Folkszemle, 2010. június hozzászólás | továbbküldés | nyomtatás

Varga Sándor

Kései virágkor... Írások az erdélyi Mezőség tánckultúrájáról*

Bevezető

Férfi és asszony (Dengeleg, 1921)
Fotó: Győrffy István és Viski Károly
A Néprajzi Múzeum fotótárából
(leltári szám: F33189)

„Mert úttalan vadon volt még akkoriban a Tóvidék, vagy ahogy később nevezték: a Mezőség. Északon a Szamos völgyét őrző királyi sóbánya, nyugaton a kolozsi barátok gyepűje, keleten a Kendék Maros-parti szállásai, s délen pedig az aranyosi és tordai hegyek határolták ezt a bölénylakta vidéket, ahol egyéb sem volt, csak tó, nádas, mocsár, kopár hegyoldalak s bozótos kis erdők. Négynapi lójárás széltiben, hatnapi lójárás hosszában. Tó tó után, nádas nádas megett. Széles hátú, alacsony dombok, bozontos cserefaerdők, hosszú füves lankák, mint egy végtelenbe nyúló tenger megmerevedett hullámai: lakatlan pusztaság. A jámbor kolozsi barátok krónikása ezt jegyezte fel arról a vidékről: »Átkozott föld, melyen csikasznál, bölénynél s mindennemű víziszárnyasok rettentő sokadalmánál meg egynémely pogány bujkálkodónál egyéb nem lakik.«”1 Wass Albert jegyezte ezeket a sorokat az XI. századi erdélyi Mezőségről2, amelyről több más visszaemlékezés is hasonló hangulatban született. Sáros utakon nehezen megközelíthető, szegény körülmények között élő emberekről, a román néptömeg között szórványba került magyarság önpusztító életformájáról tudósított sokszor reményvesztett hangon az a kevés magyar utazó és krónikás, aki erre az álmos, vizenyős területre merészkedett a XVII. és a XIX. század között. A XX. század elejére a szépirodalom képviselői, de a magyarság pusztulását félőn néző történészek, társadalomtudósok írásaiban is a „holttenger” és a „farkasverem” kifejezések váltak szinonimájává ennek a területnek. A Mezőségre – szemben a tömbmagyarsággal bíró Székelyfölddel, valamint az expresszív viseletéről korán elhíresült Kalotaszeggel – a tudomány csak későn figyelt fel.3 A legelső kutatók is inkább a helyi állat- és növényvilág iránt érdeklődtek, semmint az ember iránt. A XIX. század második felétől jelentek meg a vidék lakosságára vonatkozó legkorábbi munkák, de a rendszeres kultúrakutatás csak az 1940-es évektől vette kezdetét és csupán ekkortól kezdték felszámolni a társadalomtudósok – közöttük is elsősorban néprajzkutatók – a hosszú évtizedeken át kialakult kedvezőtlen, Kós Károly szerint „igazságtalan torzképet”4 a Mezőségről. A néprajzi érdeklődés elsősorban a tárgyi kultúra jelenségei: mint például gazdálkodás, viselet, valamint a szövegfolklór műfajok irányában nyilvánult meg. Az itteni paraszti közösségek zenekultúráját is csak az 1940-es években fedezi fel Járdányi és Lajtha. Publikációik nyomán a magyar népzene új dialektusterületéről, és új népdaltípusokról beszéltek zenetudósaink.5 A II. bécsi döntés alapján visszacsatolt erdélyi területen több faluban, így az egykori Szolnok-Doboka megyéhez tartozó Széken6 is Gyöngyösbokréta-csoport alakult,7 akik 1944-ig több alkalommal léptek fel Budapesten, az akkori kulturális életben meglehetősen nagy visszhangot keltve. A mezőségi zene- és táncfolklór számára ezek az első, talán legfontosabb lépések az ismertség felé.

Két f érfi (Páncélcseh, 1913)
Fotó: Semayer Vilibáld
A Néprajzi Múzeum fotótárából
(leltári szám: F18061)

Az 1940-es évek népzenei felfedezései már előrevetítették, hogy a tánckultúra területén is rengeteg archaizmust rejtegethet ez a terület. Az elvárás többszörösen beigazolódott: a magyar néptánckutatás képviselői (Andrásfalvy Bertalan, Kallós Zoltán, Martin György, Pesovár Ferenc stb.) által az 1960-as évektől végzett, szisztematikus tánckutatás nyomán egy (nem csak archaizmusokban) gazdag, a mindennapi életet átszövő, a helyi társadalmat és kultúrát minden szinten érintő, jól szervezett tánckultúrát ismerhetünk meg. Martin György a Magyar tánctípusok és táncdialektusok című összefoglaló művében8 Mezőséget külön néptáncdialektusként jelölte meg. Nem véletlen, hogy a magyar néptánckutatás hőskorának vége felé (1970-es évek) elinduló néptáncmozgalom is felfigyelt a mezőségi táncokra. A látványos férfitáncok, a rendkívül virtuóz páros táncok gyorsan rabul ejtették a magyarországi táncosokat, akik először csak nagyritkán, a nyolcvanas évektől azonban egyre gyakrabban merészkedtek Erdélybe. Az 1989-90-es rendszerváltások után pedig valóságos folkturizmus indult meg, melynek egyik kedvelt céljává Mezőség vált.

