Folkszemle, 2013. november hozzászólás | továbbküldés | nyomtatás

Varga Sándor

Egy hegyháti falu magyar lakosságának hagyományos tánckultúrájáról

I. Bevezetés

A Magyar tánctípusok és táncdialektusok c. művében Martin György a dél-dunántúli régiót az egyik legfontosabb táncdialektusunknak nevezi.[1] A magyar tánckincs régi rétegének legarchaikusabb típusait és változatait találták itt meg az 1951 és 1978 közötti időszakban elvégzett kutatás során.[2] Martin szerint a vizsgált területen az új stílusú táncok jelenléte sokkal kevésbé meghatározó, mint az északabbi, illetve az alföldi területeken. Ennek egyik oka a sokáig virágzó rideg állattartás, a hagyományőrző pásztorkultúra valamint a nyugati határoktól való viszonylagos elzártság lehetett, ami a régies kultúrelemek megőrzését segítette. Vélhetően a régies tánckultúra megmaradásának kedvezett az is, hogy a környék népe jobban átvészelte a török hódoltságot, mint pl. az alföldi parasztság.[3]


Forrás: terkep.jacsa.net

Az említett vizsgálatról tudni kell azonban, hogy a nagy területhez képest aránylag kevés falut érintett,[4] így csak általános jellemzéseket, leírásokat olvashatunk a táncéletre, valamint a tánckincsre vonatkozóan. Tereptapasztalataim szerint a vegyes, sváb-magyar lakosságú Hegyhát tánckultúrája jóval polgárosultabb képet mutat, mint azt a Baranyára vonatkozó összefoglalók sejtetnék.

Írásomban a hegyháti Magyarhertelend hagyományos táncait és táncéletét vizsgálom, az 1920-as évektől az 1960-as évekig tartó időszakra vonatkozó adatok alapján. Munkámmal a Dél-Dunántúl tánckultúrájáról eddig kialakult, meglehetősen egyoldalú képet szeretném kiegészíteni.

Magyarhertelend
Fotó: Csanády, 2009

II. Tánckutatás a Hegyháton

A Hegyhát tánckultúrájára vonatkozóan sajnos nagyon kevés történeti adat áll rendelkezésünkre. Várady Ferenc 1896-os kötetében a hegyháti magyarság táncairól és táncos szokásairól ír. A lakodalom leírásánál az akkor Tolnában már divatos fúvós rezesbandák hegyháti elterjedéséről tudósít a szerző.[5] A táncok közül a verbunkot, a gyors párost és egy fordulós nevű táncot említ meg. Ír továbbá arról, hogy ritka a táncmulatság, mert nem elég módosak hozzá a legények. A tánc közben kiáltott rigmusokból is idéz néhányat a szerző, amiket lassan elhagynak, és helyettük az ún. „úri osztálytól” eltanult kiáltásokat alkalmazzák. A táncalkalmak közül a litánia utáni mulatságról, a farsangi disznóölésekről ír Várady. A könyv a tánckíséretre vonatkozóan a vonós hangszerek mellett a köcsögdudával kísért énekről is tudósít.[6]

Várady Ferenc (1860-1945)

Az 1950-től 1978-ig tartó tánckutatás nem érintette ezt a területet, holott a néprajzi szakirodalom is külön egységként kezeli, elválasztva a szomszédos Zselicségtől és Völgységtől.[7] Támpontul a közeli Ormánságból származó, fegyvertáncra vonatkozó történelmi adatok,[8] Andrásfalvy Bertalan Baranya tánchagyományaira vonatkozó összefoglaló tanulmánya, valamint a távolabbi környékre vonatkozó tánckutatás eredményei szolgálhatnak.[9] Ezek ismeretére alapozva végeztem terepmunkát a 2006-os évben.

Az általam gyűjtött adatokból kiderül, hogy a hertelendi tánckultúrában bekövetkező első, általunk megismerhető nagyobb mértékű változások a második világháború, illetve a TSZ-szervezés körüli időszakra tehetők. Ebben a periódusban válik általánossá a faluban a táncmesterek jelenléte, ekkor erősödik fel a városi táncdivatok hatása. Adatközlőim zöme már ebben a korszakban tanult meg táncolni, illetve vált aktív táncossá. Korábbi időkre vonatkozóan csak az általuk hallottak felidézéséből lehet következtetni.

