Folkszemle, 2009. november hozzászólás | továbbküldés | nyomtatás

A Művelődés archívumából
XL. évfolyam (1991) 7-8. szám 36-38. o.

Tamás Irén

Szováti tánchagyományok

A tánc a szépségnek hordozója; magasabb rendű szórakozást, mély érzelmi, esztétikai élményt nyújt, egyben a munkaritmusból való teljes kikapcsolódást biztosítja. A táncok a fiatalság egymáshoz közelítésének legközvetlenebb, legtermészetesebb alkalmai.

A falusi táncok rendezése komoly feladatot rótt a szervezőkre. Erre a felelősségteljes megbizatásra két közmegbecsülésnek örvendő, tekintélyes legényt jelöltek ki kezeseknek, akik vállalkoztak a szervezés, irányítás sokoldalú, nehéz szerepének eljátszására. A kezesekre hárult a működési engedély megszerzése, a tánchelyiség bérlése, a rendezvények anyagi vonzatának intézése, valamint a zenészek megfogadása, beállítása. Ugyanakkor felelősséggel tartoztak mind a hatóság, mind a résztvevők előtt a táncházbeli rend, fegyelem fenntartásáért, a zavartalan szórakozás biztosításáért.

Táncolóház céljaira télen egy nagyobb falusi házat, lakószobát, nyáron egy csűrt béreltek. Hajdan a faluban három táncolóház működött: egy a Felszegben és kettő Alszegben.

Szováton a táncnak gazdag hagyományai vannak. Egy táncházba húsz táncos, azaz tíz pár járt. A táncosok három időszakban tartoztak fizetni az egész évi tánclehetőségért: télen, nyáron és ősszel - az időszak neve ángária volt - és különbözőképpen állapították meg az anyagi hozzájárulást ezekre az időszakokra, melyek időtartama a következőképpen alakult:

Téli ángária - újévtől húsvétig
Nyári ángária - húsvéttól szeptember 30-ig, szent Mihály napig;
Őszi ángária - szeptember 30-tól újévig.

A téli és az őszi ángáriában minden személy megszabott mennyiségű terményt vagy pénzt fizetett: a legények fejenként egy fél véka búzát vagy kukoricát, a lányok 25 lejt tartoztak adni a 30-as években is (az első világháború előtt 12 krajcárt).

A nyári ángáriában aratónapszámból teremtették elő a táncház térítési díját. E célból aratás idején a kezesek aratókalákába szervezték a táncoló fiatalokat; három aratónapszámot teljesítettek különböző gazdáknál, vidám hangulatban, ünnepélyes keretek között, cigányzene kísérettel. A birtokos, aki megvette a kalákát, azaz ahol a kalákanapszámosok dolgoztak, pénzben fizette ki a kezeseknek a munka értékét. Egy kalákanapszám járt a tánchelyiség tulajdonosának, egy a zenészeknek és egy a kezeseknek, mellyel tartoztak elszámolni az illetékeseknek.

Ezek szerint egy fiatal az egy évi táncért egy véka gabonát, illetve 50 lejt adott, valamint 3 napszámot dolgozott, 75 lej értékben.

Amelyik táncolóháznak kevés táncos tagja volt, ott a legényeknek egy véka terményt is kellett vinniök egy-egy idényre.

A táncházakban kedden, csütörtökön és szombaton este 9 órától éjfélig, vasár- és ünnepnapokon délután 2-től sötétedésig táncoltak. (A házasemberek csak házi mulatságok: lakodalom, keresztelő, névnapozások alkalmával táncoltak.) Nyáron, a nagy dologidőben, hétköznap nem táncoltak.

A tánchelyiségekben szigorú íratlan törvények, magatartási szokások uralkodtak, melyeket mindenkinek ismernie és azokhoz alkalmazkodnia kellett. Tiszteletben tartásukról a kezesek gondoskodtak. Szükség esetén azonnali beavatkozással, határozott fellépéssel érvényesítették akaratukat, oldották meg az adódó problémákat.

A különböző táncolóházak tagjai egymást felkereshették, de csak rövid ideig maradhattak az idegen táncházban. A „vendég legény„ csak „egy párt” táncolhatott a kezes engedélyével. A „vendéglányt„ a helyi legények felkérhették egy fordulóra. Hasonló feltételek mellett a más faluból való fiatalok is táncolhattak.

