Folkrádió

Az intercity utasai
Kerekasztal-beszélgetés a néprajz jövőjéről

Ósdi tudomány vagy a XXI. század jelenségeinek vizsgálatára és leírására is alkalmas modern diszciplína? A Magyar Nemzet kerekasztalánál helyet foglaló kutatók szerint a néprajztudomány egyre gazdagabb, sokszínűbb lesz – már ha a felsőoktatási reform nem állít elé akadályokat. Az oktatási minisztérium és az egyetemek között zajlik az egyeztetés.

Magyar Nemzet: Hogyan határozhatnánk meg a különbséget a néprajz és a kulturális antropológia között?
Barna Gábor: E két tudományág akkor alakult ki, amikor a társadalom rácsodálkozott az Európán kívüli kultúrákra. A távoli világokat vizsgálva úgy gondolták, hogy az emberiség kultúrájának korábbi, ősi szintjét fedezték fel. De egy idő után rájöttek, hogy a távoliakhoz hasonló „primitívek” saját országaikban is megtalálhatók. Ez a társadalmi réteg a parasztság. Tehát itt van a közelünkben, nem is kell olyan messzire mennünk. Mind az etnológia, mind a néprajz az emberi őstörténet, ősi kulturális szint megrajzolásának igényéből jött létre. De az etnológia, majd a kulturális antropológia vizsgálati területe a távolabbi kultúrák világa, a néprajz pedig a „bennszülött primitívek” kultúráját figyeli meg és írja le.
Voigt Vilmos: Magyarországon ez a sokszínű, XIX. században kialakult kép Trianon után megváltozott. Ekkor a néprajz voltaképpen „nemzeti tudomány” státust kapott, és sokkal kevesebb etnológiai kutatásra maradt lehetőség. Hivatalos támogatással ebben az időszakban nem is nagyon zajlott olyan kutatás, amelyik ne magyar etnikumot vizsgált volna. Korábban a Kaukázustól Új-Guineáig, Japántól Szibériáig állami kiküldetéseken utaztak hazai szakemberek, akik döntően a Néprajzi Múzeum részére gyűjtöttek. Hosszú ideig a Néprajzi Múzeum legrégebbi tárgyai különféle obi-ugor csontvázak voltak, melyeket a finnugor rokonság jegyében vizsgáltak. Amikor 1945 után újjászerveződött a hazai néprajztudomány, megerősödött az etnológia, heti öt–hét órában adtak elő nem magyar vonatkozású néprajzot. Az első jelentős szakember e területen Vajda László. A hazai etnológusok valamennyien az ő tanítványai. Az etnológia és a magyar néprajz oktatása nem vált külön, a nem magyar vonatkozású néprajzi tudnivalókat a Néprajzi Múzeum raktárában tartott órákon sajátíthatták el a hallgatók. Kulturális antropológia hivatalosan Magyarországon csak az oktatásban létezik. 1991-ben alakult meg a tanszékük, és tavaly szeptemberig a budapesti bölcsészkaron működött. Vagyis a Néprajzi Intézet három tanszékből állt: a tárgyi néprajzi tanszékből, a kulturális antropológiából és a folklórból. A kulturális antropológia tavaly átment a szociológusokkal együtt a társadalomtudományi karra. Ez az átszervezés azt eredményezte, hogy a bölcsészkari diákok csak akkor hallgathatják az előadásaikat, ha külön tandíjat fizetnek. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ma már egy szakon lehetetlen kulturális antropológiát, tárgyi néprajzot és folklórt tanulni, talán az volna a megoldás, ha kétszakos hallgatók lehetnének.