III. Tánckészlet

A hagyományos táncélet végét még megélő adatközlők táncos repertoárjában már jelentős helyet foglaltak el a harmincas évektől különböző táncmesterek által tanított modern társas táncok. Ezt látszik igazolni az is, hogy az ötvenes években a fiatalok által rendezett bálokban már a hagyományos, helyi terminussal élve „magyaros” vagy „ropogós” táncok lassan háttérbe szorulnak, helyüket átveszik az akkor divatozó „városi” táncok. A lakodalmakban, ahol az idősebb korosztály is képviselteti magát, ekkor még szinte kizárólag hagyományos táncokat táncolnak.

„… Hát valamikor, abba’ a legrégebbi időbe’, akkor csárdás vót, meg verbunk. (…) Utána jöttek ezek a másik táncok, a tangó, keringő…”

Kutatásaim során felfigyeltem arra a tényre, hogy a hertelendiek sokszor a környékbeli „táncos” falvak[10] tánccsoportjainak műsorához viszonyítva értékelik saját táncaikat, pl.: a közeli Hosszúhetény hagyományőrző tánccsoportjának látványos előadásait ismerve a hertelendiek a saját táncaikat leértékelve minősítik, mint pl.: „Nálunk egyszerűbb verbunk volt…” stb.

A hagyományos táncok[11] közé azokat a táncokat sorolom, amelyek használata a vizsgált korszak előtti időszakra is jellemző volt. A bizonyíthatóan polgári eredetű, a németektől vagy városból átvett táncokat nem sorolom ide. Ezzel összecseng egyébként a helybeliek véleménye is, hiszen hagyományosan magyar táncnak a korábban már említett ropogós táncokat, a verbunkot és a csárdást tartják. A polgári eredetű táncoktól még a kísérőzenét jellemezve is megkülönböztetik ezeket: „Jobb vót a hangulat, jobban lehetett rá énekűni…” - mondják. Ezzel párhuzamba állítható az a tény, hogy a verbunk és a csárdás kísérőzenéjére az új stílusú népdalok, magyar nóták voltak a jellemzők, a legtöbb polgári táncot viszont egyszerű, általában egy versszakból álló énekes táncdallamra járták.

Az 1960-as évektől a lakodalmakban, az 1980-as, 90-es évektől pedig szinte kizárólag a nyugdíjasklub összejövetelein figyelhettük meg ezeket a táncokat. Ma a verbunkot már csak a helyi tánccsoport előadásában láthatjuk, a csárdást még táncolják a nyugdíjasklubban is.

A magyarhertelendi hagyományos táncok közül az egyik legfontosabb a körben, férfiak és nők által vegyesen táncolt ugrós tánctípusba tartozó tánc volt, melynek a helyi elnevezése, más baranyai és somogyi területekhez hasonlóan verbunk volt. Ez azonban csak névátvételt jelent. A Dél-Dunántúl sárközi részén, valamint az ország egyéb területein elterjedt verbunkos zene- és tánctípus, melynek divatja az 1800-as évek második felére tehető, itt csak felületesen hatott. A régiesebb ugrós-kanásztánc zenéje és motívumkincse fennmaradt, csupán a tánc elnevezése változott.[12] A tánc kísérőzenéjében a Hegyháton az 1900-as évek első harmadában már nagy szerepet kaptak az újabb stílusú népdalok, magyar nóták.[13] A motívumkincset illetően egyszerű, tripódikus, hegyező lépések voltak jellemzők. Szólisztikus előadásmódra, csizmaütésre nincs adatunk. A németeknek a verbunkhoz hasonló tripódikus, ugrós típusú tánca a szintén körben járt cepedli volt. „A svábok másképp cepedliztek, mint a magyarok.” - állította az egyik német adatközlőm.[14]

Csárdás keringőfogással a magyarhertelendi nyugdíjas klubban
Fotó: Jagudits Balázs, 2006.07.25.

