Folkszemle, 2010. október hozzászólás | továbbküldés | nyomtatás

Stein Kata - Varga Sándor

A táncházas turizmus hatása Dombostelke1 társadalmi kapcsolataira
és saját hagyományaihoz való viszonyára

I. Bevezetés

1972 májusában Budapesten a néptáncot, népzenét kedvelők számára újfajta szórakozási alkalom nyílt: megtartották az első, szervezett keretek közt zajló táncházat. A résztvevők hagyományos paraszti táncokat sajátíthattak el, mindenféle feldolgozás nélkül. A kezdeményezés az évek során mozgalommá nőtte ki magát, néptáncosok, népzenészek, népdalénekesek, néptánckoreográfusok, néptáncgyüttesek, népzenekarok váltak aktív résztvevőivé, alakítójává. Ezzel párhuzamosan a kutatómunka is új lendületet kapott: a néprajzkutatók mellett lelkes amatőrök utaztak falvakba a hagyományos paraszti tánc- és zenekultúrát megélni, dokumentálni. E nagyfokú érdeklődés kulturális és társadalmi változásfolyamatok elindítójává vált a hagyományos, falusi közösségekben.

Aktív táncosként azt tapasztaltuk, hogy Mezőség táncai az utóbbi időben egyre közkedveltebbek, népszerűbbek lettek: nem múlik el táncház mezőségi táncrend nélkül, különböző hazai néptáncfesztiválok állandó vendégei erdélyi hagyományőrző táncosok. 2007 márciusában lehetőségünk nyílt a Szegedi Tudományegyetem Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszéke által meghirdetett terepgyakorlat keretében a mezőségi Dombostelke mindennapjaiba betekintést nyerni. Ezt követően számos alkalommal megfordultunk a faluban, részt vettünk különböző ünnepeken, társadalmi eseményeken. A terepmunkát előkészítő kurzus szakirodalma tanulmányozása közben számos kérdés merült fel bennünk a táncházmozgalom hatására elindult társadalmi és kulturális változásokkal kapcsolatban.

Mezőség tradicionális zenei- és tánckultúrájára vonatkozólag a XX. század közepétől rendelkezünk adatokkal, számos hang- és filmfelvétellel, szöveges lejegyzéssel, fotóval. A kutatás hiányossága azonban, hogy az archaikus jegyekre koncentrálva nagyrészt a több évtizeddel ezelőtti múlt állapotát, az 1960-as évekig működő táncos gyakorlatot vizsgálta, és nem reflektált a tradicionális kultúrának - szinte a kutatások megindulásával egyidejűleg elkezdődő - átalakulására. A tradicionális és a modernizálódott világ kölcsönhatásai csupán néhány munkában jelennek meg,2 holott időközben jelentős mértékben átformálták a hagyományos tánc szerepét és jelenlétének körülményeit az érintett falvakban.

Tanulmányunkban arra vállalkozunk, hogy leírjuk a táncházmozgalom és folkturizmus hatását Dombostelke tánckultúrájára. Ezzel szoros összefüggésben fontosnak tartjuk bemutatni azt, hogy ezek a változások milyen hatással vannak a falu közösségére, hogyan alakítják, befolyásolják mindennapjaikat, szociális kapcsolataikat, hagyományaikhoz való kötődésüket.

II. A kutatás módszerei

Kutatásaink eredményei legtöbb esetben közvetlen megfigyelésekből és irányított, strukturált vagy spontán beszélgetésekből származnak. Terepmunkánk során a szisztematikus adatgyűjtés mellett hagytuk, hogy a helyi emberek vezessenek be, saját tempójukban a világukba. Igyekeztünk a minket foglalkoztató kérdések irányába terelni a beszélgetéseinket és hagytuk, hogy a helyiek maguktól nyíljanak meg. "Stratégiánk" nem nélkülözött minden tudatosságot: végső célunk olyan közelebbi kapcsolatok kialakítása volt, melyek során betekintést nyerhetünk azon változások hátterébe, melyek a táncházmozgalom kapcsán mentek végbe a falu lakosainak egymáshoz és hagyományaikhoz való viszonyában. Kérdéseink megválaszolása számos társadalmi konfliktus felszínre kerülésével járt együtt, ezért tudatosan igyekeztünk kezelni a kényes helyzeteket. Kezdeti "idegenségünk" miatt az adatközlők megnyílását csak egy olyan bizalmi légkör megteremtésével tudtuk elérni, melyet a többszöri, spontán beszélgetések alakítottak ki.

Terepmunkánk során igyekeztünk Clifford Geertz szemléletét követni, vagyis törekedtünk arra, hogy a "jelentések maga szőtte hálójában függő" embert "a maga hálóján, kultúráján és annak értelmezésén keresztül", "közvetlen felismeréseink" nyomán haladva ismerjük meg.3

III. A terep bemutatása

Az erdélyi Mezőség földrajzi határai a romániai Kolozs, Besztrece-Naszód, valamint Maros megye érintkező területei. Északról a Nagy-Szamos, északnyugatról a Kis-Szamos, északkelet felől a Sajó, délről a Maros, délnyugatról pedig az Aranyos folyó fogja közre a Mezőséget. Megnevezése csupán a XVIII. század folyamán alakul ki, majd állandósul, s Erdély középső, dombos, sokhelyütt kopár, erdőtlen területét jelöli.4

E jellegzetesen elzárt, fontosabb útvonalak által nem keresztezett, kedvezőtlen természeti adottságokkal "megáldott" vidék a honfoglalást követően hamar benépesült, majd az évszázadok történelme kialakította a Mezőség etnikai sokszínűségét.5 A magyarok mellett románok, cigányok és szászok telepedtek le ezen a területen. A románság aránya különösen a török háborúk után, a XVI-XVII. században kezdett megnövekedni, s nemsokára túlsúlyba kerültek. Ma a magyar lakosság szigetcsoportszerűen szétszóródva, román falvak közé ékelődve, túlnyomóan vegyes lakosságú településeken él.6

Ha egy pillantást vetünk a térképre, szembetűnő a városok hiánya ebben a régióban. Kolozsvár, Torda, Aranyosgyéres, Marosludas, Marosvásárhely, Szászrégen, Dés, Szamosújvár gyűrű alakban fogják közre a kisebb-nagyobb falvakat. Mindegyik város kialakította a maga vonzáskörzetét, évszázadokon keresztül ezek a városok voltak, s napjainkban is ezek a vásáros központok. Az 1900-as évek közepén fellendülő ipar a városokba csábította a falvak lakosságát. A földek kollektivizálása után sokan előbb a napi ingázást választották, majd lassan végleg a városokba költöztek.7 Ma az itt maradt lakosok legnagyobb többsége termelőszövetkezeti vagy állami nyugdíjból él, valamint állattenyésztésből, földművelésből.

