Folkszemle, 2008. június hozzászólás | továbbküldés | nyomtatás

Virágvölgyi Márta

Beszélgetés Dobos Károly, széki prímással

Részletek egy 1977-es széki gyűjtésből

 

1977-ben jártam először Széken. Martin Györgytől, a Zenetudományi Intézet Néptánc Osztályának vezetőjétől kaptam a feladatot, hogy Dobos Károlyt életéről kifaggassam, zenei repertoárját feltérképezzem, dallamait lejegyezzem, rendszerezzem. Ez azt jelentette, hogy amikor Erdélyben jártam, akkor az első utam mindig Károly bácsihoz vezetett, nála ültem sokat, az ő táncházaiban gyűjtöttem. Természetesen az akkori világban mindez tilos és üldözendő tevékenység volt, és éppen ezért rengeteg izgalommal és félelemmel társult. Szerencsémre segítőtársra is akadtam Szabó István („Púpos Pista”, „Kávés”), széki prímás személyében. Pistát már Budapestről ismertem s az első utamon a széki buszról, a „kurszáról” leszállva a piactéren először őt pillantottam meg, mintha várt volna rám. Elvitt magához, megetetett, megitatott, sokat mesélt magáról, a széki zenéről, a régi szokásokról, sokat muzsikált, folyt belőle a szó, gyönyörűen, élvezetesen beszélt. Mindenhova együtt mentünk, őrző- és védőangyalom lett. Vele együtt mentem el Károly bácsihoz is, aki nagyon szépen és archaikusan muzsikált, de nehezen beszélt, néha harapófogóval kellett kihúzni belőle a szavakat, éppen ezért itt a több órás gyűjtés rövidített változatát közlöm, természetesen az ő akkor elhangzott szavai alapján.

Dobos Károly prímás, Szék 1991
fotó: Kása Béla
forrás: www.kasabela.com

Itt születtem Széken, 1912-ben. Apám, Dobos Sándor, anyám, Ádám Róza, apámnak második felesége. Kilencen voltunk testvérek, de csak egy él közülük, Dobos János, a többiek kicsi korukban meghaltak. A bapóm, az Ádám István, az öreg István báty, attól tanultam legelőször muzsikálni. A bapó, mondjuk az édesanyámnak az apja, az bapó. Úgy mondják. Aztán volt egy másik Ádám István, az a Zsiga féle rokon volt, az nem ide volt, az, amelyik Magyarországon is adatta le a zenéket. Aztán Ferenczi Márton, a testvéremnek az apósa, az, amelyik hegedül ott maguknál. Annak úgy mondják, Ferenczi Márton, másképp Zsuki Márton.

A feleségem kékesi. Hát úgy ismertem meg, hogy én jártam dolgozni, tudja. Mesterségem, kőműves is voltam egyszer-másszor. Aztán úgy találtam ott, s akkor beszéltem véle, s kereken jött ide hozzám. Három lányom van, egy Erzsi van, egy Teréz és egy Rózsika, és hat fiú unokám.

A nagyszüleim, Virág Zsuzsának hívták, az a nanóm volt, apámnak az anyja, aztán a másikat nem ismertem, apámnak az apját, az is Dobos Sándor volt. Ők Borsáról származtak. Más rokonaim vannak Bonchidán, azok mind Ádámról vannak, mind bapótól vannak.

Én cigán vagyok, én megmondom az igazat. Csak református vagyok. Hát mér mondjam azt, hogy magyar vagyok, hogyha nem vagyok. Ugyibár nem, nem tanál. Két testvérek vagyunk, mind a ketten reformátusok, más nincs is senki.

Négy osztályt csináltam, de az csak annyi, mint a semmi. Szegény gyermekek voltunk, nem volt gúnyám, nem volt mibe járjak. Úgy a nevemet lefirkálom nehezen, de egyebet nem tudok semmit sem.