A fiatalok boldog izgalommal készültek a táncba, mely alkalmat nyújtott önmaguk megmutatására, gazdagítására. Ünneplő ruhába öltöztek: a legények vászon ingbe, gatyába, mellényben, csizmásan jelentek meg, fejükön virágbokrétás kalappal, melyet tánc közben sem vettek le. A lányok tágan font hajjal, télen keszkenyősen, tászlis ingben, bársony mellényben, rózsás fersingben és hosszú szárú, piros szélű csizmában indultak, kezükben egy hímzett kézikeszkenő és egy szál virág.

A leányt, akinek volt udvarlója, szeretője, a legény otthonról kérte el a szülőktől: „Lesznek szívesek Katit elengedni?”- és a táncba kísérte. Este, a táncház végeztével hazakísérte. Akinek még nem volt kedvese, az magára ment a táncba.

A táncra való felkérés: a műveltebb legény, aki adott magára, a lány előtt egy kicsit meghajolt és mondta: „Szabad lesz?” „Légy szíves, Erzsi, gyere táncolni!” De „Gyere, Maris” vagy csak egy intés is elég volt a táncra híváshoz. A táncot a végén megköszönte.

A leány azzal a fiúval táncolt, aki felkérte, „táncba húzta”. A legény, ha a következő fordulót is ugyanazzal a lánnyal kívánta járni, a tánc végén, mielőtt elengedte, szólt neki, így biztosítván, hogy egy másik legény őt meg ne előzhesse.

A felkérő fiút visszautasítani súlyos sértésnek számított. Abban az esetben, ha egy lány a neki nem rokonszenves legényt kikosarazta, azzal a kifogással, hogy „már elígérkezett”, az illető figyelemmel kísérte, hogy nem volt-e alaptalan a visszautasítás. Erről hamarosan meggyőződhetett, ha a lányt nem vitték táncba. A sértett fél elégtételt vett magának, melyben társai is közreműködtek: összebeszéltek, és aznap senki sem kérte fel a lányt. Sőt, a visszautasított legény a következő vasárnap táncba vitte a most már engedelmes lányt, majd a terem közepén magára hagyta. Az ilyen megszégyenítést nehezen lehetett elviselni; a lány viselkedése ellenkezett az érvényben lévő illemszabályokkal, közfelháborodást keltett, következményei a szülőkre is kihatottak. A hasonló kellemetlenség elkerülése végett a lányok mindenkivel táncoltak, aki felkérte őket.

Akinek volt szeretője, egész este azzal táncolt, vele foglalkozott. Másnak felkérni őt nem volt tanácsos - haragot keltett, verekedés is származhatott belőle - csak ha a legények között baráti kapcsolat volt és nem vette rossz néven.

Tánc közben a lány a kezében lévő illatosított kendővel szeretője izzadt homlokát törölgette. Tánc közben néha párt is cseréltek: a legény átadhatta táncpartnernőjét egy másik, ugyancsak táncoló legénynek, akinek a párját ő vette át, és a forduló végéig vele táncolt tovább. Hasonlóképpen átadhatta a lányt egy még álló, bátortalanabb legénynek, azzal a céllal, hogy őt is bevonja a táncba.

Általános szokás volt, hogy egy pár tánc végén a legény a párját átkarolva jól magához szorította, és egy kissé fölemelve egyet fordult vele; ezután megköszönte a táncot.

A kihívó, botrányos viselkedésű személyeket a kezesek megintették, rendreutasították vagy eltávolították a teremből. Ilyen esetek a legények között a leányokért folyó versengés következtében történtek: a legény haragosa közelében táncolt és azt lökdöste, mintha véletlenül tenné. Nem nézték el a jóízlést sértő magatartást sem: ha valamelyik legény a párjával a zenészek előtt táncolt hosszú ideig, és nagy felhajtással, a kezesek megintették helytelen viselkedéséért. (Régen szokás volt, hogy egy-egy legény külön fizessen a zenészeknek, csak neki húzzák.) A jó táncosokat megkülönböztetett figyelemmel kísérték. A mai negyvenesek közül Tóth Mariskát (Manasesz Józsiné), Csete Erzsit (Soós Gergelyné) kiváló táncosokként tartják számon, akik „csak úgy repültek” a táncosukkal: Soós Istvánnal, Nagy Sándorral (Hirickó), Manasesz (Lali) Pistával, Csete Mártonnal (a Lászlóé) stb.