Az utóbbi néprajzi gyűjtések és vizsgálatok szerint a Mezőség magyar népi kultúrájában jól elkülöníthető területet képez a Belső-Mezőség. Ez nagyjából a Mezőségnek a központi, kör alakú magja, középső falucsoportja: Katona, Melegföldvár, Buza, Gyeke, Feketelak, Magyarpalatka stb. Ezeken a területeken a mezőségi kulturális és életmódbeli sajátosságok máig jobban kimutathatóak. A Belső-Mezőség elzártabb falvaihoz viszonyítva a peremterületek szorosabb kapcsolatot tartottak a környező néprajzi vidékekkel, több az átmeneti jelenség a székelység kultúrája vagy Kalotaszeg felé, kultúrájuk általában polgárosultabb.8 Az általunk vizsgált település, Dombostelke a Belső-Mezőség nyugati részén, Kolozsvártól légvonalban mintegy 30 km-re észak-keletre, a mai Kolozs megyében fekszik. A közepes méretű falu lakosságának 80% -a magyar, 19%-a román és 1%-a roma származású. A falu magyarságának többsége református, néhány család jehovista és szombatista vallású. A falu mintegy százfős román nemzetiségű lakossága ortodox felekezetű. A román lakosok többsége a falunak egy meghatározott, jól elkülöníthető részében él, de mindennapos kapcsolatban vannak a többségi magyarsággal. A folyamatos interakciót segíti, hogy a nemzetiségek folyékonyan beszélik egymás nyelvét.

IV. A mezőségi néphagyományok felfedezése

A Mezőség felfedezésének történetét legújabban Keszeg Vilmos néprajzkutató korszakolta.9 A fent említett sajátos infrastrukturális és etnikai zártság következtében a vizsgált terület sokáig fehér foltnak számított a néprajztudomány számára. Az 1930-as évektől kezdődő korszak az archaikus értékek felfedezésével, írásban való rögzítésével jellemezhető. Lajtha László széki és szépkenyerűszentmártoni népzenei gyűjtései a második világháború ideje alatt az archaikus, ugyanakkor rendkívül gazdag közép-erdélyi tánczene felfedezését jelenti.10 A széki gyűjtés alapossága, valamint a későbbi kutatónemzedékre és néptáncmozgalomra gyakorolt hatása miatt kiemelkedő. Említésre méltóak még Kallós Zoltán gyűjtései,11 melyek kiterjednek a néptánchagyományok területére is. A hangfelvételek közzététele által a mezőségi népzenekultúra a tudományos kereteken kívül is szélesebb körben ismertté, közkedveltté vált. A magyar néptánckutatás az 1960-as években fedezte fel az erdélyi Mezőséget. Andrásfalvy Bertalan, Kallós Zoltán, Martin György és Pesovár Ferenc neve fémjelzi a hetvenes évekig tartó periódust.12 A mezőségi tánckultúra, a kutatás és a hetvenes években induló táncházmozgalom közvetlen kapcsolata révén rövid időn belül ismertté, a virtuóz, látványos páros és férfitáncainak köszönhetően közkedveltté vált országszerte. A hetvenes és nyolcvanas években a hivatásos néptánc- és népzenekutatók mellett számos amatőr érdeklődő is megfordul a mezőségi falvakban, legtöbbjük magyarországi vagy erdélyi táncházas közösség tagja.

Tánckultúráját tekintve tehát a Mezőség kitüntetett helyet foglal el a tánc iránt érdeklődők körében.13 A jelentős mennyiségben összegyűlt tánckultúrával kapcsolatos anyag ellenére kevés az eredményeket összefoglaló publikáció.14 A nagyfokú érdeklődéssel ellentétben gyakran még a szakemberek körében is pontatlan kép él az itteni tánckultúráról.15

V. Hagyományos táncalkalmak és a folklorizmus kapcsolata

A tánckutatás összefoglaló munkáiból megtudhatjuk, hogy a tudományterület néptánc kifejezésen a 20. században felbomló tradicionális paraszti társadalom tánckultúráját érti, s annak megnyilvánulásait formai-szerkezeti megjelenésük alapján különböző típusokba és történeti rétegekbe sorolja. A néptánc tehát egy bizonyos történeti korszak terméke, melyet megfelelő formai jegyek különböztetnek meg a néptánc kategóriáján kívül eső táncoktól.16

A mezőségi táncalkalmak, mulatságok típusait kialakulásuk körülményei és szervezettségük alapján két alapvető csoportra oszthatjuk:

1. A spontán tánckedvet szolgáló, kötetlenebb formájú mulatság a tánc.17 Rendezői és szervezői a rátermettebb falusi fiatalok (kezesek). A vasárnap és ünnepnap ismétlődő táncalkalmakat úgy bonyolították le, hogy külön házat, szobát, csűrt, udvart béreltek, vagy valamelyik közösségi épület és annak udvara szolgált tánchelyül. Ezeket legtöbbször egy-egy időszakra vették igénybe. A zenészek előre leszerződött vagy alkalmi muzsikusok voltak. Ezeken az alkalmakon éltek legtovább a hagyományos táncok a régi táncrend szerint.18

2. A táncalkalmak később megjelenő formája a nagyobb szervezettséget igénylő, ünnepélyesebb bál. A bál nagyobb előkészületet igényelt, mint a hagyományos táncalkalom, szervezettebb volt és gyakran zártkörű. Ünnepélyes jellegét bizonyítják a formaságok is: a - általában szóban elhangzott - meghívók, a rendezőbizottság, a feldíszített tánchely. Megrendezéséhez engedélyt kellett váltani, gyakran nagyobb szerephez jutottak a polgári társastáncok, a polgári illemszabályok.

Könczei Csongor írásában rávilágít arra, hogy a kutatás a városi táncházak megjelenését először a beat nemzedékre jellemző újhullám sajátos kelet-európai változatának tekintette, "egyféle folkdivatnak, amely magába egyesíti a tudományos, a reprezentációs, sőt a mindennapi folklorizmus sajátosságait".19 Ennek a spontán tánckedvet szolgáló szórakozási formának a mesterséges úton való megszervezése azonban megváltoztatta a táncház, mint intézmény és a néptánc, mint kulturális jelenség alapvető funkcióit. A folklorizmus funkciója ugyanis összefügg a tudatos kultúraőrzéssel: "a hagyományos kultúra transzponálásán keresztül a folklorizmus a múlt, a tradíció jelenbeli feldolgozását célozza".20 Az említett folklorizmus jelensége a vizsgált terület megértéséhez magyarázatra szorul. Témánk szempontjából relevánsnak tartjuk Guszev definícióját, amely szerint: "a folklorizmus akkor jelentkezik, mikor a társadalom életében a hagyományos folklór fejlődését akadályozó objektív körülmények merülnek fel, valamint akkor, amikor a köztudat magát a folklórt tekinti veszendőbe menő értéknek, a nemzeti kultúra kialakításához, vagy újjáteremtéséhez szükséges forrásanyagnak."21 Valamennyi definíció közös jellemzője, hogy a folklorizmust az ember múlt iránt megnyilvánuló igényének jelenségeként értelmezi. A táncház mai formája az elmondottak alapján beilleszthető a jelenség fogalomkörébe: a paraszti kultúra egy konkrét táncalkalmát ültette át városi közegre, magát az elnevezést is a néphagyományból kölcsönözte.

