Folkszemle, 2009. május hozzászólás | továbbküldés | nyomtatás

A Művelődés archívumából
XXXVIII. évfolyam (1985) 1. szám 27-29. o.

Szenik Ilona

Népzenetudományi jegyzetek

1. rész | 2. rész | 3. rész | 4. rész | 5. rész | 6. rész | 7. rész

Mi a népzene?

A népzenének a társadalmi tudatformák közt elfoglalt helyét, létformájának sajátosságait egyfelől a népi kultúra egyéb szellemi megnyilatkozásaival, másfelől a műzenével való összefüggésben lehet tisztázni.

A népi kultúra szellemi megnyilvánulásainak összességét (hiedelmek, babonák, szokások, játékok, művészi alkotások, magatartásformák, erkölcsi szabályok, jogi viszonyok, tapasztalati alapon szerzett tudományos ismeretek stb.), valamint az ezekkel foglalkozó tudományt a folklór fogalmával jelölik (angol eredetű szó, folk = köznép, lore = tan, tudás; az összetett szónak pontos magyar fordítása nincs); a tudományágat folklorisztikánakis nevezik (megfelelője: szellemi néprajz). Újabb, szűkebb értelmezésben, a folklórba csak a népi irodalom, zene és tánc alkotásai tartoznak.

A népi kultúra tudományos igényű kutatása csak hozzávetőleg egy-másfél évszázados múltra tekint vissza. A kutatási területek pontosabb elhatárolásával párhuzamosan a tudományágak megnevezésében általánosan kezdtek elterjedni az etno- előtagú szóösszetételek (görög, = nép, népi): a már régebben használatos etnográfia (= tárgyi néprajz) mellett az etno-muzikológia (= népzenetudomány), etnokoreográfia (=néptánctudomány), etnopszichológia, etnopedagógia, etnoszociológia stb. A résztudományok eredményeit összevetve, a népi műveltséget általános elméleti szinten az etnológia tanulmányozza.

A tágabb értelemben vett folklórhoz tartozó tudatformák létrejöttének - illetve alkotásának, gyakorlatának és hagyományozásának - módozatai, valamint fejlődésének törvényszerűségei általános szinten közösek, akár művészi, akár nem művészi alakban jelennek meg. A folklóron belül általánosnak számító jegyek a szellemi kultúraegészének viszonylatában sajátosak, azért alkalmasak arra, hogy a folklórt az úgynevezett "magas" vagy "tudatos" vagy "hivatásos" műveltségtől megkülönböztessék. (A sajátságokat alább csak a folklór-művészetre és különösen a zenére vonatkoztatva tárgyaljuk.)

A folklór-alkotások fenntartója és terjesztője a szájhagyomány. A tanulásnak nincs szervezett formája, de számtalan alkalom kínálkozik rá (összejövetelek, közös munkák, család). Az elsajátítás folyamata csak a memóriára (esetenként a gyakorlásra) támaszkodik (legfeljebb a szövegeket szokták egyesek leírni) és igen sok esetben nem céltudatos; a hangszer-tanulás viszont csak céltudatos lehet, mert hosszas gyakorlást kíván.

A folklór-alkotást nem rögzíti írás. Létezésének egyetlen módja az előadás. Az előadónak lehetősége van tetszés szerinti változtatásra, azaz újraalkotásra. Ezek szerint az alkotás és előadás pillanata, illetve az alkotó és előadó személye egy és ugyanaz. Az újraalkotás rendszerint akaratlan (spontán), nem előre átgondolt. Ezért van, hogy ugyanaz az előadó nem énekli kétszer tökéletesen egyformán ugyanazt a dalt, sokszor egyik versszakról a másikra is változtat rajta. Az elmondottak nem jellemeznek azonban minden előadást, illetve előadót. Vannak kiváló előadók, akik alig énekelnek változatokat - legfeljebb apró tempóbeli és ritmusbeli módosításokat hoznak; mások viszont alkotó egyéniségek, akik mindig új és új elemekkel gazdagítják az előadott művet, anélkül, hogy ennek tudatában volnának (természetesen olyanok is akadnak, akik memóriahiány miatt rendszertelenül iktatják be a változtatásokat és szétrombolják a szöveget); ismét más előadó-alkotó típus, aki előre átgondoltan, tudatosan átfogalmaz.