Bukarestben voltam katona, a stambeli dolgomat, amit ott csináltam meg, amikor fiatal voltam, aztán a magyaroknál a határvadászoknál voltam 4 évig, amíg itt voltak, mindig katona voltam. Igaz, engem úgy vettek, mint önkéntesnek, hogy mit tudom én, miért, így volt, szegények voltunk, azért. Amikor híttak, hát dobolták itt, hogy aki 12-ben született, jelentkezzék mindegyik. Mikor jelentkeztünk, hát nem kérdezett semmit a tiszt, csak azt mondja - egészséges? - mondom, egészséges - tud enni? - tudok - na, azt mondja, rendben van. Hát a szüleje hogy van? Mondom a szülőm, hogy hogy van, hogy apám rokkant volt, na, azt mondja, nem baj, mert fog kapni nyugdíjat. Aztán adtak is akkor, amíg voltak a magyarok. Aztán elhúzták, ezek el, elrontatták, mert már akkor kicsit jobban voltunk, s aztán elvertek tülle. Hát én jártam egész Romániát, amíg voltam itt. Itt a határon, csak itt voltam Petébe. De így, amikor voltam a rományoknál, voltam Bukarestben, Jáson, majdnem a nagy városokban mindenütt. De mit tudom én, ezzel a mesterséggel is hordoztak ide is, oda is. Még muzsikáltam is nekijek. Az odavalósi katonákkal muzsikáltam, akik voltak a barátaim. Voltunk hatan, heten, nyolcan, hegedű volt, bőgő volt, esetleg tangóharmonika. Aztán volt afféle, amit pengettek. Prímások ketten is, hárman is voltunk sokszor. Amikor volt innep, akkor mindig vittek, ilyen nemzeti innepek, amikor voltak s aztán vittek máskor is a tisztek maguknak, minden második szombat este volt egy-egy mulatság. Muzsikáltunk minden félét. 48-ba szereltem le.

Zenélni legelébb az én bapóm tanított meg. Olyan 8 éves voltam, egy lassút tanultam meg legelébb, aztán tanultam a csárdást reája, aztán mentem is kántálni. Aztán ütötte az öreg egyszer-egyszer a vonóval az ujjaimat, úgy sírtam, hogy. Aztán voltak lassúk, több lassúk, aztán mind tanultam meg, mentem a libák után, mert kicsi voltam, aztán mind elvittem a muzsikát. Bapóm muzsikált a fiúknak, akkor én hallgattam, ahogy muzsikált, én is mind körtöltem utána ott künn. Aztán így tanultam meg. Én nem mondhatom, hogy voltam tanulni, már mikor mentem bapóhoz, ha nem vittem neki egy kettes dohánt, akkor azt mondta, menjek haza. Hozzak egy kettes dohánt s csak akkor, csak akkor tanít muzsikálni. Másképp nem tanít. Jöttem haza sírva, mondom anyámnak, s adott két tojást, elmentem s vettem egy ötös dohánt és elvittem, s akkor aztán tanított tovább. Másképp nem akart, semmiféleképp. Aztán csináltam magyart is. Nem tudom így a beszédeket, mert ebben van beszéd, sok beszéd van benne. Ezeket nem tudom, de vannak itt emberek, akik tudják ezeket. Énekelni kell a magyarba, azt szeretem nagyon, hogy muzsikáljak az öregeknek. 8 éves koromban már muzsikáltam az aprók táncán a kisebb gyermekeknek. De azért pénzt kaptam. Édesapám kontrált nekem, ahogy tudott. Nem tudott olyan jól kontrázni, de csinálta. Aztán csak kettőbe mentünk akkor a kicsiknek. Mikor már tudtam, bapóm is jött vélem muzsikálni sok helyt. Most öregségire már nem tudott, aztán jött vélem. Forrószegről sokszor hozták haza szekérrel.

