Folkrádió

Liszka József néprajzkutatóval az etnográfia mai feladatairól, kihívásairól
Az önismeret egyik útja

Liszka Józsefet, a néprajztudomány egyik kiváló hazai képviselőjét, a Fórum Kisebbségkutató Intézet komáromi Etnológiai Központjának vezetőjét a közelmúltban Arany János-díjjal tüntette ki a Magyar Tudományos Akadémia. Ennek kapcsán beszélgettünk munkájáról, terveiről.

Mit jelent önnek ez a magas rangú elismerés?

Minden díj, miközben bizonyos fokú és szintű elismerést fejez ki, kötelezi is a díjazottat. Az Arany János-díj még színvonalasabb és hitelesebb munkára kötelez engem.

Soha nem érezte azt, hogy az ön előtt járó etnográfusoknak, a korábbi korokban izgalmasabb feladat jutott? Hisz a nagy „felfedezések” kora jószerivel elmúlt.

Már szinte vártam a kérdést, hiszen azon a manapság oly elterjedt tévhiten alapszik, amelyet kezdetben néprajzosok gerjesztettek. Az újságírók, értelmiségiek aztán jól megtanulták ezt a leckét. Magyar viszonyok között tudomásom szerint először Herman Ottó emelte föl a szavát egy nagyhatású parlamenti beszédében, valamikor a 19. század végén, hogy figyelmeztessen: néprajzi értékeink veszélyben vannak, az idős generáció kihalásával nem lesz módunk pótolhatatlan információkat fölgyűjtenünk. Bár részben igaza volt, egészében véve azonban zsákutcába vezette a magyar néprajzot. Azt sugallta ugyanis, hogy a néprajz tárgya valami veszendő dolog, ami egyszer csak eltűnik. Holott ennek ellenkezőjéről van szó: azok a jelenségek, törvényszerűségek, amelyek a (valóban eltűnő, gyökeresen átalakuló) paraszti kultúrát jellemezték, napjaink kultúrájában, más társadalmi rétegek körében is tetten érhetőek. Sőt, szemünk előtt alakulnak ki, illetve máshonnan érkezve, most vernek nálunk is gyökeret...

Mondana erre konkrét példákat is?

Hogyne. Azt, hogy a karácsonyfa mikor, milyen útvonalon terjedt el a magyarság körében, a néprajzkutatók, művelődéstörténészek utólag derítették ki. Most szemünk előtt zajlik a Valentin-napi szokások, az adventi koszorú, a Halloween stb. térhódítása, s bizony az lenne a nagy bűn, ha ezeket a jelenségeket nem rögzítenénk, nem dokumentálnánk, hanem idős emberek emlékezetét gyötörve az egykori népélet régies elemeit próbálnók összeszedegetni. Az említett „modern” jelenségeket pedig ráhagynánk utódainkra, hogy majd 80-100 év múltán tessék ezt szépen feltárni. Mert a magyar és általában a közép-európai népek néprajzában korábban ez volt a gyakorlat. Nézze, a napokban jártam az Isonzo völgyében, Doberdo környékén is. Amikor pályámat kezdtem, még éltek az ottani harcok magyar résztvevői, akiktől mi, néprajzosok rettegtünk s igyekeztünk elmenekülni, mert bármilyen kérdésünkre I. világháborús harci élményeikkel traktáltak. Ahelyett, hogy magnóra vettük volna elbeszéléseiket! A 48-as hagyományokat a szabadságharc centenáriumára kezdte fölgyűjteni a magyar folklorisztika, akkor, amikor az eseményeknek már nem élt egyetlen résztvevője sem. Akkor még erejük teljében voltak a „doberdósok”, de az ő élményeikre senki nem volt kíváncsi. Lassan talán ez is érdekelne bennünket, csakhogy élménybeszámolót nincs kitől gyűjteni. A magyar néprajz szóval amolyan fáziskésésben van, hátra tekinget, a múlt morzsáit igyekszik összesöprögetni, miközben a jelenben még jól megfigyelhető, dokumentálható dolgokra ügyet sem vet.

Tegyük persze hozzá, ön mindig hangsúlyozza, hogy a 21. században sem kell attól félni, hogy az etnográfia feladatok, célok nélkül marad.