Magyarhertelenden a csárdás két része, a lassú és a friss nehezen határolható el egymástól motívumkincs alapján, a különbséget szinte csak a tánc tempójának gyorsulásából és a kísérőzene dallamainak változásából észleljük. A Dél-Dunántúlra jellemző forgós-mártogatós jellegű, régies friss csárdás nyomait ugyan megtaláljuk a hegyháti csárdásban is, de a legfontosabb motívum mégis a lassú csárdásra jellemző kétlépés, amely a paraszti tánckultúra előrehaladott polgárosodottságát mutatja. A szakirodalomból ismert régi stílusú lejtőre, mely a lassú csárdás későbbi helyét tölthette be az 1800-as években a tánckezdő verbunk és a táncciklust záró friss csárdás között, már nem találtunk adatot. A 16. századtól egész Európára jellemző forgós páros tánc motivikai és szerkezeti maradványai (mártogató, forgás, párelengedés) az 1920-as években még ismertek voltak, az 1960-as évekre azonban már nagyrészt kikoptak a friss csárdásból. Ma már szinte csak körben állva táncolják a csárdást az idősebb táncosok. Kérdésemre elmondták, hogy régebben párban is táncolták, de néhány éve ez a divat. Erre a formára további motivikai és szerkezetbeli egyszerűsödés jellemző, hiszen a táncra itt szinte csak a kétlépéses csárdásmotívum jellemző, a friss csárdásban ritkán ridázó lépéssel körbe is futnak. A kétlépéses körcsárdásra jellemző, hogy balra nagyobbat léptek, így a kör mindig kicsit balra haladt. Úgy tűnik tehát, hogy az újabb körcsárdás-divat túlélte, és az 1970-es évekre magába integrálta a lassú és friss csárdás páros formáit. Ez a tánc még a mostani negyvenéves korosztály lábán is él.[15]

Körcsárdás a magyarhertelendi nyugdíjas klubban
Fotó: Jagudits Balázs, 2006. 07. 25.

A Dél-Dunántúlon, főleg Somogyban és Sárközben, de néhány hagyományőrzőbb baranyai településen, mint pl.: Hosszúhetényben szokás volt a böjti időszakra jellemző női körtánc, a karikázó. Magyarhertelenden ez már a századforduló környékén kikophatott a gyakorlatból, hiszen nem találtunk rá vonatkozó adatot.[16]

Dél-Dunántúlra jellemző lakodalmi vagy pantomimikus, rituális jellegű táncokra nincs adatunk.

A polgári táncok közül a tangót és a keringőt táncolták a hertelendiek. Ezeket a táncokat német táncoknak tartották a hertelendi magyarok, és a németekkel való szoros kapcsolat ellenére meglehetősen későn kerültek be a báli táncok sorába. A visszaemlékezések szerint az 1900-as évek elején született korosztály nem táncolta ezeket.

A tánciskolában tanult táncok, a magyar kettős, slow fox és a swing[17] a negyvenes-ötvenes években kerülnek be a hertelendi bálok táncrendjébe. A swinget már csak a haladók tanulták. Ez a tánc nem tetszett az 1900-as évek elején született korosztálynak. „Ezt a kecsketáncot miért tanították veletek?” - kérdezte az egyik adatközlőmtől az édesanyja.

IV. Táncélet

Táncalkalmak

Magyarhertelenden emlékanyagban már nem találtam meg a szakirodalomból ismert, Dél-Dunántúlra jellemző, rendszeres hétvégi táncmulatságot, a vasárnapi játszót, sem pedig a spontán bandázást. Ezek helyett a már polgárosultabb kultúrára jellemző megrendezett bálokról tudtam adatot gyűjteni. A hagyományos vasárnapi tánc és a bál közötti különbség megszűnése körülbelül a századfordulóra tehető. Az átmenetet a Magyarhertelenden gyűjtött adatok is jól példázzák, hiszen ebben az időszakban a bálok, a hagyományos táncmulatságokhoz hasonlóan kora délután, három óra körül kezdődtek, de már a bálokra jellemzően reggelig tartottak. A báloknak két változata közül a belépődíjas szabad bál volt ismeretes, a zártkörű zárt bál nem.[18] Voltak olyan zártkörű mulatságok, ahová csak a meghívottak mehettek, de ezeket nem nevezték bálnak. Ezeket általában a kocsmáros rendezte, és csak annyian vettek részt rajta, ahányan befértek a terembe. „Nóta vót, csak mókábú táncótunk egy-két táncot.” A nagy tanácsteremben megrendezett belépős bálokon a fiatalság mellett házaspárok is részt vehettek. A bálokat a TSZ megalakulásáig vasárnap, az után már gyakran szombaton tartották.