Barna Gábor: Mi Szegeden nem örülnénk egy ehhez hasonló differenciálódásnak, a tanszékünk neve is néprajzi és kulturális antropológiai tanszék, ami kifejezi, hogy ezt a három diszciplínát mint egymással legszorosabban összefüggő tárgykört fogjuk fel, amelynek tanítása is egy tárgykör keretében történik. Úgy gondoljuk, hogy a hallgatók minél teljesebb képzéséhez szükséges a közeli tudományterületeken való tájékozódás. És az etnológia, illetve a kulturális és szociális antropológia, valamint a néprajz történetük során nagyon sok esetben gazdagították egymást. A távoli kultúrák vizsgálatához meg kellett tanulni az ott élő népek nyelvét, hiszen a nyelv a kultúra közvetítésének legfontosabb eszköze. Ez az egyszerű tény módszertani újítások egész sorát hozta felszínre, el kellett gondolkodni azon, hogyan ismerhető meg egy kultúra. Hamarosan kiderült, hogy ezek a problémák nem csak az idegenek kutatásában léteznek. Hiszen hogyan ismerhetem meg „bennszülöttjeimet”, amikor én is az vagyok? Saját kultúrám esetleg elfedi előlem azt, amit vizsgálok.
Magyar Nemzet: Mi maradt meg mára a hagyományos „bennszülött primitívek” világából és magából a XIX. századi néprajzból?
Barna Gábor: A társadalom valóban átalakult egész Európában, de a néprajz hagyományos tematikái nem tűntek el. Sokkal kevesebben mondanak népmesét, inkább úgynevezett élménytörténetekkel, újrabeszélt szappanoperákkal szórakoznak, és a legkönnyebben ilyeneket lehet gyűjteni.
Magyar Nemzet: A mai néprajznak ez a kutatási területe?
T. Bereczki Ibolya: A néprajz ma nagyon komoly átalakuláson megy keresztül. Magyarországon nemcsak nemzeti tudománnyá vált a XX. század első felében, hanem igen erős szálakkal kötődött a történelemtudományhoz. Történeti szemlélettel vizsgálódott a magyar néprajz munkatársi gárdájának java része. Ez a mentalitás annak is köszönhető volt, hogy nagyon erősen hangsúlyozták a hagyományos paraszti kultúra felbomlását, azt, hogy a huszonnegyedik órában vagyunk. De ezt elmondták már a XIX. század közepéről, végéről, 1930-ról, 1960-ról is. Biztos, hogy most elég határozottan átalakult a néprajz tárgya, ez a bizonyos Európán belüli „bennszülött” népesség. De van egy sereg kutatási módszer, amelyet a mai néprajz a kulturális antropológiától vesz át és alkalmaz.
Voigt Vilmos: A társadalomnak ez az átalakulása nyilvánvaló, de nem szabad elfelejteni, hogy a parasztság ma is jelentős réteg. Lengyelországban huszonötmillió, Romániában tízmillió paraszt van, ebből egymillió magyar, és jelentős részüket ugyanúgy lehet vizsgálni, mint huszonöt évvel ezelőtt. Nem igaz, hogy teljesen megszűnt a tradicionális kultúra. Rengeteg feladatunk van, hiába jó most Erdélyben a magyar néprajzi kutatás, nem győzik a munkát. Nemcsak nálunk, Európa keletebbi részén van ez így, Olaszországban tízmillió paraszt van – Szicília többsége földműves –, Franciaországban húszmillió. Talán már mindegyiknek van autója, mindegyik ült repülőgépen, de ettől még paraszt. Nagyon kíváncsi lennék, hogy ma Magyarországon mekkora az a réteg, amelyik még gyakorolja az igazi tradicionális kultúrát. De azt tudom, hogy nincs olyan falu, ahová ha elmegyek, ne tudnék gyűjteni, mert az öregek már nem úgy csinálják, nem úgy élnek, de még emlékeznek rá, hogy hogyan volt régen, és el is mondanak mindent, mert már ráérnek, és tudják azt is, hogy ez az utolsó generáció, amely mindezt még gyakorolta. Gondoljuk csak el, hogy az elmúlt ezer év alatt mondjuk öt archaikus népi imádságot gyűjtöttek, Erdélyi Zsuzsa pedig az elmúlt harminc évben ötezret.
