Folkszemle, 2009. június hozzászólás | továbbküldés | nyomtatás

Globalizáció vagy hagyományápolás?
Táncos hagyományok kutatása és továbbél(tet)ése

Tanulmányok a magyar néptánckultúra tudományos és művészeti bemutatásának lehetőségeiről és annak társadalmi hatásairól.

 

Bevezetés

A gyorsan változó világ, társadalmunk és gazdaságunk problémái új és nehéz kérdések elé állítják azokat, akiknek szívügyük a magyar néptánc, akik hisznek a hagyomány megtartó erejében, de talán még azokat is, akik egyszerűen csak a hagyomány átadásából, tolmácsolásából akarnak megélni. Ezek a kérdések első pillanatban gazdasági jellegűnek tűnnek, hiszen a paraszti tánc- és zenehagyomány átadása mára intézményesült, és más jellegű intézményrendszerekhez hasonlóan pénzt, gazdasági támogatást követel magának, ami azonban egyre csökken. Mélyebb vizsgálódás után azonban kiderülhet, hogy a háttérben inkább morális, erkölcsi és etikai jellegű kérdések állnak. A történelemben nem egyedülálló jelenség az, amikor az intézmény szembefordul saját céljával, nem képes megfelelően ellátni a feladatot, amire hivatott, sőt hátráltatja azt. Néptánckultúránk kutatására, művészeti bemutatására és pedagógiai alkalmazására, így társadalmi továbbéltetésére létrejött intézményeink financiális/társadalmi értelemben lassan ellehetetlenülnek, vagy önmagukat és feladatkörüket túlnőve képtelenné válnak kisközösségi kultúrák kutatására illetve reprezentálására. A problémákat a következő pontokban szeretném felvázolni:

I. Tudományos intézményeink financiális gondokkal, szakemberhiánnyal küszködnek. Az 1970-es, '80-as évekre méltán világhírűvé vált magyar néptánckutatás fejlődése elakadt, ma a nagy elődök félbehagyott munkáit is csak nehezen tudja befejezni. Gyakran az önmaga által kreált szakmai hagyományok fékezik le, így, a már Martinék által korábban kijelölt utakon sem tud továbbjutni, sem újakon elindulni. A történeti, erőteljesen formalista-strukturális érdeklődés egy óriási táncanyag archiválását és elemzését tette lehetővé. (Valószínűleg ennek köszönhető a színpadra dolgozó tánccsoportok, valamint a táncházas közösségek formai hűségre való törekvése - más kérdés, hogy ez több-kevesebb sikerrel történik.) A táncanyag egyéni és társadalmi életbe való beágyazódottságára vonatkozóan megválaszolatlan kérdésekkel találjuk szembe magunkat.1 Ennek köszönhetően az eredeti anyag új kulturális környezetbe (táncház, színpad) érkezve nem csak a szerepében, de a szerepváltozásának megfelelően formáját tekintve is változik.2

II. A tánckutató szakemberképzés gyerekcipőben jár.3 Szakembereink nagy része a néptáncmozgalom soraiból került ki. Könnyen előfordulhat, hogy korábbi, esetleg helytelen ismereteink, a táncanyag esztétikája és a nemzeti kultúránk iránti elfogultságunk a tudományos munka során szükséges objektivitást veszélyeztetheti. Másrészt a tudományos kutatás iránt érdeklődők nagy része sokszor lelkes amatőr, akik ugyan jelentős anyagmennyiséget gyűjtöttek/gyűjtenek össze, de ezek nagy része rosszul adatolt, értelmezhetetlen, ráadásul az 1990-es években kialakult táncházas turizmus (gyakran a kutatói jelenlét is) néha több problémát okoz a kutatott kisközösségekben, mint amennyi hasznot hoz.

