Folkszemle, 2013. december hozzászólás | továbbküldés | nyomtatás

Varga Sándor

Néptáncgyűjtések adatolása és értelmezése
Visai (mezőségi) példák alapján

tartalom | I | II | III | IV | IV.1 | IV.2 | IV.3 |IV.4 | IV.5.a | IV.5.b | IV.5.c | IV.5.d | IV.6 | IV.7 | V

I. Bevezetés: a tánckutatás társadalmasítása

Az európai kultúrtörténetben egyedülálló jelenség, hogy egy tudományos irányzatnak olyan erős társadalmi háttere legyen, mint a magyar néptánckutatásnak. A Martin György és munkatársai neve által fémjelzett időszakban (1960-80-as évek) a magyar táncfolklorisztika és néptáncmozgalom között igazán eleven kapcsolat volt, ami mindkét irányban jól működött. A tánckutatók szakmai továbbképzéseken ismertették a táncosokkal a legújabb tudományos eredményeket, filmes és zenei anyagot biztosítottak az oktatáshoz és a koreográfiákhoz, táncházakban kiselőadásokat tartottak, a táncosok pedig (sokszor a kutatókkal együtt) gyűjtöttek, és az így összegyűlt anyag nagy része eljutott a tudományos feldolgozás közelébe. Az együttműködés mozgatórugója Martin György volt, akit elhivatottsága, emberi és tudósi minősége tett a korszak szinte megfellebezhetetlen szaktekintélyévé. Halála után ez a kapcsolatrendszer meggyengült, sok esetben szinte csak formálissá vált. A kutatás és a mozgalom közötti kapcsolat fellazulása mögött intézményi, tudományos és emberi tényezők is voltak, de ezek tárgyalása nem tartozik jelen munka céljai közé.

Martin György, Andrásfalvy Bertalan és Kallós Zoltán erdélyi gyűjtőúton
Fotó: Pesovár Ferenc

Az 1990-es rendszerváltást követően megnyílt határok, valamint az egyre szélesebb körben elérhető technikai eszközök (videokamera, diktafonok stb.) lehetővé tették, hogy a néptánc iránt érdeklődők önállósuljanak: valóságos folkturizmus indult meg elsősorban az erdélyi falvakba, ahol különböző alkalmakkor (lakodalom pl.) még paraszti táncokat láthattak az érdeklődők. Kicsit hasonló helyzet alakult ki, mint amiről Maácz László 1954-ben, a „Rendezésre vár a néptánckutatás helyzete” c. tanulmányában tudósít: magányos kutatók, amatőr érdeklődők, kuriózumot kereső koreográfusok, komplett táncegyüttesek „partizánkodnak”, aminek eredményeképpen egy-egy tájegység vagy falu az éppen aktuálisan felkapott táncanyaga miatt „valóságos táncos búcsújáróhellyé” vált, a figyelmen kívül hagyott területek azonban teljes egészében fehér foltnak számítanak, mind a mai napig.[1]

A másik figyelemre méltó jelenség, hogy az így összegyűlt, szinte felmérhetetlen adattömeg egy-egy magánszemély birtokában van, legtöbb esetben jegyzőkönyvezetlen állapotban.[2] A szóban forgó felvételek a tudomány, illetve a mozgalom egésze számára elérhetetlenek, vagy nehezen értelmezhetők.

Az értelmezés nemcsak a tudomány, hanem a néptáncmozgalom számára is központi probléma. Zsűritagként számtalan esetben találkozom a színpadi műsorokban, de akár a zsűrin belül is egy-egy táncra vagy tánccal kapcsolatos jelenségre vonatkozó, egymástól jelentősen eltérő értelmezésekkel. Az ilyen alapon felmerülő véleménykülönbségek sokszor elmérgesítik az amúgy is sok esetben feszült versenyhelyzetet, így kifejezetten károsan hatnak az együttesek munkájára, azon keresztül pedig a közösségek működésére.

E tapasztalatok indítottak arra, hogy megkíséreljem bemutatni néhány, a terepen tapasztalt táncos jelenség értelmezési lehetőségeit és korlátait.

 

[1] Vö. Maácz 2006. 29.

[2] A Néptánckutatás az erdélyi Mezőségen c. tanulmányhoz, illetve a 2011-ben megírt doktori értekezésemhez végzett áttekintés alapján a Mezőségen többször megforduló táncosok és zenészek számát kb. 40 főre becsülöm. Ők hozzávetőleg 500-800 órányi videofelvételt készítettek terepen. (Vö. Varga S. 2008; Varga S. 2011. 6-8.)

 
Folkszemle, 2013. december hozzászólás | továbbküldés | nyomtatás