Táncolás közben a „ráncolt fersing” a forgástól ernyőként vette körül a lányok derekát, míg az alatta viselt szűk pendely a testhez simult. Táncközi szünetekben a szeretős párok együtt sétáltak, beszélgettek. Ha leültek, a legény ölébe vette a lányt. A táncban elfáradt, szomjas fiatalok a kútra mentek, vizet ittak.

Az idősebb személyek és a nem táncoló fiatalok kívülről gyönyörködve szemlélték a táncolókat.

A hajdani táncrend igen változatos volt. A két világháború közötti években a következő táncok alkották:

1. Magyar tánc, Csárdások; 2. Falusi csárdás; 3. Magyar csárdás; 4. Cigánytánc; 5. Szásztánc; 6. Hîrţaga, vagy Dupa szpátye; 7. Muszka; 8. Hétlépés; 9. Gólya; 10. Landaris.

A táncrendet a zenészek már tudták, annak alapján muzsikáltak. A Magyar tánccal nyitották meg a táncot. A táncosok köröket formáltak: két-két pár, azaz négyesbe fogódzva, egyik lábukat belül téve forogtak, majd váltották: a másik lábukkal belől ellenkező irányba forogtak. Közben a következő régi keletű népdalt énekelték:

Túl a hegyen érik a zab,
Szeretnélek, de nem szabad,
Szeretnélek, de nem merek,
Szeretőd van, attól félek,
Attól engedelmet kérek.
Szeress rózsám, csak nézd meg kit,
Mert a szerelem megvakít.
Engemet is megvakított,
Halálig megszomorított.

Azután következtek a csárdások.

A falusi csárdáshoz lány-lány mögött sorba állnak a párok. A lány a bal kezét a legény vállára teszi; a legény ugyanúgy a lány vállára, annak karja alatt kinyúlva - a másik kezük szabadon; így lépnek kettőt előre, kettőt hátra, majd egymással szembefordulva mindkét kézzel vállfogásban nyújtott keringő lépést végeznek négy ütemben, majd elölről kezdik. Dallama: „Egy asszonynak kilenc lánya”.

Magyar csárdás: a legény a lány kezét fogva két lépést tesz előre, kettőt hátra, majd hol jobbra, hol balra forgatja a lányt maga előtt, a „De sok falut” kezdetű nóta dallamára.

A cigánytánc a legrégibb táncok egyike, csak a korosabb nemzedék ismeri, de egyetlen alkalommal sem táncolják. E tánc lassú zenéjére a lány a fiúval - úgy, hogy az arcuk összeér - helyben ringatóznak, „lógnak” a zene ütemére. Rezgősnek is nevezik. A cigánytánc eredeti szövege:

Szalmazsúpos a mi házunk teteje,
A szegénység kikönyököl belőle,
Rég megmondtam kis angyalom,
Kisangyalom ne szeress,
Nincs egyebem, mit a két karom keres.
Nincs egyebem, egyetlen egy pohárom,
Poháromban egyetlenegy virágom.
Virágomnak az a neve, az a neve, Nefelejcs,
Ne ölelj meg, ha igazán nem szeretsz.

A szász táncban a legény a leány kezét fogva két lépést előre, kettőt hátra tesz, majd kifordítja kétszer a karja alatt a lányt, vagyis összerázza, közben rikótozik. Utána a lány helyben áll, a legény a lány vállára támaszkodva bokázik. Rendkívül látványos, amikor a legény két lánnyal táncol: „Ha cifrázni akarták, a fiú két leánnyal a két oldalán sorba felállva, olyan szép volt. Amíg a legény bokázott, az egyik leány félre állt” - emlékezik Csete Mártonné, Sós Mária, „Az öreg Székely (Gergely) Pistánénak volt a tánca. 25 évig volt bírólány, büszkén rikótozott, mialatt a legény rázta.

Úgy elmennék, ha mehetnék,
Ha én szabad madár lennék,
Saj, da,daja,daja, daja,
Szárj in kuj si szub kuj,
Ká si jo ám foszt oárekuj!
Hateha.

 Így emlékezik Csete Mártonné, Sós Mari.

Minden legénynek megvolt a maga rigmusa.