Én olyan muzsikás voltam, én, amit szerettem, hogy muzsikáljak, én már még éjjel is fúttam a számot. Mind fütyöltem. És reggel, hiába nem tudtam azonnal, már reggel tudtam muzsikálni. Úgy volt az én dolgom. Ha én hallottam egy csárdást valahol, hogy no, ez jó csárdás és szerettem azt a csárdást, én annyit tusakodtam, hogy vágtam a fát künn, vagy csináltam minden félét, sokszor még mondta anyám, hogy mit, mit izélsz, - hagyjon kend békét, anyám! Aztán béjöttem, mindjárt tudtam muzsikálni, amit én fütyöltem. Egy-egyszer meghallottam és én megtanultam a számból, hogy fütyöljem, vagy énekeljem, már én másra, harmadik napra már úgy tudtam ippeg, mint ahogy fútta az. Megénekeltem magamnak, ahogy tudtam, kezembe vettem a muzsikát, már mindjárt fogtam azonnal a nótát. Fej kell a muzsikának, ha nincs fej, nem lehet.

16 éves koromba már muzsikáltam a rományoknak itt. Aztán megfogadtak a magyarok, eljöttek a forrószegiek oda s azt mondják, hogy menjek ki. Kimenyek, mondom, mi baj van fiúk? Nézze Károly, azt mondja, jössz nekünk muzsikálni? Mondom, én megyek, de ne csúfolódjatok vélem, akarjátok, fogadjatok meg rendesen, hogy legyek ott. Megfogadunk, most egyenesen 1o vasárnapra s azután is, egész végig. Jó. Azt mondják nekem, hogy na, szombaton este megyünk hozzád. Jó, gyertek. Eljöttek, meg is fogadtak, adtak pénzt, ott muzsikáltam 18 évig, abban az egy utcában. Onnét aztán elmentem Csipkeszegre, nem muzsikáltam egy fél esztendőt. Nem szerettem a fiúkat, mert olyan magányosak voltak, nem voltak olyan barátságosak. Akkor megfogadtak itt Felszegen, aztán itt Felszegen ettem meg az életemet, amíg csak lehetett, az öreg Filepnél, ott muzsikáltam sokáig. Még mai nap is mind ott muzsikálok. Már ezek a másik Szegek nem szeretnek, inkább szeretnek ezek, tudja, nem muzsikálok olyan szaporán. Másnak olyan sebes muzsikálása van. Nekem más a muzsikálásom. Mert minden zenésznek, azt hiszem, hogy hallotta maga, hogy minden zenésznek más-más a muzsikálása. Az enyém se rossz, mert az enyém is olyan, hogy megfelelő akárhol, s a régieket legjobban azért én még most is jobban tudom, mint akármelyik.

Régen nem úgy volt a tánc, mint most. Akkor begyűlt pontosan délben a tánc, de este, amikor eljött a 1o óra, 11, gáta, mindenki hazament. Most nem az van, most az a divat, hogy este, s aztán szeretnék, reggelig legyen. Akkor régebben úgy volt a tánc, csak ünnepnapba. Szombaton öste, vagy vasárnap, vagy volt az Úr napja, akkor is volt, volt Áldozó csütörtök, akkor is volt. Mindig, ahány innep volt, mert jobban tartották az ünnepeket, mint most. Minden utcában más zenész volt. Amikor bapóm volt, volt ez a Zsuki, s aztán volt itten idejőve egy zenész Fizesrül, de aztán az jó zenész volt. Málé Ferinek hítták. Az eljött ide, de aztán ezek a többik, ugye a székiek már haragudtak reá, aztán valahogy kitakarították, eltakarították. Hogy miért haragudtak reá, mert jobban, mint űk, még jobb zenész volt. Szerették, és szép ember is volt, aztán szerették a nők is, mindenki. Hát csak az igazat mondom, ahogy volt. A mi családunkban nem volt zenész, csak apám tudott kontrálni, de más nem volt zenész, úgy, hogy hegedüljön, nem volt senki se. Volt egy muzsikás itt, azt is Ádámnak hítták, annak úgy mondták, Pilátus. Volt egy öreg cigán, azt nem ismertem, csak mondták az öreg emberek s mondják még mai nap is, hogy az öreg Feri báty, az is csak ezeknek a rokonjuk volt. Az volt aztán még jobb muzsikás, az már rég volt. Aztán volt az a Gyurica, az már mostan volt, most halt meg nem olyan rég. Az is muzsikált azt hiszem Magyarországon. Moldován Gyuri. Lurcsi Gyurinak mondták, de azért Moldován Gyuri az. Aztán volt egy Kicsi Feri Károly, prímás volt, a rományoknak jól muzsikált, a magyaroknál nem volt olyan jó. Az már rég volt, olyan kicsi voltam erőssen. Aztán volt - hogy hítták csak - Antinak hítták. Az is jól muzsikált, az az öreg Anti. Aztán mást én nem tudok így közelibe. Amikor a rományok akarnak fogadni, még mai nap is jönnek Császáribul, Szentenyedrül, bandástul jönnek. Rományul muzsikálnak azok inkább, magyarul nem tudnak olyan jól.

