Folkrádió

Dr. Balázs Lajos
Keszeg Vilmos: Aranyosszék népköltészete
recenzió

Noha nem vagyok, nem lehetek értékrendet meghatározó fórum, és általában tartózkodom a kinyilatkoztatásoktól, most mégis felelősen vallom: igen, dr. Keszeg Vilmos egyetemi tanár kétkötetes könyve jelen pillanatig az erdélyi magyar társadalomkutatás és magyarságtudomány, sajátosan az erdélyi folklorisztika egyik legnagyobb teljesítménye. Nagy formátumú munka – és ezzel természetesen nem közel ezer oldalra rúgó terjedelmére utalok, hanem tartalmi gazdagságára, tudományos szemléletére, szellemiségére és értékrendjére. A hazai és az egyetemes magyar folklórkutatásban minden bizonnyal fontos helyet fog betölteni.

A könyv egy Erdély központjában fekvő történelmi tájegység magyarságának szellemi arculatáról beszél, de nem mint kimerevített képről. Ellenkezőleg, a szövegek – ez a minden szellemi alkotást és terméket magába foglaló keszegi kategória, mellyel a szerző egyszerre sűrít és kánonokat dönt, szinte forradalmasítja a folklorisztika látómezejét –, a kontextusokban vizsgált, ízeire bontott szóbeli és írott szövegek 150-200 éves közösségi múlton ívelnek át. Keszeg könyvének másodszori elolvasása után úgy gondolom, hogy népköltészeti kiadvány nem bírt nagyobb társadalom-, szellemiség- és műveltségtükröző erővel, mint az övé. Tükrözi – és ezt tekintem a könyv jövőbe is mutató erkölcsi erényének (ami a néprajztudomány hasznának össztársadalmi felértékelődését is jelentheti) – egy tájegység gazdasági, társadalmi, kulturális, etnikai, interetnikai, identitásbeli, demográfiai, erkölcsi, közérzeti erózióját – a történelmi események függvényében –, és sajátos, nem pozitív energiákat generáló lelkiállapotát.

Aranyosszék népköltészete nemcsak Aranyosszékről és érte szól. A régió tipikusan erdélyi magyar sorsáról, sajátosan erdélyi szórvány-sorsáról is beszél. Ebben az értelemben Keszeg munkája akár kiáltó szó is lehet, a megsemmisítés szándékával hol nyíltan, hol alantasan össztűz alá vett etnikai/nemzeti közösségünk védelmében. A könyv ugyanakkor Jeremiás siralmaként is olvasható. Meghódított Jeruzsálemmé lesz a lelkünkben Aranyosszék magyar közössége templomainak, iskoláinak, műemlékeinek, emlékműveinek, középületeinek, intézményeinek, gazdaságának, háborúban, kollektivizálásban, aztán interetnikai türelmetlenségben meghurcolt fiainak, leányainak pusztulása, megtört nyelve, az évszázadok során felhalmozott és megbízható tudásának hitelvesztése, melyeket a kutató kifinomult látásával és érzékenységével számba vesz. „Az utóbbi évtizedekben radikális változások történtek az emberekkel, az emberek környezetében. Megváltozott a születési helyhez való viszony. Aki tehette, aki szükségesnek érezte, elhagyta a szülőföldjét (...) Néhány faluban csupán a magatehetetlen idősek maradtak meg, akik vagy nem akartak, vagy nem tudtak elmenni. Megváltozott a földhöz való viszony. Eltulajdonítása megszüntette az iránta érzett szeretetet és felelősséget. Megszűnt olyan családi tulajdonnak, élettérnek lenni, amelyen a szülők felnevelték gyermekeiket, s amelyen a gyermekek szüleik emlékét őrizték. Termelési eszközzé (...), nyűggé változott (...), amelyen nehéz túladni. Megszűntek azok a munkaalkalmak és agrárrítusok, amelyek egy sajátos életformát, egy mentalitást és egy társadalmi viszonyrendszert termeltek újra, konszolidáltak. Megváltozott az idős generációhoz való viszony. Az iskola, a média aláásta tudásuk tekintélyét. (...) Az idősek magukra maradtak, támasz nélkül. Eltűntek a környezetükből az utódok. (...) Bezártak kultúrházak, iskolák, óvodák. (...) Megváltozott az élethez, jövőhöz való viszony. Önpusztító hajlamok éledtek fel (vagy váltak szembetűnővé) az emberekben. Sokak számára a család gúzzsá változott át, a gyerek nyűggé; az alkohol, a kábítószer vagy épp az öngyilkosság vált a válság egyetlen megoldásává. (...) A lakosság szétszóródott, ki végleg, ki átmenetileg lett hontalanná. Aki görcsösen ragaszkodott szülőföldjéhez, traumákkal fizetett hűségéért. Utána a munka és a magántulajdon tekintélye kérdőjeleződött meg. Ezzel együtt fölöslegessé vált az a tudás és attitűd, amely az aranyosszéki embert környezetéhez kötötte...” (I. köt.7–8.) Más szóval, egy kultúrát megteremtő és fenntartó közösség idegen lett saját kultúrájában, saját világában, saját életterében. (Keszeg Vilmos könyve Arthur E. Imhof Elveszett világok című könyvét juttatja eszembe.)