Barna Gábor: Sokszor érzem a hallgatóknál, felvételizőknél, hogy a néprajzot ósdi, elavult dolognak tartják, szemben a kulturális antropológiával. Elcsodálkoznak, amikor sikerül ráébresztenem őket, hogy a tradíció egy jelenséghez való viszonyt és nem magát a jelenséget jelenti. Gondoljuk el például, hogy a reneszánsz vagy a klasszicizmus visszanyúlt egy korábbi kultúrához, és annak elemeit beemelte a maga világába. Hasonló jelenséget tapasztalhatunk napjainkban is, amikor halászléfesztiválokat, kolbásztöltő versenyeket rendeznek, tehát egy helyi paraszti kultúrának bizonyos konkrét elemét teszi meg egy-egy közösség emblémának, ez lesz önmaga kifejezése. Ez több mint turisztikai látványosság. A kisközösségek napjainkban újraélednek. A búcsújárás szokása is folyamatosan változik, az autóbuszos búcsújárás egy időben valóban kiszorította a hagyományos, gyalogosan végzettet, de meglepő módon az utóbbi években ismét gyalog megyünk, úgy, mint száz évvel ezelőtt. Két ilyen csoportot is vizsgáltam az elmúlt években, hiszen nagyon érdekes, hogy miért vállalják városi emberek is a fáradságot, a több napig tartó megpróbáltatást, amikor egy óra alatt odautazhatnának vonattal vagy busszal. A formát tekintve az újjáéledt gyalogos zarándoklatok azonosak a hagyományos paraszti búcsújárásokkal.
Magyar Nemzet: Próbatétel ez, amelylyel a résztvevők maguknak akarnak megfelelni?
Barna Gábor: Ez is benne van. De leginkább azért vállalják, hogy visszakapjanak valamit abból, amit elvesztettek, ami hiányzik az életükből, amit újból át akarnak élni. A közösségi érzést. Persze sok egyéb értelmezés is létezik, de tagadhatatlan, hogy a hagyomány számtalan eleme a modernitást erősíti. A népi kultúrának többek között azért van reneszánsza, mert az emberek a helyüket keresik a sokszor nehezen értelmezhető világban, s a hagyomány ebben segít. A folklorizmust egyébként már régebben is vizsgálta a néprajz.
Voigt Vilmos: A folklorizmus azért nem folklór. De fontos a tradíció átalakulása is. Most már ezt is tudjuk vizsgálni. Más az, amikor a televízió számára táncol valaki, és más, amikor odahaza. A hazai néprajztudomány mindig fogékony volt az új jelenségek vizsgálatára. A tudományos kutatás eszköztára adott, és ezt bármire alkalmazni lehet. A közelmúltban például Debrecenben a néprajzi tanszéken előadásokat tartottam, és modern, XXI. századi néprajzot adtam le. Figyeltem az intercity-vonatokon utazókat, és jegyzeteltem. Közöltem is megfigyeléseimet, a néprajz módszerével bármi kutatható, bármi leírható, akár egy futballmeccs is. Az ehhez hasonló új jelenségek kutatása Erdélyben sokkal előrehaladottabb.
T. Bereczki Ibolya: Kapros Mária a balassagyarmati Palóc Múzeum igazgatójaként készített egy tanulmányt, amelyik a múzeum egyik teremőrének öltözékével foglalkozott. A teremőr viselkedése nem „kivetkőzés” volt, tehát nem az a helyzet, amikor a viseletet legföljebb jelmezként, például színpadi produkció kellékeként hordják. A teremőr a viselet bizonyos elemeit megtartotta hétköznap is, de mellette a városi ruhát is hordta. A közösség ereje kulcskérdés abban, mennyire maradhat fenn vagy élhet tovább a mai körülmények között a helyi hagyomány. A ma hatvan– hetven éves falusi asszonyok a hatvanas években miniszoknyát hordtak, és tupírozott frizurát viseltek. És sok helyen ma „visszaparasztosodtak”, visszaigazodtak a helyi közösségekhez, nem úgy öltöznek, mint a városiak.