Zsukival voltam sokáig, hát az muzsikált vélem, lakodalmakba is, minden. Mikor a legelső lakodalmat muzsikáltuk, hát volt egy ember, olyan, hogy lerágta ennek a muzsikának a fejit, amikor részeg volt. Juhos Pista. Hát aztán sírtak, mert megverte a cigányokat. Hát, amikor a legelső lakodalmat muzsikáltam, pontosan erre egy másiknak muzsikáltam a lakodalmát, én muzsikáltam ottan a háznál. Aztán az emberek, a cigányok mind, - na, most Károllyal mi lesz? Hát, én tudtam, hogy mit csináljak, hogy fiatalabb voltam, mindig kértem pálinkát, hogy igyak. Mind adtam nekije és megrészegítettem úgy, hogy ott aludt mellettem. Hát, mondom, így kell. Akkor elvitték ki, ott kinn a hidegben lefeküdt, ott megfagyott. Reggel jött bé - jaj, Károly húzzál egy csárdást, azt mondja, úgy fázok, fagyok meg. Hát aztán keresek egy kis pálinkát s hozzon ki pálinkát, hogy igyék. Hozta a pálinkát, megint megitt egyet. Reggel megint meg volt részegítve, hogy nem tudott semmit sem magárul. Hát aztán így, én nem féltem egyszer se, nem volt semmi bajom, Istennek hála, amióta muzsikálok, még emberrel, senkivel a világon nem, pedig muzsikáltam Kolozsvárt, muzsikáltam messze is, mindenfelé. Muzsikáltam Alsótöken, Felsőtöken, hogy mondják annak a falunak, Kolozsváron fejül van az, kiment már a fejembül, ott is muzsikáltunk, Kolozsvárt is muzsikáltam lakodalmakat sokat. Igaz e mind az ilyen sziki származásúak voltak.