Az előzőkből következik, hogy a folklór-alkotásnak nincs véglegesen kialakított formája: csak változatokban él. Ezért nem is lehet egyetlen alkotásra sem azt mondani, hogy "ez az eredeti", mert mindig feltehető, hogy vau egy előzetes változata. Más kérdés, hogy tudományos vizsgálat alapján a változatok sorából ki lehet emelni egyet, amely a legtipikusabban, legtisztábban képvisel egy változatcsoportot vagy amely a legrégibbnek fogható fel. Téves például az a vélekedés, hogy a szövegben szereplő helységnév alapján lokalizálni lehet egy népdalt; rendszerint számos más változata él, amelyben a helységnév más; melyik akkor az eredeti?

Az újraalkotás - illetőleg a változatképzés - elemzése rávilágít, hogy a folklór-alkotásókat egyedenként egyes személyek hozzák létre, akiknek a nevét nem tartja nyilván a köztudat, azaz: a folklór alkotások szerzője ismeretlen. Vannak ugyan, akik a maguk szerzeményének vallanak egy dalt vagy szöveget, de az alapos elemzés rendszerint kimutatja, hogy az is csak egy többé-kevésbé eltérő változat. Néha egy egész közösség tudatában hosszú ideig él egy-egy dal névvel társítva ("Ez az X. Y.-é"); a név utalhat egy kiváló előadóra, vagy arra, akinek kedvelt dala volt, semmi esetre sem a szerzőre. Az utóbbi megállapítások látszólag teljesen háttérbe helyezik az egyén szerepét az alkotásban. Azt a tényt, hogy az egyének nem alkotnak teljesen újat, csak újabb változatot, az alkotás spontán jellege magyarázza. A népi alkotó a tudatában levő elemeket használja fel, amiket legnagyobbrészt maga is s hagyományból sajátított el; ezekhez új elemeket is társíthat, új kombinációkat is létrehozhat, de mindig a kollektív tudatban is élő minták szabályainak szellemében; ez a biztosítéka egyébként, hogy a viszonylag új alkotás a közösség gyakorlatában tovább éljen. Mindez nem zárja ki, hogy lényegében új alkotások is létrejöjjenek és ezeket a közösség elfogadja, de az alkotási folyamatra nem ez a jellemző. Az elmondottak szerint közösségi alkotáson (kollektív jellegen) az egyéni alkotások végtelen sorát értjük.

A folklórhagyományban az új elemek mellett igen hosszú ideig fennmaradnak a régiek is; a hagyomány tehát egy egész történelmi folyamat tárháza. Bár a hagyományt önmagában a meglévő megőrzése jellemzi, a külső tényezők hatására a közösségi tudatban végbemenő változások, a belső, spontán változásokkal együtt a hagyomány alakulását vonják maguk után. A folklór, viszonylagos zártsága és elszigeteltsége ellenére, minden időben beolvaszt külső elemeket is, amelyek a belső fejlődésből létrejött elemekkel és a régiekkel szintézist alkotva biztosítják a fejlődést. Ebben a folyamatban is döntő szerepe van az új iránt fogékony egyénnek; a tőle behozott új alkotások csak akkor kerülnek a hagyomány körforgásába, ha a közösség tetszését megnyerik, különben elszigetelődnek, majd elvesznek (akárcsak a hagyományostól lényegesen eltérő új, egyéni alkotások); például napjainkban is tapasztaljuk, hogy a népdal szellemétől teljesen idegen műdalokat csak egy-egy személy ismeri a faluban; bár mások is többször hallották tőle, nem tanulták meg.

A fejlődés folyamata az új elemeket egy bizonyos irányban kiszűrő és feldolgozó változatok sorából bontakozik ki. A fejlődést távlatában megszakítatlan folyamatnak fogjuk fel, de abban számtalan megtorpanás, sőt visszahajlás van. A folklórban a fejlődés tempója rendkívül lassú (például a népzenében egy-egy dallamréteg korát ezredévekben vagy legalább századokban határozzák meg). A hagyomány megtartó ereje nagyon hangsúlyozottan érvényesül, emellett maga az alkotó folyamat spontán jellege is gátat vet bizonyos mértékig a fejlődésnek. Ez egyik lényeges megkülönböztetője a folklórnak a hivatásos művészettel szemben, ahol a fejlődés szintén a hagyomány alapján megy végbe, de az alkotók tudatos újat akarása mellett a fejlődést a tudományos összegezések és a szervezett oktatás is elősegítik, felgyorsítják. Ez a különbség az oka a kétféle művészet fejlődési szintje közti eltérésnek; a folklór-művészetek nem érhetik el a tudatos művészet bonyolultsági szintjét. A különbség ugyan minőségi, de semmi esetre sem kell értékítéletnek felfogni, azaz a folklór nem alacsonyabb rendű vagy csökkent értékű.