III. Az intézményeket, anyagi támogatást és az érintett személyeket tekintve nagymértékű az összefonódás a néptánccal kapcsolatos ügyekben. Ennek persze pozitív hozadékai is lehetnek, úgy intézményi, mint egyéni szinten. Egy jól strukturált intézmény több tánccsoportot, táncházat és akár kutatói gárdát is üzemeltethet egyszerre az anyagiak, eszközök és személyek csoportosításával eredményesen; a személyes szintet nézve egy kutatónak pedig javára válhat a táncos gyakorlat is, illetve fordítva. Ugyanakkor intézményi szinten fennáll a veszélye az érdekeltségi körök kialakulásának, közpénzek központosításának, átcsoportosításának és eltűntetésének; egyéni, kutatói szinten az objektív rálátás elvesztésének, illetve a tudományosan feldolgozott táncanyaghoz való görcsös ragaszkodásnak.

IV. Táncosokat is nagy számban tömörítő művészeti iskolák egy részét nem művészeti, vagy pedagógiai célból hozták létre, csupán az állami támogatásból származó anyagi haszon reményében.4 Néhány közülük valóságos iskolahálózatot tart fent vidéken. A kisebb táncegyüttesek jelentős része - és ezek leginkább falusi csoportok - ilyen iskolák leányvállalataiként működik. A támogatást, származzon az közvetlenül az államtól, vagy pályázatokból, esetleg más forrásból, csak a megfelelő infrastruktúrával rendelkező nagy központi szervezet tudja megcélozni, elnyerni és be- illetve leosztani. Ezek a nagyméretű táncos vállalkozások - akár a határokon túl is - további csoportokat szerveznek, tánctáborokat rendeznek stb., tehát piacot teremtenek maguknak, ami önmagában addig nem probléma, amíg a célba vett lokális kisközösségek, illetve azok érdekei emiatt nem sérülnek. A források kezelésénél azonban gyakran előfordul, hogy arra a kisebb csoportok rálátása, ennél fogva beleszólási lehetősége is korlátozott. A falusi csoportoknál általában helybeli szakember hiányában egy, a központi együttesből kiküldött táncoktató működik, aki ha látja is a helybeli problémákat, nem biztos, hogy szívügye azok megoldása, vagy akár az érdekképviselet.

További probléma, hogy ezeket a csoportokat az „anyaegyüttes” általában utánpótláscsoportként kezeli, a tehetségesebbnek ítélt fiatalokat kiemeli a helyi közösségekből, így biztosítva saját maga számára a jó minőségű táncos emberanyagot.

V. A néptáncmozgalom színpadaival, fesztiváljaival, a minősítő rendszerrel stb. kapcsolatos erőviszonyokat tekintve sok konszern-szerű együttes aránytalanul nagy szerephez jut. Képviselői minden érdekképviseleti szervezetben, szövetségben döntéshozó szerepben vannak jelen. Monopolhelyzetüket kihasználva a kisebb együtteseket gyakran nehéz helyzetbe hozzák, művészeti, kulturális, személyi és anyagi téren egyaránt. Ez a támogatási rendszerrel és a versenyekkel kapcsolatban megkívánt esélyegyenlőség elvén kívül az összefogás és a közös érdekképviselet elvét is sérti. A fesztiválokkal kapcsolatban, tudományos és pedagógiai szempontokból az is megkérdőjelezhető, hogy oly módon versenyeztetjük saját tánckultúránkat, hogy annak szinte csak formai megjelenésének színpadi átültetését vizsgáljuk, miközben az autenticizmus és a színpad törvényeit, valamint az átültetés organikus módját egyszerre kérjük számon a résztvevő táncosokon, koreográfusokon.

VI. Az előzőkhöz hasonlóan monopolizált piacot jelent a táncos szakemberképzés is, amellyel kapcsolatos törvényi előírásaink, ellehetetlenítik a korábban általánosan elfogadott szakképzéssel rendelkező, gyakran már hosszú ideje, kizárólag tánctanításból élőket, anyagi és szakmai értelemben esélyt sem hagyva a választásra. Másrészt így kizárjuk a nagy tapasztalattal, esetleg helyi hagyományismerettel is rendelkező "mentorokat" az oktatásból, ami a színvonal esését eredményezheti.