Kis Pista (Mosókúti) rigmusa:

Szabad madár vagy te rózsám,
Mégis oly ritkán jössz hozzám.
Ha én olyan szabad volnék,
éjjel nappal nálad volnék.

Én is voltam valaha
Szép asszonyok kocsisa,
De megrúgott a lova,
Hogy egye meg a kutya.

Nagy (Hirickó) Sándorka rigmusai:

A bokrétám csillagzik,
A szeretőm haragszik
Mentől jobban haragszik,
Annál jobban csillagzik.

A vénasszony a padláson
Búsan ül a tyúktojáson.
Várja annak kikelésit,
A fiának nagy növésit.

Odakünn a Csengőbe
Rózsa nyílik a fűbe'
Gyere babám, szakaszd le,
Köss Andrásnak belőle.  

Szorítsd meg a derekát,
Csókold meg az orcáját!

A Hircága (román: Hîrţaga) vagy „Dupe sztyápe” (román: După spate) néven ismert tánc ma a legnépszerűbbek közé tartozik: a magyar csárdásnak román változata: a legény a leányt nemcsak maga előtt, de a háta mögött is megforgatja, a „háta mögé hányja”, miközben vagy az egyik, vagy a másik rikótozik.

A Muszka gyorsabb ütemű mint az előbbi, sűrűbb. A prímhegedűs leáll, csak a bőgő és a „kontra” szól csendesen pengetve a hangszert, csendesen, mint a légy, innen a muszka (románul légy) elnevezés. Befejezéskor a zene erősen rázendít. E két utóbbi táncot az egybetáncolás óta tanulták meg a táncosok - állítja az adatközlő.

A Hétlépés lendületes tánc. A párok egymással szembefordulva összefogódznak: a legény jobb kezével a lány balkezét kinyújtva fogja (mint a tangónál) és jobbra egymás után hetet lépnek, majd ugyanúgy ellenkező irányban, kéztartást váltva; következik a forgás keringő lépésben, majd újból hét lépés. Dallama a közismert „Egy a kettő, három a négy” szövegére.

A Gólya csak néhány évtizede gyakorolt tánc. A párok sorban állnak, legény a leány mögött, annak feltartott kezét a válla fölött fogva együtt lépnek előre négyet, megfordulva négyet vissza, majd megállva a legény jobbra-balra, ugyanolyan kéztartásban félfordulattal maga felé fordítja a lányt. Majd elölről kezdik a figurát: „Elfogyott a mákos tészta” dallamára.

Befejező táncként járták a landarist. Ez keringő ritmusú tánc. A párok szemben állva összefogódznak, a lány hátrafelé „biciklizve cifrázza”, négy ütemben keringő lépést tesz a legény irányításával, majd körbe keringőznek a „Jó reggelt, jó reggelt te barna lány” dallamára, ezt megismétlik. „Olyan későn került sor erre a táncra, a szülők némelyike intette a lányát: »Anikó, ne várd meg a landarist«”.

A zenészeket a kezes legények szerződtették, állították. A helybeli „banda” jó hírnévnek örvendett. Tuli Gyuri, a híres prímás halála után Széll Marci és Jani játszottak prímásokként. Sándorika kontrásként, Csika bőgősként. Ma a palatkai származású Nati János vette át a prímás szerepét.

A cigánybanda kizárólag vonóshangszeren játszott. A lányok kötelességéhez tartozott, hogy ünnepek alkalmával a kezeseket és a cigányzenészeket étellel lássák el délben és este. A kezesek osztották be, hogy ki mikor kerül sorra. Aki előbb vitt ebédet, a következő sorrendben vacsorát adott és fordítva. Ebédre száraz hideg ételt vittek a táncházba: szokás szerint szalonnát, túrót, kenyeret. Vacsorára a soros lányhoz mentek a cigányok és a kezesek, meg a házi lány kedvese, vagy egy-két legény. Vacsora után a cigányok húztak „egy pár táncot”. A lányt megtáncoltatta a párja, azután hazamentek.

Sátoros ünnepeken - karácsony, húsvét, pünkösd napján - a lányok kisebb, egy kilónyi kalácsot sütöttek a muzsikusoknak. Szép hímzett kendőbe, takaróruhába vitték a táncoló házba és adták át.