Az említett példák a "revival" kulturális jelenségre való hivatkozást teszik szükségessé. A "revival" kifejezés a néprajztudományból származik, az újjáéledt, újra funkcionáló kulturális jelenségeket jelölik vele. "A revival-re akkor kerül sor, ha a szóban forgó jelenség kialakulási körülményeihez hasonló olyan állapot jön létre, amely a kifejezésre alkalmas, egyszer már megtalált és ismert formát új élettel tölti meg és ezzel újból érvényessé teszi."22 Mindennek alapján elmondható, hogy ma a táncház a hagyományos paraszti néptánc továbbélésének revival formája.

Fontos problémát vet fel a hagyományok átmentésének kérdése. Magyarországon néprajzi gyűjtések megindulása a kutatók részéről egyfajta hagyományőrző, hagyományápoló szerepkörrel párosult. Igyekeztek az "utolsó órában" felkutatni, lejegyezni a még élő néphagyományokat, népszokásokat, népi tudást. E törekvést gyakran vádolták azzal, hogy az ósdit akarja konzerválni, a maradit megőrizni, útját állva ezzel a haladásnak. Ennek ellentmond az a tény, hogy a népi kultúra is állandó változásban van: történetileg, földrajzilag és társadalmi rétegek között vándorol és fejlődik; a stagnálás csak látszólagos, csak a felületes szemlélő látja a néprajzi jelenségeket merevnek, mozdulatlannak. A tudományos vizsgálat azt is kimutatta, hogy a népi kultúrában megtalálható az emberi műveltségnek egy olyan alapstruktúrája, mely minden időben a haladás magja lehet.23 A hagyományos formák újbóli - egyszer már elhagyott - alkalmazása részben adódhat a kultúra természetes működéséből, részben külső tényezők motiválják. Ilyen külső tényezőként értelmezhető például az a folyamat, amikor a XIX. század végi XX. század eleji paraszti tánckultúra tudományosan rögzített elemeit, tudatos szelektálás és összegzés után alkalmazzuk a táncházak repertoárjába.24

A közösségi táncolás, a szórakozás fent említett alkalmai már Dombostelkén is teljesen eltűntek a mindennapokból. Így a helyieknek az évente egy alkalommal megrendezett juhmérés utáni táncmulatság, néha a szüreti bál, illetve a falun kívül megrendezésre kerülő különböző fesztiválokon, falunapokon való fellépések az egyedüli lehetőségek a táncolásra. A táncba való belenevelődés hagyományos kereteinek felbomlásával megtört az utánpótlás folyamata. A ma felnövekvő generáció már nem, vagy nem a korábbi, hagyományos közegben, módon sajátítja el elődei táncát, illetve azok néhány elemét.25

V.1 A táncházmozgalom

Az 1970-es évek elején, az első budapesti táncházak nyomán kibontakozó népművészeti mozgalom határainkon túl is felkeltette az érdeklődést a Kárpát-medence népi kultúrája iránt. A törekvés komoly szakmai és módszertani irányítás mellett működött, amit többek között Martin György, Pesovár Ernő, Kallós Zoltán, Andrásfalvy Bertalan, Olsvai Imre mint kutatók, valamint számtalan táncegyüttesvezető neve fémjelez.26 A táncházmozgalom létrejöttének fogadtatása szintén megosztotta a véleményeket: egyesek nacionalistának bélyegezték, mások közkedveltségének okait, társadalmi összefüggéseit próbálták meg feltárni. Az azóta eltelt évtizedek óta a táncházak beilleszkedtek a szabadidős programok közé.

A táncház ötlete már az 1950-es évek folyamán többekben felmerült, megvalósításában a budapesti Bihari néptáncegyüttes hivatásos táncosai jeleskedtek, akik frissen megélt széki élményeiket akarták megosztani másik három táncegyüttessel egy zártkörű rendezvény keretében. 1972. május 6-án a Liszt Ferenc téri könyvesbolt klubhelyiségében széki ruhába öltöztek, és pálinkával, valamint nagyméretű Korniss-fotóval fogadták a meghívott vendégeket. A bemutatott széki táncokat Sebő Ferenc és Halmos Béla kísérte élő zenével. A nagy sikerre való tekintettel fölmerült a rendszeres megrendezés igénye, melynek kapcsán kiderült, hogy az utcáról is sokan be szerettek volna jönni, és szívesen eltanulták volna az ott látott táncokat. Lelkes Lajos és Martin György a Bartók Táncegyüttes táncosaival összefogva, táncházat szerveztek a Fővárosi Művelődési Ház körtermébe. Így indult be az első, valódi táncház nyitott kapukkal, nagy tömegekkel és táncoktatással. 1973 tavaszától rendszeres, tánctanítással egybekötött táncházakat tartottak. Az idő során újabb és újabb zenekarok alakultak, így lehetőség nyílt heti több alkalommal táncházat szervezni. Az 1970-es évek végén vidéki városokban is beindultak a táncházak, immár kibővült táncrepertoárral: a széki táncok mellett más erdélyi és magyarországi táncokkal is megismerkedhetett a közönség, valamint a hazai nemzetiségek táncai is helyet kaptak.27 A következő fejlődési szakaszt az ország határainak átlépése jelenti: egyre több táncház kezdte meg működését a szomszédos, de tengeren túli országokban is.28 Elkezdődött az oktatás is, tanfolyamok, táborok formájában számos lehetőség nyílt a tánctanulásra. Az 1989-es rendszerváltás újabb nagy változást hozott: intézmények is bekapcsolódtak a táncházmozgalom vérkeringésébe. Elindultak a népzeneiskolák alap-, közép- és felsőfokon, a néptáncoktatás bekerült az általános iskolák órarendjébe. A Táncművészeti Főiskola néptánc szakkal bővült, Folkmagazin címmel lap indult, internetes rádiók népzenére specializálódtak, számos hivatalos honlap kezdte népszerűsíteni a táncházakat, valamint rendszeres szakmai programok biztosították ezek működését.