Persze, hogy nem! S ráadásul eleink annyi adatot fölhalmoztak az elmúlt egy-másfél évszázadban, hogy ezek elemzése, értékelése és értelmezése is adhat munkát még néprajzosok generációinak. Talán kissé nagyképű példával: azért, mert Hellas megszűnt, a klasszika filológusok még nem maradnak munka nélkül! De van-lesz a jövőben is gyűjteni-, feltárni-, dokumentálnivalója a néprajznak. A korábbi feltevésekkel ellentétben ugyanis a népi (pontosabban: populáris) kultúra nem egy bizonyos társadalmi réteg, esetünkben elsősorban a parasztság, hanem kisebb-nagyobb mértékben gyakorlatilag minden társadalmi réteg, osztály sajátja. S ezek a jelenségek ma is tetten érhetőek. Ma még azért házasodnak az emberek, lakodalmat is tartanak, sőt meg is halnak, el is temetik őket, s mindezt lehet, sőt kell is néprajzi módszerekkel vizsgálni. A katonaélet szokásait viszont (ezt modern Herman Ottóként mondom) gyorsan kellene felgyűjteni, hiszen a kötelező sorkatonai szolgálat, úgy tűnik, térségünkben valóban eltűnik. A lakberendezés változásait, a bevásárlási szokásokat, a szabadság eltöltésének a módját szintén lehet és kell is néprajzi módszerekkel kutatni. A sort hosszan folytathatnám...

Nincs olyan érzése, hogy az etnográfia a mai napig egy kissé periferiális tudományterületnek számít a köztudatban? Arra gondolok, hogy például az iskolában manapság sok mindent tanulnak a gyerekek, de a néprajz nem igazán szerepel a tantervekben.

Ne haragudjon, de némileg ellent kell mondanom. Való igaz, hogy a néprajzot nem oktatják hivatalos keretek között az iskolában, de az irodalom- és zenetanítás során a legfontosabb népköltészeti szövegekkel azért csak megismerkedhetnek a tanulók. Mindezek mellett szükség lenne persze erőteljesebb néprajzi szemléletre, akár oktatásra is. Csupán az a bökkenő, hogy Európában a néprajzot ma már elsősorban nem a „saját gyökerek”, hanem épp ellenkezőleg, a más népek szokásaival, életmódjával való megismertetésre használják. Azt tartanám tehát fontosnak, ha a gyerekek a jövőben olyan ismereteket kaphatnának, amelyek birtokában nemcsak a saját népünk kultúrájában mozognának magabiztosan, hanem szomszédaink (szlovákok, romák, csehek, lengyelek, németek, délszlávok stb.) kultúráiban is. Az lenne a fontos, ha egyaránt látnák azokat a jelenségek, amelyek összekötnek, s azokat is, amelyek elválasztanak bennünket. Ez a módszer egyszersmind az önismeretnek is az egyik, ha nem a legjobbik útja...

Az elmúlt évtizedekben számos kötetet, tanulmányt publikált, s nem csupán magyarul, hanem szlovákul, angolul, németül is. Az ön nevéhez fűződik A szlovákiai magyarok néprajza című nagyszabású munka is. Mely eredményére a legbüszkébb?

Különösebben tulajdonképpen egyikre sem. Egy-egy elkészült munkámnak örülök persze, pláne, ha fogadtatása is pozitív, de mindnek tudom (talán nem nagyképűség, ha kijelentem: minden olvasójától jobban tudom) a hibáit, gyengéit. S éppen ezért, miután megjelentek, már egy következő, jobbnak szánt munkán töröm a fejemet. De mégis. Naplómra talán büszke vagyok... Harmincöt esztendeje írom, több-kevesebb rendszerességgel, mindenféle külső és belső cenzúrától mentesen. Amolyan úti és olvasónapló ez...

De ez nem jelent meg...

Nem, mindössze néhány oldalnyi, itt-ott... S éppen ezért is tölt el némi büszkeséggel: csak az enyém és feleségemé, Icué. Magamnak is jó újraolvasni néhány évtizedes gondolataimat, igen: sokszor okoskodásaimat. S Icu is szívesen olvassa... Hogy meg kívánom-e valaha jelentetni: Tudj’ Isten. Néha úgy gondolom, miért ne; máskor meg irigyen (s némileg a fogadtatástól is félve, hiszen van azért benne jó pár eretnek gondolat...), szóval máskor meg úgy gondolom, jobb, ha kettőnké marad...


MISLAY EDIT
Fotó: Somogyi Tibor

Új Szó, 2005. május 26.