Folkrádió

Valójában nem erre a pályára készültem

Megalakulásának 10. jubileumához érkezett a Buda Folk Band. A kezdeteknél egyikük sem gondolta, hogy tíz év lesz ebből, de azt sem, hogy az ezredfordulót követő évek egyik legsikeresebb együttesévé válnak. Éri Marcival a zenekar egyik alapítójával beszélgettünk, aki kiválasztott tíz dalt a repertoárból és kommentálta is őket.


Mire volt elég ez a 10 év?

A kezdeteknél mi sem gondoltuk, hogy az elmúlt 10 évet így együtt fogjuk majd eltölteni. Már az alakulás is hirtelen történt. A lengyelországi Szczecinbe, egy utcazene fesztiválra kaptunk felkérést, Sündi egyik lengyel zenészbarátján keresztül, és gyakorlatilag ezért a koncertért rántottuk össze a zenekart. Olyan zenészeket kerestünk, akik hozzánk hasonló lelkesedéssel tudnak beszállni mindenfajta őrületbe, és nem csak szigorúan népzenében gondolkoznak, hanem lehet velük akár feldolgozásokat is játszani. Bár konkrét számok még nem, csak vízióink voltak. Azt gondolom, hogy sikerült ezt az elképzelést megvalósítani a tíz év alatt.

Mik voltak ezek a víziók?

Abból indultunk ki, hogy ha apáink sokáig képesek voltak együtt játszani és el tudtak vonatkoztatni a népzenétől, és készítettek népzenei feldolgozásokat, akkor ezt valahogy a magunk módján mi is meg tudjuk valósítani. Ezt a hagyományt, a zene szeretetét, a népzenét - amit minél mélyebben szerettünk volna megismerni - hoztuk otthonról. Számos gyűjtőúton vettünk részt Erdélyben, ahol az ottani zenészektől első kézből igyekeztünk ellesni a zenélés fortélyait. Tagadhatatlan, hogy városi srácokként más zenei hatások is értek minket. Szerettem Dresch Misi zenéjét, hallgattam Lajkó Félixet, Alex Balanescut, mellette Rolling Stonest és Dj. Palotait és még rengeteg más külföldi és magyar zenekart, előadót.

Annak ellenére, hogy anyukám folyamatosan énekelt nekem, mikor együtt sétáltunk az óvoda felé, elég sokáig botfülem volt. Mikor ötödikben egy óriási kapával állítottam haza ének-zenéből, akkor mondta édesapám, hogy eddig és ne tovább. Elővette a mandolint és a konyhában üldögélve betanított néhány egyszerű népdalt, amivel sikerült később letudnom a félévet. Kellett persze egy belső elhatározás is. Valójában nem erre a pályára készültem, hanem azt gondoltam, hogy valamilyen sporttal kapcsolatos tevékenységet fogok űzni. Atletizáltam, talajtornáztam, kosárlabdáztam, fociztam, rengeteg érmem van otthon, amiket jobbára Ákos fiam nyakába szoktam akasztani. Aztán egyszer jött a kérdés apámtól, hogy nem akarok-e megtanulni csellózni. Addig különösebben nem érdekelt ez a hangszer, de kiderült, hogy nekünk is van otthon egy a szekrényben. Megtanított egy-két alapfogást, hogyan húzzam össze a hangokat, hogy ne kacsázzon a vonó, stb. Néha benézett a szobámba, látta, hogy csinálom, így megnyugodhatott, hogy elindult valami a gyerekben. Aztán beíratott az Óbudai Népzenei Iskolába, Ifj. Csoóri Sándorhoz, Sündi édesapjához és így vált belőlem zenész.

A hagyományos népzene és a világzene határán egyensúlyoztok. Sokan ezt útkeresésnek vélik, sokan azt mondják, hogy megtaláltátok helyeteket. Melyik állítás az igaz?