Az ekkor meginduló erdélyi néptánctáborok között első volt a Kallós Zoltán által szervezett mezőségi, amit 2007 nyarán már tizenhatodik alkalommal rendeznek meg Válaszúton. Időközben Széken, Buzában és Szépkenyerűszentmártonban is elindultak hasonló táborok.

Ma már nem múlhat el magyarországi, erdélyi – és mivel a táncházmozgalom közben nemzetközivé lett: esetleg kanadai, amerikai, japán stb. – táncház mezőségi táncrend nélkül, a mezőségi táncosok, zenészek és énekesek állandó szereplői a kisebb nagyobb európai fesztiváloknak. A mezőségi néptánc közismert, sőt világhírű lett. Virágkorát éli, miközben a mezőségi falvakban már csak megrendelésre táncolják a lassan kiöregedő adatközlők, a helyi fiatalok pedig – néhány hagyományőrző csoporttól eltekintve – szinte egyáltalán nem.

Az egykori „virágkor” mintha ma is tartana, ahogy azt az esztétizáló, sok esetben csak a „régi magyar” hagyományra kíváncsi médiák, tánccsoportvezetők, sőt néha néprajzkutatók is beállítják. Ugyanakkor a valóság más. A hagyományosnak mondható paraszti tánckultúra funkcionális értelemben a Kárpát-medencében már az 1960-as években megszűnt vagy jelentősen átalakult. Martin Györgyék (a magyar folklorisztikában akkor uralkodó nézetnek megfelelően), erőteljesen művészettörténeti szempontokat képviselve, egy ennél jóval korábbi állapotot igyekeztek feltárni, jóval kevesebb figyelmet szentelve az éppen akkor zajló átalakulásnak, aminek – sokszor akaratukon kívül – a kutatók és a későbbi érdeklődők (táncosok, zenészek stb.) is részeseivé váltak. A mezőségi tánckultúra tudomány által rögzített jelenségei az oktatók és táncosaik fejében és lábában lassan dogmákká váltak, sok esetben sajátos, színpadi és táncházas fejlődést bejárva. Formai és funkcionális értelemben eközben olyannyira megváltoztak, hogy az eredeti jelenséggel összevetve tapasztalhatjuk: kialakult egy „néptáncmozgalmi” mezőségi tánckultúra, sajátosan átalakított mozdulatokkal, motívumépítkezéssel, előadói stílussal, térhasználattal, szereppel és sokszor ideológiai töltettel.

Ennek a folyamatnak több előzménye is van. A legfontosabb talán az, hogy a magyar néptánckutatás kérdésfeltevései ritkán vonatkoztak a változásokra és azok miértjeire. A mezőségi tánckultúrában már a múlt század elején jelen voltak a régi és új stílusú táncokkal vegyesen használt polgári és társastáncok –, valamint az ezekkel kapcsolatos stílus és életszemlélet –, de rögzítésre nem, vagy csak ritkán kerültek. Másik probléma, hogy a tánc kulturális - társadalmi környezetére vonatkozó adatokkal leírások szintjén találkozunk csak, értelmező elemzésekre a kutatók nem vállalkoztak. Ennek hiányában az utókornak nehéz megértenie, hogy a Martinék által felfedezett és elsősorban formai, strukturális szempontból leírt jelenségek (tánc, zene, viselet stb.) csak az adott történelmi és szociokulturális helyzetben (a XX. század eleji várostalan, infrastruktúra és gazdaság szempontjából elmaradott, társadalmilag zárt Mezőségen) lehettek nagyjából olyanok, amilyennek a kutatók azt az 1900-as évek közepén megismerték. (És nem amilyennek mi azt elképzelni szeretnénk.) Fontos tisztában lenni azzal a ténnyel, hogy társadalmi, gazdasági, politikai és a divatbéli változásokra a kultúra rendkívül érzékenyen reagál (a leggyorsabban éppen a zene és a tánc), sőt egyes jelenségek más környezetbe ültetve törvényszerű szerepváltozáson mennek keresztül, és ennek megfelelően formailag is átalakulnak.9

