilyen szép és sajátos hímzések élnek még ma is, kell ott - mondotta - valami érdekes muzsikának is lennie. Lelkesen beszélt és erősen bíztatott a széki útra.

Így történt, hogy a vele való beszélgetés után azonnal írtam szolnok-dobokai barátaimnak, - akik már régebben vártak - hogy szűkebb pátriájukba indulok." (Lajtha László: Újra megtalált népdaltípus)

A széki fonográfos gyűjtés egy nagyszabású hanglemezfelvételi akció előgyűjtése lett, melyet Ortutay Gyula szervezett meg a Magyar Rádió stúdiójában. Az előgyűjtések alkalmával levizsgáztatott legkitűnőbb paraszti előadókat Budapestre hozták, s az itt készült felvételeket a Pátria cég 78-as fordulatszámú lemezeken forgalomba hozta. A zenefelvételeket Bartók, Kodály és Lajtha kezében irányították. A mesefelvételeket gondozó Ortutay Gyula így emlékezett a kezdetekre:

Emlékszem, amikor azzal a kérdéssel fordultam a Rádió és a Távirati Iroda akkori elnökéhez Kozma Miklóshoz, hogy kit kérjek föl elnökölni a Pátria hanglemezek elkészítésén, rám nézett, némi kajánsággal azt mondja: "Ki adja a pénzt ehhez a fölvételhez?" "Hát - mondom - a mi vállalatunk". "Hát akkor odaülsz az elnöki székbe, üdvözlöd Bartókot, Kodályt is és megkezditek a munkát. Te fogsz elnökölni, mert a tiéd a felelősség. A vállalat téged von felelősségre, mert mi Bartókot, vagy Lajtha Lászlót, vagy Kodályt Zoltánt nem vonhatjuk felelősségre".

Így is történt. 26 éves fővel, vagy még nem is voltam teljesen 26 éves, ne öregítsem magamat, 25 éves fővel leültem az elnöki székbe, üdvözöltem a megjelenteket: Bartók Bélát, Kodály Zoltánt és Lajtha Lászlót és két fiatal kutatót, akik a segédeik voltak a népzenekutatóknak és elmondtam, mi a tervünk.

Addig tudniillik a Nemzeti Bank segítségével Bartókék egyetlen egy hanglemezt tudtak elkészíteni, azt is valami másfél év alatt és olyan. olyan kolduló módon csinálhatták, nagyon megszégyenítő volt.

Mikor mondtam Bartók Bélának, akit megkértem, hogy fogadjon és aki lejött velem, emlékszem a Krisztinába a parkba és mondtam neki, hogy: "Mester!", mert mindnyájan mesternek szólítottuk. "Mester, lehetőség van arra, hogy évi 25-30 ezer pengővel kezdjük el a gyűjtő munkát". Azt mondta: "Várjon egy kicsit". Megállt, levette a fölső kabátját, levette a mellényét, aztán fölvette a fölső kabátját, nagyon pedáns volt a mozgásában, dolgában. "Ide figyeljen, ez olyan nagy dolog, hogy egészen beleizzadtam, csak a hír hallatán. Maga most komolyan mondja ezt?" Mondtam: "Igen Mester, arról van szó, hogy fölvehetjük évről évre minden magyar etnikai területről, tehát Erdélyből is, Csehszlovákiából is, Burgenlandból, mindenünnen a legtehetségesebb, legjobb énekeseket és mesemondókat"...

 

"Magyar a Sipos Gyurié"
Ádám István prímás, ifj. Ferenczi Márton kontrás, Mikó Albert bőgős
gyűjtő: Lajtha László
1941. február 21.

