Folkrádió

Bartók és a pakulár balladája

Csak ez hiányzott – dohogta magában gyanútlanul, amikor tegnapelőtt egy lehetetlen alak berántotta a Zeneakadémia kapuján. Vibráló szemekkel tapogatta éppen a Liszt Ferenc tér sötétjét a filmszemléről jövet, s hiába volt tavaszias a februári este, ő csak az otthoni konyhaasztal közelségére vágyott.
Épp csak ez hiányzott – de már vegyült is az ismeretlenben, ahol Bartók Bélát ünnepelte a nyakkendős tömeg. Át kellett furakodni, keresztül az aulán, mert kérlelhetetlenül húzta őt az idegen, ormótlan alak felfelé, kettesével illett venni a lépcsőket, és megérezte: valami fennkölt készül itt, mert feszült volt a csend, s a harmadikon már nyakukat nyújtották a zeneakadémisták. Odafent, a kakasülőn végre leülhettek. Akkor már tudta: a Bartók Vonósnégyessel harmóniában a Muzsikás együttes zenél itt majd nemsokára, s már nem lehetett azon sem csodálkozni, hogy a műértő japán reakció is felvonult a karzaton, mert Bartók az övék is már. Borongós hangulata végül lecsillapodott, s nem volt feszélyezett többé, csak lekémlelt a japán fejek felett a mélybe, ágaskodó tekintettel bámulta a prímást. Igen, szép volt az utóbbi két hónap. Még az advent végén a Muzsikásékkal köszöntötte a karácsonyt a fővárosi művházban, nemrég a Sebőékkel együtt hallotta zenélni őket a harmincéves jubileumi koncerten, pár napja pedig a széki bálon rendezgethette szép sorba kusza gondolatait, és most itt van a nem mindennapi lehetőség, hogy a világhírű vonósnégyes méltóságával, s a parasztinges Sipos Mihály prímási tekintélyével együtt ismét valami óriási dolog történjék. Bevezetőül egy viaszhengerbe mart, százéves Bartók-felvétel töltötte meg a termet: Elindultam szép hazámból…
Siposék után bejött a négy fekete figura is; karikatúraszerűen, szemüvegben, egy elröppenő mosollyal kezdett neki a 4. vonósnégyesnek, majd ismét a Muzsikás válaszolt, és ez így is maradt. A Bartók Vonósnégyes óriásai: Komlós Péter, Hargitai Gábor, Németh Gábor és Mező László, kezükben a míves hangszerekkel, fejükben az akadémiai professzorok klasszikus tudásával, hátuk mögött a fél világgal, mellettük pedig a Muzsikás: Sipos Mihály, Porteleki László, Éri Péter, Hamar Dániel és természetesen Sebestyén Márta; zenészek, akik harminc esztendeje felhagytak a klasszikus zenével és dobtak egy fejest a folklórba.
Bartók 44 duója, Sonatinája, Kodály 2. vonósnégyese; megelevenedett a Muzsikás Bartók-albuma: dunántúli, marosszéki, gyimesi, moldvai, máramarosi, szászcsávási és méhkeréki muzsika válaszolgatott egymásnak, dialógusuk alatt a közönségben elvesző arcokat bámulta kíváncsian. Hozzászokott már a sörhabos, borgőzös táncházakhoz, és most meglepte a rengeteg zenetudós, beleborzongott az áhítatba, csüngött az ámuló japán tekinteteken, a tanárok kisimuló homlokát figyelte, és szépen, lassan, alig észrevehetően elmerült Bartók rejtelmes életművében.
De akkor Sebestyén Márta Éri Péterrel nekikezdett a szegény pakulár balladájának. A szegény pakulár az utolsó versszakban annyit kért rablóitól: mielőtt meggyilkolnák, rakjanak egy furulyát a feje, egyet a lába mellé, mert a havasról leereszkedő szellő akkor is fújni fogja a sültüt, amikor beáll a halál, s nem marad semmi sem, csak a zene. Soha ilyen szépen életre keltett balladát nem hallott, a halk hosszúfurulya, az énekesnő anyahangja, hátul két, üveghangú, szinte néma hegedű, s a szomorúságában is döbbenetes erejű magyar népzene. Végezetül a Román népi táncokat játszotta a két együttes, egyszerre csendült fel a Bartók-klasszikus és az autentikus népzene, s felszállt akkor a februári égboltig, ahol egy csillagzat alatt reszketett a Carnegie Hall összes fénye a végtelen marosszéki fenyőerdőkkel.
Ámulat és döbbenet, vastaps húzta vissza a földre.

Muray Gábor
(Bartók Vonósnégyes – Muzsikás és Sebestyén Márta; Zeneakadémia, 2004. február 2.)

Magyar Nemzet, 2004. február 4.