A legfontosabb táncalkalomnak a farsangi bált tartották a megkérdezettek, amit farsangfarkán rendeztek. A bált kétnapos nótás este előzte meg, mivel a farsang hagyományosan háromnapos ünnep volt. A farsangi időszakban volt a legtöbb disznótor, amiken előfordult, hogy citerára vagy csak énekszóra táncoltak a vendégek.

Szintén farsangfarkán tartották a gyerekek a hagyományos táncmulatságukat, a pindelebált,[19] amin citerás vagy tangóharmonikás[20] zenélt. Legtöbbször húshagyó kedden, ritkább esetben előtte való vasárnap vagy hétfőn tartották a pindelebált, bár az is előfordult, hogy egymást követő két napon is báloztak. A bál délután, az iskola befejezése után kezdődött, és általában este nyolcig tartott. A gyerekek kalácsfélét valamint hosszúnyakú, fél literes üvegben gyenge munkásbort vittek. Az üveg nyakára fánkot fűztek, az üveget pedig szokás szerint két ujjal fogva vitték.

A következő fontos táncalkalom a húsvéti bál volt.

A május elseje hajnalára felállított májusfát egy hónap elteltével táncolták ki. A hatvanas években májusfadöntési bált is rendeztek ekkor. Korábban nem táncoltak, csak énekeltek, ezt nevezték májusfa kiéneklésnek. Ma a helyi hagyományőrző csoport viszi tovább a kitáncolás szokását, intézményesített formában.

Nyáron, a mezőgazdasági munkák miatt ritkábban rendeztek bált. Néhány vasárnap előfordult, hogy a fiatalok vagy a gyerekek - a plébános vagy a tanító által betanított - színdarabot[21] adtak elő egy-egy nagyobb csűrben vagy a kocsmaudvaron. Az előadás belépőjegyes volt, utána táncmulatságot tartottak.

Pünkösdkor is szerveztek bált, de ezt nem nevezték pünkösdi bálnak.

A harmincas évektől vált gyakorlattá, hogy nyári időszakban tánctanárok[22]jöttek Pécsről, Komlóról, és a 6-13 éves gyerekeknek táncokat tanítottak. Két évig járhattak tánciskolába a gyerekek, az első évben a kezdő, a másodikban a haladó csoportba kerültek. Hat hétig tartott a tánciskola, két alkalom volt egy héten. A tanfolyamot a szülők fizették. A táncoktatás végén bemutatót tartottak a gyerekek, ezt az alkalmat koszorúcskának nevezték.

Az őszi időszakban a szeptemberi búcsúkor rendeztek jelentős táncmulatságokat. Ilyenkor nemcsak zárt helyen táncoltak, hanem a templomozás után az utcán is.

„… a bucsura az volt jellemző, hogy… a bucsui mise után a zenefogadók beálltak a kör közepére, a zenészek körül és három nótát köllött elfújni nekik.”

Szintén ősszel, a szüreti munkálatok befejezése után volt a szüreti bál.

Az oroszlói leányvásár, a Szent Mihály napja utáni első vasárnapra eső búcsú a környék nevezetes táncos alkalma volt. „Oroszlón sokan megtalálták a párjukat…” - állítják a hertelendiek. Az oroszlói nagyhídra kiálltak a szépen felöltözött lányok, és várták a mise végét. A mise után a legények felhozták a hídra a zenészeket, két-három csárdás után pedig együtt, verbunkolva mentek a kocsmába, ahol tovább folyt a tánc.[23]

Az év utolsó táncalkalma szilveszter estéjén az óévbúcsúztató bál volt.

Tánc ritkán fordult elő, de mégis említésre méltók a kocsmában vagy a borospincéknél tartott nótaestek. Ezeken szinte kizárólag legények és házasemberek vettek részt. „Sok szép nótát elmondtunk régebben… József napkor volt, hogy feltarisznyáltunk, és két napig is kint voltunk a pincénél.”

A háznál tartott lakodalmakkor a lakodalmas ház legnagyobbik szobájában csak a vacsora ideje alatt nem táncoltak, előtte és utána „… táncoltunk, mint a veszöttek!” Egy kisebb szobában volt egy megterített nagy asztal, amit nem vittek ki a tánc alatt sem. Ide az idősebbek ültek, és énekeltek. A gazdasszonytánc, más néven a szakácsnék tánca során „három nótát kaptak a gazdasszonyok és a pincérek”. Ez azt jelentette, hogy a konyhában dolgozó és a felszolgáló rokonság éjfél körül megjelent a mulatságban. Nekik három csárdás-dallamot játszott a zenekar, amire csak ők táncolhattak. Visszaemlékezések szerint ilyenkor volt a legjobb hangulat a lakodalomban, ezt a hangulatot fokozták a különböző pajzán, olykor nyomdafestéket sem tűrő kiáltozások:[24]

 „A mi kutyánk nem nagy úr
B…a meg a násznagy úr!”