A két széki zenekar, id. Ádám István és Ferenczi Márton Zsúki "bandái" mellett kitűnő énekesek is képviselték a helyi hagyományt: Kis Sándor Kicsi, és felesége Prózsa Klára, Ungvári Mártonné, Ferenczi Péterné, Sipos György Sándorné és Szabó Varga György. Az ő budapesti szereplésükről, Ferenczi Márton Zsúki cigányprímás hanglemezen megörökített produkcióiról sajátos értékelést adott a széki születésű Csorba János, akivel 1993-ban beszélgettem:

"Hát ... én nem voltam annyira a közelükbe, de azt tudom, hogy volt egy református pap, Mihály Károly és Prózsa Zsuzsi, Ungváriné. Ezek voltak a megszervezők. Ezek nagyon, nagyon jól szerveztek, de jól is látták az egész dolgot. Hát sajnos, hogy ahogy megkezdődött, aztán keveset folyt, mert közbe jött aztán a háború, meg aztán ami szomorúbb volt, a lecsatolás, s akkor elszigetelődtünk teljesen. De azt tudom mondani - hallottam, hogy muzsikált itt -, sokkal szebben s jobban muzsikált otthon. Úgyhogy nem tudta ő kifejteni azt a tudását itten, talán felit se mint otthon. Mikor jókedvébe került, hát sírt a madár, sírt a nap, sírt mindenki, mikor ő belefogott muzsikálni. Olyan gyönyörűen. Távol vannak ezek a felvételek, amik megvannak még máma is, attól, amilyen teljesítményt csinált az öreg Zsúki."

 

"Be szépen szól a cimbalom"
Ferenci Márton "Zsuki" prímás, Ádám István prímás, Mikó Albert kontrás,
ifj. Ferenci Márton bőgős, Kis Sándor "Kicsi", Kis Sándorné Prózsa Klára,
Ferenci Péterné "Kicsi" Kis Róza, Sipos György Sándorné Juhos Zsuzsa, Szabó Varga György
gyűjtő: Lajtha László
1941. február 18.

A Magyar Rádió és a Néprajzi Múzeum közös vállalkozásában készült lemezek mellé Bartók elképzelése szerint írásos dokumentáció is csatlakozott volna. Ennek fontos részét képezték a kottalejegyzések. Ezeknek azonban csak kis töredéke készült el (Bartók Béla részéről), mivel a második világháború eseményei drasztikusan megszakították a nagyszabású hanglemez-felvételezés folyamatát. A háború után Lajtha László vette kezébe az irányítást. Egykori munkatársával Rajeczky Benjaminnal 1985-ben a diákjaként beszélgettem ezekről az időkről:

Az az első munka egyáltalán nem tudományos munka volt, hanem az első az volt, hogy ki kellett csomagolni azt az anyagot, amit áthoztak a Nemzeti Múzeumból, végignézni, hogy mi történt vele. Tehát megállapítani, hogy mi sérült, mi hiányzik, minek van valami baja, mi áll rendbe', mi mire szorul? Kiderült, hogy le kell tisztítani az egész hengeranyagot, mert az odalent azért penészedett, nagyon erősen, utána ugyanígy óvatosan meg kell tisztítani a teljes lemez- és matrica-anyagot. Úgy, hogy amit Lajthával először kettesbe' csináltunk, az majdnem egy esztendeig ez volt.

Mikor aztán evvel készen voltunk, akkor meg - rendben van - fonográfról le lehetett jegyezni, de lemezjátszó, hát .az se volt. Lajtha nézett utána a lemezjátszónak, ha jól tudom a minisztériumnak a segítségével sikerült valamit kapni. Azt hiszem, hogy Ujfalussy akkor még nem volt ott, ő csak később került oda, a 40-es évekbe', akkor még a Szomjas-Schiffert volt ottan, aki - ha jól tudom - a Kodályéknak is segített a Népzenekutató Csoport berendezésébe'. Nagyon gyenge kis költségvetés volt ottan az elején.