Magyarországhoz képest kis késéssel, Erdélyben is kezdett terjedni a beat-mozgalom, ami nemcsak zenében és táncban, hanem viseletben, életformában, az idősebb generációktól való függőség fellazulásában nyilvánult meg, egyre erőteljesebben. Az ötvenes években hivatalossá és kötelezővé tett népdalozás, néptáncolás nem vált kedveltté a városi fiatalok körében, míg a tiltott nyugati zene annál nagyobb vonzerővel hatott.29 Amikor a hetvenes évek elején, Magyarországon beindult a városi táncház, Erdélyben még csak a paraszttáncok eredeti funkciójának megőrzését lehetett hangoztatni, a színpadi átdolgozás és a modern tánczene térhódításának elfogadása mellett. 1977-től fokozatosan nőtt az igény, hogy a különböző, színpadokon megjelenő "népinek vélt táncfércélmények" mellett a környék eredeti tánchagyományaiból is merítsenek. Ezt a folyamatot városi (kolozsvári és marosvásárhelyi) és falusi (elsősorban széki) iskolák kulturális kapcsolatai erősítették fel.30 Az első táncház 1977 februárjának egyik csütörtökjén nyílt meg széki minta alapján. Már ekkor nagy feltűnést keltett, hiszen nyomban kiderült, hogy az itt felhangzó hangszeres zene más minőségű, mint amilyet általában városon lehetett hallani; olyasvalami, mint amit Sebőék és társaik muzsikálnak.31

A kolozsvári táncházak azzal a sajátos többlettel "büszkélkedhettek", hogy a környező falvak hagyományőrzői elmaradhatatlan vendégei voltak egy-egy táncos összejövetelnek. A velük való együtttáncolás révén a városi fiatalok közvetlenül átvehették az eredeti stílust, "első kézből" tanulhatták el a lépéseket. Itt fontos megemlíteni a táncházak társadalmi, közösség-teremtő szerepét. A falusi, sokszor még népviseletüket őrző idősek közös szórakozási alkalmat találtak a városi, értelmiségi középiskolás, főiskolás, egyetemista és munkásfiatalokkal. Lehetőség nyílt baráti kapcsolatok, ismeretségek kialakítására, közvetlen beszélgetésekre. A táncházakon keresztül a falusiak feleleveníthették, továbbéltethették tánchagyományaikat, a városi érdeklődők pedig elsajátíthatták, átvehették ezt tőlük.

A kolozsvári táncház népszerűségének fokozódásával a városiak mellett egyre több fiatalt vonzott a Mezőség falvaiból is: Székről, Visából, Dombostelkéről, Buzából és máshonnan származók vagy ingázók kezdték felfedezni a táncmulatság e formáját. Ebben nagy szerepe volt több kolozsvári és magyarországi néprajz- és népzenekutatónak is.

Az erdélyi táncházmozgalom tehát magyarországi mintára szerveződött. A magyarországi kapcsolatok kiépítéséhez az anyaországi szakemberek erdélyi gyűjtőtevékenysége adta meg a kezdő lendületet. Martin György, Pesovár Ferenc, Andrásfalvy Bertalan, Hofer Tamás, Novák Ferenc, Tímár Sándor munkájához elengedhetetlen volt a helyi segítők közreműködése. Ezt a feladatot elsősorban Kallós Zoltán vállalta magára, de meghatározó volt a helyi fiatalság és értelmiség szerepe is.

Ezek a kutatók lehetőség szerint követték az erdélyi táncházas tevékenység minden mozzanatát, tanácsokat adtak, nem ritkán anyagi támogatást is. A kolozsvári táncélet felvirágzása után, ha Erdélyben jártak, ők is rendszeres vendégei voltak az ottani táncházaknak, sőt erdélyi barátaikkal gyakran közös látogatásokat tettek néhány könnyebben elérhető faluba. Az ő kezük alól nőttek ki az első magyarországi táncházas nemzedék zenész és táncos képviselői, akik a már kialakult táncházas nemzedékkel barátkoztak össze és így tartós kapcsolatok születtek.32

V.2 Az érdeklődők és a "folkturizmus" jelensége

A táncházmozgalom Erdélyben való megjelenése és elterjedése után néhány helységben (például a mezőségi Széken vagy a kalotaszegi Mérában) megszokott résztvevőkké váltak a fényképező és filmező külföldiek, elsősorban magyarországiak. A "folkturizmus" elterjedése után egy-egy széki lakodalom vagy mérai juhmérés sikerességhez, presztízséhez már sok esetben a jelenlévő néprajzosok, bámészkodó turisták száma is nagymértékben hozzájárul. Szabó Zoltán a "táncházas turizmus" következő három fő válfaját különbözteti meg:

  1. Közvetlen, amely során a "valódi" folklórt saját környezetében ismeri meg az erre "specializálódott" "turista".
  2. Átmeneti, amelyben a "valódi" folklórt hagyományos környezetéből kiszakítva színpadi produkcióként ismerhetik meg a nézők. Ebben az esetben a "turisták" maguk az adatközlők.
  3. Közvetett, amelyben már nem az adatközlők közvetítik a folklórt, hanem azok, akik közvetlenül (vagy közvetve) az adatközlőktől tanulták. Tehát ennek a kultúraközi kommunikációs folyamatnak a során már nem is a folklór, hanem a folklorizmus közvetítődik.33

 Az érdeklődés nem pusztán turisztikai divatjelenség, hanem számos kulturális vetülete is van. Néprajz- és népzenekutatók közreműködésével filmen és hangszalagon rögzítették a táncokat, zenéket, helyi mesterektől, esetleg különböző tanfolyamokon sajátították el a különböző kézműves mesterségeket, sőt az 1980-as években már Népművelési Intézetben megvalósult a tánc- és zenészképzés. Mindez visszahatott a folklorizmussal kapcsolatba került falvak kulturális életére, új mederbe terelve a helyi népi kultúra változásának folyamatát. Sok falusi emberben tudatosult saját hagyományaik értéke, együttesek, hagyományőrző társaságok alakultak, helytörténeti gyűjtemények és kiadványok láttak napvilágot. A média is népszerűsítette és terjesztette ezeket a folyamatokat. A revival mozgalom születésével a népművészet a turizmus célpontjává vált.

VI. A táncházas érdeklődés hatása

A dombostelki tánckultúra felfedezése és tudományos dokumentálásának kezdete után (1960-as évek) a helyi táncosok (fiatalok és idősek egyaránt) hamar jó kapcsolatokat alakítottak ki a kolozsvári és magyarországi kutatókkal és az eleinte velük együtt érkező koreográfusokkal, táncházasokkal. A relatíve könnyű kapcsolattartást több tényező is elősegítette:

- Dombostelke közel fekszik Kolozsvárhoz, az 1970-es évektől megerősödő romániai iparosítás munkaerőigényének kielégítése miatt a helyközi buszjáratok is egyre sűrűbbé váltak.

- A városban dolgozó, vagy tanuló dombostelkiek jelentős részét képezték a kolozsvári táncházak falusi látogatóinak. Közvetlenségük, jó kapcsolatteremtő képességük miatt gyorsan megbarátkoztak a többi táncházas fiatallal. Ennek köszönhetően többször előfordult például, hogy Dombostelkén az 1980-as években kolozsvári táncházas zenekarok muzsikálták ki a helyi bálokat.

- Kallós Zoltán mezőségi származású, kolozsvári néprajzkutató, aki érdeklődése és társadalmi pozíciója folytán az erdélyi és külföldi - elsősorban magyarországi - érdeklődőkkel kifejezetten jó kapcsolatot ápolt. Az illető már az 1950-es évek elejétől kutatta a dombostelki táncos-énekes specialistákat. Jelentős rokonsága is volt a faluban. "Ez a viselet is. Ha Kallós Zoltán nem eleveníti fel, nem lett volna belőle semmi.- Táncolni se táncolnának?- Nem nagyon."34 "Kallós mindig ide járt hozzánk. Mer' látta Péter bácsit, hogy táncolta a verbunkost. Ő legény korában is táncolt Kallósnak. Járt hozzánk sokat. Kanadából jöttek ide hozzánk, mindenfelől ide jöttek.35

- Nyelvi akadály sem állt a kapcsolatteremtés útjába, hiszen a falu lakosságának nagyobb része magyar, de a román lakosság is jól beszél magyarul.