Mindezek ellenére Aranyosszék népköltészete nem a nosztalgia csillagzata alatt született. A tájhoz való érzelmi kötődése ellenére Keszeg Vilmos tudósi éthosszal közelítette meg kutatási tárgyát, figyelmét a tudományos megismerés és megismertetés irányába tudta fordítani, a régióhoz való érzelmi kötődése a térség iránt felelősséget érző erdélyi értelmiségi lelki teherbírását biztosította. Újabb példa ez az erdélyi néprajzkutatás-történet és „-politika” sajátos jellegére. Meglátásom szerint ugyanis önálló néprajzi kutatóintézet hiányában az erdélyi tudományos munka inkább sorsszerű, mint tervezett. Ezt egy tanulmányomban már kimutattam. Idézem: „a kutató munka nem egy tudományelvű kutatási stratégia jegyében folyik (noha a KJNT létrejöttével, az egyetemi néprajzszakos képzéssel a helyzet sokat változott), hanem véletlenszerűen felbukkan ott és akkor, amikor egy önkéntes vagy hivatásos gyűjtő, kutató megjelenik. Ezek rendszerint egybeeshetnek a ťmegjelentŤ néprajzos szülőhelyével, vagy egy-egy helységgel, tájegységgel szembeni affinitásával. Ergo, ha egy régiónak a sors révén nincs ťnéprajzos szülötteŤ, és nem is kerül oda, szintén a sorsnak köszönhetően, alig van esélye, hogy valaha is tanulmányozzák kultúráját.” Keszeg Vilmos könyvének Aranyosszék-bibliográfiája is ezt példázza. Neki köszönhetően Aranyosszéket, mostoha sorsa ellenére, egy kicsit mégis szereti az Isten. A szerző emberfelettit nyújtott tudósi, értelmiségi elkötelezettségében: egy személyben egy egész intézményre háruló munkát vállalt magára és végzett el.

A könyvet, Aranyosszék népköltészetét a szerző monográfiaként határozza meg, noha sokkal több annál. Közvetlenül vagy közvetve, de kultúratörténet is. Nagy formátumú tudományos munka – magán viseli ennek minőségi jegyeit. Kezdve azzal, hogy sem a térség, sem a kutatott terület kiválasztása és behatárolása nem ötletszerű. Keszeg több évtizede gyűjti, kutatja, rekonstruálja Aranyosszék népi műveltségét a beszédesemények, beszédhelyzetek, orális és írott szövegek csapásán haladva, és mind többet, mind mélyebbről tár fel belőle. (Jelen kötetének Bevezetésében így ír a vizsgálatba bevont anyagokról: „Az archívumokba, kötetekbe, sajtóba bekerült aranyosszéki folklórszövegek és az oralitásban, valamint kéziratokban élő szövegek közé szándékosan nem húztunk határt. A két forrásból származó szövegeket egyazon kultúra részeiként kezeljük, miközben számolunk azzal, hogy az orális és az archivált szöveget más közegben, más céllal és más módon használják” – 20.)

