Folkrádió

Kodályék nem gondolták volna

Pénteken a Felszállott a páva gyerek döntősei versenyeznek. Sebő Ferenc zsűrielnök azt mondja, a legnagyobb értéke az ennek a tévében látható tehetségkutatónak, hogy a különlegesből, egyre szélesebb rétegek számára kezd természetes lenni a népzene.

– Ez már a negyedik verseny, változott ettől valamit a mezőny?

- A mezőny nem. Az elejétől azonos, változatlanul magas színvonalú produkciókat látunk. Annyi változott, hogy bátrabban mernek benevezni a gyerekek, és idén már 400 jelentkezőből kellett kiválasztanunk azt a 48 produkciót, amelyik végül műsorba kerülhetett.

- A táncház mozgalomnak, a népzenének adott ez a műsor egy új lendületet?

- Ezt többnyire csak azok gondolják így, akik most, ennek a műsornak köszönhetően látnak csak bele ebbe a világba. Amúgy több százezer olyan gyerek él az országban, akik számára a népzene és a tánc mindennapos elfoglaltság. Büszkék lehetünk rá, hogy van egy ilyen fiatalságunk ebben az országban. A Fölszállott a páva érdeme az, hogy egy szélesebb kör is hírt kap erről. Ezért fontos ez a műsor, mert ennek köszönhetően is kezd átmenni a különlegességből a természetesbe az, hogy valaki a népművészettel foglalkozik. Annak idején mi úgy indultunk, hogy amikor elkezdtünk eredeti formában népzenét játszani, mindenki bolondnak nézett minket. Ciki dolognak számított ezzel foglalkozni.

- Volt felnőtt, és most zajlik a gyerekek versenye. Van különbség?

- Van. A gyerekek produkcióin sokkal kevesebbet bosszankodom. A felnőtteknél bizony előfordult, és nem azért, mert a gyerekekkel elnézőbb, vagy megengedőbb lennék. Éppen ellenkezőleg. A felnőttek hanyagabbak voltak, úgy gondolták, elég megtanulni valamit félig is. A gyerek viszont olyan elképesztő tisztán és tisztelettel, akcentus nélkül táncolják, játsszák az eredetit, hogy az lenyűgöző. Ebből is látszik mekkora félreértés, hogy létezik gyerekfolklór. Nincs ilyen. A gyűjtők által hozott kapuzós játékot például fiatal felnőttek, 18 éves lányok is játszották. Faluhelyen a gyerek játékokkal másolta le a nagyok szokásait, az esküvőtől a temetésig, úgy nevelkedett bele a felnőtt közösségbe. Miért is kellene egy gyereket „gyerekkultúrával” traktálni? Ebben Weöres Sándorral értek egyet, aki azt mondta, amikor megkérdezték tőle, hogy szereti-e a gyerekeket, hiszen olyan szép gyerekverseket írt, hogy azokat mind magának írta, mert nincs olyan, hogy gyerek meg felnőtt vers, hiszen egy gyerek csak kicsi, de nem hülye.

- Mi a legnagyobb élmény ebben a műsorban Önnek?

- Az a rácsodálkozás, hogy ezt tényleg meg lehet tanulni. Annak idején ugye ez volt a vesszőparipa, amit hajtogattunk, hogy a hagyomány az tanulható, de őszintén: hittük is meg nem is. A nagy elődök és zenetudósok ugyanis azt hirdették, hogy ezt a zenét nem lehet megtanulni, mert ez már a múlté és a parasztsággal együtt eltűnik. Amikor pedig látom a versenyen ezeket a hibátlanul muzsikáló, táncoló gyerekeket, azt gondolom, hogy a büdös mindenit, ezt tényleg meg lehet tanulni. Kodályék ezt el sem merték képzelni, hogy ilyen lesz egyszer.

- Egy ilyen régi motorost, mint ön egyáltalán meg lehet még lepni? Látott olyan produkciót, ami után azt gondolta, hogy „azt a mindenit”?

- Minden műsorban volt ilyen. Legutóbb ettől a cimbalmos fiútól, Horváth Árontól állt meg bennem az ütő. De láttam egy tökéletesen kivitelezett kalotaszegi legényest is, ami az egyik legnehezebb, legvirtuózabb táncunk. Ráadásul, amikor megkérdeztem a táncost, hogy ezt meg kitől tanulta, azt mondta a youtube-ról. Tökéletes volt minden mozdulata. Ebből is látszik, hogy van igény a közmagyar kultúrára, fájdalom, hogy csak videómegosztókról lehet előásni, ahelyett, hogy az őt megillető helyén lenne a médiában.

- Akár egy népzenei csatornára gondol?

- Még csak arra sem. Nem valami dömpinget szeretnék, szó nincs róla. Azt viszont fontosnak tartanám, hogy a televízióban és a rádióban, a normál struktúrában megjelenjen a népzene, vagy mondjuk az ezzel kapcsolatos igényes ismeretterjesztés. Portréfilmek például a népművészet mestereiről. Nem kegyeletből, meg tiszteletből kell foglalkozni a népzenével, hanem azért, mert hatalmas az igény rá, szinte minden generációban, mert az elmúlt negyven év ezt kitermelte.

- Azért, az jó érzés lehet, hogy az ember ilyen meggyőző formában is szembesül azzal, hogy mennyire hatásos az életműve.

- Jó érzés, hogy ehhez nekem is közöm volt, valóban nagyon jól esik látni, hogy nem valami kitalált szórakozás volt, amit a magunk kedvére csináltunk, hanem közösség épült belőle. Anélkül, hogy ezt tudatosan kiagyaltuk volna, vagy valami marketing gépezettel felépítettük volna a terméket. Magától épült körénk, egyre nagyobbra, mert olyan szeretettel, hittel és meggyőződésből csináltuk. Valami olyan érték, amin akár a manapság elsiratott fiatalság is újjáéledhet. Ebben egyébként azóta hiszek, amióta megcsináltuk a Kassák Klubban az Aprók tánca klubot. Ott megjelent a táncház mozgalom első generációja már szülőként, és jöttek a nagymamák is vigyázni a kicsikre. Szétnéztem és azt láttam, hogy három generáció egyformán jól érzi magát. Mondjon valaki a 21. században egy olyan táncos mulatságot a táncházon kívül, ahol három generáció összejön és együtt szórakozik! Amikor Halmos Bélával belevágtunk a muzsikálásba, mi sem gondoltuk, hogy ide jutunk.

Ebből a tíz produkcióból kerül ki a győztes

Erdélyi Luca
Molnár Bence
Horváth Áron
Albert Csaba
A Dusnoki Aprók Néptáncegyüttes
A Sarjú Banda
A Cickom Énekegyüttes,
A somorjai Csali Gyermek Néptáncegyüttes
A Jászság Gyermek Néptáncegyüttes
A Mérai Cifra Néptánccsoport

Eredeti cikk:

http://www.bama.hu/kodalyek-nem-gondoltak-volna-698114

BAMA, 2016. december 13.