- A romániai kommunista rezsim az 1970-es évek közepétől tiltotta a magánházaknál történő vendégfogadást, így nem volt elhanyagolható szempont, hogy Dombostelkén nem működött rendőrörs, így az érkező látogatók viszonylag háborítatlanul közlekedhettek, kutathattak a faluban.

A folkturisták látogatásai az 1980-as évektől, elsősorban különböző táncos-zenés társadalmi események (pl. lakodalmak) alkalmával váltak egyre gyakoribbá. A magyarországi táncházas turisták főleg a specialistákat, jó táncosokat, illetve a könnyebb kapcsolatteremtés miatt kolozsvári táncházas ismerőseik falun élő rokonait keresték fel. A vázolt kapcsolatrendszer jellegzetességeiből adódóan, valamint a gyakori látogatások miatt a faluban ekkor már halványan körvonalazódni kezdett azok köre, akik szinte állandó kapcsolatot tartanak fent a folkturistákkal. A falu lakosságának ezen csoportja részben egy külső (a kolozsvári táncházasok rokonai-ismerősei, a speciális tudásuk alapján "kijelölt" adatközlők) és egy belső kapcsolati rendszer (az előbbiek szomszédai, barátai stb.) mentén szerveződött. A magyarországiak elszállásolása ugyan tilos volt, a jó rokoni, ismerősi kapcsolatok ápolása miatt mégis többen vállalták a kockázatot. Fontos tényező volt ebből a szempontból még, hogy a vendégfogadás önmagában társadalmi presztizst jelentett (és jelent ma is) a falusiak körében, ami egy anyaországi vendég esetében még tovább nőtt.36 Az 1990-es évek politikai, társadalmi történései változást hoztak ezen a téren is. A közvetlen táncházas turizmus mind erőteljesebbé vált, sőt a táncházas turizmus átmeneti formája is megjelent: egyre több énekest, táncost vittek különböző tánctáborokba, fesztiválokra. Mára a dombostelkiek és a táncházasok kapcsolata szinte mindennapossá vált, a kedvelt, gyakran felkeresett és szerepeltetett adatközlők köre szinte állandósult. A fentiek mellett ennek több oka is van:

Tapasztalataink szerint Dombostelkén ebből a helyzetből számos társadalmi konfliktus származik. "Mostmár tudod, hogy mi a helyzet? Kati néni (az adatközlő testvére) egy kicsit haragudott ránk, mert mikor átcseréltem, hogy jöjjön el ő (a feleségére mutat). Valami csak volt, mer nem jön hozzánk azóta. Nem hogy haragszik, mert beszélünk, jól vagyunk. Csak nem tetszett neki. Dezső bácsival (a férjével) csak nem úgy táncol persze, mint velem."38 Az egyik asszony, akinek a családját a korai időszakban (1970-es évek) meglehetősen gyakran keresték fel folkturisták, időközben megbetegedett, egyre nehezebben táncol. Férje viszont azon kevesek egyike, aki ismeri a helyi férfi szólótáncot. "Na én nem engedem, hogy menjen az uram táncolni. Volt többször, nem csak most. Na? Senkivel többet! Nem engedem! Ha én itthon ülök, ő is itthon ül, s kész, ennyi az egész."39Az alkalmi tánccsoportok szervezésénél a meglehetősen határozott asszony csak a lányának engedte volna meg, hogy táncoljon néptáncfesztiválokon a férjével, a lány viszont munkahelyi elfoglaltsága miatt nem mindig tudott részt venni ezeken az eseményeken. Többször szóba került, hogy a férj esetleg gyermekük feleségének anyjával táncoljon, a feleség azonban nem engedte. "Akarta vinni az anyatársát, hogy menjen Péter bácsi az anyatársával. S én azt mondtam erre, hogy nem, ez a táncháztalálkozó engemet illet és őtet (a férjére, Péter bácsira utal)! Mer' mi ketten voltunk '87-től mostanig jártunk táncolni. (.) A leányom a Pista feleségének a testvére után van. Sógornők. Mégis így. Irigy az a Pista. S aztán olyan lett a Mátyás bácsi is. Nem is gondoltuk volna. Olyan jól voltunk együtt, s nézd meg, hogy milyen cirkuszt csapott, hogy nem mehetett az anyatársával. Na, hadd vigye, nem haragszunk, de Péterrel (a férje) nem megy soha. Ő se megy, nem is mondja, hogy menjünk (Péter bácsira néz). Hát menjenek, nem haragszunk, úgyse kapnak olyan verbunkost, mint ő (Péter bácsi táncára utal). Az egész faluba csak egyedül ő van."40 Miután a feleség évekig nem engedte elmenni a férjét táncolni, mindketten kikerültek a táncházas köztudatból, őket már ritkán keresik fel az érdeklődők. Ebből kifolyólag a falubeliekkel számos nézeteltérésük van. Egy táncfesztiválon való szereplés alkalmával egy szomszédjukkal együtt emlékérmet kaptak: "Tényleg, megvan az ezüstérmünk, amit kapott. És a Pista (rokonuk és szomszédjuk, akivel korábban többször szerepeltek együtt) kapott egy bronzot. A város címere van rajta, nagyon szép. Na és ebből aztán mikor jöttünk haza, itthon kiabált át a kerítésen, hogy. mondjam csúnyán is. meg az érmünket. (.) Megsértett, úgyhogy most is volt egy temetés, azt meg se szólítottuk egymást. Neki nénje volt, akit temettek. S ott volt ő is, Mátyás (szintén rokon és korábbi táncos társ), ott lakik a szomszédba, de nem beszéltek. Úgy megyünk, mint a némák. Nem beszélünk, nem szólunk. Hát ez a Pista 10 éve vagy több van, hogy nem szól. azér az éremér. Azt kiabálta át a kerten, hogy. az érmünket, mer az úgyse jó semmire."41

A dombostelki táncokról készült felvételeket sokszor sugározzák a televízióban, ami szintén felkavarja a helyiek egymáshoz való viszonyát. Jól szemléltetik ezt az alábbi idézetek: "Azér' mer' egyszer mutatták a TV-ben, há'most hogy mondjam. fölkapott, mint .... a pócra."42 "Mondjuk már öregek vagyunk, azér' egy lassút el tudunk járni, keringőt is jártunk, meg kettőt-hármat, amennyit ők fordultak. - most is néztem - a színpadon, mer néztem a Duna TV-n. Annyit én is tudtam volna táncolni, úgy ahogy meg vagyok operálva. De ott nem kellett, hogy táncoljunk, mer láttam a TV-be. A Mátyás bácsi is ült a széken, nem táncolt a feleségével." 43

Az adatközlők megválasztásánál szerepet játszanak a rokonsági, barátsági kapcsolatok, gyakorlati tényezők, nemi és generációs szempontok, valamint a táncos tudás. Ugyanakkor számos "nagy táncú" van a faluban, aki soha nem szerepelt környékbeli fesztiválokon, táncos rendezvényeken. Közülük a legtöbb olyan asszony, akinek a férje nem táncos. Vannak azonban a férfiak körében is olyanok, akik nem kerültek be a kutatók, gyűjtők látókörébe. Ők a helyi táncmulatságok alkalmával prezentálhatják ügyességüket. Az itt felvázolt szempontok egybevetése, vizsgálata alapján világosan kitűnik, hogy a táncosok választásakor - főleg a nők esetében - gyakran nem a táncos tudás az elsődleges szempont.