Ez után következett a menyecsketánc, ami szintén csárdás volt.

Táncalkalmak szervezése

A fent említett pindelebált a nagyok mintájára a gyermekek szervezték saját maguknak. Üzentek a harmonikásnak vagy a citerásnak, akik általában ingyen zenéltek nekik. Egy üres szobát kerestek a faluban, és a tulajdonossal megbeszélték előre, hogy mikor jönnek táncolni.

A bálokat a legények rendezték szemben más, szintén polgárosultabb tánckultúrával rendelkező tájakkal, ahol is a kocsmáros vállalta a szervezési feladatokat. Bár Magyarhertelendhez csak közvetve kötődő adat, de mégis érdemes megemlíteni, hogy az egyik, Ligetről származó német adatközlőm visszaemlékezése szerint náluk többször előfordult, hogy a lányok elmentek Komlóra zenészt fogadni. „Meg voltunk veszve a táncér! Ha a fiúk nem mentek, mentünk mi!... Volt, hogy csak harmóniást tudtunk elkapni, de jó volt az is!”

A közelben lakó zenészek gyalog közlekedtek, messzebbről (pl.: Tékes) már lovas kocsival hozták őket a legények. Ez szintén odafigyelést és szervezést igényelt.

Házi mulatságokra, táncra, bálra, ahová bérleti díjat kellett volna fizetni, már nem találtam adatot. A kocsmában illetve a tanácsteremben tartott táncmulatságokért nem kellett terembért fizetni, hiszen a nagy tanácsterem a községé volt, a kocsmárosnak meg a fogyasztásból úgyis „elég haszna vót.”

Zenészek

A legrégebbre nyúló visszaemlékezések szerint Hertelenden a 40-es évek előtt voltak citerázni és harmonikázni tudó parasztemberek. Ők a saját szórakozásuk mellett kisebb házi összejöveteleken, disznóöléseken, pincéknél tartott mulatságokban, illetve a gyermekek szervezett táncalkalmain zenéltek.

A táncos fiatalságnak már vonósbanda játszott. A legkorábbi adatok a Hertelend és Bános közötti erdő tisztásán élő cigányokból verbuválódott bandára vonatkoznak. A leggyakoribb felállásuk: prímás, kisprímás (segédprímás), kontrás és bőgős volt. Őket nagyon jó zenészeknek tartották. „Ezeknek a cigányoknak általába’ mindnek jó a hallása, meg hangja is, ami a magyarok között… ez ritkább.” Az 1940-es évektől már helybeli fiatalemberekből is alakult egy zenekar, amely prímásból, kontrásból, cimbalmosból, klarinétosból, bőgősből és dobosból állott. A legkedveltebb zenészeket mégis Tékesről[25] hozták. Ők vonós és fúvós hangszereken egyaránt jól játszottak. Ez azért volt fontos, mert lakodalmak, búcsúk alkalmával szabadtéren is kellett zenélni, ahol a fúvósok erősebb hangzása jobban érvényesül. Az 1990-es évektől Mánfáról hoznak cigányzenészeket, elsősorban a nyugdíjasklub, illetve a tánccsoport rendezvényeire. „A mánfaiak jó cigányok. Jól lehet a zenéjökre, a zenéjök után táncóni.”

Ugrós (Kémes, Szaporca)
Kasza Gyula prímás, Tarr István kontrás, Tarr János bőgős
Gyűjtő: Várnai Ferenc, 1977
forrás: MTA Zenetudományi Intézet

Táncillem, táncos szokások

A pindelebálon általában alsó tagozatos gyermekek vettek részt, szülői felügyelettel. „Nem vótunk szabadjára engedve!” Ilyenkor a hagyományos táncokat, a verbunkot és a csárdást próbálgatták a gyerekek. A polgári táncokat később sajátították el.