Magyar Nemzet: Mind ez idáig arról beszéltek, hogy a néprajz módszerei alkalmasak a mai világ leírására is. A tervek szerint már a 2005-ös tanévtől bevezethető felsőoktatási reform fenekestől forgatja fel a mai szerkezetet, és nem kizárható, hogy a néprajztudományt kiveszik az alapszakok közül. Mit veszíthetnek a diákok és mit a tudományos élet egy ilyen döntéssel?
Voigt Vilmos: Nem arról van szó, hogy bennünket üldöznének. A reform lényege, hogy a négyszáz egyetemi szakból százhármat akarnak megtartani. Bölcs dolog a szerkezeti bontás, tehát hogy a felsőoktatási tanulmányokat három plusz két évre tagolják. A baj az, hogy néhány tudományterület – és nemcsak a néprajz, hanem a matematika vagy a biológia – tanításában óriási károkat okoz, ha azt a három plusz két évet nem egyazon szakon végzi a diák. Tehát ha az első három évben általános ismereteket, a bölcsészkaron például magyart vagy történelmet tanul, mert így csak az utolsó két évben nyílik lehetőségünk arra, hogy szakirányú képzést adjunk. Ezen a helyzeten az sem enyhít, ha valaki az általános képzés idején már tanulgatja a néprajzi szakmát, mert a rendelkezésünkre álló két év alatt képtelenség rendesen megtanítani a tananyagot. Így nem tudnánk jó szakembereket képezni.
Sárkány Mihály: A néprajztudomány iránt érdeklődő diákok általában úgy érkeznek az egyetemre, hogy minimális előképzettséggel sem rendelkeznek. (Igaz, mostanában másfajta műveltségi problémák is felmerülnek a hallgatókkal kapcsolatban.) A középiskolai ismeretekből ugyanis csak keveset tudnak hasznosítani. Tehát kezdetben műveltségpótlással kell foglalkoznunk, és csak azután térhetünk rá a tudomány tanítására. A magyar felsőoktatásnak nagy hibája, amin a mostani reform sem akar változtatni, hogy a karok között falakat húztak, és ezzel megszüntették az átjárást. Márpedig a néprajz integratív tudomány, tehát úgy tud jól működni, ha sokféle irányból érkeznek az emberek, sokféle tudással gyarapítják azt. Ezt a falak felhúzása nem segíti. A tervezett reform pedig éppen a falak erősítését tervezi. A néprajztudomány sajátos, integratív szemléletmódja akkor eredményes, ha az már a kezdetektől a diák szemléletmódjává válik, és nem csak befejezéseképpen, mert így tudja időben eldönteni a hallgató, hogy majd melyik irányba szeretne kitörni.
Voigt Vilmos: Mi már a legelső órán beíratjuk a hallgatókat a Magyar Néprajzi Társaságba. Hurcoljuk őket vidékre, múzeumokba, a gazdag raktárban tartjuk óráinkat. Tehát nem tankönyveket magolnak. Annak semmi értelme tehát, hogy a már kikupálódott áltag egyetemistára ráöntsünk valami tudományt.
Sárkány Mihály: Egyetlen értelme van, hogy kihúzódik a képzési időszak.
Barna Gábor: Pillanatnyilag a néprajz a történelemnél szerepel, a folklorisztika a magyar szaknál, a kulturális antropológia pedig a társadalomtudományoknál. Három részre van tehát szétosztva, emiatt az oktatás jövőbeli megoldása számunkra egyelőre nagy fejtörést okoz. Ha nem kapjuk meg az alapszaki státust, akkor az első három év után nem adhatunk ki önálló diplomát. A széttagozódottság sokak számára lehetetlenné teszi majd bizonyos néprajzi, antropológiai ismeretek megszerzését. Nagyon erős e tudomány iránt az érdeklődés a másoddiplomások körében is, akiknek nem kellene már öt évet tanulniuk, nem is akarnak néprajzosok lenni, csak a kultúrát szeretnék jobban megismerni.