A "táncházas turizmus" fent említett három változatára Dombostelke tánckultúrájával kapcsolatban számos példát találhatunk. Közvetlen táncházas turizmusnak leggyakrabban egy-egy hagyományos bál, táncmulatság kapcsán lehetünk tanúi, amelyen külső érdeklődők44 is részt vesznek és figyelemmel kísérik, esetleg dokumentáljak az eseményeket, sokszor aktívan is belefolynak a mulatságba. Az átmeneti típus Dombostelkén az utóbbi évtizedben jelentős hatást gyakorolt a faluközösség szociális kapcsolathálójára, a hagyományőrző táncosokat gyakran hívják erdélyi, anyaországi, külföldi fesztiválokra, néptánctáborokba vendégszerepelni.45 Az említett két "út" vezet a közvetett táncházas turizmushoz. A dombostelki tánchagyományokkal feldolgozott formában találkozhatunk városi táncházakban, illetve színpadi előadások keretei között.

Dombostelke táncéletében a folklorista érdeklődés kettős folyamatot indított el. Egyrészt felértékelődött a hagyományos tánckultúra belső megítélése, a néptáncról kialakított kép és ezzel együtt a hagyományőrzés fontossága. Másrészt a külső érdeklődés elindított egy olyan folyamatot, mely feszültségeket, konfliktusokat teremtett a helyiek életében. Egyfajta rivalizálás vette kezdetét: kitüntetettnek, megbecsültnek érzik magukat azok, akik továbbadhatják tánctudásukat. Az idősebb, gazdag motívumkészlettel rendelkező táncosok hírneve hamar megnőtt, mivel őket hívták meg a filmfelvételekre, fesztiválokra, elsősorban tőlük tanultak a városi fiatalok.

Napjainkra a külső érdeklődés azon fázisának lehetünk tanúi, amikor egy-egy helyi rendezvény, hagyományos táncmulatság már nem önszerveződő módon, a helyiek szervezése által valósul meg, hanem kívülről, a külső érdeklődés közbenjárásával.

A legszemléltetőbb példa a juhmérés, ami minden tavasszal, Szent György napján, pontosabban az ehhez legközelebb eső hétvégén kerül megrendezésre. Ekkor hajtják ki először az évben a juhokat a legelőre. Mielőtt ez megtörténne, megmérik az egyes gazdák juhainak tejhozamát, ami alapján eldöntik, hogy a nyári legeltetés folyamán melyik gazda hány alkalommal mehet megfejni a közös nyájban legeltetett állatokat. A nap végén a juhmérést hagyományos zenés-táncos mulatság követi. 2003-tól kezdve többször előfordult, hogy a mérési mulatságra magyarországi táncházasok fogadtak zenészt.46

2007-ben szemtanúi lehettünk annak, miként jön létre az esti mulatság külső szervezés eredményeként, valamint 2008-ban annak, hogy mi történik ennek hiányában. Az első esetben egy lelkes, Bécsben élő magyarországi érdeklődő volt az esti táncház főszervezője, kezese. Ő fogadta meg a zenészeket, a juhos gazdák közössége az ő álláspontját is figyelembe vette a juhmérés időpontját illetően. A hajnalig tartó táncban a juhmérés résztvevői emelkedett hangulatban, önfeledten szórakoztak a helyi "büfé"-ben, mindezt a magyarországi látogatók szorgalmasan dokumentálták, mint kihalóban lévő hagyományos népszokást. Valóban olyan eseménynek lehettünk tanúi, ahol a dombostelkiek hagyományos közegben, eredeti funkciójában használják néptánchagyományukat, azzal a különbséggel, hogy már nem önszerveződő módon. A 2008. évi mérés körüli szervezkedésről egymástól eltérő információk keringtek, pontosan az időpontot sem lehetett tudni. A dombostelkiekkel való telefonos egyeztetés után végül kíváncsian indultunk útnak a kitűzött napon. Nem kis meglepetésünkre a szállásadónk azzal a kérdéssel fogadott, hogy mi szervezzük-e a mérés utáni mulatságot. Az esemény napján még nem tudták a helyiek, hogy jönnek-e muzsikálni a magyarpalatkai zenészek, vagy nem. Amikor kiderült, hogy mi nem fogadtuk meg őket, a dombostelkiek CD-ket, hangkazettákat kerestek elő, hogy ne múljon el a mérés mulatság nélkül.

A 2009-es mérés története azután újabb tanulsággal szolgált. Az előző év tapasztalatán okulva, több magyarországi táncházas összefogott és telefonon egyeztetett a dombostelki juhos gazdák közösségével a mérés időpontját illetően. A zenészek szállítását és tiszteletdíját a magyarországiak állták, az étkeztetésüket a helyiek biztosították volna. A megbeszélt időpont előtt egy héttel jött a telefonhívás: a juhmérést megtartották az előző hétvégén. Utánajárásunkra kiderült, hogy a juhos gazdák két csoportra oszlottak: az egyik részük (közülük szép számmal táncosok) tartották volna magukat a megállapodáshoz, kisebb részük azonban a közel eső román húsvét időpontját - mivel a méréskor elválasztott bárányokat ilyenkor jó árban lehet eladni - fontosabbnak tartották, mint a táncházasokkal való jó viszonyt. Szószólójuk körbejárta a falut azzal, hogy "Ne a magyarországi tarisznyások határozzák meg, mikor tartsuk a mérést Dombostelkén!"47 és ezzel a többséget sikerült is a saját oldalára állítani, így a juhmérés időpontja egy héttel korábbra került. A magyarországi folkturistákkal aktívan jó kapcsolatot ápoló néhány család azonban kivált a juhosgazdák közösségéből és másfalusi turmába adta be juhait.

A külső érdeklődés hatása kettős: egyrészt továbbéltetnek egy népszokást, másrészt viszont sértik a faluközösség belső kohézióját. A juhmérés így lassan új funkcióba kerül: míg korábban a juhos gazdák összetartásának volt a színtere, ma már a helyi hagyományokat reprezentálja a külső érdekődés számára, valamint a faluközösség néhány kiválasztott személye és a folkturisták közötti kapcsolatot erősíti. Bartók Béla szavait idézve: "A falu művészete csakis spontán megnyilvánulás lehet; amint abba valaki bele akarja magát ártani és azt mesterségesen akarja irányítani, abban az órában befellegzett a falusi művészetnek."48

VII. Összegzés

Tanulmányunkban arra vállalkoztunk, hogy felvázoljuk a táncházas turizmus egy mezőségi falu társadalmi kapcsolataira, valamint a helyi hagyományos kultúra presztizsére gyakorolt hatását.