VII. Táncegyütteseink műsorán, városi és ritkábban falusi táncházainkban, a nyári tánctáborokban sokszor hagyományőrzés címén egyszerre van jelen szinte az egész Kárpát-medence tánckultúrájának formai megjelenítése. Mindezt a nemzeti hagyományainkhoz való pozitív viszonyulásként, vagy akár a városi kultúra sokszínűségeként, másrészt viszont tipikusan az uniformizálódás irányába ható, kultúrákat összemosó jelenségként is értékelhetjük. A magyar nyelvterület lokális paraszti kultúráit meglehetős kulturális zártság jellemezte, egészen a mezőgazdaság államosításáig.5 Ez a fajta kulturális különállás már teljesen eltűnt, helyette a városi táncegyüttesek és táncházak közönsége uniformizálja a különböző tájegységek, falvak, személyek táncait, új táncos szokásokat, új közösségi szabályrendszert teremtve ezzel. Ennek következménye, hogy a magyarországi városok és falvak néptáncos fiatalsága gyakran jobban szereti és táncolja is a látványos "mezőségit", mint a saját régiójának, falujának egykori táncait, s hogy az erdélyi tánctáborokban inkább a magyarországi táncházas közösség belső kulturális- és értékrendszere érvényesül, és nem pl. az adott falusi közösségé.

Nyilvánvalóan óriási kérdés, hogy a fent felvázolt problémák, folyamatok milyen hatással vannak a néptánckutatás, a színpadi- és táncházmozgalom, valamint a helyi hagyományok ápolásának jövőjére. Jelen pillanatban úgy tűnik, hogy tánckutatásunk, és a párhuzamosan létező néptáncmozgalmunk intézményeivel kapcsolatosan olyan jelenségek ütötték fel fejüket, melyek a bölcs mértéktartás hiányában pontosan azt az elvet veszélyeztetik, ami miatt ezen intézmények létrejöttek. Ez az elv olyan közösségek építése, ahol a szemtől szembeni kapcsolatok működnek, ahol folyamatossá válhat a hagyomány átadásának lényege, a szájról szájra, embertől emberhez való öröklődés. Ha kivesszük a tehetséget az adott csoportból, egy fontos tagjától, egy olyan lehetséges irányadó személytől fosztjuk meg azt, aki tehetsége és remélhetőleg jelleme révén példát tudna mutatni a későbbiekben, ezáltal segíthetne fenntartani a hagyományok folyamatosságát. A hagyományápolás ugyanis nemcsak formák továbbörökítése, hanem a folyamatosság biztosítása is. A táncfigurák pontos elsajátítása mellett ugyanis rendkívül fontos az a tanulási folyamat, ahogy a hagyományt megismeri a következő generáció, és ahogy ezt a későbbiekben majd továbbadja. Ez a folyamat mindig is a helyi érdekeknek, elképzeléseknek, egy szűk emberi csoport belső rendjének volt alárendelve.

A folyamatosan jelen lévő egyéni fejlesztések, ötletek, és a szintén folyamatosan változó, de állandóan jelen lévő belső, közösségi rend küzdelme során csiszolódhatott olyanná néphagyományunk, amire a nemzeti romantika kora óta folyamatosan rácsodálkozunk. Ezt a belső rendet, és a benne rejlő egyéni utak kihasználásának lehetőségeit legszebben híres táncos egyéniségeink (Mátyás István, Nyisztor György, Karsai Zsigmond stb.) példáján tudjuk meglátni, és lemérni. A példaképek, egyéniségek mellett azonban kell egy szoros emberi kapcsolatokon alapuló, megtartó közösség is, amely minden esetben átlátható és tiszta, anyagi és emberi helyzeteket tud teremteni tagjai között. Fokozottan érdemes figyelnünk tánchagyományunk esztétikai-művészi és pedagógiai vonatkozásaira is, amely olyan eszközkészletet biztosíthat a vele kapcsolatba kerülő személy számára, amivel testi és lelki egyensúlyát, egészségét megőrizheti, javíthatja.