A Martinék által leírt, korántsem teljes világot különböző tanfolyamokon, könyveket, esetleg tanulmányokat olvasgatva, vagy egyes helyi kultúrákat terepen, egy-egy hétvégi kirándulás keretében megismerő táncosok és oktatók szükségszerűen már leszűkített, idealizált, gyakran félremagyarázott állapotában ismerték meg.10 Úgy tűnik, hogy a jelenkor kutatóinak egyik feladatává a korabeli vizsgálatok újraértelmezése, kiegészítése és új kérdések felvetése vált. Új módszerek alkalmazásával – lehetőség szerint ezeket a régiekkel kombinálva –, és eddig nem ismert adatok beemelésével teljesebb képet rajzolhatunk a Mezőség egykori és jelenkori (!) tánckultúrájáról, így kultúr- és művészettörténeti, valamint kultúrantropológiai szempontból egyaránt előrelépést érhetünk el. Ugyanakkor a néptáncmozgalom és a tánckutatás hazai kapcsolatait szem előtt tartva abban is reménykedhetünk, hogy ezáltal sikerül új impulzusokat küldeni a tánc gyakorlati színtere felé is.

Turka temetése (Szamosújvár, 1902)
Fotó: Semayer Vilibáld
A Néprajzi Múzeum fotótárából
(leltári szám: F55788)

Az alábbi tanulmányok válogatásakor már a fent megfogalmazott szempontok érvényesültek. Az internetes fórumok olvasottságát kihasználva nemcsak a szakmai, de a szélesebb közönség számára is szeretnénk egy olyan reprezentatív anyagot bemutatni, amely alapján az érdeklődők pontosíthatják és elmélyíthetik tudásukat a mezőségi tánckultúráról.

A válogatás négy tematikai egységre oszlik. Az elsőben a bevezetés mellett Martin György a mezőségi táncdialektusról szóló írásaiból merítve szeretnénk egy átfogó képet adni a terület táncfolklórjáról. Ezután két tudománytörténeti ismertetés olvasható. Az elsőben a mezőségi táncfolklorisztikai kutatásokat tekintjük át, másodikként Martin György Szék folklorisztikai felfedezéséről írott tanulmányát adjuk közre. Választásunkat és az újraközlést az indokolja, hogy Szék – a Kárpát-medencében egyedülálló módon – kiemelkedik környezetéből sajátos tánckultúrája révén, valamint az a tény is, hogy folklórja meghatározó befolyást gyakorolt a magyar néptáncmozgalomra, de a magyar néprajzkutatás egészére is. A tanulmány második, a széki tánchagyományokat vázlatosan bemutató része már átvezeti az olvasót a következő tematikus részbe. Itt néhány falu táncainak és táncéletének leírásai találhatók, mintegy reprezentálva az eddig kutatott területet a Kis-Szamos mellékétől egészen Pusztakamarásig. Kocsis Lajos korai, múlt század eleji gyűjtése a Kis-Szamos mellékének nyugati részére kalauzol el minket. Az 1940-es években kutatott Borsa-völgyéhez11 közel eső területek tánc- és zenei kultúrájára vetett pillantások alapján joggal vetődhetnek fel bennünk kérdések a mezőségi zene - és táncdialektus nyugati határaira és kulturális kapcsolataira vonatkozóan. A Borsa-patak torkolatában található Válaszút táncairól és táncéletéről Kallós Zoltán tanulmánya segítségével kapunk képet. A belső-mezőségi Magyarpalatka és Vajdakamarás falvak12 neve ismerősen cseng a magyar táncos közvélemény fülében, ugyanakkor Pálfy Gyula és Könczei Ádám írásai bizonyosan pontosítják, színesítik az itteni táncfolklórról eddig kialakult képet. A tematikus egység végén egy, ma már klasszikusnak számító tanulmány található. Pusztakamarás táncéletének és -készletének rövid, monografikus jellegű leírása a legkorábban publikált tanulmány Mezőség tánckultúrájáról. A harmadik részben újabb művelődéstörténeti adatokkal szolgálunk a mezőségi paraszti tánckészlet változását illetően, valamint a táncos-zenész kapcsolatot igyekszünk eddig nem vizsgált oldaláról bemutatni, mindezeket belső-mezőségi példák alapján. A negyedik tematikus egységben a hagyományos tánckultúra és a modernitás egymásra hatásáról, valamint a táncházmozgalom képviselőinek és a mezőségi falvak társadalmainak kapcsolatrendszeréről szóló elemzéseket is megismerhetnek az olvasók.