Dombostelke bekerülése a néprajzi és tánckutatás látóterébe, egy kétirányú kommunikációs kapcsolat létrejöttét eredményezte, melynek egyik alkotóeleme a hagyományos kultúrával rendelkező faluközösség, a másik pedig az ez iránt érdeklődők csoportja.49 Információk azonban mindkét irányba áramolnak és hatnak: a folklorizmus válaszokra késztette/készteti a dombostelki közösséget. A helyi lakosság a kezdetektől fogva akarva-akaratlanul érzékeli a hagyományai iránt megnyilvánuló érdeklődést, a hagyományőrző kezdeményezést és reflektál is erre. A hagyományos kultúra felkutatására érkező kutatók, amatőr gyűjtők puszta érdeklődésükkel is elültették a dombostelki közösségben a még meglévő tradíciók megbecsülésének, felértékelődésének, a már feledésbe merült hagyományok újraélesztésének gondolatát. A helyiek önkéntelenül szembesültek a hagyományőrző szerepkörrel, amelyet a folklorista érdeklődés idézett elő. Az ismertetett folyamat arról tanúskodik, hogy az érték felismerése következtében az eltűnt hagyomány egyes elemei visszakerülhetnek a közösség életébe, de funkcionálisan átalakulnak. Más részről azonban a városi érdeklődés hatására kialakult külső kapcsolatháló, és a hagyományos tudás felértékelődése nagymértékben, és nem mindig pozitív értelemben befolyásolja a belső társadalmi kapcsolatok minőségét, intenzitását.

 

Irodalom

Barabás László

2007 A Mezőség néprajzi körvonalai és belső tagolódásának kérdései. Művelődés LX. 6-9. 26-29. Kolozsvár.

Geertz, Clifford

2001 Sűrű leírás. In: Uő. Az értelmezés hatalma. 194-226. Bp.

Guszev V. Je.

1983 A folklorizmus tipológiája. Ethnographia XCIV. 440-442. Bp.

Halmos Béla

2006 A táncházmozgalomról. In: Sándor Ildikó (szerk.) A betonon is kinő a fű. 7-22. Bp.

Kallós Zoltán

1970 Balladák könyve. Bukarest

Keszeg Vilmos

2007 A Mezőség felfedezése (részletek) Művelődés LX. 6-9. 6-25. Kolozsvár

Kós Károly

2000 A Mezőség néprajza 1-2. Marosvásárhely

Kósa László

1998 Paraszti polgárosulás és a népi kultúra táji megoszlása Magyarországon (1880-1920). Bp.

Kósa László - Filep Antal

1980 Mezőség. Szócikk. In: Ortutay Gyula (szerk.) Magyar néprajzi lexikon 3. 605-606. Bp.

Kovács Flóra

2000 Változások Szék község életében. Sepsiszentgyörgy

Könczei Ádám

2004 Tárt kapujú táncházakért. In: Könczei Ádám - Könczei Csongor Táncház - Írások az erdélyi táncház vonzásköréből. 15-20. Kolozsvár

Könczei Csongor

2004a A kolozsvári civilszervezetek mulatsága. In: Könczei Ádám - Könczei Csongor Táncház - Írások az erdélyi táncház vonzásköréből. 65-69. Kolozsvár

2004b A Zurboló Táncház - Másfél év a huszonötből. In: Könczei Ádám - Könczei Csongor:

Táncház - Írások az erdélyi táncház vonzásköréből. 77-80. Kolozsvár

2004c A táncház kulturális paradoxonjai. In: Könczei Ádám - Könczei Csongor Táncház - Írások az erdélyi táncház vonzásköréből. 81-84. Kolozsvár

2004d Amikor a nép táncol, akkor néptáncol? In: Szabó Á. Töhötöm (szerk.) Lenyomatok 3.

Fiatal kutatók a népi tánckultúráról . 126-133. Kolozsvár

Lajtha László

1954a Széki gyűjtés. Bp.

1954b Szépkenyerűszentmártoni gyűjtés. Bp.

Marót Károly

1945 Survival és Revival. Ethnographia LVI. 1-9. Bp.

Martin György

1981 Szék felfedezése és tánchagyományai. In: Tánctudományi Tanulmányok 1980-81. 239-277. Bp.

1995 Magyar tánctípusok és táncdialektusok. Bp.

Molnár Péter

2005 A táncház mítosza és valósága: amit a 21. század néprajzosa Széken talál. In. Feischmidt Margit (szerk.): Erdély-(de)konstrukciók. 123-142. Pécs

2006 A néptáncot átalakították. Szakdolgozat a PTE-BTK Néprajz-Kulturális antropológia Tanszékén. Pécs

Pávai István

2001 Barozda 1976-2001. Csíkszereda

Pesovár Ernő

1997 Néptánc. Szócikk. In: Pálfy Gyula (szerk.) Néptánc kislexikon. 110-111. Bp.

Ratkó Lujza

1998 Tradíció és modernitás a néprajztudomány fényében. In: Szűcs Alexandra (szerk.) Hagyomány és modernizáció a kultúrában és a néprajzban. 26-39. Bp.

Sárosi Bálint

1972 Élő népzene? In: Sebő Ferenc (szerk.) A táncház sajtója. Válogatás a korai évekből 1968-1992. 12-19. Bp.

Shils, Edward

1987 A hagyomány. In: Hofer Tamás - Niedermüller Péter (szerk.) Hagyomány és

hagyományalkotás. 35-52. Bp.

Szabó Zoltán

2006 "Elindultam hosszú útra.". In: Sándor Ildikó (szerk.) A betonon is kinő a fű. 161-182. Bp.

Tarján Gábor

1977 Lesz-e jövője a hagyománynak? In: Sebő Ferenc (szerk.) A táncház sajtója. 87-91. Bp.

Varga Sándor

2007 Néptánckutatás az erdélyi Mezőségen. Művelődés LX. 2007 6-9. 122-124. Kolozsvár.

Felhasznált internetes oldalak:

http://www.muvelodes.ro/index.php/Cikk?id=256 2010. 04.11., 16:06

http://www.hagyomanyokhaza.hu/oldal/1740/ 2010. 04.12., 12:04

http://www.fono.hu/utolsoora/utolsoora.html 2010. 04.27., 15:16


1 A tanulmányunkban szereplő adatok, történetek esetlegesen személyes érzéseket, társadalmi kapcsolatokat sérthetnek, ezért a terepmunkánk során kutatott falu nevét megváltoztattuk, az adatközlők nevét nem, csupán nemüket és korukat tüntettük fel.