A folklórhoz tartozó művészi és nem művészi alakban megjelenő tudatformák közül egyesek a népi gyakorlatban közvetlen egységben jelennek meg és a folklór-művészet alkotásainak sajátos formáját, ugyan akkor társadalmi funkciójának egy sajátosságát is jelzik.

Az ősi kultúrákban a hiedelmeken alapuló szertartások az anyagi termeléssel, a munkafolyamattal voltak összefüggésben; a természettel szemben tehetetlen ember a szó, a zenei hang, a vizuális megjelenítés eszközeivel kísérelte meg befolyásolni a természet erőit. A természeti jelenségek utánzása (mimézis) a mágikus gyakorlat keretében már a művészi valóságtükrözés alapja, de még nem művészet. A gyakorlati és/vagy hiedelemalapú, valamint a kimondottan művészi indítékokból együttesen és egyidejűleg többféle eszközzel (költői és zenei szöveggel, szervezett mozgással, szimbolikus tárgyi megjelenítéssel) megfogalmazott alkotások a kezdeti művészetnek egyik megkülönböztető jegyét viselik, amit a szaktudomány ősi szinkretizmusnak nevez (görög eredetű szó, együtt-teremtés értelemben). Az ősi szinkretizmusnak lényeges eleme a gyakorlati indítékokkal való közvetett (vagyis áttételesen, a hiedelmeken keresztül létrejövő) kapcsolat. Ezen az alapon szokták a szokások, szertartások, azok művészi termékeinek és egyéb eszközeinek funkcióját utilitárisnak (haszonelvűnek) nevezni.

A folklór-gyakorlat még ma is őriz az ősi szinkrétizmus jegyeit viselő termékeket (például: a babonás vagy akár tapasztalati tudáson alapuló gyógyítás szertartásához a vers vagy énekelt vers és bizonyos mozdulatok is hozzátartoznak; egyes szokások szertartása és a hozzá kapcsolódó szokásdal szövege hiedelem-elemeket őriz; a maszkos táncok ősi mágikus szertartások maradványai). Ezek azonban már nem az eredeti "együtt-teremtés" jegyében fogantak, hanem a meglévő elemek továbbviteléből vagy akár utólagos társításokból származnak. Még ha a gyakorlati indíték valamelyest meg is maradt, a hiedelemalap régen elhomályosult vagy teljesen lekopott (ez a helyzet a legtöbb népi szokás szertartásánál).

A több művészeti ág anyagából építkező alkotáson belül az összetevő elemek kölcsönös meghatározottsága ma is jellemző és nyomon követhető, különösen a rögtönzésben és a variálásban; talán szerkezeti szinkretizmusnak nevezhetnénk ezt a jelenséget. Legjobb példákat a népzenében találunk, ahol zene (ritmus-dallam-forma) és szöveg (vers vagy próza), illetve zene és tánc a mindennapi gyakorlatban elválhatatlanul együtt jelenik meg. A szerkezeti összetartozás némelykor annyira szerves, hogy egyik elem szerkezeti jellegzetességét meg sem tudjuk magyarázni a másik nélkül (például: a gyermekdalokban szöveg-ritmus-dallam-forma-mozgás; a prózában rögtönzött siratókban szöveg-dallam-ritmus-forma). Természetesen ez nem jelenti azt, hogy minden szerkezeti egyezésben kimutatható a szinkretizmus; számos esetben egymást szerkezetileg fedő elemek utólagos társításáról van szó.

Az említett utilitáris funkció mellett a folklórban egyes művészi alkotások evokativ (felidéző) szerepet is betölthetnek. A hagyomány megőrzése szempontjából a felidézésnek az a szerepe, hogy nemzedékek során át újra emlékeztet régmúlt eseményekre vagy hiedelmekre (mondák, legendák, hősénekek), erkölcsi tanulságokra (egyes balladák) vagy a közösség által kialakított szabályokra (például: a szokások gyakorlása bizonyos magatartásmódokat, jogokat és kötelességeket ír elő, ezeket néha a szokásdalok szövege egyértelműen tartalmazza: a regösénekben az ajándékozásra utaló motívum; a siratóparódiák egy típusa azt a hozzátartozót gúnyolja, aki nem tett eleget a siratás kötelezettségének, hanem fizetett sirató asszonyt fogadott; a román Bárányka egyes kolinda-változataiban a pásztor megölése büntetés egy pásztori "jogszabály" megsértése miatt).

