Folkszemle, 2013. december hozzászólás | továbbküldés | nyomtatás

Varga Sándor

Néptáncgyűjtések adatolása és értelmezése
Visai (mezőségi) példák alapján

tartalom | I | II | III | IV | IV.1 | IV.2 | IV.3 |IV.4 | IV.5.a | IV.5.b | IV.5.c | IV.5.d | IV.6 | IV.7 | V

II. A kutató kérdésfeltevéseit befolyásoló tényezők

A két világháború között induló Gyöngyösbokréta-mozgalom, majd a szintén országos méretűvé duzzadt Röpülj Páva-vetélkedő voltak azok az első társadalmi jelenségek, amelyek szélesebb körben keltették fel a városiak figyelmét a népzene és a néptánc iránt. A néptánckultúrát azonban igazából az 1970-es években induló táncházak ismertették meg testközelből a városiakkal. A mozgalom sajátos varázsát véleményem szerint az adta (és adja ma is), hogy lehozta a néptáncot a színpadról, és az addig passzív közönséget aktivizálta: bevonta őket a táncba, így a közösségi és az alkotói élményt egyidejűleg közvetítette az emberek felé. Az alulról szerveződő táncházmozgalom gyors terjedése az országban és az országhatárokon túl, valamint az a tény, hogy megérte a 21. századot, azt mutatja, hogy mind a közösségi érzésre, mind pedig az alkotás élményére nagy szüksége volt és van a posztmodern kor városi emberének. Sok városi fiatalnak a helyi néptánccsoportokban, népi zenekarokban, táncházakban való aktív részvétel adta meg ezeket az élményeket, és többüket (köztük engem is) ez, és talán a kalandvággyal párosuló, bizonytalanul körvonalazható megismerési szándék indította falvakba gyűjtőutakra. A cél élmények megélése, illetve folklóranyag (táncok, zenék és beszélgetések) felvétele volt. Hozzám hasonlóan a hivatásossá váló kutatók nagy része a színpadi tánc (és a táncház) világából jött, így elmondhatjuk, hogy a néptánckultúrával hivatásosan foglalkozók is sokszor erőteljes érzelmi töltéssel viszonyulnak táncfolklorisztikai kérdésekhez, de olyan általános témákhoz is, mint például a „tiszta forrásból” származó folkl ór, a népi kultúra nemzeti jellege stb.

Mindezt teljesen természetesnek gondolom, hiszen érzelmi töltés nélkül nincs elhivatottság, sőt érdeklődés sem nagyon. Azt vallom, hogy nincsen teljesen „kívülálló” ember, és nem is kell értékmentesnek látszani. Itt Mohay Tamás kijelentését érzem mérvadónak, ami szerint az »értékmentesség« pózában való tetszelegés sokszor csak mélyebbre rejti ki nem mondott értékválasztásunkat.[3] Ugyanakkor a kutatás során objektivitásra kell törekednünk, és ehhez elsősorban magunkat kell tudni elhelyezni – milyen szerepet játszom a terepen, mit jelent számomra az adott falu, a tánc – és erre a kutatás szinte minden pillanatában figyelnünk kell. Ellenkező esetben az olyan jelenségeket, amik nem „férnek bele” az adott kultúráról már előzetesen kialakított elképzeléseinkbe (esetleg vágyálmainkba) automatikusan figyelmen kívül hagyunk, pedig később fontosak lehetnének.