2 Kovács Flóra tanulmánya a néprajzi irodalomban és a táncházas köztudatban a hagyományainak megőrzéséről ismertté vált Szék község kultúrájának XX. század végi változását mutatja be, érintve a táncalkalmak körülményeinek átalakulását. (Kovács 2000.) Molnár Péter tanulmányaiban a hagyományos és modernizálódott tánckultúra összevetésén keresztül a tánc társadalmi szerepét, helyét vizsgálja két mezőségi falura vonatkozóan. (Molnár 2005 /ezt az írást lásd még jelen összeállításunkban/, 2006.) Könczei Csongor több tanulmányában érinti a hagyományos tánckultúra jelenkori változásait. (Könczei Csongor 2004a-c.)

3 Geertz 2001. 196.

4 Kós 2000/II. 9-11.

5 Kósa 1998. 334.

6 Kósa-Filep 1980.

7 Keszeg 2007. 11.

8 Barabás 2007. 27.

9 Keszeg 2007. 6.

10 Lajtha 1954a, b

11 Kallós 1970.

12 Varga 2007. 122.

13 Varga 2007. 122.

14 Martin 1981; 1995.

15 Itt szükséges megjegyezni, hogy a kutatók vizsgálati szempontjai között meghatározó szerepet játszottak az esztétikai jegyek, melyek alapján erősen szelektálták a rögzítendő táncokat. Így a paraszti tánckultúrára már a XX. század elején ható polgári divatokról, ill. a későbbi, modernizálódásra utaló jegyekről alig rögzítettek adatot.

16 A néptánc definiálására tett legelső kísérlet Pesovár Ernő tollából született 1997-ben: "a néptánc a tágabb értelemben vett folklór egyik művészeti ága, melynek tartalmi és formai jegyeit a mindenkori nép fogalmába tartozó társadalmi rétegek és csoportok változó tudatrendszere és esztétikai normái határozzák meg. Az így kialakult évezredes és évszázados tradíciók továbbélése, a korábbi hagyományból sarjadó organikus és egyenetlen fejlődés, a kölcsönhatások, valamint a differenciálódás és integrálódás a táncfolklór alakulását és struktúráját meghatározó alapvető tényezők." (Pesovár 1997. 110-111.)

17 A kifejezés jelentése kettős: a tánchelyre, és a táncalkalomra is vonatkozik.

18 Ezt a szokást szerették volna feleleveníteni a magyarországi értelmiségi fiatalok az 1970-es évek elején, a széki táncház mintájára megszervezett budapesti táncházzal.

19 Könczei Csongor 2004a. 66.

20 Könczei Csongor 2004a. 67.

21 Guszev 1983. 440-442.

22 Marót 1945. 5.

23 Tarján 1977. 89.

24 Edward Shils, szociológus a szelekciós folyamatot a hagyomány részének tekinti: "A hagyomány számunkra megismerhetővé váló részei már számos szelekción mentek keresztül, úgyhogy a meglévő készletnek csak igen kis része kerül figyelmünkbe. A hagyomány folyamata egyben szelekciós folyamat is."(Shils 1987. 51.) A hagyomány természetesen az idő folyamán bizonyos változásokon megy keresztül, hiszen értelmezése változik, azonban a hagyomány legfontosabb komponensei megmaradnak, miközben a többi eleme megváltozik. Attól válik hagyománnyá, hogy a fő elemei a külső megfigyelő számára megközelítőleg azonosak maradnak a sorozatos átadás, illetve birtoklás egyes szakaszaiban. (Shils 1987. 34.)

25 A hagyományok és a modernitás együttélésének, kölcsönhatásának jelenségéről Ratkó Lujza gondolatait idézzük: "A tradicionális szemlélet fontos specifikuma az állandó változások ellenére megnyilvánuló kontinuitás: a kultúra és a tradíció ugyanis nincs hermetikusan lezárva, a külső környezet hatására változik, fejlődik, lénye és lényege szerint azonban mindig megőrzi önmagát." (Ratkó 1998. 36.)

26 Szabó 2006. 169.

27 Halmos 2006. 14.

28 Halmos 2006. 15.

29 Pávai 2001. 12.

30 Vö. Könczei Ádám 2004. 15-16.

31 Könczei Ádám 2004. 16.

32 http://www.hagyomanyokhaza.hu/oldal/1740/ A kommunista hatalom az erdélyi táncházakat az 1980-as évek közepétől fokozatosan betiltotta, működésüket ellehetetlenítette. A táncházasok nagy része Magyarországra költözött, akik Erdélyben maradtak, nagyrészt felhagytak a táncházas életformával. Az újraindítók feladata volt új alapokat teremteni 1990-ben, az új társadalmi és politikai helyzetben.

33 Szabó 2006. 180.

34 64 éves asszony. Interjú: 2007. április 23.

35 66 éves asszony. Interjú: 2007. április 23.

36 A dombostelkiek általánosan jellemző vendégszerető természete mellett a kíváncsiság is fontos tényező. Az 1990-es évek elején, egy-egy családnál tett látogatásaink sokszor nagyszámú vendéglátásba torkollottak, mivel ilyenkor a szomszédok, közelben lakó rokonok is átjöttek "megnézni a vendégeket".

37 66 éves asszony. Interjú: 2007. április 23.

38 59 éves férfi. Interjú: 2007. április 24.

39 66 éves asszony. Interjú: 2007. április 23.

40 66 éves asszony. Interjú: 2007. április 23.

41 66 éves asszony. Interjú: 2007. április 23.

42 63 éves asszony. Interjú: 2007. április 21.

43 66 éves asszony. Interjú: 2007. április 23.

44 Általában amatőr néptáncosok, néprajzos hallgatók, néptánccsoport vezetők, illetve népzenészek.

45 A teljesség igénye nélkül csak néhányat említek: dombostelki hagyományőrző táncosok szerepeltek a 2007-es budapesti Országos Táncháztalálkozó és Kirakodóvásáron, 2008-ban Szegeden többnapos tánctanítás résztvevői voltak, rendszerint jelen vannak a Szamosújváron évente megrendezésre kerülő Mezőségi Néptáncfesztiválon.

46 Az 1970-es évektől egyre ritkábban fogadtak zenekart a dombostelki juhos gazdák a mérésre. A legtöbb esetben népzenei bakelitlemezekről, illetve kazettákról hallgatták a tánczenét. Az egyre fokozódó magyarországi érdeklődés hatására merült fel az ötlet, hogy felelevenítsék a régi élő zenés mulatságokat, az egyre drágább zenekarok miatt azonban ehhez szükséges a magyarországiak anyagi hozzájárulása. Az 1990-es évek végi első mérések annyira jó hangulatúak voltak, hogy az ezzel együtt járó mulatság híre viszont széles körben elterjedt a táncházmozgalom berkein belül, egyre több látogatót vonzva.

47 75 éves férfi. Interjú: 2010. január 15.

48 Idézi: Sárosi 1972. 16.

49 Molnár 2006. 35.

 

Folkszemle, 2010. október hozzászólás | továbbküldés | nyomtatás