Hajdan, farsang idején tarisznyabálokon szórakoztak, táncoltak a fiatalok. Ilyen alkalmakra a lányok tálot vittek, azaz a sütött pánkót, csöregét egy tálba rakták és takaróruhába kötve vitték a mulatságba. A legények az italról gondoskodtak, egy-egy fél liter pálinkát vittek. Éjfélig táncoltak, aztán asztalt ültek. A pálinkát üvegből itták, a lányokat is megkínálták, de nekik nem illett inni, csak igen keveset. A lányok elkínálták a tésztát, beszélgettek, majd ki-ki a párjával hazasétált.

A táncszezon végén, húshagyó kedden markálist tartottak. Ez a tarisznyás bál reggelig tartott. Ez jó néhány évtizede már kiment a divatból.

A jó táncos lányokat nagyobb becsben tartották, több alkalmuk nyílt a legényekkel való összeismerkedésre, összemelegedésre, nagyobb esélyük volt a férjhezmenésre. A párkapcsolatok legnagyobb része ezúton jött létre. Ennek tudatában a szülők már aprócska koruktól készítették, bátorították csemetéjüket a táncra, örvendeztek, ha annak hajlama volt rá, s ha a nagyoktól ellesett mozdulatokat ügyesen utánozta. „Nagyanyám megfogta a kezemet, s mutatta a lépéseket.” (Csete M-né)

A kicsiknek szervezetten is lehetőséget biztosítottak a népi tánc titkaiba való behatoláshoz, a tánclépések, mozgás megtanulására, gyakorlására, míg ki nem nőtték magukat. E célból egy egész nyári szezonra egy arra alkalmas csűrt béreltek, ahol egyetlen muzsikus cigány hegedült vasár- és ünnepnapokon délután 2-4 óra között - teljesen külön a nagyoktól. Ide jártak az 5-12 éves gyermekek a szülők kíséretében, egy-egy lej belépti díjért.

A kicsik tánca lehetővé tette a fiúcskák, lánykák kora összeismerkedését, összeszoktatását. (Már itt szövögették a szülők gyermekeik jövőjét, párosítgatva őket a társadalmi ranglétrán azonos szinten levőkkel.)

A táncos összejövetelek nagyszerű alkalmat nyújtottak a helyes viselkedés fokozatos gyakorlati elsajátításához a szülők irányítása mellett, így részesültek a fiatalok a felfedezés nagy élményében, ennek révén váltak a közösség gátlástól mentes, teljes értékű tagjaivá.

A szülő, gyermeke jövője érdekében, a természetfeletti erőket is igyekezett befolyásolni varázscselekményekkel. Ez megerősítette abba a reményében, hogy vágyálmai megvalósulását elősegítheti. Hogy a fiatal lány jó táncossá váljon - mivel a jó táncos lány kelendőbb a többinél - palacsintasütéskor az első lapótyát neki kellett elfogyasztani.

A táncrendezvények a század derekától jelentős változáson mentek át. Az aratókaláka alapján szervezett tánc létalapját vesztette és megszűnt. A közösségi kultúrotthonok vették át a tánckultúra irányítását, a román és magyar fiatalság egymáshoz való közeledése érdekében egyetlen közös táncot engedélyeztek. A tánc nyáron egy nagy csűrudvaron, a téli időszakban a kultúrház nagytermében folyt. Az együtt táncolás a különböző nemzetiségű fiatalok közötti barátság elmélyítésének fontos eszköze volt. Tovább is a régi hagyományok érvényesültek a viselkedési szabályokat illetően. A táncrendből kimaradnak egyes régi táncok: így a cigánytánc, a landaris és a gólya.

A városon is közismert csárdást ma sem táncolják. A kezesek helyett a művelődési ház igazgatója töltötte be a szervező, irányító, nevelő feladatát.

Adatközlők (1983-1984):

Bodor Márton (Kurátor)
Bodor Mártonné Nagy Anna (Kurátor)
Csete Mártonné Sós Mária (Csujga) 57 éves
Kis Mártonné Csete Erzsi (Asztalos)

Irodalom :

Faragó J.: Téli legényünnepek kalotaszegi Kiskapuson. Népismereti dolgozatok, 1981
Táncházmozgalom Erdélyben. Honismeret 1979,3.


Folkszemle, 2009. november hozzászólás | továbbküldés | nyomtatás