Ha az ember meghallgatja a számainkat, akkor az jöhet le neki, hogy azok elég karakteresek. Azt gondolom, hogy a jó zenének mindig kell hogy legyen jelentése. Ehhez pedig nélkülözhetetlen a tartalom, amit közvetít, és ami részint az előadó érzelmeiből, másfelől a szellemiségéből táplálkozik. Saját muzsikánkat magyar világi népzenének hívjuk. Erős és lendületes, mondanivalóval bíró zenék ezek. Mi magyar népzenei gyökerekkel rendelkezünk, ezért ebből táplálkozunk ezt a nyelvezetet is használjuk, sok egyéb zenei hatást beépítve. Ha ez működik, akkor tulajdonképpen mindegy, hogy minek nevezzük. A kérdés, hogy eljut-e az üzenet azokhoz az emberekhez, akik miatt az egészet csináljuk.

Korábban kritikusan nyilatkoztál a média zeneközvetítő szerepéről. Most hogy látod ezt?

Szükség lenne egy olyan rádió vagy televízió csatornára ahol folyamatosan népzene és világzene szól. Erre vannak példák, mint Romániában vagy Szerbiában, de más országokban is. Ennek lenne egy erős kulturális hatása is a társadalomra nézve. Egy idő után a népzene jelenléte megszokottá válna, így az ezekhez a műfajokhoz való attitűd is változna, feloldaná az előítéleteket. Kedvenc antropológus tanárom szavaival élve, így lehetne klasszifikálni a népzenét, azaz felemelni a magas kultúra recens művészeti ágai közé. Mind a nép-, mind a világzene Magyarországon rétegműfaj azonban. Sokkal nagyobb energia eljuttatni ezeket a zenéket a közönséghez, mint pl. a mainstream popzenét. A hazai vagy a külföldi folk- vagy világzenei zenekarok is csak elvétve és marginálisan jelennek meg a médiában.

Édesapád árnyéka mennyire volt jelen a zenei karrieredben?

Engem nem zavart. Sőt az elején, főleg a tanulási fázisban óriási segítségemre volt. Aztán volt egy időszak, amikor úgy definiáltak, hogy az Éri Péter fia, de aztán ez is elmúlt. Ebben nagy szerepe volt annak, hogy tudatosan törekedtem arra, hogy bebizonyítsam, hogy én az Éri Marci vagyok. Ezzel annak is meg kell küzdenie, aki pl. ügyvédnek, focistának vagy cipésznek készül és meg kell találnia a saját útját. Apám kellő empátiával kezelte a dolgaimat, elfogadott, értékeli a tudásomat, kollégaként kezel, ahogy olyan mesterek is, mint pl. Toni Rudi akitől brácsázni tanultam.

A Womex showcase és más nemzetközi fellépések mit tettek hozzá a zenekar történetéhez?

Megtanultuk, hogy más szinten működnek a dolgok, mint amihez addig hozzá voltunk szokva. Rájöttünk, hogy jobban össze kell kapnunk magunkat. Nem csak belülről kellett sokkal szervezettebbé válnunk, hanem ennek a külsőségek tekintetében is meg kellett mutatkoznia. Meg kellett tanulnunk hogyan használjuk ki a színpad, a fellépési idő adta lehetőségeket, hogyan építsünk fel egy feszes programot, aminek eleje, vége és íve van. Marketing szempontból végig kellett gondolni, hogy milyen legyen a zenekar arculata, milyen fotók készüljenek rólunk, milyen videókat töltsük fel magunkról, hogy nézzen ki a weblap és a közösségi média megjelenés. Így aztán jóval tudatosabbak és összefogottabbak lettünk. Ráadásul úgy, hogy mindezt jelentős részben magunk finanszíroztuk. Elsősorban ezt köszönheti a zenekar és ez talán fontosabb, mint hogy hány felkérés származik a Womex adta lehetőségekből. Kétségkívül népszerűséget is hozott a konyhára, megjelentünk a nemzetközi zenei vérkeringésben és nem utolsó sorban a WMC Europe helyezésünket is ennek a folyamatnak tudhatjuk be.


Az eddig megjelent három lemez mit mutat meg a zenekarból?