A nagyok báljaira a lányokat általában elkísérte az édesanyjuk. Ők az ún. hógató jegyet vették, ami a rendes belépőjegy árának a felét sem érte el, mivel ők nem táncoltak. A legények általában befizették a szeretőjüket, „ha lovagias volt a fiú, akkor a mamát is…” Szokás volt, hogy a rokon lányokat fel kellett kérni. Abban az esetben, ha a lány nehezen táncolt, a legény befürdött. „Olyankor valamit ki kellett találni… Volt olyan, akit úgy kellett odábbtaszigálni… Ó, bárcsak jönne valaki… felkérni.” A jó táncos lánnyal viszont „… élmény volt táncolni…” Fontos volt, hogy „… a lányt könnyen lehessen vezetni. Szép tartással kellett táncolni… persze a lábtechnika is hozzájárul, meg a lánynak már a fogásról is kellett érezni, hogy merre-hogyan…”

A szülők jelenléte miatt a táncillem szigorú volt. Egyik adatközlőm visszaemlékezése szerint: „Helyezgettük a kezünket. Nem illett, de kísérletet azé’ tettünk… Ha jobban hagyta, akkor lejjebb csúsztattuk a derekánál a kezünket… Ha hajlott a jóra közelebb húztuk. Kicsit meg is billentettük… hogy az arcunk összeérjen. Voltak trükkök. Persze … a mamának, ha nem tetszett a legény, akkor hazavitte a leányát.”

A táncra való felkérést szemléletesen írta le egy hetvenéves férfi: „A szüleink idejébe’ nem volt felkérés. Úgy mondták, hogy - Kihúztuk a lányt egy táncra. Megfogták a karját, és… - Gyere, táncoljunk egyet! A mi időnkbe’ odamentünk és felkértük – Megkérlek, gyere, táncoljunk egyet! Illett egy kicsit megbiccenteni a nyakat…”

Bár Magyarhertelend nem számított verekedős falunak a környéken, a bálokon mégis előfordultak kisebb csetepaték. Nézeteltérések általában a lekérésből származtak. „Odamentünk és biccentettünk. Általában odaadták, ha nem - Gyere ki! Voltak verekedések.” Idősebb hertelendiek csupán egy alkalomra emlékeznek, amikor komolyabb bicskázás is történt, amikor is a negyvenes évek végén a betelepített felvidékiek összeverekedtek a helyiekkel.

A közeli falvak, mint pl.: Magyarszék, Kovácsszénája, Egyházbér magyar legényei eljöttek Hertelendre bálokra, a hertelendiek is jártak más falura bálozni. Lányok is mehettek, de csak úgy, ha legények vitték őket, vagy pedig volt rokonuk az adott faluban, aki elkísérte őket a bálba. Előfordult, hogy egy másfalusi rokon ajánlott udvarlót a saját falujából, ilyenkor a lányt meghívták magukhoz, és elvitték a bálra, ahol összeismerkedhettek a fiatalok. Ebből gyakran házasság is lett.

Búcsú alkalmával a templom előtt külön táncoltak a más faluról átlátogató vendégek. „Egyet muzsikáltak a templom előtt az egyházbérieknek, egyet nekünk.”

Ezek az alkalmak arra is szolgáltak, hogy összehasonlítsák saját tánctudásukat a másokéval. „Az egyházbériek úgy verbungoltak, mind a nyavalya! Még az öregek.”

A lakodalomban általában csak a rokonok és baráti körbe tartozók, tehát a járósok vettek részt. „A közeliek voltak a járósok. Kell menni, mer’ járósok vagyunk…”

Az esküvőn a vőlegényes és a menyasszonyos háznál egyaránt táncoltak. Ismeretes volt a templom előtti tánc is.

