Folkrádió

Sinka-ének
Berecz András új lemeze

- Kész az új lemez, a Sinka-ének, ami semmiképpen sem nevezhető hagyományos kiadványnak: könyv is, CD is, no meg emlékezés az 1956-os forradalomra.

- Sinka István - az állásszagú bojtár, esők vőlegénye - már nomád pásztorként is, ifjan a Parnasszusra kapaszkodott. Világirodalmi ritkaság. A magyar költészetben legmélyebbről felszakadt hang az övé - ezé a déren alvó, fekete szűrös, fekete sorsú, ragyogó szívű emberé. Nyelve nemcsak irodalmi, hanem nyelvészeti, néprajzi szentség is. A küszöbön, kutyák közt vacsorázó, de élni, szabadulni vágyó Sinka az alulsó Magyarország egyetemes hangja, így aztán mérce is. Érdemes nagy ünnepeinket, így éppen az 1956-os forradalmat, de mindennapos kicsiségeinket is meg-megméricskélni benne. Verseiben már régóta dallamokat hallok. Sok köztük a hatnyolc szótagos dalforma. Vagy két éve elkezdtem ezeket a verseket Sinka szülőföldje, Bihar dallamaiba belerakosgatni. Így kezdődött. Aztán népdalokat helyeztem elébük-mögéjük, ravaszul, hogy aki hátradőlve hallgatja, vakarózhassék: ez most népdal vagy Sinka-vers? Sinka balladái irodalmunk élvonalába tartoznak. Rám ezek hatottak legjobban. A Sár Imrék, Rozs Máték, Tatár Imrék, Boros Katik, Csahor Pálok, Zám Esztik sorsa. Olyan művek ezek, amiket egészséges közösség énekelne: ha ezek a költemények élő közösségekben teret kapnának, törvényszerűen dalolnák.

- Akkor már csupán meg kell találni valahol ezeket az élő közösségeket.

- A mindennap közösen daloló falusi ember eltűnőfélben van hazánkból. Nyugodtan kimondhatjuk: a kollektivizálástól kezdődött ez az igen szánalmas, szegény állapot. Az évszázadok, évezredek óta kialakult közösségeket elébb az eszme, most a pénztőke söpri le térképünkről. Lassan szó szerint. Határon túl, főleg Erdélyben, Moldvában persze még sok maradt a hagyományos emlékezetből, így éppen a dalokból is. De a közösségi bomlás, az elrokontalanodás, a világvándor állapot rajtuk is és dalaikon is nagyot csattant.

- Mégis őket emlegetjük pozitív példaként.

- Hát mindenesetre ezek az emberek sok lényeges és minket is érintő kérdésben többet tudnak, mint mi. Az azonosságukat igen jól érzékelik még. Első kézből, nagyszüleiktől, szüleiktől ismerik a fordulatos, virágos nyelvet. A magyar műveltség legbelső, virágos kertjéről beszélek, az alfali Okos Bolond Jóskák, Hazug Pisták lélegzetelállító, réteges mókáiról, a szováti Libuc Erzsi siratóiról, Zsüke Gergely András állatkerti, kórházi tűnődéseiről. Ízlésük persze sok mindenben exportholmi. A régi forgatókönyv, hogy az indián a nagyszülők aranyát üveggyöngyre cseréli, mintha soha-soha meg nem állítható ördögi folyamat lenne. Persze vannak kezdeményezések, önkéntes aranymentők, meg persze remények, és még csodák is.

- Sokan épp Berecz András meséit tisztelik csodaként.

- Mert otthontalan világban élünk. Lassan semmi sem a miénk. Kipakol minket a pénztőke mindenhonnan, párnát sem hagy a fejünk alatt, mindjárt egy darab fát sem hagy a mi útfelünkön, sétatereinken mintha háború dúlna, hajléktalanok, romok. A mese mindig és mindenütt otthonos. Csupa vigasz. Sokféle baj kikacagására, aszalására, zsugorítására igen alkalmas jószág. Régi patika.

- Ha régi is, igencsak kevesen ismerik ezt a patikaszert. Talán ezért gondolják önről, hogy bizonyosan valahol a határon túl, Erdélyben született.