Az első lemez (Sűrű vándor) lehetősége elég hirtelen jött, de így utólag nagyon hálásak vagyunk a Folk Európa kiadónak. Ha nem kapunk tőlük felkérést, akkor lehet, hogy most nem beszélgetünk, vagy nem itt és nem a zenekarról. Több szám a stúdióban született meg, lehet, hogy még érlelni kellett volna az anyagot. Ez talán nem volt túl szerencsés. Sok mindenben tapasztalatlanok is voltunk. Például csak később jöttünk rá, hogy nem érdemes 10 perces számokat felvenni, mint a címadó Sűrű Vándor, mert egyszerűen nem játssza le a rádió.
A második lemez (Magyar Világi Népzene) sokkal tudatosabban készült. Annak az anyagát már a lemezfelvétel időszaka előtt, a nyári fesztiválokon eljátszottuk és nagyjából éreztük, hogy melyik számokból válhat sláger. Odafigyeltünk a sorrendre, az apró részletekre, milyen legyen a hangszerelés, a hangzás, még arra is, hogy milyen stúdióban vegyük fel az anyagot. A harmadik (Saját gyűjtés) pedig már tartalmilag és formailag is egy letisztult, kiforrott karakterű zene. Az első lemez borítójára felkerült az evilági zene meghatározás. Ez arról árulkodott, hogy éreztük, hogy valami mást csinálunk, mint a többiek, de hogy ez pontosan mi, azt még magunk sem tudtuk rendesen megfogalmazni. A második lemez megjelenésére már ez is kikristályosodott. Az evilágiból világi magyar népzene lett, és ezt a szójátékot a lemez fülszövegében alaposan meg is magyaráztuk.

Miért ilyen fontos a rádiós vagy televíziós megjelenés, mikor a média már ennyire fragmentált és a média fogyasztási szokások is alapvetően megváltoztak? A fiatalok kizárólag YouTube-t, Spotifyt hallgatnak, CD-t nem vásárolnak.

A hagyományos médiának is megvan a maga szerepe, bár én már az online világban nőttem fel és én is online zenefogyasztó vagyok. Ha a televízióban szerepelünk, akkor mondjuk a Budapesttől 450 km-re található Mérából azonnal jönnek a visszajelzések, hogy láttunk benneteket. Ugyanezek az emberek a Spotify jelenléttel viszont nem tudnak mit kezdeni, mert azt a fórumot nem használják. Minden generációnak meg van ugyanis a maga csatornája, amiben otthonosabban mozog, és amiben az információt beszerzi vagy közvetíti. A közösségi média pedig egy másik nagyon fontos terület, ahol szintén megfelelőképpen aktívnak kell lenni. Számos zenekar nagyon jól használja ezeket a médiumokat. Ezen a fronton van még mit tanulni és akár tőlük is. Az a véleményem, hogy egy zenekar minél több platformon jelen van, annál több lehetőséget biztosít ez számára.

Kezdetben a zenekar táncházi és koncertzenekarként is jelen volt. Az utóbbi években jobbára az utóbbira tettétek a hangsúlyt.

Igen, bár mostanában is előfordul, hogy vállalunk táncházat, de valóban tudatosan mentünk el ebbe az irányba. Voltak rossz tapasztalataink is, valamint negyven felé közeledvén család, munka, próbák, koncertek mellett már nem megy olyan gördülékenyen a rendszeres táncházakkal járó éjszakázás.

Mi az alkotói folyamat a zenekarban?

Valaki hoz egy ötletet a próbára, amit már otthon alaposan kiérlelt magában. Itt jön viszont az érdekes rész. Néha az történik, hogy az eredeti téma feloldódik a többiek hozzáadott munkájában és egy új dolog sül ki belőle és ebbe beletörődik a szerző is, megbékél a végeredménnyel. Ugyanakkor az is megtörténik, hogy maga az alapötlet elemeire esik szét és az később egyáltalán nem hasonlít eredeti formájára. Van mikor a szerző karakteresen végigviszi az ötletet és mederben tartja a számalkotás folyamatát. Ez jóval hatékonyabb, mert kisebb a dezorientáltság veszélye és később van arra is lehetőség, hogy a felmerülő újabb inspirációk mentén változtassunk a számon.

Ritmus és Hang blog, 2017. február 13.