Voigt Vilmos: Ha valakinek már van egy történelem szakos diplomája, és rájön, hogy érdekli a néprajz, nem fog még egyszer bejönni az egyetemre, hogy történelmet hallgasson.
Magyar Nemzet: Ez esetben nem folytathatná a tanulást a negyedik évtől, amelyen már speciális tantervet, tananyagot kap?
Barna Gábor: Nem, mert nincs meg az első három éve.
Magyar Nemzet: De mint történelemtanár már megszerezte.
Barna Gábor: Csakhogy a mi hallgatóinknak előírt kötelező nyolcvan kreditet nem teljesítette. Vannak persze ennek a struktúrának pozitív gondolati tartalmai. Ha valaki elvégez három évet a néprajz szakon, és nem kutató szeretne lenni, hanem elmegy kommunikációt is tanulni, akkor rendelkezik már azokkal az alapismeretekkel, amelyeket egy másik területen jól tud hasznosítani. A szegedi tanszékről szemlélve úgy látszik, hogy nagy igény volna a graduális és a posztgraduális oktatásban is arra, hogy a néprajznak nevezett szak három év után is saját diplomát adhasson ki. Ez csak úgy lehetséges, ha megmaradhat alapszaknak, s nem bontanák szét területekre.
Magyar Nemzet: Mindez a bolognai nyilatkozat magyar értelmezésének következménye lenne?
Barna Gábor: Szerintem alapvetően érti félre a magyar oktatáspolitika a bolognai folyamatot, amelynek valóban a kétszintű képzés jelenti az alapstruktúráját. Két ilyen konferencián is részt vettem az elmúlt két héten, és a nyugat-európai kollégák elhűlve hallgatták a tervezett magyar változatot.
T. Bereczki Ibolya: Debrecenben elkezdték azt a képzési megosztást, hogy három év után néprajztanári, öt év után néprajzos diplomát adnak. A Nemzeti alaptantervben szerepel a hon- és népismeret oktatása. Ám ennek a képzése megoldatlan. Tehát egy történelem szakos tanár, akit érdekel a néprajz is, nem tudja hol megszerezni azokat az ismereteket, amelyekkel oktatni tudja a hon- és népismeret tárgyat.
Voigt Vilmos: Ha valakinek már van diplomája és állása, és érdeklődik a néprajztudomány iránt, akkor elvégezhetné az első hároméves alapképzésünket, tehát csak arról a területről tanul, amelyikért idejött. A néprajzosoknak igen nagy szükségük lenne szakfordítókra, tehát olyan nyelvszakosokra, akik a nyelvi ismereteik mellett speciális szakmai képzést is kapnak. Ezer más indokot is tudnék mondani, miért kellene nekünk is az alapszaki besorolás. Ha valaki például fényképezni akar, filmet készítene, és van már egy diplomája, de szeretne néprajzi ismereteket is szerezni, akkor a bolognai folyamat szerint az átjárhatóság értelmében erre lehetősége nyílhatna. Csakhogy valaki kitalálta nálunk, hogy a bolognai folyamat lényege a szakok számának csökkentése. És nem hallgatják meg a szakemberek érveit. Egyébként semmiféle anyagi vagy szellemi kár sem származna abból, ha a bölcsészettudományi karon hét vagy ha huszonegy bemenet lenne. Egy fillérrel nem kerülne többe, ugyanakkor egyetlen fillért nem takarítanának meg azzal sem, ha csak egyetlen bemenet lenne. A másik probléma az, hogy jövőre már nem tarthatnak a főiskolák, egyetemek felvételit, mert el kell fogadniuk a kétszintű érettségi eredményeit. Tehát jövőre mindenki automatikusan bejut az egyetemre. Ha a néprajz nem alapszak, akkor nem fogalmazhatunk meg speciális igényeket a jelentkezőkkel szemben, mert egy másik szakon írják elő a mi követelményeinket. Természetes, hogy ők a saját érdekeiket fogják képviselni, nem a miénket. Márpedig ha a néprajzos szakma nem tudja érvényesíteni a saját feltételeit, akkor megszűnik a néprajz szakok közötti országos átjárhatóság is, mivel a budapesti, a szegedi vagy a debreceni egyetemeken egészen más lesz a követelmény.