- Pesti vagyok. Aki mesét gyűjt, annak a nyelve is alakul. Előbb-utóbb szereplőihez idomul. Belezökkenek én is a mások helyzetébe, nemcsak béka vagyok meg királyfi, hanem vagyok csángó, vagyok székely, bognyeső, plébánatos, harangozó, szekér is vagyok, meg a széna is, a belévágott villa is én vagyok, én ülök a bakon, így aztán az ostor saját kezemben szintén én vagyok. Persze szekér előtt a szamár is, a hám is. Bebúvok rókába, hörcsögbe, ha ott az idő, szépen fölhajtom a királykisasszony rokolyacskáját, amennyire illik, és világos, hogy bebúvok oda is. Amikor mesét mondok, látom magam előtt a szereplőket. S ha már elevenen látom őket, beszélek is róluk. Akkor is, ha nem figyel a nézőközönség.

- Előfordul, hogy nem figyelnek?

- Természetesen. Azok a legérdekesebbek. Például ha cseppet csámpás a szervezés, a közönség egy részét beterelik, elhagyott táskát, szeretőt keresgélnek, telefonálgatnak. A másik tiszta ügy, valaki azért jön, mert hallott róla, hogy jó, és szép csöndesen meghallgat, el-elneveti magát. De mit csinálsz, amikor betéved az ismeretlen? Vagy az, aki a maga műveltségében már csak marslakó? Ilyenkor fohásszal meg egy pohár borral erősítem magam. Borral függönyt húzok magam elé, hogy csetlés- botlás elmosódjon a szemem elől, meg a gyanújuk, hogy mi ez az egész. És fohásszal is, hogy nem is én vagyok itt, én csak vállamra vettem a mesét, mindjárt leteszem, nem kell félni. Különben is, dolgozzon ő, a mese. Én csak elmondom, mert nagyon szeretem elmondani. A mese meghálálja, végigvág a figyelmetlenség sorai közt, a fecsegőből némát csinál.

- Izgalmasan hangzik, mégsem mondhatni, hogy divat manapság a mesemondás. Jobban belegondolva talán ön az egyetlen, aki ezzel foglalkozik.

- Sok kitűnő mesemondó él az országban, a gyermekversenyeken is akkora tehetségek ugranak le a polcról, hogy ámulni kell. A kérdés az, hogy vajon megmaradnak-e mesemondónak. Az iskola elnyeli a gyermekkort, a napi gond leüti a szájról a mesét, és egyáltalán a nyugodt emberi szót. Én szerencsés vagyok, majdnem boldognak mondom magam, de hát az ember magában nem lehet az. Barátaid lejtőn vannak? Viszik a te örömödet is. Budapest koszos, büdös, ezer sebből vérzik, mégsem hagyom itt. Szülőhelyem, maradok. A Vadász utca pincéiről, lépcsőházairól talán én tudok a világon legtöbbet, udvarunk déli szagából annak idejin megmondtam, hogy köznap van-e vagy vasárnap, a csonka ujjú Somlay bácsi beszakadt harmonikája és a Puskás Jenci csúzlija közt is mára már lehet, hogy csak én tudom az összefüggést. Szeretem például Zuglót, noha látom, hogyan romlik, hogy micsoda rengeteg ronda ház épül, s tűnnek el közben a szebbnél szebb kertek. Valamikor még zöldövezetnek volt kikiáltva a Rákos-patak partja, most hitvány lakótelepek emelkednek mindenfelé. Hát hova kerülünk? Mi történik? Nem hittem, hogy indián leszek egyszer. Üvölteni tudnék, de hát azt nem hallja meg senki. Gyengék vagyunk, magányosak, kishitűek, gyengetorkúak, közben a profit mindent átformál kedvire, leradírozza a tájat, a lelket.

- Szokatlanul realista helyzetértékelés egy mesemondótól. No és a környezet sem mesébe illő.