Legelébb magyarral kezdtünk, a magyart vittük egy fél órányit s akkor leállottunk. Akkor szivaroztunk szivart, ittunk is, hogyha volt pálinka s volt bor, vagy akármi, s akkor aztán csináltunk lassút, csárdást, porkát, hétlépést. Ott aztán nem volt szünet, amíg nem volt meg az egész. Sok lassút játszottam, régebben azt kelletett többet inkább. Lassúból megcsináltam kb. egy órát. Kétszer, háromszor csináltam egyet s akkor csináltam a másikat, csináltam a harmadikat, negyediket, ötödiket, hatodikat, volt úgy is, hogy, mert itt úgy is volt régebben, nem vették a leányokat azonnal, hogy táncoljanak, mentek kereken az emberek, mind kereken mentek. És az üveg a kezekben, énekeltek s ittak s még adták nekem is, hörpintettem egyet-kettőt s mentünk tovább. Én már ismerem a népet, hogy melyik milyen ember, mi kellene nekijek, és - mert tudja, a zenész is abba jár, hogy kapjon pénzt. Amikor aztán elvégeztem, akkor csinálok egy sebesebbet, hogy énekelnek azon is, s akkor aztán csinálom a csárdást, fordítom rá a csárdást s csinálom, amíg jön a porka. Csinálok több csárdásokat. Ha nem olyan emberek vannak, akkor csinálom, ahogy én akarom, amelyiket akarom én. De mikor vannak olyanok, akkor nekijek kell csinálni, mert tudja, jön előmbe, kell a vastaghúros, akkor aztat, amikor kell a másik, másikat. Már látom. Elvégzem a nótát, akkor már bele is vágok a másiknak a csárdásába, mert ű tudja, ű várja, addig ű nem jön oda, hanem csak mán áll az asszonnyal ott, amíg odajövök én, s aztán amikor reáfordítom, akkor indul is. Régebben úgy volt, voltak legények - na, Károly bácsi, eztet a csárdást tartsa meg, mert ez az enyém - na, mondom, baj van, mert ezt ki kell fizetni. Ki is fizette. 1oo lejt, vagy 5o lejt, vagy 25 lejt, melyiknek hogy volt a pénze. És aztat már tudtam, hogy az az ő csárdása, mikor az jött elő, mert már annak aztat húztam. Másnak nem húztam, mert az táncolt ott hátul az is, mindegyik táncolt utána, de amikor jött az a másik utána, már annak mást kellett, amelyik volt a másiké. Aztán volt a Székely Sándornak a csárdása, az megint más. Volt egy bíró itt, Székely Sándor. Tudja, nehezek ezek a csárdások, de ezek jó csárdások, ezeken van, éneklik eztet, éneklik. Szép szavak vannak, beszédek. Ha maga egyszer jár, Székely Rózsi, az elénekli ezt a csárdást. Forrószegen. Ezen a csárdáson egy kicsit kell a lábakbul is járjon az asszony is, nem csak kereken, hanem ki kell verje a lábával. Volt egy csárdás, amikor reggel úgy bomoljon el a lakodalom, aztán csak mindig kontrával. Aztán volt egy, ezen kelletett a gordonos tartsa a lámpaüveget a gordonra, aztán ütötte, s akkor rezeg. Tudja, ezen kell mind ütni a gordont, pak-pak-pak-pak- úgy. Ezen a csárdáson. Tette a lámpaüveget a gordonra, mert tudja régebben olyan lámpa volt, hogy olyan kalapja volt. Aztán a prímás reá-reávágott a nyirettyűvel arra muzsikálás közben, aztán úgy ment, mint az istennyila. Úgy mentek az emberek. Aztán evvel jóllakattuk egy-egy jó órát az embereket, aztán volt egy-egy, már ment haza. Ezt játszottuk, lakjék jól, aztán mondom, az Isten tartsa meg, menj fiam! Ezt az öreg Zsuki csinálta azokat a dolgokat, bapóm nem csinálta.

Lassú, már bizony van, mondjuk egy 2o esztendeje, hogy nemigen van. 15 esztendeje van. Az öreg emberek, azoknak még kell most is, de a mostani fiataloknak nem, nem kell. Énekelni énekelnek, mert csinálok én. De én csinálok olyan öregeket is, mert van ember, aki szereti. Néha, mikor észreveszem, na, itt ebben a sorban van egy csomó öregember, akkor odamegyek és csinálok - úgy, úgy, azt mondja, Károly - s akkor, ha csak annyi pénze van, ideadja azt is. Úgyhogy, én még csinálom üket, de ezek a többi zenészek egyik se csinálja. Se Gyuri, se Icsán, még ez a Pista csinálja üket, mikor neki is úgy gyün a kedve. Más nem. Ezeket mind bapómtul, attul az öregtül, az öreg bapómtul tanultam.