Az emberi és anyagi erők központosítása, leosztása, valamint a felülről való döntéshozatal, az erő oldaláról megszervezett piac, a hagyományos táncok extrovertált bemutatókon, fesztiválokon való bemutatása nem a fent megfogalmazott célokat szolgálja. Amikor egy tánc szinte már csak a versenyt szolgálja, amikor embereket (köztük gyerekeket is!) azért és úgy tanítunk meg táncolni, hogy jobbak, gyorsabbak, erősebbek legyenek mint a másik, amikor olyan versenyhelyzetekbe kényszerítjük őket, amelyeknek szabályai mind a mai napig tisztázatlanok (következésképp nem is lehetnek egységesek), és amely nem létező szabályrendszer alapján egy zsűri hivatott arra, hogy összehasonlítsa egy moldvai körtánc színpadi reprodukcióját egy a magyar nyelvterület másik végéből származó rábaközi ugrós színpadi reprodukciójával - nehezen beszélhetünk hagyományőrzésről. Globalizációról, hagyományok átalakulásáról, uniformizálódásáról azonban igen. Mindezek mellett a helyi hagyományok ápolásának ügye a háttérbe szorul, ellehetetlenül, így a lokális kisközösségek érdekei sérülnek.

A néptáncmozgalom ügyét tekintve úgy gondolom, hogy vízválasztóhoz érkeztünk. A kisebb művészeti iskolák, vidéki és városi táncegyüttesek továbbélését csakis saját erejük és hitük szavatolja. Most dől el, hogy a magyar kultúra és ezen belül a néptáncmozgalom mennyire életerős, mennyire tudja érdekeit képviselni, mennyire tudja magát az úgynevezett lenti, civil szférában megszervezni. És talán most dől el, hogy valóban szüksége van-e a magyar társadalomnak a néptáncra, vagy csak azok a csoportok, személyek maradnak meg, akik konszernek mögé tagozódnak be. Az elmúlt húsz évben számtalan példa bizonyította, hogy az állam anyagi támogatására, vagy akár a támogatási rendszer felülről való átgondolására hiábavaló várni. Senki sem fogja a táncosok helyett megszervezni és eltartani azt, amit rajtuk kívül csak néhányan tartanak fontosnak. A paraszti hagyomány, sőt maga az 1970-es években indult táncházmozgalom azonban arra is tanít, hogy hogyan kell alulról megszervezni a saját helyi táncos közösségeinket, annak táncalkalmait, és hogy miként kell ehhez szervesen hozzárendelni saját gyermekeink táncos szocializációját.

Nagy elődök, Győrffyék, Kodályék álmaival és szándékaival ellentétben a népi kultúra nem vált egy egész nemzetet összetartó, általánosan ismert kultúrává. Nem szerepel funkciójának, esztétikai minőségének megfelelő súllyal az oktatási rendszerben, nem ismeri, és ami fontosabb, nem él vele a társadalom egésze. Az erre épülő különböző revival mozgalmak6 lassan szubkultúrákká válnak. A magyar társadalom számára a néptánc és népzene mára csupán egy a sok tánc és zenei irányzat közül. Ezzel a ténnyel szembe kell nézni. Közvetlen környezetünkben létező szubkultúrákat vizsgálva viszont láthatjuk, hogy egyik közös jellemzőjük az életképesség. Eltartják magukat.

Magasabb, akár törvényi szinten is reformokra van szükség. Át kell gondolni és át kell formálni a jelenlegi rendszert, a színpadi tánc - táncházmozgalom - néptánckutatás kapcsolatrendszerének összehangolásával kezdve, a táncosokat tömörítő szervezeteken és a finanszírozási kérdéseken, a valóságos, kis csoportokra is kiterjedő érdekképviseleten, szakemberképzésen át a táncoktatásig és a színpadi megjelenítésig.