Előző munkái (tanulmányai, könyvei) is nagy szakértelemről tesznek tanúbizonyságot. Kutatói tartására vall az is, hogy nem tartozik a másokat figyelmen kívül hagyók közé. A tudományosság ismérveként említem szerzőnknél, hogy sem magának, sem másnak nem mond általában ellent, de igen kritikus szemmel vizsgál és jegyez fel minden adatot, jelenséget. A neve alatt megjelent könyv emblematikus munka: ahogyan szerzője gyűjt, adatol, rendszerez, interpretál...
Keszeg könyve a megszokottól eltérő gyűjtési stílust, módszert hoz be a folklorisztikába, a folklórkutatásba. Rádöbbent a folklorista, a – bármilyen képzettségű – gyűjtő mint tudományosságot képviselő szakember felelősségére, magának a tudománynak a felelősségére, tartására, komolyságára. Nem agresszív módon, de a kutatás reformjára, a folklóralkotások rendszerezésének újragondolására késztet vagy példája által közvetve kényszerít. Keszeg nem szöveget jegyez le csupán, hanem a szövegmondás teljes kontextusát. Azon elméleti munkákhoz igazodik, amelyek „a beszélést az emberi viselkedés egyik alapvető formájaként határozzák meg” (I. köt.13.). Módszeréről írja, hogy gyűjtőként elidőzött „a szöveg eredeti kontextusáról való beszélésnél”; amikor szükség volt rá, beszédhelyzetet rekonstruált: a beszélőt kérdéseivel a múltba transzponálta. Az éveken át folyó kutatás során pedig részt vett azokban az eseményekben, amelyekben a rituális szövegmondásra sor kerül. Keszeg szerint a konkrét beszédhelyzetben megjelenő szöveg kognitív teljesítmény, mely csaknem valamennyi érzékszervre, végső soron az emberi intellektusra képes – akár filmszerűen – hatni. Saját kutatói szemléletéről, „ars poeticá”-jának kikristályosodásáról Keszeg ezt írja: „A szöveget tehát mindig a legáltalánosabb kognitív struktúrák legitimizálják. Ezért, bár korábban az egyéni és kollektív szövegrepertóriumok mennyiségi és százalékos mutatói is foglalkoztattak, jelen esetben az érdeklődést a szövegek aktivizálásának kontextusára, módosulására, a szövegmondás gyakorlatára, a kommunikáció, a dialógus normáira helyeztük át.” (I. köt.15.) Lássunk egy példát e szemlélet gyakorlati megvalósulására. Terjedelmi okok miatt nézzük az imamondás leírását. Keszeg észreveszi, hogy az imamondás nemcsak szövegmondás. Sajátos, kortól, nemtől, alkalomtól, élethelyzettől stb. függő testtartás kíséri: állva, lehajtott, fedetlen fővel, térdeplő helyzetben, leeresztve vagy mellük előtt összekulcsolt kézzel mondják az imát; aztán sajátos a mimika, gesztikuláció, intonáció, kadencia stb. szinkretizmusa, melyeket a folklór egyik jellemzője, a hagyományozódás által meg kellett tanulni, imitálva át kellett venni, majd továbbadni. A kutató figyelme kiterjed az imamondásnak a térrel és idővel kapcsolatos összefüggéseire, a szövegalkotást, szövegadaptációt meghatározó motivációkra, mechanizmusaikra. Keszeg ugyanakkor távlatot nyit újabb kontextuselemek vizsgálata felé (vö. II. köt. 5–7.). Szerinte a szöveg bonyolult aggregát, az élet dinamizáló tényezője, minden komponense kommunikál.

A szerző egyik nagy tudományos teljesítménye, hogy rendszerbe szervezte, itthoni viszonylatban megteremtette „a szövegek intézményét”. Megalkotta kutatási módszere elméleti hátterét. Könyve tankönyv, egyetemi jegyzet is egyben: még egy argumentum ez amellett, hogy Aranyosszék népköltészete túlmutat Aranyosszéken. Minden folklórműfaj és -kategória (melyek lajstromát a már említett szemléletnek köszönhetően – írott folklór is létezik – megnövelte) műfajelméleti és -történeti bevezetőt kap; ennek köszönhetően a folklórszövegek folklóresztétikai megvilágításba is kerülnek, és ez folkloristák, a folklórműveltség iránt érdeklődők számára egyaránt érdekes lehet. Az �ebben a kultúrában semmi sem fölösleges� elv jegyében Keszeg minden folklóralkotás és -termék alakuló/módosuló funkciójáról a már fennebb jelzett módon tájékoztatást, értelmezést nyújt. Újraértékeli például a �hagyomány�-t mint igen fontos, de eléggé elkoptatott és lassan tartalmatlanná váló folklórkategóriát. Az általánosító megnevezést annak függvényében differenciálja, hogy �élő�, �elbeszélt�, �emlékezetben megjelenített� változatáról van-e szó a hagyománynak.

Keszeg Vilmos tudja, hogy Erdélyben egyelőre (és ez még sokáig így lesz) nincs idő – eszköz, lehetőség – visszatérni egy-egy tájegység teljes vagy akár részműveltségének kutatására, a kutatási eredmények közzétételére. Tudja, hogy népi kultúránk feltárásában a mulasztások, űrök betöltésére nem az emléktábla, nem a kis emlékecskék, nem egy-egy mellszobor a megoldás. Ő metaforikus értelemben állított emlékművet Aranyosszéknek, olyant, mely egyszerre tükrözi, mint minden emlékmű, a múltat, és emlékezteti felelősségére az örök jelent. Tehát Aranyosszék népköltészete üzenet: a történésznek, néprajzosnak, kultúrtörténésznek, minden olyan erdélyi értelmiséginek, aki a közöny helyett, a minden mindegy attitűdje helyett elgondolkodik a sorsunkon, és arra is kész, hogy tegyen valamit.

A könyvet gazdag jegyzetanyag, Aranyosszék-bibliográfia, általános irodalom- és szakirodalomjegyzék, térképek és fényképek teszik teljessé.

Székelyföld, 2006. február 16.