Sárkány Mihály: Nem baj az, hogy az emelt szintű érettségivel be lehet jutni a felsőoktatásba, hisz ez előnyös mindazok számára, akik még nem tudják, hogy milyen pályán szeretnének mozogni. Számukra lehetőséget nyújt, hogy tájékozódjanak. És vannak olyan szakok, amelyeken a döntés ideje meghatározó. A kínai például nem lesz alapszak. Pedig nem mindegy, ki mikor kezdi el ezt a nyelvet tanulni. Elveszíti azokat az éveket, amikor igazán jól megtanulhatná. Ezek olyan gondok, amelyek talán könnyebben átláthatóak. Vannak azután egyéb tudományok, mint a néprajz, amelynek egynéhányan nekigyürkőznének, tanulnák, de néhány évet kényszerűen várniuk kell. Ennek megint megvan a hátulütője, mert a mi tudományunk terepmunkára épített tudomány, ez igaz a néprajzra és az antropológiára egyaránt. Nem mindegy, hogy ezt az ember hány éves korában és milyen nyelven végzi, mikor tanulja meg a nyelvet, amelyiken dolgozni fog, tehát a későn elkezdett képzés nem javítja a helyzetet. A feldolgozás szempontjából természetesen tartom magam ahhoz, hogy társadalomtudós negyvenéves kora előtt nem nagyon lehet valaki, de nem mindegy, hogy mikor szedi össze azokat az ismereteket, amelyeket negyvenévesen összegez.
Voigt Vilmos: Ez a legfontosabb érvük a matematikusoknak is. Negyed-, ötödéves korban már senkinek nem lehet zseniális matematikát tanítani.
T. Bereczki Ibolya: Huszonöt éves koráig egy matematikusnak meg kell alkotnia a fő művét. Egy néprajzos számára sem mindegy, hogy hány évesen végez először terepkutatást. Az egész pályám számára meghatározó volt, amikor tizenhét évesen Szabó László segítségével a saját nagyszüleimtől gyűjthettem. Ma egy néprajzos egyetemi hallgató igen gyakran negyed-, ötödéves, mire életében először falusi emberrel találkozik. Gunda Béla professzor módszerei közé tartozott az is, hogy célul tűzte ki diákjai számára a diploma megszerzéséig legalább egy, terepmunkán alapuló tanulmány publikálását. Ez többéves munkát jelentett, ugyanakkor a hallgatóknak lehetőséget biztosított arra, hogy huszonöt éves korukra elsajátítsák egy tudomány alapismeretei mellett annak kutatásmódszertanát, jelen legyenek egy-egy konferencia-előadással a tudományos közéletben.
Magyar Nemzet: Ennyire kidolgozatlan volna a reform, amelyet 2006-tól készülnek bevezetni?
Voigt Vilmos: Mi a mostani rendszerben nőttünk fel. Lehet, hogy nem ez az egyetlen jó recept, de negyven év alatt tökéletesedett. A hallgatóink, mint egy falka, össze vannak kapcsolódva, lehet velük dolgozni. Az utolsó két évben ez a közösség már nem tud kialakulni, mert mindenki a maga útjára indul.
Sárkány Mihály: Cambridge-ben egymás mellett két eltérő képzési forma fut. Az egyik öt évig tartó program, amelynek első éve után egyébként a hallgatók nagy részét kivágják, a harmadik év végére szerezhető meg az alapképzés, de mire az ehhez szükséges dolgozatot megírja valaki, azelőtt két-három hónapot már külföldi terepmunkán töltött. Ezek után van még további két éve, amelyen megszerezheti a mesterfokozatot. Ez az egyik lehetőség. Mindez olyan rendszerben zajlik, ahol az egyetem nem fejbe töltő intézmény, hanem sok időt ad hallgatóinak, hogy idejüket a munkájuknak szentelhessék.