Régebben még a magyarra is tudtak tempózni, azok az öregebb magyarok. Mikor tempóztak, lassan, ritkát. Hát ez magyar volt, ez régi magyar, de aztán tudtak tempózni ezen. Aztán ritka tempó van a Bagacsányinak mondják, a Bagacsányé. Volt itt egy romány ember, amelyik ű csak azt szerette, azt a ritka tempót szerette. Aztán a Székelyé, volt az is. Tudok efféle ritkákat sokat. Aztán vannak sűrű tempók. Van itt ez a Málé Ferinek a tempója, ez nehéz. Attul a zenésztül tanultam. Hallgattam, hogy hogy csinálja. Ennek kell jó kontrás is, ha nem tudja megfogni azt a hangot, ahol kell, akkor nem csinál semmit. Megfizették ezeket is, hogyne. A gyerekek fizették meg jobban, örökké, az ilyesmiket. Kettő, három, négy táncolt, ahogyan végezzük, azonnal jönnek a pénzek. Vagy mondja valaki, azt mondja - csináljon egy sebes tempót és egy ritkát, kap egy 25-öst. Na, mondom, jól van. Megcsinálom neki a sűrűt is, megcsinálom a ritkát is. Aztán, mikor kijön a másik, akkor annak is csinálok. Ez így van. Nálunk ilyen a dolog. Amit én tudok, ahogy én tudom, űk nem tudják, s ahogy űk tudják, nem tudom én. Én nem is tudom azokat.

Egyféleképpen osztjuk el a pénzt. A lakodalomba mink kaptunk 22oo-at, többet nem kaptunk, négyen vagyunk. Meg is csináljuk a dolgot úgy, hogy, kiveszik belőlünk. Amit közbe a nyirettyűbe kapunk, azt is osztjuk, rendesen, ha akármelyik kap többet, nem számít. Mink, amikor elosztjuk a pénzt, kell menjen hamarébb az én prímásom, amelyik vélem van, ez a Bubuci, az adja a pénzt mind nekem ide és aztán én elrendezem az egészet, mindent. Én rendezem el őket.

A rományoknál ott már más a muzsikálás. A lakodalomban, amikor viszik a menyasszonyt, ezeken kiabálnak, tudja, kiujálnak az asszonyok, az, amelyik zörget a zörgővel, kiabálnak belé. Aztán, amikor csárdást játszunk, az a batuta. Aztán Tiganesca rara, ezek olyan lassúk, régi. Erre mind a lányok, tudja, ahogy a háta mögött fordult, úgy. De a székiek csak egy kicsit másvalahogy e. Megforgatják az ujjakba is, meghányják a hátuk alatt utána. De-a lungu, az más. Az már nem hányja sehová se, csak fogja a kezét s úgy mennek, forgatja. Egész körbe van leányok s fiúk. Aztán van, amelyik legjobban tudja, az a középen van. Az már aztán kell tudjon tempózni , mert csak teszi a kezét a vállára a leánnak, s aztán úgy csapja. Tirnava, ezt lánnyal táncolják, csak sebesen. Barbunk az verbunk, ez olyan, mint a tempó. Aztán ez egy sirba, valahol az is kell. Ezen csak körbe, mint a tisztek verik, aztán eztet sebesebben kell. Aztán van a hétlépés, aztán utána van egy másik, úgy mondják neki, tarina. Ez szép, mert ugye úgy kell, meg kell fogni a leánnak a kezét s aztán úgy menni, ahogy muzsikálunk, végig, s akkor megint vissza, s akkor fordítja, fordul ő meg. Aztán a porka. Ezeket olyan rég nem muzsikáltam, elfelejtettem, nem is tudom űket jól már. Kimentek mind.