A reformok véghezviteléhez azonban az erkölcsi alapok megszilárdítása mellett a tudásra kell fektetni a hangsúlyt. Mindezt azért, hogy hitelesek lehessünk szakmai és társadalmi tekintetben magunk, szűkebb és tágabb környezetünk előtt egyaránt. Rengeteg tennivaló akad még a hagyományhoz való viszonyulás területén, akár a tánctanítás módszertanának újragondolására, akár a néptáncot körülvevő hagyományos szokásrend megismerésére és a jelen kultúrába való beépítésére gondolunk. Mindehhez természetesen megfelelő irányultságú és intenzitású kutatási és publikációs tevékenységre van szükség, illetve olyan fórumokra, ahol ezek a publikációk a nagyközönség számára is elérhetővé válnak.

Pesovár Ferenc, Martin György és Maácz László gyűjtőúton
Nyírbátor (Szabolcs m.), 1957. Fotó: Kápolnai Imre
MTA ZTI Néptánc Archívum fotótára: Tf 199

Jelen írások összeválogatásánál arra törekedtem, hogy a néptánc iránt érdeklődők, koreográfusok, együttesvezetők valamint gyakorló táncosok - amatőrök és profik egyaránt - olyan információkhoz jussanak, amik tovább segítik őket munkájukban. A tanulmányok egy részét a múltból merítettem, hiszen olyan kutatók tollából származnak, akik a mára már felbomlott paraszti hagyományt még működése közben vizsgálhatták, másik része pedig jelenkori kutatások eredményeit tartalmazza. Az írások több témát ölelnek fel. Az első részben a hagyomány esztétikai funkcióit vizsgáljuk. Andrásfalvy Bertalan tanulmányainak segítségével megpróbálunk választ találni arra, hogy milyen szerepet töltött be a hagyomány a múlt emberének életében, és hogy ma milyen szerepet tölthet be. A második részben, a Martin Györggyel készült interjúkból összeállított szöveg a hagyomány és feldolgozás problematikájával foglalkozik, és olyan kérdéseket boncolgat, mint a néptánckultúra hiteles megjelenítése a színpadon, vagy a hagyományos kultúra elemeinek beültetése a jelenkor kultúrájába, különös tekintettel a forma és a funkció kapcsolatára.

Martin György gyűjtés közben
Felsőzsolca (Borsod m.), 1957. Fotó: Pesovár Ernő
MTA ZTI Néptánc Archívum fotótára: Tf 506

A hamarosan megjelenő folytatásban a magyar paraszti tánckultúrának a nagyközönség előtt eddig kevésbé ismert jelenségeire hívjuk fel a figyelmet. Ilyen például a polgári táncok, a társastáncok helye a hagyományos paraszti közösségek tánckultúrájában, a táncos hagyományokba való belenövekedés, a minden helyzetben releváns tánctudás megszerzése, valamint a nemi szerepek különbözősége a néptáncban. Szeretnénk továbbá a magyarországi néptáncmozgalomra, mint revival jelenségre vonatkozó kutatásokról egy rövid ismertetést adni, főleg a táncházas turizmus és a hagyományőrző falu kapcsolatára fókuszálva.

Martin György és Maácz László, néptáncgyűjtés szünetében
Nyírbátor (Szabolcs m.), 1957. Fotó: Kápolnai Imre
MTA Zenetudományi Intézet Néptánc Archívum fotótára: Tf 299