V. Összegzés

A helyi tánckultúra modernizációjára vonatkozó első adatok (a rezesbanda elterjedése, az „úri osztálytól” tanult tánckiáltások stb.) már az 1800-as évek végéről származó forrásban megtalálhatók. Későbbi adataink is ezt támasztják alá. Magyarhertelend hagyományos tánckultúrája a korai polgárosulásnak, és vélhetően a hagyományőrző tánccsoport korábbi hiányának köszönhetően mára nagyon leegyszerűsödött, mind funkcionális, mind pedig formai-szerkezeti tekintetben. A hagyományos táncok szinte már csak a nyugdíjasklub számára szervezett mulatságokon fordulnak elő, a negyvenéves korosztálynál fiatalabbak nem igazán ismerik, nem is igen táncolják a hagyományos táncokat, sőt már a polgári táncokat sem. Érdekes módon az újabb, polgári jellegű táncok szinte teljesen eltűntek mára a lakodalmi, illetve nyugdíjasklub összejöveteleire jellemző tánckészletből, csakúgy, mint a hagyományos táncok közül a verbunk. Ez utóbbi eltűnése azért is indokolt, mivel ez volt a technikailag, figurálisan legnehezebb tánc. A csárdás viszont tovább él, esetében a körben járt forma válik uralkodóvá. A táncalkalmak változásai, a bálok korai megjelenése szintén a korai polgárosulásra utalnak. Vizsgálataim eredményét Andrásfalvy Bertalan a helyi népi kultúra más elemeire vonatkozó kutatásai is alátámasztják.[26] A kutatók szerint a korai polgárosulásnak a németekkel való gazdasági és kulturális kapcsolat az oka.[27]

IRODALOM

Andrásfalvy Bertalan

1963 Párbajszerű táncainkról, Ethnographia LXXIV. 1. 55-83.

1981 Baranyai tánchagyományok, in: Bodai József szerk. Tánckutatás és tánchagyomány Dél-Dunántúlon. Népművelési Propaganda Iroda, Bp. 7-20.

2002 Leányvásárok a Délkelet-Dunántúlon, in: Gergely András szerk. A nemzet antropológiája. (Hofer Tamás köszöntése.) Új Mandátum Kiadó, Bp. 91-98.

2011a Hagyomány és alkalmazkodás baranyai német és magyar falvakban, in: Máté Gábor szerk. Együtt élő népek – eltérő értékrendek. Andrásfalvy Bertalan válogatott társadalomnéprajzi tanulmányai. L’Harmattan – PTE Néprajz – Kulturális Antropológia Tanszék, Bp. – Pécs, 323-329.

2011b Ellentétes értékrendek összeütközése és a polgárosodás, in: Máté Gábor szerk. Együtt élő népek – eltérő értékrendek. Andrásfalvy Bertalan válogatott társadalomnéprajzi tanulmányai. L’Harmattan – PTE Néprajz – Kulturális Antropológia Tanszék, Bp. – Pécs, 332-339.

2011c A településszerkezet és a táji munkamegosztás, in: Máté Gábor szerk. Együtt élő népek – eltérő értékrendek. Andrásfalvy Bertalan válogatott társadalomnéprajzi tanulmányai. L’Harmattan – PTE Néprajz – Kulturális Antropológia Tanszék, Bp. – Pécs, 506-509.

Bodai József szerk.

1981 Tánckutatás és tánchagyomány Dél-Dunántúlon. Népművelési Propaganda Iroda, Bp.

Filep Antal

1979 Hegyhát. Szócikk, in: Ortutay Gyula szerk. Magyar Néprajzi Lexikon II. Akadémiai Kiadó, Bp. 516-517.

Hofer Tamás

2004 Halálos végű hajdútánc az Ormánságban, in: Andrásfalvy Bertalan – Domokos Mária – Nagy Ilona szerk. Az idő rostájában. Tanulmányok Vargyas Lajos 90. születésnapjára. II. L’Harmattan Kiadó, Bp. 119-134.

Kiss Gáborné

1997 A magyarországi német tánchagyomány és forrásai, in: Felföldi László – Pesovár Ernő szerk. A magyar nép és nemzetiségeinek tánchagyománya. Planétás Kiadó, Bp. 417-448.

Kósa László

1998 Paraszti polgárosulás és a népi kultúra táji megoszlása Magyarországon (1880-1920). Planétás Kiadó, Bp.

Martin György

1981a A Tolna megyei néptáncok kutatása, in: Bodai József szerk. Tánckutatás és tánchagyomány Dél-Dunántúlon. Népművelési Propaganda Iroda, Bp. 21-37.

1981b A Dél-Dunántúli leánykörtáncok, in: Bodai József szerk. Tánckutatás és tánchagyomány Dél-Dunántúlon. Népművelési Propaganda Iroda, Bp. 63-93.

1981c Verbunk-hagyományok a Dél-Dunántúlon, in: Bodai József szerk. Tánckutatás és tánchagyomány Dél-Dunántúlon. Népművelési Propaganda Iroda, Bp. 99-116.