Voigt Vilmos: A Cambridge University a mi szakmánkban a három nagy egyetem egyike, amelyik a kilencszázmillió angol nyelven beszélőből válogat ki harminc hallgatót évente.
Sárkány Mihály: A másik képzési rendszer, amikor valaki megszerzi valamilyen tudományból az alapképzést, majd ehhez két év alatt csatolja a szociálantropológiai diplomát. Csakhogy az a kollégánk, aki így szerzett diplomát, már az első három év alatt végzett terepmunkát, mert e nélkül nem is pályázhatott volna. Akik bejutnak a rövidített képzésbe, azok fél vagy egész zsenik. Ilyen képzésre négy-öt embert vesznek fel a már említett kilencszázmillióból. Ez az oktatási rendszer egyébként nagyon drága. Magyarországon is el kellene végre dönteni, hogy legalább egy olyan intézményt ki akarunk-e alakítani minden tudományterületen, amelyben elitképzés folyik. Ez ma már megkerülhetetlen probléma. Minden modern államban van egy-két ilyen oktatási hely, és van a többi, amelyikre nem tudnak ugyanannyi pénzt szánni. És ez nem csak a mi tudományunkat érinti.
Barna Gábor: 2004. május elseje után felfoghatjuk úgy is, hogy a néprajz a saját kulturális örökséget vizsgálja, amire az embereknek egyre nagyobb megint az igényük. Ezt az igényt nem mi keltjük, csak rögzítjük, leírjuk az új vagy megújított jelenségeket. A magyarországi nemzetiségeknél is megfigyelhető, hogy erősödik a nemzeti öntudat. Ma sok jász „hagyományőrző” tizennyolcadik századi ruhában vesz részt ünnepségeken. A szakemberek éppen ahhoz kellenek, hogy ne hamis, torz hagyományok éledjenek újjá.
Magyar Nemzet: Érdekükben állhat-e majd az egyetemek élére kinevezendő menedzserszemléletű vezetőknek, hogy életben tartsanak a néprajzhoz hasonló „improduktív” szakokat?
Voigt Vilmos: A bolognai nyilatkozat azt célozza, hogy az európai egyetemek átjárhatóak legyenek. Az azonban nyilvánvaló, hogy ha a magyar nemzeti tudományok tanítását háttérbe szorítják, ha e nemzeti tudományokban a pesti egyetem nem a legjobb az egész világon, akkor bunkósbottal kell az összes itteni tanárt agyonütni. Már a három muzeológus szak mérlege sem egyforma. Magyarországon a régészeti ásatásoknak és publikációknak kevesebb mint öt százaléka csak a magyarok történetét feltáró régészet, mivel a vértesszőlősi ősembertől a rómaiakon át a honfoglalókig minden, ami magyar földben van, azt a magyar régészek ássák ki. A művészettörténetben is arányaiban kisebb részt foglal el a magyar művészettörténet része. A magyar néprajzban nem ez a helyzet. A mi kutatásaink száz százaléka magyar jellegű. Ha ezt Magyarországon nem tanítjuk, helyettünk nem tanítják sehol a világon. Lyukat beszéltünk erről a hozzá nem értő bürokraták hasába, ám senki nincs, aki ezt a tényt fel akarná fogni, mert úgy félnek a nemzeti tudományoktól, mint a tűztől. De csak azért, mert egyesek nem tudják, mi az. A magyar néprajz nem hőzöngés, hanem egyetemi szakra érett valódi tudomány.