No persze a lemezjátszó, ami volt, ahhoz például tű se volt. Én a Mátrába' csináltam a gramafontűket, galagonyából. Galagonyatövisből, rendesen! Azt csak próbáld ki, nagyon-nagyon fínom és igen kemény, nagyon jól föl lehetett használni. Nem, nem köll csodálkozni rajta, évek múlva Kolozsvárról, a kolozsvári intézet kérdezte tőlem, hogy hogy' is köll csinálni azokat a galagonyatöviseket, mer' nekik akkor még mindig szükségük volt rá, szegényeknek. Hát mindent meg kellett próbálni, úgyszólván semmi se volt az ég világon. De tudom, hogy mi akkor má' aztán szépen nekiláttunk... No, ezeknek a töviseknek annyi értékük volt, hogy ezek nem rontották a lemezt annyira. Jóval puhább anyag volt, csak hát nagyon gyorsan kopott.

A nyers lejegyzést azt én csináltam mindig mindenestől. És akkor aztán ültünk neki mindig egy-egy darabkának, és akkor aztán közösbe'... Eléggé nehéz volt ottan az az egész környezet mindenestől, mert a Könyves Kálmán körútra nyílt annak az ablaka. Nyitott ablak volt tavasztól kezdve véges-végig, de szembe' a parkba' meg mindenféle vurstlizene és hasonló is szólt azér' úgy nekünk, párhuzamosan ezekbe a muzsikákba bele. Nem számítva azt, hogy néha még egy másik fonográfon is dolgoztak ottan a teremnek a másik sarkába'. Azér' ott eléggé polifón munka folyt ilyesféle szempontból.

Azért könnyebb volt két embernek csinálni egész őszintén, mert az ember kontrázhatott saját magának. Mer' akkor amikor az ember ezeket a dolgokat csak egyedül csinálja, akkor kiderül, hogy most például így hallom, és másnap, amikor előveszem, másképpen hallom a dolgot. Annak nagy előnye volt, hogy kettesbe' végig lehetett azt veszekedni. Veszekedtünk is néha ottan, alaposan, hogy tényleg mi hangzik? Mert Lajtha nagyon, nagyon sokszor volt úgy, hogy szívesen odahallott ott valamit, amire ő úgy gondolta, hogy ez körülbelül stimmelni fog. Végeredményben gyakorlata is volt, hallott ő eleget ebből az anyagból. Én meg , aki így részletesen ezeket az anyagokat odáig nem hallottam, nagyon szigorúan ragaszkodtam ahhoz, hogy: "ennyit hallok és többet nem". Ő szívesebben - mondjuk úgy - vállalta a rizikót, hogy esetleg az is ott van, vagy pedig úgy van. Én meg maradi-párti voltam és azt mondtam, hogy maradjunk emellett és inkább kevesebbet, de az biztos legyen.

 

Csárdás
Ferenci Márton "Zsuki" prímás, Mikó Albert kontrás, ifj. Ferenci Márton bőgős
gyűjtő: Lajtha László
1941. február 17.

Sárosi Bálint így emlékszik erre a lejegyző munkára:

Általában nyers lejegyzéseket készítettek a Néprajzi Múzeumban, Avasi Béla, Gábor Éva, Rajeczky Béni bácsi, aki kvázi egyenrangúként végezte a lejegyzéseket, de ő is előkészített Lajthának. Mert Lajtha volt, aki aztán rátette a bélyeget. Ezt annak idején úgy mondták, hogy Rajeczky Béni részletesen lejegyezte és Lajtha kipitykézte. A kipitykézés az azt jelentette, hogy olyan dolgok kerültek a kottára, amiket vagy hallottunk, vagy nem. Ha Lajtha hallotta, akkor az odakerült a kottára. [...]

Ez a lejegyzés órákon is így volt a Zeneakadémián. Behozta a már kész lejegyzéseit és forgott a lemez és mi öten zenetudományi szakos hallgatók kontrolláltunk és akkor valamelyik megszólalt, hogy ő ezt nem hallja. Ez Lajthát nagyon felháborította. Annyiban igaza volt, hogy őneki valóban jó hallása volt és bizonyos dolgokat talán jobban hallott, mint bármelyik jó hallású hallgató közülünk, de hát fülünk nekünk is volt és a hangot, ha nem is a hang magasságot, vagy a ritmust, a hangot azért azt hallottuk. Na, hát ilyen viták voltak és ez persze nagyon jó volt tanulásnak.

