Folkrádió

Szentivánéj az élet ünnepe

Valaha az embernek két ünnepe volt. Télen a leghosszabb éjszaka vége, nyáron a leghosszabb világosság nappala. A két napforduló. A legtöbb fény és a legkevesebb sötétség idejét, az év legrövidebb éjszakáját ősidők óta minden nép számon tartotta, virrasztással és tűzgyújtással ünnepelte.

Szentivánéj a napéjegyenlőség misztikumával, mágiákkal és apró csodákkal fűszerezett éjszaka. Ilyenkor bármi megtörténhet. Ehhez a kozmikus fordulathoz kötődik Keresztelő János ünnepnapja, aki „égő és világító fáklya volt” a hagyomány szerint. A magyar nyelvben Szentivánéj néven rögzült a nyáreleji ünnep, melynek oka, hogy az Iván név a Jánosból alakult át – Joann-Jovan-Ivan –, ami feltehetőleg a bizánci kereszténység hatásának tulajdonítható.

Szentivánéj titokzatos értelmű és hatású népi virrasztás: a fény, az élet, a szerelem, a termékenység ünnepe. Még a huszadik században is a határban rakott nagy tűz mellett töltötte az éjszakát az egész falu, énekkel, szertartásos táncokkal ünnepelve az élet diadalát. Európa számos vidékén még napjainkban is él a nyárközépi tűzgyújtás szokása. Bár a nyári napforduló tűzünnepét már évszázadok óta Szent Iván napjának előestéjén tartják, és éppen ezért a legtöbb ember szemében keresztény ünnepnek számít, kétségtelen tény azonban, hogy a ma is élő szokás a kereszténységet messze megelőző korokból ered. A nyári napforduló vagy nyárközép napja a Nap évenként ismétlődő (látszólagos) útjának egyik fontos állomása. A Nap, amely a téli napfordulótól kezdve fokozatosan egyre magasabbra emelkedik az égen, ezen a napon éri el pályájának csúcsát, amit aztán a hanyatlás féléves periódusa követ.

Amikor az ember még mágikus összhangban élt a természettel, a nyárközépi tűzgyújtással minden bizonnyal a Napot próbálta támogatni a sötétséggel vívott harcában. A régi korok emberei a tüzet – gyakorlati haszna mellett – a világosság, a tisztaság, az egészség, az elevenség, a szenvedély, a szerelem és az örök megújulás jelképének tekintették. Így már érthető, hogy a megtisztulással, a gyógyítással, az egészség megőrzésével, a szerelemmel, a házassággal és a termékenységgel kapcsolatos mágikus praktikákat gyakorolták Európa-szerte ezen az éjszakán.

A nyárközépi füstölés eredetének magyarázatához tartozik a középkori pogány szlávok nyári napforduló ünnepe is, amikor nagy tüzeket gyújtottak a fás, bokros vízpartokon, és először csak énekeltek, ettek-ittak a tűz körül, majd az éjfél közeledtével feláldoztak egy fehér tyúkot és egy fekete kakast a szertartásban. Az áldozat után hosszan tartó körtáncba kezdtek, majd amikor a tüzek kialudtak, ledobálták ruháikat és beugráltak a vízbe. Itt azután mindenki azzal töltötte a kedvét, akivel a sötétben összekerült.

A XIX. század végéig szinte nem volt olyan falu Európában, ahol ne lángoltak volna fel a nyárközépi tüzek. Németország egyes vidékein a gyerekek házról-házra járva gyűjtötték össze a tüzelőt a Szent János-éji örömtűzhöz. Azt gondolták, hogy aki nem járul hozzá a közös tűzhöz, annak a vetésén nem lesz áldás, különösen a kendere marad csökött. Ezen az éjszakán sok gazda kioltotta a tüzet házi tűzhelyén, s egy olyan zsarátnokkal gyújtotta meg újra, amely a közös nyárközépi máglyáról származott. A tűz átugrálásával pedig a növények növekedését próbálták meg serkenteni.

Csehországban a szerelmesek koszorúkat dobáltak át egymásnak a nyárközépi tűz fölött. Amikor aztán a lángok lelohadtak, minden pár kezet fogott, és háromszor átugrott a tűzön. A hagyomány szerint akik ezt megtették, hamarosan összeházasodtak, ráadásul egy évre védettséget szereztek a lázzal járó betegségekkel szemben is.

A nyárközépi tűz különféle maradványait Európa szerte kitűnő amulettnek tartották. A hamuját a földekre szórták, hogy távol tarsa a kártevőket. A félig elégett nagyobb faágakat az eresz alá vagy a tetőszerkezethez erősítették, hogy megoltalmazza a házat a villámcsapástól és a tűzvésztől, az elszenesedett kisebb gallyakat pedig előszeretettel alkalmazták az emberek és az állatok ellen irányuló rontás elhárítására.

Litvániában másnap reggel azok a legények, akik a Szent Iván-éji tüzet táplálták, nagy mennyiségű tejet és tejterméket kaptak a tehenes gazdáktól, hálából, amiért újabb egy évre sikerült megakadályozni a fekete boszorkányokat a tej elrablásában. Szintén általános volt a nyárközépi tűzben megégett gyümölcsök gyógyító erejébe vetett hit.

A nyári napforduló ünnepét egykor a jövendőmondásra is különösen alkalmasnak tartották.Karcagon és Kéthelyen a Szent Iván-nap előtti kakukkszó olcsó, az utána való drága gabonát jósolt. A palóc lányok a tűz kialvása után a kenderföldre mentek, és ott egyenként a kenderbe heveredtek. Azt tartották, hogy amelyikük után a letiport kender feláll, az egy éven belül férjhez megy. Abaúj-Torna megyében a fiatal házasok 13 szem parazsat tettek egy fazékba. Az asszony felhajította a fazekat jó magasra, és ha egy szem parázs sem hullott ki belőle, boldog családi életre számíthattak.

A néphit szerint Szent Iván előestéjén virágzik a páfrány. Az aranyosan fénylő virág csak néhány pillanatig él, azután elhervad és elenyészik. Aki viszont mégis rálel, érteni fogja az állatok nyelvét és meglátja a földbe rejtett kincseket. A páfrány virágát vagy magját egykor Európa-szerte láthatatlanná tevő varázsszernek tartották. A néphit szerint azonban szinte lehetetlen megszerezni a páfrány virágát, mert a bimbó fakadását kísérő mágikus fuvallat mély álmot bocsát az emberre. Más források szerint abban a pillanatban, amikor a virág kinyílik, odarepül egy apró madár, és elragadja azt az ember elől, de az is lehet, hogy maga az ördög szakítja le a virágot, mert nem akarja, hogy más is rendelkezzen az általa birtokolt mágikus erővel.

Vizita

Népszabadság, 2004. június 23.