T. Bereczki Ibolya: A Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum példája is mutatja, hogy a néprajz alkalmazott tudományként igenis piacképes. Hét hónapos nyitva tartása alatt évente kétszázezer látogatója van. Egyértelmű, hogy a turizmus piacképes áru. Ha még mindig csikós-, gulyásromantikát árulnánk, akkor a külföldi az első Hegyeshalom utáni településen megkapna mindent, amit számára Magyarország kínál. Ha viszont a régiók más és más gasztronómiai élményt és helyi látványosságot tudnak kínálni, akkor esélyünk van arra, hogy meg is tartsuk a turistát. Egy vendéglősnek már tanuló korában meg kell ismernie annak a vidéknek a hagyományos konyháját, ahová dolgozni készül. Az ételfesztiválok is erre az ismeretre épülnek. Ma még megvannak a gyökerek, a régi ismeretek. A nagydobosiak még ma is huszonnyolcféle süteményt tudnak sütőtökből készíteni. De vannak helyek, ahol a régi ismeretek elvesztek, és itt jutnak szerephez a néprajzosok, akik segíthetnek ezekhez visszatalálni. Mindemellett az európai munkaerőpiacon mostanra a szaktudás mellett értékké vált az általános műveltség is, helyenként már az dönt a választásban, és ebbe a műveltségkörbe beletartozik a néprajz is.
Magyar Nemzet: Mégis, nincs-e önökben félelem, hogy egy gazdasági szemléletű vezetés nem találja elég hasznosnak a kisebb-nagyobb bölcsész szakokat, ami a végüket jelentené?
Sárkány Mihály: Nem biztos, hogy egy menedzserszemléletű vezetés azon fog gondolkodni, eladhatóak-e a diákjai. Sokkal inkább azon, hogy az egyetemet működtetnie kell. Nem hiszem, hogy egy bölcsészettudományi egyetem valaha úgy működtethető, mint egy privát közgazdasági főiskola, ahol a hallgatók magas tandíjat fizetnek, mert biztosak lehetnek abban, hogy a képzettségükkel el tudnak helyezkedni. Nem gondolom, hogy az állam kivonulhat a tudományos képzés finanszírozásából, mert számára az a gazdaságos, hogy szaktudás keletkezik, amelyikre építhet, amikor éppen arra van szüksége. És nem kizárható, hogy azok az emberek, akik épp szükségessé váltak, évekig semmit sem kezdtek a szaktudásukkal, de rendelkeztek vele.
Voigt Vilmos: Amennyiben átalakítják a jelenlegi szerkezetet és finanszírozási rendszert, akkor nem mi, nem a középszaknak tekinthető néprajz, hanem az igazán kis szakok és speciális tudományterületek kerülnek végveszélybe, melyeken esetleg tizenkét tanár jut öt hallgatóra. E változtatás mellett azonban csak pénzügyi érvek szólnak. A világ egyik legjobb iranisztikai képzése jelenleg Heidelbergben folyik, ahol magyar tanárok tanítanak. Amikor ugyanis nálunk felemelték a tandíjat, nem mentek az itthoni doktori képzésre a diákok, hanem elmentek Heidelbergbe, ahol még német ösztöndíjat is kaptak.
Magyar Nemzet: Ma tehát annyi a reménye egyik-másik tudományterületnek, hogy odajárulnak a miniszter elé, és megpróbálnak lobbizni, meggyőzni őt, hogy az ő szakuk fontos, és alapszaknak kell maradnia?
Voigt Vilmos: Igen. És ez sokaknak sikerül is. Amikor mi éppen el voltunk utasítva, akkor bemeneti szakként kiemelt helyen szerepelt a szociális munkás, az androgogika, a romológia. A hebraisztikát már visszaírták, azóta egyszer kihúzták és kétszer visszaírták. Egyszóval amiben ma bízunk, holnapra lehet, hogy csalfa reménnyé válik. Most abban bízunk, hogy a magyar néprajztudomány továbbra is teljes jogú egyetemi szak marad – akármilyen néven. Ezért élünk, ezért dolgoztunk egy életen át. Ezért lobbiztunk. Szeretném hinni – sikerrel.

Fáy Zoltán - Hanthy Kinga

Magyar Nemzet Hétvégi Magazin, 2004. május 30.