A korábban, jórészt az 1970-es, ‘80-as években megjelent tanulmányok és interjúszövegek első megjelenésére vonatkozó könyvészeti adatait lábjegyzetekben, és az irodalomjegyzékben közöltem. Az írások szerkesztése során kihagytam néhány, a jelenkorban társadalmi-politikai értelemben már nem releváns gondolatot, kifejezést. Kihagytam, illetve rövidítettem továbbá olyan részleteket, amelyeket ugyanitt már olvashattunk - ugyanazon szerző bővebb, pontosabb megfogalmazásában. Mindezeket zárójellel (...) jelöltem csakúgy, mint saját gondolataimat. Ez utóbbiakat minden esetben lábjegyzettel láttam el. A tudományos szövegben előforduló helyi terminusokat, könyv- és tanulmánycímeket kurzív betűkkel jelöltem. A korábbi változatban bennmaradt helyesírási, esetleg látványos fogalmazási hibákat javítottam. A hivatkozási rendszerben igyekeztem olyan információkat megjeleníteni, amelyek segítik a fiatalabb korosztályt, valamint a tánckutatásban kevésbé járatos érdeklődőket is a szöveg megértésében.

Remélem, hogy a következő írásokat haszonnal tudják forgatni.

 
Varga Sándor
szerkesztő

Pálfy Csaba, Maácz László és Martin György néptáncgyűjtés közben
Encsencs (Szabolcs m.), 1958. Fotó: Vadasi Tibor
MTA Zenetudományi Intézet Néptánc Archívum fotótára: Tf 3250

 

ANDRÁSFALVY BERTALAN
A hallgatóság nélküli népművészet
Dunának, Oltnak...
A „tánc” születése
Gondolatok a táncról és tánckedvről
A magyar nép magatartása éneklésben, táncban és a népszokásokban
MARTIN GYÖRGY
A magyar néptánckutatás és néptáncmozgalom kapcsolatának történetéről
    Néphagyomány, néptánc (részletek)
    Az új folklórhullám és néptáncmozgalom előzményeiről (részletek)
A hagyományos táncaink védelmében
    Táncház és színpad (részletek)
    A mezőségi sűrű legényesek védelmében
    Részlet Varga Lajos Márton Martin Györggyel készített riportjából
A férfitáncok pedagógiai és táncházi alkalmazásáról
Irodalom

 


1 Nem ismerjük például pontosan az improvizációra vonatkozó törvényeket, a táncanyag elsajátításának, saját képre formálásának, az improvizációs készség megszerzésének, megerősítésének hagyományos folyamatait. Nem tudjuk, hogy az egyéni improvizációs készségen kívül, milyen külső, társadalmi tényezők befolyásolják a táncalkotást. Nem tudjuk pontosan, hogy a különböző táncalkalmakon milyen (pl. térhasználati) szabályoknak voltak alárendelve a különböző tánctípusok, nem tudjuk, hogy az egyén életében milyen érzelmek megélésére, problémák megoldására szolgált, szolgálhatott a tánc. A táncos mozdulatok, motívumok szimbolikájának értelmezése is előttünk álló feladat stb. Ezen tudás hiányában nehéz az eredeti formák átültetése a ma kultúrájába.

2 Kulturális értelemben tipikusan modern, városi, ha úgy tetszik, globalizációs jegyeknek tartom például a túlzásokat színpadi extrovertált viselkedés, a tánc tempója, a látványos motívumok kihangsúlyozása tekintetében. Ha ezt a jelenséget összevetjük a formai hűségre való törekvés többször hangsúlyozott elvével, súlyos ellentmondásba ütközünk.

3 2007-ben, a Szegedi Tudományegyetem Néprajz Tanszékén elindult táncantropológia - táncfolklorisztika szakirány a szakember utánpótlás hiányosságait hivatott kiküszöbölni.

4 A művészeti iskolák szövetsége nem tudta saját soraiból kiszűrni ezeket a "gazdasági vállalkozókat”. Úgy vélem, az állami támogatás csökkentése ennek is köszönhető.

5 Ezért beszélhetünk különböző néprajzi csoportokról, vagy akár táncdialektusokról.

6 Revival jelenségről akkor beszélhetünk, ha a hagyományból átvett formák újjáéledve, új funkcióban jelennek meg egy későbbi kor kulturális életében. (szerk.) A táncházmozgalomról, mint revival, illetve folklorizmus jelenségről bővebben: Sándor. 2006. 23-26

Folkszemle, 2009. június hozzászólás | továbbküldés | nyomtatás