1995 Magyar tánctípusok és táncdialektusok. (2. kiad.) Planétás Kiadó. Bp.

Pálfi Csaba

2006 A Gyöngyösbokréta története, in: Felföldi László – Karácsony Zoltán szerk. Magyar táncfolklorisztikai szöveggyűjtemény II./A. Gondolat Kiadó – Európai Folklór Intézet, Bp. 397-434.

Pesovár Ernő

1981a Tánckutatás és tánchagyomány Zala megyében, in: Bodai József szerk. Tánckutatás és tánchagyomány Dél-Dunántúlon. Népművelési Propaganda Iroda, Bp. 50-60.

1981b Csárdás Dél-Dunántúlon, in: Bodai József szerk. Tánckutatás és tánchagyomány Dél-Dunántúlon. Népművelési Propaganda Iroda, Bp. 117-123.

Pesovár Ferenc

1981a Néptánckutatás Somogy megyében, in: Bodai József szerk. Tánckutatás és tánchagyomány Dél-Dunántúlon. Népművelési Propaganda Iroda, Bp. 38-49.

1981b Útmutató a néptáncok gyűjtéséhez. (A táncélet), in: Bodai József szerk. Tánckutatás és tánchagyomány Dél-Dunántúlon. Népművelési Propaganda Iroda, Bp. 152-174.

Várady Ferenc

1896 Baranya múltja és jelene I. Telegdi Ármin Könyvnyomdája – Pécsi Irodalmi És Könyvnyomdai Részvénytársaság, Pécs



[1] Martin 1995. 71.

[2] Bodai szerk. 1981. 2.

[3] Martin 1995. 71.

[4] Andrásfalvy 1981. 16-17; Martin 1981a. 27-33; Pesovár F. 1981a. 47-48; Pesovár E. 1981a 59-60.

[5] Várady 1896. 244.

[6] Várady 1896. 248-249.

[7] Filep 1979. 516-517.

[8] Andrásfalvy 1963; Hofer 2004.

[9]Andrásfalvy 1981; Martin 1995. 71-74.

[10] Itt elsősorban azokra a falvakra gondolok, ahol a harmincas évektől működött gyöngyösbokrétás csoport, pl.: Hosszúhetény, Martonfa, Mecsekszabolcs. (Pálfi 2006. 424-425.)

[11] Adatközlőim a különböző tánccsoportok által színpadon előadott táncokat tartják néptáncnak, a sajátjukat egyszerűen táncnak nevezik.

[12] Martin 1981c. 101.

[13] Kedvelt verbunk-nóta volt Hertelenden az ötvenes években a „Kecskebéka felmászott a fűzfára…”, korábban pedig a „Nád a házam teteje…” kezdetű magyar nóta.

[14] A baranyai németek tánckultúrájáról bővebben: Kiss 1997.

[15] Pesovár E. 1981b. 117-119.

[16] Martin 1981b.

[17] A magyar kettős a „Ritka búza, ritka árpa…” dallamára járt műtánc. A slow fox illetve a swing helyi névváltozatai: szla foksz, cving.

[18] Pesovár F. 1981b. 160-161.

[19] A pindelebált félig magyar, félig német kifejezésnek tartják. Jelentése: batyusbál.

[20] Élő citerást, harmonikást már nem találtunk a faluban. Az utolsó citerás, akire emlékeznek egy Vizi János nevű öregember volt.

[21] A visszaemlékezések a Balatoni vihar és a Sárga csikó c. színdarabról szólnak, de „voltak szerelmös darabok is”, mint pl.: a Felhő Klári című.

[22] Ma is emlékeznek egy Sztipics nevű tanítóra, aki különösen jó táncos lehetett. „Ú de jó volt vele táncolni! Mint egy álom!” - mondta az egyik megkérdezett asszony.

[23] Andrásfalvy 2002. 95.

[24] Pesovár F. 1981b. 164.

[25] Andrásfalvy Bertalan visszaemlékezése szerint a hatvanas, hetvenes években a tékesieket tartották a környék legjobb táncosainak. A jó zenekar által generált jó tánctudásra korábbi, erdélyi kutatásaimból találtam párhuzamot.

[26] Andrásfalvy 2011a, b, c.

[27] Vö. Kósa 1998. 227-229.

Folkszemle, 2013. november hozzászólás | továbbküldés | nyomtatás