A szövegek szerkesztése során a tájnyelvi fordulatokat, a tánccal kapcsolatos helyi megnevezéseket dőlt betűkkel jelöltem, a régebbi tanulmányokat szükség esetén magyarázó, kiegészítő jegyzetekkel láttam el - zárójelben elhelyezve, csakúgy, mint egy-egy tanulmány későbbi megjelenésére vonatkozó dátumot. A korabeli nyelvtani szabályoknak megfelelő szövegezésüket érintetlenül hagytam. További formai változást jelent, hogy a szövegbe néhol – a megértést könnyítendő – fotót, zene- vagy filmrészletet, illetve kottamellékletet szúrtunk be. A válogatás végén az olvasók egy összesített irodalomjegyzéket találhatnak. A szövegben előforduló településneveket egy jegyzékbe szedtük és a könnyebb kereshetőség kedvéért térképen is megjelenítettük. (Lásd melléklet.)

Kései virágkor... Írások az erdélyi Mezőség tánckultúrájáról
Martin György: Mezőségi falvak tánckultúrája
Varga Sándor: Néptánckutatás az erdélyi Mezőségen
Martin György: Szék felfedezése és tánchagyományai
Almási István: Kocsis Lajos népzenegyűjtése a XX. század elején
Kallós Zoltán: Tánchagyományok egy mezőségi faluban
Könczei Ádám: Magyarpalatkai tánchagyományok
Pálfy Gyula: Vajdakamarás táncélete
Faragó József: Tánc a mezőségi Pusztakamaráson
Varga Sándor: Eszközös táncok Közép-Erdélyben
Varga Sándor: Belső-mezőségi példák a táncosok és zenészek közötti kapcsolatra
Stein Kata - Varga Sándor: A táncházas turizmus hatása Dombostelke társadalmi kapcsolataira, és a saját hagyományaihoz való viszonyára
Molnár Péter: A táncház mítosza és valósága: amit a 21. század néprajzosa Széken talál
Irodalom
Melléklet

* Az összeállítás az NKA és az OTKA NK 77922 sz. pályázat támogatásával készült.

1 Wass 2001. 11.

2 A továbbiakban Mezőség. A néprajzi irodalomban még két Mezőség elnevezésű területet fordul elő nagy gyakorisággal: a bihari és a borsodi Mezőség. Ezen kívül a moldvai Bákó környékét is gyakran Mezőség névvel jelölik, a Szerettere elnevezés mellett. (Kósa - Filep 1980. 605-607.) Mezőségről általánosságban lásd még Balassa 2003; Barabás 2007; Kós 2000. II. 9-12; Kósa 1977, 1983, 1988.

3 Mezőség felfedezéséről, valamint a Mezőségre vonatkozó irodalomról bővebben lásd Keszeg 2007, valamint Kós 2000. I. 11-24.

4 Kós 2000. I. 11.

5 Lajtha 1943.

6 A tanulmányokban előforduló falvak magyar és román nevének felsorolását lásd a válogatás végén található névjegyzékben.

7 A Gyöngyösbokréta mozgalom történetéről bővebben lásd Pálfi 2006.

8 Martin 1995.

9 Ennek az egyik iskolapéldája a színpadi népdaléneklés, melynek során a népdal elsődleges funkciója már nem az érzelem kifejezése lesz, hanem az „énekelni és előadni tudás” megmutatása. Ennek során az énekes a magatartás, az énekléstechnika stb. szempontjából is előadóművésszé válik, ezen folyamat során változik maga a dal is. (Esetleg máshová kerülnek a hajlítások, hangosabb lesz az ének stb.) Ugyanakkor a zsűri a hagyományőrzésre fókuszáló álláspontjából kiindulva ezt a változást gyakran számon kéri.

10 A néprajzi, etnológiai kutatásmódszertan egyik fontos megállapítása, hogy a kutató a megfigyelt, számára új kulturális környezetet mindig saját „szemüvegén” keresztül vizsgálja. Látásmódját befolyásolják az eddigi környezetében megszokott gondolatok, ideák, esetleg előítéletek. A kutatás során, valamint a gyűjtött anyag értelmezésekor éppen ezért kell lehetőleg nyitottan, objektívan eljárni: szükséges a kutatás tárgyával kapcsolatos jelenségek összességét rögzíteni, valamint a későbbi értelmezés érdekében a gyűjtés körülményeit is leírni.

11 Lásd később, a 32-es, 33-as sz. lábjegyzeteknél.

12 Ezeket a falvakat Martin György még a nyugat-mezőségi aldialektusba sorolja (Martin 1995. 111.), a későbbi kutatások azonban már Belső-Mezőségként jelölik ezt a területet. (Pávai 2005. 38.)

 

Folkszemle, 2010. június hozzászólás | továbbküldés | nyomtatás