Folkrádió

A bolond beszélhet igazat

Az ország egyik legismertebb mesemondója. Felnőtteknek mesél,
ősi hagyományokban gyökerező történetei a mai hétköznapok fonákságaira világítanak rá. Berecz András életének vargabetűi során – amint az életrajzából kiderül – volt rakodó segédmunkás, erdőművelő, útkarbantartó. Tanított magyar népzenét határokon innen és túl, egyetemeken és magánkurzusokon. Mondott már mesét arab és észt közönségnek egyaránt. Lapunk közelgő debreceni fellépése okán kereste fel a művészt.

– Gyermekként még figyelmes mesehallgatók vagyunk. Ám
később sokaknál megszakad ez a folyamat és jó esetben
szülőként néhány évig mesélünk gyermekeinknek, de manapság
a digitális kütyük sok esetben már ezt is helyettesítik, így a
mesét hallgató gyermekből nem lesz mesélő felnőtt. Ön hogyan
lett mesehallgató gyermekből felnőtteknek mesélő művész?

– Már gyermekkoromban is meséltem. Állandóan különféle történetekkel szórakoztattam a körülöttem lévőket.
Nagy fantáziájú gyermeknek számítottam, aki nem repült a szavaimmal, az képes volt még azt is rám fogni, hogy hazudok. Hírem volt általános iskolában, de már az óvodában is. A csendes pihenők sikertelenek voltak, mert a szomszédaimat mindig szóval tartottam. Kis történetekkel szórakoztattam őket, de nekem elég volt, ha csak különféle gesztusokkal, mozdulatokkal vontam magamra a figyelmet. Kacagtattam mindig mindenkit, ez az életelem volt, még ha hátramozdított is, még ha intőt kaptam is. De ez mind megérte azért a mámorért, amit a kacagtató szavak és a történetek okoztak számomra és környezetem számára. Később az kergetett állandóan előre, hogy a világban újabb és újabb történetekre akadjak.
Ezek vittek el a jó beszédű emberek közelébe.
Ha fordulatosan beszélő, vidám ember közelébe kerültem,
olyan érzésem volt, mint egy nagy ünnepi lakoma után. Máig
ez éltet, ez lakat jól, mintegy finom bor után, amikor kellemes
szédülés fog el. Ha mesélek, úgy érzem, hogy érdemes élni.

– Kinek a szavait hallgatta gyermekkorában legszívesebben?

– Édesanyám volt a legjobb mesemondó és történetmesélő
egész életemben. Őt készen kaptam, ő volt a példa. Televíziónk
nem volt sohasem, ezért nem volt versenytársa sem.
Édesanyám volt a főműsor és ki is használta az esti időszakot.
Ekkorra a test elfárad, de a lélek még friss, még nyújtózna
egy nagyot. Az esti időszakot ő mindig hatalmas leleménnyel
töltötte ki. Az emberi gyarlóság minden fajtáját ismerte, pellengérre
állított mindent, szavait is mind élére tudta állítani, bárhol
tudott muníciót szerezni az esti mesélésekhez.

– Ön hol, mikor, honnan gyűjt alapanyagot a meséihez, történeteihez?

– Az élet, a környezet megébreszti a meséket. Ha ezekből kimarad
az élet, akkor papírszagú marad az egész. Ám hiába van itt
a mese és bujdosik ma is közöttünk, az még nem mesemondás,
ha csak visszaadjuk. Az csak irodalmi színpad. Az még csak iskola, az is szép állapot,
de a mesemondásnak nagy-nagy lehetőségei vannak. A legnagyobb, amikor egy közösség magára ismer a mesében.
Érti, megérti, hogy róla van szó. Ilyenkor megnyílik és hálás. Ez a mesemondás legmagasabb állapota szerintem.
Amikor egy nyelvi közösség vagy egy nép magára ismer. Ehhez viszont arra van szükség, hogy az életet
és az embereket nagy felületen és szakadatlanul megismerje az ember. Minél többekkel találkozzon,
érezze, hogy milyen a gondolkozásuk, humoruk, mikor, milyen körülmények között érzik
jól magukat. Ha ez adott, akkor a mesélő és a befogadó egymásra talál. A mese nem más,
mint hídépítés a mesélő és az emberek lelke között.

– Ez azt is jelentheti, hogy egy közösség, mi magyarok,
akár még igazságokat is megtudhatunk Öntől magunkról?
Nem biztos, hogy a valósággal történő szembesítést mástól
elfogadnánk, Ön azonban hiteles személyiség ebben a tekintetben.
Ön tudatosan rájátszik arra, hogy a valósággal szembesítse
a hallgatóságát?