A következő generációból Pesovár Ernő tánckutató is őriz személyes élményeket Lajtháról:

Egyszer, ott ügyködöm a Népzenei Osztályon, amikor bejön Lajtha. Megkérdezi: "Mit keres itt édes fiam?" Mondom: "Tánccal foglalkozom professzor úr". Azt mondja: "Nem értesz te ahhoz édes fiam" "Ez igaz professzor úr, hogy nem értek hozzá, de mások is írtak már összefoglalást anélkül, hogy értettek volna hozzá". Az öreg döbbenten nézett rám. De úgy látszik, hogy honorálta a pimaszságomat, mert attól kezdve nagyon jóban lettünk. Annyira jóban, hogy én akkor kezdtem már lejárni a 60-as évek elején Szombathelyre az együtteshez , ő pedig járt le gyűjteni. Úgyhogy a szálló halljában este, mikor ő is visszatért a gyűjtésről, én is abbahagytam a próbát, ott találkoztunk és a személyzet legnagyobb örömére a professzor úr ott a szálló halljában bemutatta nekem, hogy aznap milyen táncokat látott, milyen táncokat gyűjtött.

A Népzenei Osztályon a nyers lejegyzéseket készítették el először. Avasi Béla, akinek ragyogó füle volt, ő volt egyik fő lejegyzője, de Rajeczky is készítette ezeket és mikor megvoltak, akkor összeültek Lajthával - neki is megvolt már az ilyenkor - és akkor jött a díszített része, amit azután teljesen lelassítva hallgattak. Kollektíve hallgattak és nagy-nagy vitatkozások, veszekedések - szakmai veszekedések - folytak, hogy mit, hogy kell értelmezni.

Olsvai Imre is Lajtha növendék volt. Ő így mesélt a lejegyzés órákról:

Az órák jelentős része a gramofonfelvételről való lejegyzésből állt. Eleinte igyekezett éreztetni velünk, hogy valóban nem tudunk semmit, nem hallunk semmit, hogy nem vagyunk méltók erre a hivatásra, de azért bele-belesegített, hogy figyeld meg jobban, na még egyszer felteszem. Na, felére lelassítom.

Egy ilyen alkalommal történt, hogy amit ő még a felvétel idején, tehát a 40-es években lejegyzett széki, meg kőrispataki dallamok, megszólal lassítva és látom, hogy bosszankodik és egyszer-kétszer már majdnem az asztalt csapkodja a ceruzájával: "A fene egye meg, már megint másképp hallom". Ez egyszer-kétszer előfordult, de látszott, hogy műszaki okai vannak, hogy felére lassított felvételen, meg sokkal jobb gyártmányú lejátszón, sokkal több apróság kihallható, vagy módosítandó a ritmusa, módosítandó a hajlítás végpontja. Tehát számunkra ez azért volt tanulságos, hogy íme, ő is azért ember velünk együtt, még ha a gyarlóságnak egy kevésbé éles fokán áll is és már előttünk jár, de mutatja, hogy ennek a fajta lehallgatásnak, ennek a fajta halláskultúrának voltaképpen nincs felső határa, vagy ha van, az még távol esik tőlünk és még mi sem értük el.