Szeretném egy konkrét példával megvilágítani ezt a problémát. Martin György és munkatársai az 1960-as évektől kezdve több erdélyi mezőségi faluban lefilmezték a helyiek által tîrnăveănă-nak nevezett legényest, amit a filmjegyzőkönyvekben rendszeresen ritka legényesként, néha ritka magyarként jegyeztek fel. Tették mindezt vélhetően az egyik legelső mezőségi filmfelvételük (Feketelak, 1964) alkalmával látott, valóban jellegzetesen magyarnak tartott legényes analógiájára. Így vált az egyébként elsősorban cigányok és románok által a Küküllő mente irányából közvetített, és a helyiek által egyértelműen román eredetűnek tartott férfitánc a hazai táncos köztudatban magyar tánccá. A tîrnăveănă román terminust Martin György a magyar táncdialektusról szóló összefoglalójában megemlíti ugyan, de csak a páros táncokra vonatkoztatva és mintegy a korcsos elnevezés szinonimájaként: „Alkalmi használatú a Mezőségen a keletről terjedő gyors dűvős korcsos, tirnava vagy tirnoveanka nevű forgatós párostánc…”[4] Valószínűleg ennek köszönhető, hogy a magyar néptáncmozgalomban ez a férfitánc korcsos néven terjedt el. Az ilyen félreértések akár határokon is átívelve, többszörös etnikus „fénytörésen” is keresztülmehetnek. Ezt mutatja a történet csattanója is: a 2006-os válaszúti tánctábor egy estéjén kísérletképpen (beismerem: nem túl etikus módon) megkértem a táncházat muzsikáló kolozsvári zenészeket, hogy zenéljenek nekem egy tîrnăveănă-t. Odébb lépve még hallottam a megjegyzést: „Na, jellemző a magyarországiakra, még a magyar nevét sem tudják a táncoknak…” (A táncról a későbbiekben bővebben olvashatunk.)

Az európai néprajz, etnológia tudománytörténetét végigkísérték a fentiekhez hasonló kérdések, így egyáltalán nem vet rossz fényt a magyar néptánckutatásra, ha megállapítjuk: kérdésfeltevéseit bizonyos fokú purizmus, archaizálásra való hajlandóság és szelektivitás jellemezte. Kutatóink számára elsősorban magyar (vagy annak tartott), a minél régebbi és minél esztétikusabb táncformák, a hozzájuk kapcsolódó szokások voltak érdekesek. A lelkes táncos gyűjtők nyilvánvalóan ezt a szellemi örökséget kapták hagyatékul tőlük. Mi sem természetesebb, mondhatnánk erre, hiszen mi után érdeklődjön egy magyar kutató, ha nem a magyar hagyomány után. Ugyanakkor egy fontos tényt meg kell jegyezni a kulturális jelenségekkel kapcsolatban: nem ismernek etnikai határokat. Az egymással együtt élő népek megtanulták egymás dallamait, táncait, gyakran még az elnevezéseket is átvették. A mezőségi tánckultúrával foglalkozó kutatóként, ha jobban is érdekel a lassú magyar, mint a mahala (ami nem magyar, és nem is régi), nem tehetem meg, hogy elmenjek egy olyan jelenség (mahala) mellett, ami már több mint tíz éve jelen van a mezőségi tánckultúrában. A tánc terjedését vizsgálva egyébként felmerült a gondolat, hogy akár korábban is érkezhettek táncok keletebbi vidékekről. Így fordítottam a figyelmem a fentebb már említett tîrnăveănă/korcsos probléma és a történeti vizsgálatok felé. A munkám során a magyar tánctörténet kifejezetten nagy mulasztására lettem figyelmes: az erdélyi táncokat vizsgálva szinte kizárólag a nyugati irányból érkező táncdivatokra figyeltünk, miközben tudtuk, hogy Erdély az a terület, ahol a nyugati és a keleti kereszténység találkozik, és ahol a magyarok már több mint 400 éve (!) folyamatosan együtt élnek a románokkal, cigányokkal.

Mindez arra figyelmeztet minket, hogy próbáljuk levetni a szemüvegeinket: ne vessünk el adatokat csak azért, mert első pillanatban nem felelnek meg az elvárásainknak, másrészt pedig kérdezzük meg azok véleményét is a vizsgált jelenségről, akik használják, illetve élnek vele. Az ő tudásuk bizonyosan hozzá tud járulni a helyes értelmezéshez.

Néhány módszertani fogás:

A következőkben konkrét, filmes példákkal szeretném illusztrálni a fentebb leírtakat. Az értelmezést a Belső-Mezőség, mint önálló táncdialektus rövid bemutatásával szeretném megkönnyíteni, a filmeken látható jelenségek megértését ugyanis megkönnyíti a kulturális környezetük ismertetése. Az ezt követő fejezet már az adott tánctípusok, táncfajták rövid jellemzését, illetve ezek 20. századi változásainak leírását tartalmazza, ami már egy következő, az előzőnél konkrétabb lépést jelent az értelmezésben.

« előző fejezet

[3] Mohay 1998. 309.

Folkszemle, 2013. december hozzászólás | továbbküldés | nyomtatás