Általánosan elfogadott feltevés szerint a folklór-művészetek fejlődése a kimondottan esztétikai indíttatás előtérbe juttatásának irányában halad; ennek értelmében fogadható el az a feltevés is, miszerint a folklór-alkotások közül az ősi szertartásokhoz kapcsolódó műfajok régebbiek, mint az alkalomhoz nem kötött, kizárólag esztétikai igényt kielégítő műfajok. A téves értelmezést elkerülendő megjegyezzük, hogy minden műfajnak van egy önálló fejlődési folyamata is, tehát nem minden típusa vagy egyede ősi, mint ahogy a szokások és szertartások között is vannak újabb keletűek (például a névnapi köszöntök, katonabúcsúzók).

A fent leírt vonások, amelyeket a folklór sajátjaként tartunk nyilván az osztálynélküli társadalom kultúrájára - azaz a kultúra kezdeti szakaszára, az úgynevezett ősműveltségre - is jellemzőek voltak. Az osztálytársadalom kialakulásával vette kezdetét az uralkodó osztályok kultúrájának kialakulása, amely a "magas" vagy "tudatos" jelzőt az alávetett osztályok "öntudatlan" (spontán) műveltségével szemben kapta. Az írásbeliség, a hivatásos tudósok és alkotók tevékenysége és a szervezett oktatás egyre fokozta a két kultúra közötti szintkülönbséget. Az alávetett osztályok műveltsége továbbvitte és továbbfejlesztette az ős-műveltség létformájának szabályait; ezt a kultúrát nevezzük népinek, azaz folklórnak; a folklór fogalmába tehát, minden közös vonás ellenére, nem tartozik bele az ős-műveltség. A folklór, az ős-műveltséggel szemben osztályjellegű, akárcsak a hivatásos műveltség. Az alávetett osztályok történelmileg változó helyzete határozta meg, hogy a folklór-műveltségnek mennyire voltak részesei, illetőleg mennyire távolodtak el tőle. Kétségtelenül - legalábbis Európában - a paraszti rétegek viszonylag zárt, szervezett közösségi életformája kedvezett legjobban a folklór fenntartásának. Nem véletlen, hogy a régebbi szakirodalomban a "parasztműveltség", "parasztművészet" elnevezéseket használták (Bartók is "parasztzenéről" ír). Emellett más társadalmi rétegeknél is léteztek és léteznek folklór-, vagy legalábbis folklór jellegű képződmények (például: városi folklór, munkás folklór). A felvázolt elhatárolások elkerülhetetlenül merevek és csak általánosságban érvényesek. Történelmi szakasztól és helytől függően a két kultúra határvonalai más- és másképpen alakultak. Emellett fontos tény, hogy a kultúra két formája között állandó volt az egymásra hatás; a zenében például a műzenének nemcsak kezdeti fejlődési szakaszában, hanem később is állandó forrása volt a népzene; a műzenéhez tartozó gregorián zene anyaga az írásbeliség előtt, de még azután is sokáig szájhagyomány útján terjedt és alakult; a népzenébe is állandóan kerültek be műzenei alkotások.

Az egyes etnikai csoportok folklórjában más etnikumokéval közös, valamint sajátos vonások ötvöződéséből jöttek létre azok a jellegzetességek, amelyek a nemzetek kialakulásának folyamatában a nemzeti kultúra részeivé váltak. Bizonyos társadalmi-történelmi körülmények között a folklór-műveltség a nemzeti kultúra számottevő képviselője maradt hosszú időn keresztül; például a népzene évszázadokig egymaga képviselte a nemzeti jellegű zeneművészetet a magyar és román, hasonlóképpen több más kelet-európai nép zenéjében. A folklór egyes ágaiban, különösen a népzenében, a nemzeti jellegzetességek meghatározása rendkívül bonyolult és még igen kevéssé tisztázott kérdés. A népzenei gyakorlat oldaláról nézve ilyen elhatárolásnak nincs is jelentősége, mert - eredetétől függetlenül - egy nép magáénak érzi mindazt, amit a közösségi használat szervesen beépített a hagyományba, akár más nép népzenéjéből, akár műzenei forrásból származik. Az eredet kérdéseinek tisztázása a tudomány számára fontos, mert ez helyezi kilátásba a népzene általános fejlődéstörténetének felvázolását.


Folkszemle, 2009. május hozzászólás | továbbküldés | nyomtatás