A zsidófársáng az tartott sokáig, vagy egy hétig tartott a fársáng, csak aztán csak egy nap volt, amikor mentünk muzsikálni. Tudok egy csárdást, amelyikkel mentek a zsidók. Az egy csárdások volt, akárhová ment, csak aztat kell muzsikálni. Szökdöstek, mind dőltek el. Aztán ezen úgy mentek, mind tiszta sárok voltak, lerészegedtek. A leányok - szép leányok voltak erősen - mind kiöltöztek székiesen, a zsidók nem, a zsidók csak úgy, ahogy voltak. Akkor úgy volt, hogy éjfélig, reggel feléig muzsikálni kellett nekijek. Aztán eztet húztuk, amíg húztuk, aztán afféle tangókat is kellett, keringőket is csinálni nekijek, mert azok tudtak táncolni azért, másképp, úri táncokat tudtak. Csak ezt kellett nekijek legtöbbet, mert ezen aztán szökdöstek az öregek is, mindenki. Mind tapsoltak örökké, mind csináltak kereken. Sokszor voltam én is Zsukival, hatan mentünk a zsidóval, ne gyertek, menjünk, mondom. Hát még aprópénzt adtak, nem adtak papírpénzt, csak mind aprópénzt. Egyszer voltam úgy, itt a Mayernél, az övé volt a malom, ez a nagy malom, hát teli volt romány emberrel a kocsmája, hát elhoztuk a zsidókat, de neki már volt akkor egy árusítója, aki árult ott. Annyi pénzt kaptam, annyi pénzt tettek a muzsikába, mert olyan bolond szokása volt, régebben a rományok tették bele oda azon a lyukon be a pénzt, hogy már nem szólott a muzsika. Zsukinak nem tettek, csak mind nekem, mert én jobban tudtam őket dumálni. Hát hogy vegyük ki a pénzt, aztán kiráztuk a muzsikábul a pénzt, kiszedték, na, megint mentünk be a zsidókhoz. Na, aztán húztunk nekijek valamennyit, húztuk éjfélig, éjfélkor bomlottak el. Na, mikor lerészegedtek, azok annyit ittak, hogy lerészegedtek teljesen, nem tudtak semmit. Sok zsidó volt itt Széken, templomjuk is volt, mind. Most nincs senki, mind elvitték üket akkor a németek, nem maradt egy se.

Cigánybál van világításkor, 1-én. Ez olyan divat itt nálunk, de nem csak itt, hanem mindenütt. Akkor kimennek a cigányok, mind a zenészek kimennek a temetőbe, tudja. Muzsikálnak, s amikor elvégezett, akkor már mennek a bálba. Nekijek ez volt a legnagyobb innepjek, a cigányoknak. Ott a temetőben már csak efféle halotti dolgokat muzsikáltunk. Már ennek az Ungvárynak minden esztendőbe csinálok, mert meg is érdemelte, mert becsületes emberek, mind. Elhíni elhínak elég helyre, csak hogy az ember nem tud jutni mindenüvé, mert nagy sütét van, s valami baja szok járni, tudja, annyi sírok közt, nem olyan könnyű. Mán lesz szellemlámpa fölszerelve. Ha esik az eső, akkor nem lehet menni, akkor csak bál van. A kultúrban rendezik. Azoknak is van táncpárjok, de az már más.

Aztán már most, hogy már meg vagyok öregedve, már nem úgy fognak, mint ahogy fogtak. A bandám is le van gyengülve, gyengébbek, öregebbek már, hát nem úgy megy az. Aztán én menjek, hogy hozzak magamnak faluról, s háltassam itt nálunk, meg nem szeretek. Mindenkikkel összemenni. Úgyhogy inkább tusakadok ezekkel, hallgatok, s amilyen olyan is, csináljuk a dolgunkat, ahogy tudjuk. Ebbe a bandába már zenélünk, mit mondjak, egy 3o esztendőt, evvel a bandával. Dobos János a gordonos és a kontrás az Ádám Sándor. Aztán muzsikáltam azelőtt Ödönnel, az idevalósi volt, az is Ádám volt. Aztán muzsikáltam Alberttel is vagy keveset, az kontrás volt. Bőgősem volt Mákó Gyuri, az is meghalt már. Másokkal nemigen. Volt, hogy egyszer-egyszer olyan idegenyekkel, de hát nem szerettem üket.

Ádám István "Icsán" temetése. Szék, 1980.
Moldován György "Ilka Gyuri", Ádám Sándor,
Szabó István "Kávés", Dobos Károly prímások.
Forrás: Hagyományok Háza Folklórdokumentációs Központ
Táncház Archívuma

 

Folkszemle, 2008. június hozzászólás | továbbküldés | nyomtatás