– A király bolondja egyetlen történetben sem mellékes hős.
Azért adnak neki kenyeret, hogy a király hibájára figyelmeztessen.
Bemegy a királyhoz és a strázsák nem lökik ki, hanem látják, hogy
ez felkent ember, beengedik, bár külső megjelenése alapján
– nyíratlan haj, loboncos szakáll – azonnal ki kellene dobniuk.
Amikor tehát allegóriákat, metaforákat alkalmazok, nincs sértődés,
mert heves, nagy indulatok szárnyán a mondanivaló oda érkezik, ahová érdemes.
Megüti az ember szívét, sokszor még a zsarnokokét is.

– Édesanyja meséit a kunhegyesi ahol gyermekkorát töltötte mindennapok bizonyára befolyásolták.
Az Ön meséin is érezhető a mindennapok lenyomata, az adott város történései, akár az adott este hangulata,
a közönség reakciói?

– Nyilvánvalóan érezhető, de az ne is szóljon sok emberhez,
aki nem méri meg a hallgatóságot. Mesemondáshoz, de
általában a mesélő emberhez hozzá tartozik a tapintat. Ha
nem nézte meg valaki, hogy kihez beszél, nagy hibát követett
el. Gyermekeknek, idősek otthonában, fiatalok előtt, templomban
és kocsmában, vagy akár négy-ötszáz ember előtt mindig másként kell beszélni.
Meg kell keresni és találni azt a hullámhosszt, amit megüthet az
ember. Ennek egészen végletes helyzetei vannak, mert fecsegős emberek előtt is mesélek.
Ha ekkor felidegesítem magam, akkor elvesztettem a csatát, de ha az ő nyelvük és észjárásuk szerint,
a helyzethez igazodva beszélek, akkor – lehet, hogy csak a mese végére –, de figyelnek és
közönséget tudok faragni még az ellenségből is. Ezt persze
a többség ilyenkor látja, és behúzott nyakkal figyelik, hogy a
kisebbséggel milyen csata zajlik és mi lesz a végkimenete az ütközetnek.
Ilyen helyzetben meg kell védenem a mesterségemet, a találó, a pontos szót.
Ezek a győztes küzdelmek nehézséget jelentenek, de a legnagyobb örömet is okozzák.
Ekkor mutatkozik meg a maga valójában, hogy mit is ér ez az egész. Ha ugyanis minden papírforma szerint szerint
történne, akkor nem lenne kihívás. Gyakran az előadás első felében úgy beszélek, hogy szinte senki nem figyel,
eszegetnek, beszélgetnek, telefonálgatnak, majd egyszerre szinte varázsütésre
figyelő szemekkel, hallgató fülekkel állok szemközt. Ezeket a győzelmeket nem adnám semmiért.

– Van még szükség újabb és újabb, de eredeti forrásból származó mesékre vagy a tapasztalata már feleslegessé teszi a klasszikus terepi munkát és mesegyűjtést?

– Sok útja van egy mesélőnek. Abban hiszek, hogy amíg élek,
másokat meg tudjak hallgatni. Egy régi bölcsmondás szerint a Jó isten adott az
embernek két fület és egy nyelvet. Ha tehát nem tudsz kétszer annyit hallgatni,
mint beszélni, kár kinyitni a szád. Aki beszédből él, az kiürül, mert saját
magát ismétli. De ha ki tudja nyitni a fülét, és be tud kopogtatni
mások ajtaján, és meghallgatni őket, akkor feltöltődik, és
amikor elkezd beszélni, akkor sokak szólnak a mesélő száján. Tehát szócsöve lesz egy
közösségnek, sok-sok embernek. Ebben látom a mesemondás
nagy-nagy lehetőségét. Ha mesét nem is gyűjtök, de eredeti
észjárású embereket felkeresek, meghallgatok, és adott mesében
alkalmazom szavaikat, történeteiket. Így megfrissülök én is, a meséim is,
hiszen a hallott meséket a saját tapasztalataimhoz igazítom.

– Meséket hagyományosan általában intim helyzetben
mondunk vagy hallgatunk. Családi körben vagy régebben
fonókban, de mindenképp viszonylag kis létszámú zárt
körben. Ön gyakran több száz fő előtt mesél. Milyen titka van?

– Valóban a mesemondás igazi, eredeti környezete egy intim
helyzet volt. De a világ sokat változott. Én is meséltem már
ötezer embernek, észteknek, araboknak és még ki tudja kiknek
nem. Feltalálták a mikrofont, ez pedig az emberi együttlétnek
új fajtájára nyitott lehetőségeket. A mesemondás pedig igazodik
az új eszközökhöz. A mese csöndesen, de szívósan éli az
életét és mindig igazodik az új helyzethez.

Városközpont, 2017. február 11.