A lejegyzésekről, azok mélységéről, de általában a zenei írásbeliség hagyományápolásban betöltött szerepéről ma is sok vita folyik. Nyilvánvaló, hogy olyan zenészek számára, akik egyenesen a hagyományból, maguktól a hagyományőrzőktől tudják elsajátítani e zenélés összes fortélyait másodlagos jelentősége van a különféle fokozatú lejegyzéseknek. Sárosi Bálint a népzenekutató szemszögéből mondja el a véleményét erről:

Ott kezdődött Lajtha pályafutása és lényegében Kodályé és Bartóké is. Ők még úgy gondolták, hogy a népzenét írásban lehet és kell rögzíteni. Ezért tervezték meg a Magyar Népzene Tárát '913-ban és ezért elavult az ma, amikor ugyanolyan elvek szerint próbálják elkészíteni. Tehát, hogy legyen meg írásban.

Az 50-es évek után, illetve már korábban is, ott volt a fonográf. Csak a fonográf azért nem igazán alkalmas a hang, a hangzás megörökítésére. Az arra volt jó leginkább, hogy segített ellenőrizni azt, amit eredetiben már hallottunk. Arról jól lehetett lejegyezni, de hangzóban eltenni fonográfon, az azért nem tökéletes dolog.

Aztán a magnetofon korszakában, tehát az 50-es évek kezdetétől már az ember elkezdett azon gondolkodni, hogy érdemes-e olyan részletes lejegyzést csinálni, amilyen részletest csinált például Lajtha ugyanabban az időben. Mert korábban, 1933-ban, ha jól emlékszem, Bartók a fonográfról beszélve azt mondta, hogy a legjobb lejegyzés maga a hanglemez, a hanglemez barázdái. Ez már rendelkezésre állt. Tehát én nem látom olyan nagyon nagy értelmét az ilyen nagyon-nagyon részletes lejegyzésnek az 50-es évek után. Lemezen kell rögzíteni és most már olyan tökéletes lemezek vannak, hogy ma csak annak kell részletesen lejegyezni, aki mindent meg akar érteni a zenéből. Tehát aki tanulmányozza, mert azért azt lehet a legjobban tanulmányozni, amit leírtunk.

 

Elmegyek, elmegyek (lassú)
Ferenci Márton Zsuki prímás, Mikó Albert kontrás, Ferenci Márton bőgős,
Kicsi Kis Sándor, Kis Sándorné, Ungvári Mártonné,
Ferenci Péterné, Sipos György Sándorné
gyűjtő: Lajtha László
1941. február 18.

 Olsvai Imre:

Kodály rendkívül ritkán beszélt Lajtháról, de általában azt megfigyeltem, hogy aki még él, arról szinte soha sem beszél. Ugyanezt volt Dohnányival is, róla se beszélt soha. Pedig az eléggé köztudottá vált, hogy 45-ben Szabolcsival együtt ment a minisztériumba, hogy Dohnányi érdekében szóljon és lemossa róla a fasisztákkal való együttműködés vádját.

Lajtháról egyszer szólt nekünk, mégpedig a Széki kötet megjelenése után. Akkor sem magától, hanem valamelyikünk, vagy Avasi, vagy Sárosi, de lehet, hogy Hajdú András, aki vendéghallgatóként járt Kodály óráira és még egy-kétszer Lajtha órára is, ő tette föl a kérdést hegyesen, félreérthetetlenül. "De hát Tanár úr, mi a véleménye Lajtha Széki kötetéről?" Kodály egy kicsit elgondolkodott. (Ez egyébként szokása volt, hogy nem rögtön felelt. Hohó! Arra ki kellett várni azt a 20 vagy 40 másodpercet). És azt mondja, majdnem hogy meleg hangon: "Nagyon jó, hogy végre ez az anyag ilyen lejegyzésben megjelent. Most már akkor nem csak a levegőbe beszélünk arról, hogy milyen a kíséret stílus, milyen a népi harmónia rend, hanem itt le van fektetve konkrétan, egzaktul. Ezt kell tanulmányozni és ebből kell leszűrni a következtetéseket. És e nemben a Lajtha-kötet első a világon".

1. rész | 2. rész | 3. rész | 4. rész | 5. rész | 6. rész | 7. rész | 8. rész

Folkszemle, 2008. május hozzászólás | továbbküldés | nyomtatás