- Tetőtérben lakom, hársfa ágai nyúlnak be a konyhámba, onnan figyelem, ahogy a szarkák összegyűlnek, sokszor harmincasával. Igen el- szaporodtak, irtják az énekesmadarakat. Tizenöt-húsz éve itt még sárgarigók daloltak. A sündisznókat is nagyon szeretem, olyan szemérmetlen hangot adnak, mikor meglátnak. Aztán ott az eperfa. Na, azt madár ültette. Odatojta nekünk, s né, mekkora! A ház előtt az ostorfák a koronájukat egymásba fonják, ezért amikor az ember jön s befordul ide, beles az utcába, mint ha szép zöld barlangba nézne. Télen a fenyőrigó is eljár erre, halottat is hagy hátra, kettőt-hármat el kell kaparjak mindig. Hébe-hóba vércse is megjelenik, aztán megtép egy-két madarat. No meg ott van nekünk a Rákos-patak, benne egy piócafajtával, ami a világon csak itt él, úgy tudom. S mint minden mozgó víz, ez is olyan, hogy megindítja az embert, megállok a híd felett, és liccs-loccs, már ott is vagyok a szép viharos Fekete- tengeren. Pedig az előbb még hullámvölgyben voltam.

- Ez viszont annyira szép történet, hogy nehéz elhinni, tényleg a magyar fővárosról szól.

- A bazilika környékén nőttem föl, láttam, hogy van emberarca is ennek az agyontaposott városnak. Ismertem udvart, ahol karmos lábú, öntöttvas kád állt az udvar közepén, benne termőföld, amiben kukoricát termesztettek. Ecetfák versenyeznek ezekben a zárt, belső udvarokban, a cél a tetők felett, a magasban van: a győztes koszorúja madárfészek. Kár, hogy mindezt csak a lakók ismerhetik. Szülőházamba is csak csengővel és sok magyarázkodással tudok bejutni. Rendes világban az ember bármikor besétálhatna oda, ahol régen irigykedve nézte ablakból a szeneslegényeket, ahol a kihajlástól fuldokolva párkány alá kucorodott gombfocizni, Fradit pöckölni.

- Fradi-szurkoló?

- Az, csak nem szurkolok. Ott vagyok én elakadva, hogy Bálint bólint, Kű lopakodik. Ezt a formás mondatot igen rég hallottam a rádióból, de sehogy se tudom elfelejteni. Meg még Albert Flórinál. Az ő gombfociportréját párnám alatt tartottam volt egykoron. Hej, mennyit benyomott ő a Liverpoolnak! A konyhacsempénken, a Vadász utca 27.-ben. Az volt ám a meccs! Az győzött, akit én akartam. A jobb. Nem volt csalás.

- Csak a futballhíreket hanyagolja, vagy a közélet eseményei sem foglalkoztatják?

- Régebben mosogatás közben hallgattam a tízórás híreket. Abban most már semmi örömöm nincs. Ellankadt a figyelmem. Diákkoromban kötelező volt a politikai aktivitás, megcsömörlöttem még a szókészlettől is. Ellehetetlenít - na, az ilyentől aztán úgy el tudok szaladni. Aztán megtanultam nagy nehezen, nem jól van ez így, igenis kötelesek vagyunk politizálni. Merthogy a politika valójában nem is politika, hanem lehetséges harc a gyermekeinkért, környezetünkért, nemzetünkért. Igaz. Ki is állok értük, de a friss események elfárasztanak, eltompítanak, az új csalásokat, új csalókat nem tudom felsorolni. Az én árva fejemben erre már nincs több hely.


BERECZ ANDRÁS ÉNEKES, MESEMONDÓ

1957-ben született Budapesten. Az első dalokat édesanyjától tanulta, aki a kunhegyesi táncos, tréfamester és nótafa, Tanka Gábor lánya.

Húsz éve gyűjt dalokat, meséket, tréfákat Erdélyben, Moldvában, a Felvidéken, Somogyban, Szatmárban, a Nyírségben. Volt rakodó segédmunkás, erdőművelő és jogi egyetemista is, míg hajszolt embertársai örömét keresgélő énekes, mesemondó lett.

Számos lemezt, kazettát, CD-t, rádióés televíziófelvételt készített Magyarországon, Európában, Amerikában és Kanadában is. Tagja az Ökrös és az Egyszólam zenekarnak. Bú hozza, kedv hordozza címmel írt néprajzi tanulmányt.

Díjai: 1985. a Népművészet Ifjú Mestere, 1990. Magyar Művészetért díj, 1993. Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt, 2001. Magyar Örökség Díj, 2005. alternatív Kossuth-díj.

Heti Válasz, 2006. szeptember 18.